20. Semmi okom nem volt rá, hogy ne bízzak a Cullenekben
************************ÚJ Rész****************************************
Sok minden történt egyszerre és az én kicsinyes, korlátolt elmém nem bírta követni. Mámorító illatú levegő süvített el mellettem, felborzolta az idegszálaimat és felélesztette a gerincemen futkosó borzongást. Aztán még egy áramlat, ami sokkal férfiasabb illatot hagyott maga után, aztán még egy és vagy még kettő.
Végül egyedül maradtam a nappaliban, miközben fogalmam sem volt, hova tűntek a többiek.
Dermedten ültem a tört fehér, bársonytapintású kanapén, a szívem vadul kalimpált a mellemben. Próbáltam felfogni mi történt a másodperc ezredrésze alatt, aztán hangokat hallottam az előszobából beszűrődni.
A hangok arcokká formálódtak, ahogy megpillantottam újra Alice-t, Jaspert, Emmettet, Rosaliet, Bellát, aki mögött egy ismeretlen alak lépdelt be egyenesen a nappaliba.
Ösztönösen felpattantam a helyemről és megfeszítettem a végtagjaimat.
Ez a fickó nem lehetett Victoria, hiszen férfi volt. De nem olyan, mint a Cullen család - ő afroamerikai származása miatt még így vámpírként is őrizte csokoládé színű bőrét, de már nem olyan intenzitással, mintha ember lenne. Mintha egy áttetsző, fehér fátyollal borították volna be az arcát, a színe sokat veszített az erősségéből. Mégis emiatt, sokkal emberibben, hétköznapibban nézett ki, mint a Cullen család. Egyedül a szeme árulkodott a fajtájáról - de a szeme ezerszer jobban, mint a bőre. A szeme tűzpiros lángokat szórt, nem olyan lágy mézszínű, mint Belláé. Láttam, már ilyen kontaktlencsét, de erről sugárzott, hogy az írisze valódi. Annyira élethű volt, annyira kegyetlenül valóságos, hogy abban a pillanatban tudtam, kivel nézek farkasszemet: a gonosz vámpírral.
Nagyon reméltem, hogy nem nézek ki úgy, mint aki meg van ijedve. Végtére is nekem kéne megvédenem Bellát és nem fordítva. De nem tudtam, mit tenni. Az egész család beállt védekező testtartásba, mintha bármelyik pillanatban rávethetnék magukat erre a jöttmentre. Bella vicsorított, és én egy gigászi deja-vu-be csöppentem, hiszen Bella pontosan így viselkedett azon az estén, mikor én eldöntöttem, hogy megmentem azt a bajba jutott nőt.
A hatalmas Emmett beállt elém és eltakarta a jövevényt előlem.
Kíváncsi voltam, miért engedték be a lakásba, ha most ennyire félnek attól, hogy támadni fog. Alighanem erre is választ fogok kapni hamarosan. Ha megérem a hamarosant.
- Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek benneteket - Laurent hangja teljes ellentéte volt a kinézetének. Mintha egy CD-ről jönne a hang, mintha valami híres énekes szólama csapta volna meg a fülemet.
Aztán szép, lassan, félelmetes lassúsággal vánszorogtak be a felismerés szikrái a tudatomra: A fiút akarja. És a fiú nem lehetett más, csak én.
Bella megint vicsorított, és egy pillanatra sem vette le ádáz tekintetét Laurent-ról. Laurent pillantása azonban szelíd volt, annak ellenére, hogy vörös szemei az ellenkezőjéről tanúskodtak.
- Victoria megtalálta a fiút. És meg akarja ölni – folytatta Laurent még mindig faarccal, erős akcentussal, ami alighanem francia lehetett.
- Mi? Hogyan? Az lehetetlen! – harsant fel Bella. Hangja a végére már sikításnak rémlett.
Őt figyeltem, miközben a szívem vadul kalimpált a mellkasomban. És nem a félelemtől, hanem attól a fantasztikus, szokatlan érzéstől, mellyel Bella ajándékozott meg.
- És különben is, miért higgyünk neked? Te az ő társa vagy! – hallottam Alice hangját, de az övé sokkal higgadtabb volt, mint Belláé.
- Tudom, hogy nem szolgáltam rá a bizalmatokra, de engedjétek meg, hogy elmagyarázzam – hangja olyan diplomatikus volt, hogy én rögtön elkezdtem benne hinni. De a Cullenek nem.
- És honnan tudjuk, hogy ez nem valami csapda? – kérdezte Carlisle, akinek ökölbe szorított bőre alatt felsejlettek az inak.
Laurent egyszer sem pislogott, amióta betette a lábát a házba, én pedig azt sem tudtam eldönteni, hogy éppen kire néz. A vörös szeme annyira csalóka volt, hogy talán egész végig az én illatomat kóstolgatta a levegőben – és a Cullenek okkal gyanítják, hogy kelepcéről van szó. Elvégre, mit is mondott Alice? Hogy Victoria társa? Na, ez pont elég indok ahhoz, hogy átverést szimatoljanak.
- Sehonnan. Nem kérem, hogy bízzatok bennem, sem azt, hogy elhiggyétek, amit mondok – hosszú szünetet tartott, és nekem még mindig úgy tűnt, mintha vak lenne és a pillantása nem hatolna tovább a sötétségnél. – De a fiú érdekében talán át kellene gondolni.
Carlisle és Bella váltott egy súlyos pillantást, és láttam az arcukon, hogy fontolóra vették Laurent szavait, de még mindig ott sompolyogtak a kétségek a levegőben.
- Victoria maga mellé vette Riley-t, akinek van egy furcsa képessége – magyarázta Laurent. Hosszú, derékig érő, sötétbarna haja rasztába fonva verdeste a hátát.
A pillanat hevében és az arca szokatlansága miatt csak ekkor vettem őt jobban szemügyre. A ruhája teljesen modern volt, laza farmert és tört fehér inget viselt, és a nyakában néhány ezüstös lánc csillogott. A felsőteste gondosan kigyúrt, bár ez nyilván egy vámpírsággal járó adottság lehetett. Na pont ezért érné meg nekem átváltozni. Nem kellene feleslegesen a konditeremben szenvednem.
- Ki az a Riley? – szakította félbe türelmetlenül Bella és mindig ugyanabban a támadó testtartásban állt, miközben engem próbált takarni Laurent szeme elől.
- Újszülött. Erős, és a képessége még kiemelkedőbbé teszi.
Újszülött?
Mi most egy kisbabáról fecserészünk? Ez komoly?
A gondolat végére sem értem, mire az agyamban egy kész kép alakult ki erről a Riley nevű újszülöttről. Egy aprócska csecsemő, akinek hófehér bőre és ádáz, vörös szemei vannak… De hogyan lehetséges ez?
Mivel a vámpírok nem tudnak gyereket nemzeni, csakis úgy lehet, hogy egy embercsecsemőt változtattak át. A gondolattól a hideg rázott ki.
Értetlen képpel meredtem a Cullenekre, majd Laurent-re, de mivel előbbiek háttal álltak nekem, így nem vették észre a zavarodottságomat, egyedül talán csak Laurent. A szája sarkában egy mosolyféle bujkált. De nem magyarázta el, hogyan lehet egy vámpírbaba veszélyes, hiszen még járni sem tud… elvileg.
- Mi ez a képesség? – kérdezte Carlisle.
- Érzi a kapcsolatokat – válaszolt azonnal Laurent. – Legyen az ember vagy vámpír, megérzi, hogy kik szeretik egymást, kik gyűlölik egymást, kik közömbösek egymás iránt. Egyszóval mindenfajta érzelmi kapcsolatot megérez.
Láttam, hogy Bella arca megnyúlik, ahogy szép lassan elcsípte ennek a képességnek a lényegét – és ezáltal arra is rájöhetett, hogy Victoria hogyan talált meg engem.
- És Riley elvezette őt a fiúhoz – zárta rövidre Laurent.
- Az egy dolog, hogy megérezte, hogy Bella szerelmes – szólt Alice, akit a hatalmas Emmett-től nem láttam. – De azt hogyan tudta meg, hogy Edward-ba szerelmes?!
Laurent hangja cinikusra váltott, mintha élvezné, hogy ő osztja most az észt, és nem fordítva.
- Azt hittem egyértelmű. Nem csak az érzést látja, hanem azt is, aki iránt érzi. Ez benne a lényeg.
És most már az én fejemben is összeállt a kép. Ez a Victoria ravasz kis szuka lehet. Tudja, kit kell magához vennie… ez a Riley nevű csecsemő elvezette hozzám.
Ekkor a Cullenek között valami megváltozott. Mintha a kétségek tovaszálltak voltak és helyüket még nyomasztóbb aggodalmak váltották fel.
És amúgy is. Ha cselről lenne szó, Bella, sőt Alice is tudná azt. Laurent elvileg nem tud az ő képességeikről, így oka sem lenne rá, hogy az agyából elűzze a ravasz gondolatokat.
- És most mi a terve? – kérdezte Carlisle. – És egyáltalán miért árulod el mindezt nekünk?
- Azt nem tudom, hogy pontosan, mi a terve. Egy biztos: a fiúval akar végezni. És nem fog leállni.
Hát ez remek. Egy ismeretlen nő ki akar nyírni azért, hogy bosszút álljon Bellán. Abban a pillanatban nem is tudtam, hogy magamat féltsem, vagy Bella miatt aggódjak e jobban.
Aztán, ahogy végignéztem a tanakodó családon, valami gyökeret eresztett bennem. Valami, korábban sosem tapasztalt, mély érzés, mely egészen más szemszögből világította meg a dolgokat. Carlisle összefonta a karjait a mellkasán, Bella szemeivel továbbra is gyilkos villámokat szórt Laurent felé, Rosalie közönyös képpel, látszólag oda sem figyelve ácsorgott, és a többiek arcán pedig a nyugtalanság öltött testet.
Ez mind-mind miattam van.
Ennek a családnak semmi problémája nem volt az én felbukkanásom előtt. Élték a látszólag normális életüket, boldogságban, nyugalomban, gondoskodtak a békéről a vérfarkasokkal, erre pedig jön egy kis suhanc és fenekestől felforgatja az életüket. Az egész családnak engem kell védelmeznie, egy semmit érő kis emberi csökevényt… szinte látni véltem az arcukon a kínt… vagy talán ez is csak az én belemagyarázásom?
Elvégre Victoria Bellát üldözi már vagy egy évszázada. Rajtam keresztül sikerült fogást találnia rajta, de ha éppenséggel nem lenne szerelmes, akkor is megtalálná a módját arra, hogy kikészítse. Ez a gondolat némiképpen lecsillapította a lelkiismeret-furdalásomat. Victoria mindenképpen hadat üzent volna Cullenéknek - függetlenül attól, hogy részese vagyok e Bella életének vagy sem.
Persze nyilván valamelyest megnehezítettem a helyzetüket, hiszen gyenge halandó vagyok és aligha tudnám megvédeni magamat, ha szembe kerülnék ezzel a Victoria-val. De még mindig ott volt a jelentős létszámfölény a mi javunkra…
- Nincs egyedül – törte meg a pillanatnyi hatásszünetet Laurent és ezzel újra visszamászott belém a bűntudat. – Jó néhány vámpírt vett magához. Azt nem tudom pontosan, mennyit. Nem túl sokat, de ahhoz eleget, hogy képes legyen felvenni veletek a harcot, ha odáig fajulna a helyzet.
- Ha odáig fajulna a helyzet? – vágta rá azonnal Bella. Hangja jó pár oktávval magasabb volt az átlagosnál. Szinte már hisztérikus. – Mert mégis mit akar? Hogy önként kínáljuk fel neki Edward-ot?
Laurent továbbra is pókerarccal állt, de erre nem felelt semmit. Bella kérdése költői volt és nyilván Victoria sem számított arra, hogy majd tálcán nyújtanak át neki…
- Bella nyugodj meg – szólt Carlisle, akinek lágy tónusa még ebben a pillanatban is képes volt reménnyel és nyugalommal eltölteni. Legalábbis engem. – Edward itt marad nálunk. Itt biztonságban lesz.
Itt maradok náluk?
Körbenéztem és az ötlet tetszett.
Aztán eszembe jutott…
- Charlie! – harsantam fel és nyolc szempár rám szegeződött. Percek óta most először szólaltam meg és a hangom olyan érdes volt, hogy sértette a saját fülemet.
Victoria kiszimatolta, hol lakom… És Charlie ott van egyedül, védtelenül… Mi van, ha már nem is él? Most egyik Cullen sincs ott, hogy vigyázzon rá, és Victoria ezt biztos kihasználja…
- Charlie ott van egyedül! – magyaráztam, de szerintem egyértelmű volt a pánikom.
Carlisle Jasperre és Rosalie-re pillantott. Jasper értette a célzást, de Rosalie csak a szemeit forgatta. Nyilván nem volt ínyére neki a dolog, hogy a gyűlölt srác nagybátyát dajkálja.
- Ne aggódj, Edward, nem lesz semmi baja. Jasper és Rosalie figyelni fogja a házat – magyarázta Carlisle ugyanolyan hidegvérű stílusban, de ettől cseppet sem lettem nyugodtabb.
- De mi van, ha már nem is él? Kihasználta, hogy senki sem figyel rá…?
A gondolat pánikrohamszerű állapot szélére sodort, és minden erőmre szükségem volt, hogy összeszedjem magam és visszatáncoljak a szakadék pereméről. Nem borulhatok ki itt és most. Épp elég nagy ramazúriban vagyunk, nem kell hogy még én is dobjak rá egy lapáttal. Ökölbeszorítottam a kezem, míg nem már a körmeimmel sértegettem a tenyerem bőrét, és éreztem, ahogy úrrá leszek a légzésemen. Azt tudtam, hogy a vámpíroknak nagyon jó hallása van, de ha most emberekkel lennék egy légtérben, valószínűleg ők is belesüketülnének a szívem vad zakatolásába. Úgy éreztem, bármelyik pillanatban kiszakadhat a helyéből. Még mindig akadozott a lélegzésem, de próbáltam eléggé egyenletessé tenni ahhoz, hogy lelassítsam a szívverésem. Laurent-re pillantottam. Egyértelmű volt, hogy ő nem vegetáriánus. Semmi szükség nem volt rá, hogy állandóan a fülébe dübörögjön a vacsorára hívó dobszó.
- Él, Edward – bukkant elő Alice kobold-szerű arca Emmett mögül és gyengéd mosoly bujkált a szája sarkában. – Látom őt. A munkahelyén van és épp eldöntötte, hogy lemegy a büfébe egy meleg szendvicsért.
Visszamosolyogtam rá, mintegy hálám jeléül. Ellazítottam ökölbeszorított kezeimet és a szívverésem is apránként visszalassult a normál tempóba. Hál’ istennek, Charlie jól van. Nem bírtam volna túltenni magam, ha Victoria miattam öli meg. Ő volt az egyetlen, megmaradt vérszerinti rokonom. Sokat köszönhettem neki. Sokat és még annál is többet. Bellát.
Ekkor Jasper és Rosalie elindult a kijárat felé. Alice egy pillanat alatt Jasper előtt termett és megölelte őt. Azt nem értettem, hogy mit súgott neki, de ahogy elnéztem őket, a gyomrom ösztönösen összerándult. Ha Jasper-nek baja esne miattam… vagy akár Rosalie-nak… akkor többé nem Victoria lenne az egyetlen, aki a halálomra pályázna.
- Van még valami, amit közölni szeretnél velünk, Laurent? – kérdezte Carlisle, Rosalie és Jasper távozása után.
- Nem, ez minden. Egyelőre – ahogy ezt mondta, mintha valami burkolt célzásra utalt volna. Vagy csak én vagyok megint paranoiás.
- De azt még mindig nem tudjuk, hogy miért is árultad el ezt nekünk! – csattant fel Bella.
Hangjából csak úgy szikrázott a megvetés, pedig nem Laurent volt az, akinek mindezt szánnia kellene. Végtére is, ő sokat segített most nekünk. Nem értettem Bella viselkedését. Laurent talán sokak életét mentette most meg. És ha Laurent hazudna, azt Bellának tudnia kellene és valószínűleg nem kerülgetné a forró kását ezekkel a felesleges kérdésekkel. Már a legelején le kellett volna buktatnia. De ahogy múltak a percek, egyre biztosabb voltam benne, hogy Laurent nem csaló.
- Nos, legyen annyi elég, hogy személyes okok miatt – felelte Laurent ugyanazon a megfontolt hangon. – És mert úgy érzem, Victoria viselkedése túl sok.
Ez a válasz senkit sem győzött meg a szobában, de nem is firtatták tovább a dolgot. Bella némileg lazított a testtartásán, de azért még mindig támadásra készen állt.
- Azt még kötelességemnek érzem elmondani, hogy Victoria rendkívül veszélyes. James halála óta csak a bosszún járt az esze, és tudatosan készült rá. Minden egyes cselekedete a bosszút szolgálta. Úgyhogy ne becsüljétek alá őt. Sokkal veszélyesebb és ravaszabb annál.
Uh oh. Ez baj.
- Köszönjük, hogy figyelmeztetsz, Laurent, de amint láthatod, itt is van elég sok, erős vámpír, úgyhogy az a boszorkány nem fogja megúszni – szólt Bella, és cinikus hangját nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
A szemem sarkából láttam, ahogy Laurent szája megfeszül, a szemöldöke megemelkedik.
- Félreértesz, ifjú hölgy – hallatszott halkan és mégis egy fejszecsapás súlyával. – Azt mondtam, Victoria tudatosan készült a bosszúra.
Megdermedtek a zsigereim. Vajon ez mit jelent pontosan?
Bella dacosan felszegett állal meredt Laurent-re, akinek gúnyos vigyor ült ki a szájára, mintha még a gondolatot is nevetségesnek tartaná, hogy a Cullen család képes lenne legyőzni Victoriát.
- Meglehet, hogy Victoria erősebb itt bármelyikünknél – kezdte Bella, és higgadtsága engem is megnyugtatott. – De nekünk olyasmink van, ami neki nincs.
Laurent-nek tudnia kellett, hogy Bella a különleges képességeikre céloz, de azt vajon honnan gondolta, hogy Victoriának nincs semmi ilyesmi képessége? Talán Laurent gondolataiból…
- Akkor a kérdés csak az, - szólt Laurent, - hogy ez elegendő lesz e legyőzni Victoriát.
Szemének izzása vörösből mohó feketébe sötétült.
- Ha továbbra is mellettünk állsz, Laurent, akkor minden bizonnyal elég lesz – mondta Carlisle, majd hangja egyre sürgetőbb lett.
- Számíthattok rám – felelte azonnal, gondolkodás nélkül.
Carlisle elindult a kijárat felé, mintegy jelezve, hogy ideje távoznia a hívatlan vendégnek.
- Akkor azt hiszem, nekem itt már nincs dolgom – vette a lapot Laurent és sarkon fordult, hogy kövesse Carlisle-t a bejárati ajtóhoz.
Még mielőtt eltűnt volna a folyosón, mohó tekintetéből most először tudtam megállapítani, hogy kire nézett. Egyenes rám.
Laurent távozása után hasítottak bele az első villámok az égboltba. Ezt rossz ómennek tekintettem. Mintha az időjárás is készülne a közelgő összecsapásra, mintha próbálná jelezni annak végkimenetelét.
Megráztam a fejem.
Elegem volt az örökös pesszimizmusomból. Semmi okom nem volt rá, hogy ne bízzak a Cullenekben. És arra sem volt semmi okom, hogy az időjárást rossz jelnek véljem, hiszen errefelé igazából az lett volna a furcsa, ha kisüt a nap.
A nappali kanapéján ülve hallgattam az esőcseppek kopogását a faltól-falig érő üvegablakon, a vihar jeges lehelete szürke ködfátyolba burkolta a fák elmosódott körvonalait.
Bella és Carlisle egyfolytában fel-alá járkált a nappaliban, Esme, Alice és Emmett a kanapén ültek velem. Amióta Laurent elment, senki nem szólt egy szót sem.
- Először is, Edward, fel kell hívnod Charlie-t – kezdte Bella, de nem nézett rám. Továbbra is rótta a monoton köröket a szobában. – El kell mondanod neki, hogy néhány napig itt maradsz nálunk.
Carlisle bólintott, jelezve, hogy egyetért.
- És mit mondjak neki, miért? – kérdeztem, még mindig a vízesést figyelve, mely az ablakon zúdult alá.
Bella megtorpant egy pillanatra, rám nézett, majd megint elkezdett járkálni.
- Hát… csak úgy… nem tudom. Találj ki valamit.
Ezzel tényleg, igazán sokat segített. Nem mintha úgy éreztem volna, Charlie-nak joga lenne megtiltani nekem, hogy Belláéknál maradjak, de azért már előre hallani véltem a faggató stílusát a telefonban és semmi kedvem nem volt hazudni neki. De ez olyan dolog volt, ami mostanában a részemmé vált. És a hazugság jelen pillanatban még elkerülhetetlenebb volt, mint általában, ha Bellával vagyok.
Esme felém nyújtotta a telefont, miközben bátorítóan rám mosolygott. Viszonoztam, de éreztem, hogy nagyon erőtlenül.
Tárcsáztam a munkahelyi telefonszámát. Néhány csöngetés után Charlie dörmögött bele.
- Szia Charlie, én vagyok - válaszoltam az „Itt Charlie Swan, rendőrfőnök, miben segíthetek” című szokásos bevezetőre.
- Edward, mi a baj? – kérdezte aggódóra váltva.
- Muszáj csak akkor telefonálnom, ha baj van? – kérdeztem gúnyosan.
- Öhm… nem… természetesen – dörmögte a nagybátyám.
- Arról van szó, - vágtam a közepébe. – hogy pár napig Belláéknál maradok.
Egy pillanatnyi csend következett, csak a nagybátyám szuszogása győzött meg arról, hogy még mindig ott van a vonal túlsó oldalán.
- Miért?
- Uh… csak úgy… - ekkor jutott eszembe, hogy nem gondolkodtam semmi magyarázaton. De minek is kellene indok, amiért a barátnőmnél akarok aludni?
- Csak úgy… - mormogta Charlie alig érthetően.
Emmett-re pillantottam, akinek kaján vigyorra húzódott a szája. Gyorsan elkaptam a fejemet.
Ismét egy kínos csend vette kezdetét, fogalmam sem volt, mit mondhatnék.
- No és mennyi ideig? – szólalt meg végül a nagybátyám.
- Hát… - vajon mikorra sikerült kinyírni Victoria-t? – Néhány napig… még nem tudom pontosan…
- Edward… öhm… remélem tudod, hogy működik az ilyesmi…
- Mégis mi? – halvány gőzöm sem volt, miről beszél. Szerettem volna rövidre zárni ezt a beszélgetést, ezért türelmetlenül felsóhajtottam.
- Hát, tudod, te…
Kezdett bosszantóvá válni Charlie értelmetlen makogása. Feszengésemet az sem enyhítette, hogy az egész család engem figyelt, és közülük Emmett igencsak fura vigyorral mustrált.
- Hát, amikor a kapcsolat… öhm… eljut egy... öhm… bizonyos… szintre, akkor… fokozottan… ügyelni kell… a védelemre…
Úristen!
Csak ezt ne!
A nagybátyám szexuális felvilágosítást tart éppen a telefonon keresztül, miközben a szerelmem és a családja vámpírfüleikkel mindent hallanak? Ez már több volt a sokknál.
Emmett hangosan felkuncogott, de úgy tűnt, ezt csak ő tartja ennyire mulatságosnak. Eddig észre sem vettem, hogy Bella abbahagyta a fel-alá járkálást, és karba font kézzel engem méregetett. Igyekeztem kerülni a pillantását, mert már így is éppen eléggé zavarba hozott a Cullenek előtt a nagybátyám.
- Charlie, ezt most ne, jó? – vágtam közbe, talán még időben, mielőtt eljutna még kínosabb fázisokba.
- Megértem, hogy ez kellemetlen neked, de muszáj erről beszélni…
- De nem muszáj! – szakítottam félbe ismét.
Magamon éreztem minden szempárt, legfőképpen Emmett csípős vigyorral társult tekintetét, én pedig lesütött szemekkel és vörös fülekkel hallgattam Charlie ostobaságait.
- De igen, igen halljuk! – örvendezett Emmett, én pedig legszívesebben leütöttem volna.
A szemem sarkából láttam, hogy Esme lecsitítja.
- Nézd, Charlie, most mennem kell – jutottam dűlőre, és hőn reméltem, hogy Charlie nem akar maradásra bírni. Ez esetben kénytelen leszek lecsapni a kagylót.
- Edward, ezt meg beszélni! – váltott erélyesebb hangnemre, de még mindig nem hatott túl meggyőzően számomra.
- Hidd el, mindent tudok ezekről a… dolgokról, és erre semmi szükség. Most pedig tényleg le kell tennem. Vigyázz magadra és öhm… majd jelentkezem. Szia – és azzal a lendülettel, még mielőtt bármit mondhatott volna, kinyomtam a telefont és visszaadtam Esme-nek.
Emmett kinyújtóztatta maga előtt a karjait, de a vigyora csak nem tűnt el, sőt kiszélesedett.
- Pedig hallgattam volna ezt még! Tudod, én nem tudom, hogy mi történik, ha egy kapcsolat eljut egy bizonyos szintre - Emmett hangja derült volt, mint a tavaszi égbolt.
- Emmett, elég! – csattant fel Esme, de ezt a dorgálást nem lehetett komolyan venni.
Felnevettem, hogy enyhítsek a hangulaton, de láthatóan mindhiába. A feszültséget tapintani lehetett a helységben, és nyilvánvalóan még Emmett-nek sem sikerült a gyerekes beszólásával kiolvasztani a jégtömböt.
- Bella, mit láttál a fejében? – kérdezte Carlisle témát váltva.
Szerencsémre ez a kérdés mindenki gondolatait elterelte a nagybátyám bámulatos produkciójáról. És amúgy is, engem is érdekelt, mit láthatott Bella Laurent gondolatai között.
- Igazat mondott, természetesen – felelte Bella és újra elkezdte róni a köröket. – Ugyanazt olvastam ki, mint amiket elmondott. Semmi többletinformációval nem tudok szolgálni.
Ez a tény láthatóan nagyon nyomasztotta őt.
- Mégis mi értelme van az erőmnek, ha nem látok többet annál, mint amiket hangosan kimond?! – fakadt ki Bella.
Megállt az üvegfal előtt és hosszasan kibámult az ablakon. Ahogy a kora esti szürkeség körbefolyta a vonásait, rémítően gyönyörűvé tette. Nem tudtam levenni a szemem izmos, karcsú alakjáról, kecsesen ívelt hátáról, és csillogó vöröses-barna hajáról, mely úgy terült szét a hátán, mint valami impozáns selyemfüggöny. Úgy éreztem, meg kell érintenem őt, de a látvány kővé dermesztett.
Carlisle lépett oda mellé és átölelte a vállát.
- Bella az erőd különleges adomány és már sokszor vettük hasznát. Az, hogy most nem láttál Laurent fejében többet, az nem azt bizonyítja, hogy felesleges, hanem azt, hogy Laurent-ben megbízhatunk és tényleg nem hallgat el semmit. Ez őhozzá tesz többet és nem tőled vesz el.
Bella elfordult az ablaktól és szembe nézett a többiekkel. Carlisle keze még mindig a vállán nyugodott. Egy hosszú pillanatig egymást figyeltük. Bárcsak jobb emberismerő lennék és le tudnám olvasni az arcáról a gondolatait! De bárhogy is erőlködtem, képtelen voltam megfejteni a kifejezését, mellyel engem jutalmazott.
- Nos, Carlisle, ideje levadászni Victoria-t – szólalt meg végül, de a szemét nem vette le rólam.
Carlisle bólintással nyugtázta a hallottakat.
- Mit akartok csinálni? – kérdezte Esme, hangjából egyértelműen kiszűrődött az aggódással vegyes félelem.
Ő volt az, akiről legkevésbé tudtam elhinni, hogy vámpír, holott a külseje váltig tanúskodik nem emberi származásáról. Azaz a túlcsorduló anyai ösztön, melyet nevelt gyermekei iránt érez és melyet nem fél percről-percre kimutatni, sok biológiai anya fölé helyezte őt. Egy pillanatra teret engedtem a kizúduló depressziómnak, és hagytam, hogy a belsőmet marcangolja, amiért nekem sosem lehetett részem az igazi, anyai gondoskodásban. Mindig csak kívülről szemléltem az anyai szeretet és próbáltam elképzelni, milyen az, mikor tényleg van anyám. De ezt nem lehetett elképzelni. Ezt érezni kell. És én sose éreztem. Amilyen gyorsan kiengedtem, ugyanolyan gyorsan zártam is vissza a rejtekhelyére a depressziómat, hogy majd egy gyenge, remélhetőleg távoli pillanatban újra útjára bocsássam.
- Nem várhatjuk meg, míg idejön és ránk támad. Nem várhatunk tétlenül, míg egyszer csak felbukkan a közelben. Sem Edward, sem pedig a többi forksi miatt sem – érvelt Carlisle.
Láttam az arcán, hogy a lehetőségeinket latolgatja és az ötletét formálja.
Bella szembefordult Carlisle-al és a megsemmisülés kiült az arcára, ahogy kiolvasta a tervet a gondolataiból.
- Nem, Carlisle, én megyek Victoria után! – hangja egyre emelkedett, míg az utolsó szavakat már az arcába sikította.
- Bella, pont arra pályázik, hogy Edward egyedül maradjon, védtelenül. Hogy téged elcsaljon mellőle, mert tudja, hogy sosem engednéd át neki. Itt kell maradnod vele. Mi pedig addig megkeressük Victoria-t és végzünk vele.
Bella dacosan a fejét ingatta.
- Nem, nem! Én okoztam a bajt, nekem kell megölnöm őt! Azt akarod, hogy tétlenül várjak, míg ti az életeteket kockáztatjátok miattam? – tekintete gránitkeménnyé dermedt, ahogy a vitázott a nevelőapjával.
- Nem vársz itt tétlenül, hiszen Edward-ot kell megvédened. Ha felbukkanna itt… akkor neked kell felvenned vele a harcot.
Ez úgy látszott, célba talált. Bella arca ernyedni kezdett, ajakbiggyesztése sokat sejtető volt. Victoria talán itt fog felbukkanni hamarosan, és akkor neki lesz lehetősége megölnie őt. Nyilván ez a része izgatta a leginkább.
- A biztonság kedvéért Alice itt marad veletek – zárta le a témát Carlisle.
- Carlisle, nem – pattant fel Alice a helyéről. – Én meg fogom tudni mondani, hogy merre van, amint eldönti. Ha éppenséggel úgy dönt, a házhoz jön, akkor vissza fogunk érni időben.
Carlisle fontolóra vette Alice szavait, majd bólintott. Végül visszanézett Bellára.
- Bírni fogod egyedül? – kérdezte, két karját Bella vállaira fektetve és mintegy biztatóul, megszorította.
Ezt nem értettem. Ilyen nehéz eset volnék? Talán nem is rám célzott.
- Az életem árán is megvédem – suttogta alig hallhatóan.
Egy apró hang azt suhogta a fejemben, hogy ezt csak a drámai vénája mondatta vele, puszta jóindulatból. Hogy ne ijessze meg a szegény, gyarló emberi lelkemet, ami már így is épp elég sérülékeny és úgy van összetákolva, de a legkisebb érzelmi nyomásra újra szétreped.
De ezt a hangot gyorsan elnyomta a szerelem és a bizalom, amit Bella iránt éreztem kezdettől fogva. Tudtam, hogy nem hazudik, hogy nem azért mondja, nehogy pánikba essek.
Esme átölelte Bellát, majd utána engem is. Éreztem a mozdulatában azt az erős tartást, mellyel a vámpír mivoltát hazudtolja meg nap mint nap. Talán őt is annyira vonzza a vérem, mint Bellát? Talán neki is sokkal nehezebb türtőztetnie magát mellettem, mint más emberek mellett? Az esetlen, feszengő ölelése erről árulkodott, de az arcán ennek semmi nyomát sem láttam.
Ahogy sorban elköszöntek Bellától, megint kitörni készült belőlem a családi tűzhely hiányom. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne legyen úrrá rajtam a depresszió. Mikor Alice odajött hozzám, hogy megöleljen, nyomban el is múlt.
- Vigyázz magadra nagyfiú! – húzódott mindent tudó vigyorra a szája.
- Te is nagylány – viszonoztam a mosolyát.
- Mondták már, hogy isteni illatod van? – kérdezte, miközben gyorsan átölelt. Ugyanazt a feszült tartást éreztem ebben a mozdulatban is.
- Amióta ismerlek titeket, nap mint nap ezt hallom.
- Csak nehogy elbízd magad!
Alice mosolya kiszélesedett, majd csatlakozott Esme-hez és Carlisle-hoz.
Emmett nem ölelt át, természetesen, de kaján vigyorba torzult az arca, mikor elém lépett.
- Azért maradjon egyben a ház, nagyfiú!
Erősen kellett összepréselnem az ajkaimat, hogy ne szóljak be neki valami illetlent.
- És tudod: védekezés. Manapság olyan felelőtlenek a tinik!
- Emmett! – csattant fel Esme.
Emmett a saját poénján kuncogva botorkált a bejárati ajtó felé. Nyílt az ajtó, majd becsukódott, de a verandáról még beszűrődtek jóízű kacarászásának utolsó foszlányai és Esme csitító hangja. Annak ellenére, hogy belőlem űzött tréfát, örültem neki, hogy legalább ő tud nevetni ezekben az órákban.
Egyedül maradtunk az óriási házban. Egyes egyedül…
- Ne haragudj Emmett-re… tudod a hormonok nem egészen égtek ki belőle az átváltozása után sem – magyarázta Bella és keserűen felnevetett.
- Aha…
- Éhes vagy? - kérdezte, de a válaszomat meg se várva elindult a konyha felé.
Nehéz volt elképzelni, hogy a Cullen hűtőben találni lehet nem vastartalmú és nem piros színű ennivalót is…
De amúgy sem voltam éhes. Az ebéd maradékai még mindig ott lapultak a gyomromban és a nap eseményei eléggé felkavartak ahhoz, hogy most enni tudjak. Bella azonban nem sokkal később visszatért egy tállal, amin alighanem spagetti lehetett, de a színéből ítélve nem ma főzték…
- Csak ez volt itthon, bocsi. Nem számítottunk vendégre – szabadkozott és felém nyújtotta a tálat.
A szaga borzasztó volt és alighanem azért, mert már jó ideje ott csücsülhetett a hűtő mélyén. Elkerülhetetlen volt, hogy finnyás grimaszba torzuljon a képem, pedig nem állt szándékomban megbántani őt.
- Mi baj? – kérdezte.
Nem szívesen törtem le a lelkesedését azzal, hogy az a zöld trutymó a tetején valójában nem szósz… de muszáj volt.
- Ez meg van penészesedve – állapítottam meg, és próbáltam a hangomat a legkíméletesebb tónusba ötvözni.
Bella alaposan megnézte a spagettit.
- Valóban. Ne haragudj. Már annyira régen elszoktam az emberi ételektől, hogy még a leggusztusosabb ételtől is undorodom.
Egy szempillantás alatt visszavitte az ételt a konyhába és üres kézzel jött vissza.
- Sajnos nincs más itthon.
- Nem gond. Nem vagyok éhes.
Bella óvatosan méregetett, de nyilvánvalóan most nem rendelhettünk ételt.
- Majd felhívom Carlisle-t, hogy hozzon valamit neked hazafelé…
Kibuggyant belőlem a kérdés.
- Gondolod, hogy olyan hamar megtalálják és megölik?
Remélem a hangomban nem érzett semmi bizalmatlanságot irántuk… csak hát Laurent szavai engem jobban megfélemlítettek, mint őket.
- Nincs más választásuk.
Erre nem tudtam mit felelni, úgyhogy inkább előálltam azzal a gondolattal, ami azóta izgatott, hogy betettem a lábam a házba… sőt, inkább azóta, hogy megismertem Bellát.
- Megmutatod a szobád?
Amint ezt megkérdeztem, rögtön meg is bántam. Ezt nagyon könnyen félre lehet érteni, és ahogy elnéztem Bella arcát, ő félre is értette. Főleg azok után, ami nem olyan régen lezajlott…
A szemem sarkából láttam, hogy a szája megfeszül, majd ugyanolyan gyorsan vissza is enged.
- Persze – erőltetett egy mosolyt az arcára.
Elindult a lépcső felé, én pedig követtem őt.
Széles márványlépcső vezetett fel az emeletekre. Bella szobája a harmadik, legfelső szinten volt. A tágas folyosó legvégén egy fehérre meszelt ajtó mögött hihetetlen látvány fogadott. Tudom, hogy nem kellett volna meglepődnöm, de egyszerűen nem volt más választásom. Az embert csak akkor nem tudja letaglózni egy ilyen szoba, ha ő maga él benne.
A falak ugyanúgy faltig falig érő üvegablakok voltak, tökéletes és lenyűgöző kilátást biztosítva az erdőre. Ha sokáig néztem volna, akár úgy is értelmezhettem volna, mint egy festményt. Habár most az eső fátyoltakarója ködös homályba burkolta a kilátást, így is a zöld színek erős dominanciája tökéletesen áthatott. A szemben lévő falnál alacsony könyvespolcok sorakoztak, roskadásig megtelve könyvekkel, CD-kel és még ki tudja mikkel. Előtte hatalmas, fehér franciaágy.
Összességében a szoba egyáltalán nem volt hivalkodó és giccses vagy éppen tökéletes úri lakosztály. Egyszerű, letisztult, de mégis hihetetlenül magával ragadó.
- Nem jössz beljebb? – kérdezte Bella az ablak előtt állva. Ekkor kaptam észbe, hogy tátott szájjal, földbe gyökerezett lábbal álltam a küszöbön.
Kicsit beljebb araszoltam a szobában és ekkor vettem észre mennyi könyve is van valójában. Több száz példánytól roskadoztak a polcok és a borítójukból ítélve, többségében klasszikusok voltak. Na nem mintha ezen meglepődtem volna. Csalódtam volna benne, ha Harry Potter gyűjteményt találok a szobájában.
- Gyönyörű – találtam meg végre a hangomat.
És valóban. A szemem nem bírt betelni a látvánnyal. Egyre ritkábban pislogtam, mert úgy éreztem, ha lecsukom a szemem, lemaradok valamiről, valami apró, ám mégis fontos részletről. Ez a szoba volt Bella személyiségnek tárgyiasult formája és én mindent látni akartam, és még annál is többet. Minden egyes könyvnek meg van a maga története, ami közvetve Bellához vezet és mellyel én is többet tudhatok meg róla. Egy jelentéktelennek tűnő tárgy, ahogy el van helyezve a polcon, mind-mind lényeges volt számomra.
Forogtam, mászkáltam, minden zeg-zugot felmértem. Az eszembe se jutott, hogy Bella túl fanatikusnak, netalántán őrültnek néz, de nem érdekelt. A tudat volt fontos, hogy itt lehetek Vele az Ő szobájában.
- Örülök, hogy tetszik – mosolygott rám a szoba másik végéből.
Az üvegfalnak támaszkodva figyelte a felfedezőutamat és úgy tűnt, nem zavarja, hogy ennyire kíváncsi vagyok. Én magam utálom, ha valaki ennyire szétnéz a szobámban, úgyhogy most kifejezetten örültem neki, hogy Bella ezt szó nélkül tűri. Na nem mintha kotorásztam volna, csak jó alaposan megnéztem mindent.
Másfelől viszont valami menekülés-félét éreztem abban, hogy olyan messze állt tőlem, lehetőleg a tőlem legtávolabbi pontján a szobában. Vajon csak üldözési mániám van, vagy tényleg ennyire tart attól, hogy egyszer csak rávetem magam?
Nem vagyok hülye. Bella időt kért, én pedig nem fogok semmit sem erőltetni. Tudom, hogy ezzel mindent elrontanék. A türelem nem volt az erényem és Bella esetében tényleg iszonyúan nehéz volt, de a motiváció és szerelem sokkal erősebb volt a hormonjaimnál.
Mikor végeztem a nézelődéssel Bellára néztem, aki ekkor gyorsan elkapta a tekintetét és az ablakról lecsordogáló vízcseppekre szegezte. Ebben a mozdulatban is éreztem a hátrálást, pedig nem volt benne semmi burkolt szándék.
Bella éjjeliszekrényén a Rómeó és Júlia egy régi kiadása pihent. Ezek szerint ezt olvassa mostanában. Az állapotából ítélve pedig nem először olvashatja. Az előlap félig leszakadt már, a lapok szamárfülesnek hatottak.
Mikor felnéztem a könyvről, Bella már mellettem állt. Egy lépést hátráltam, annyira megijedtem. Még csak egy suhanást sem hallottam.
- Nyugalom – szólt kifürkészhetetlen pillantással. – Minden rendben lesz.
Értetlenül néztem rá.
- Tudom – feleltem és visszaálltam az eredeti pozitúrámba. Ekkor viszont Bella hátrált egy lépést.
- Nem tudod. A látszat… csal. Nem úgy nézek ki, mint aki képes lenne megvédeni téged, de tudnod kell, hogy amit Carlisle-nak mondtam az igaz.
Tényleg nem értettem, miről beszél és miért mondja el ezeket. Talán a gondolataim kiültek az arcomra, talán mégis tudja olvasni a gondolataimat, mert ezután magyarázatot adott.
- Nem bízol bennem eléggé.
Beleremegtem a tekintetébe. Ernyedten emelten védekezésre a számat, mert hogy erről szó sem volt.
- Tagadnád, de én tudom, látom rajtad. Az, hogy most megijedtél, mert hirtelen melletted termettem, többet mond minden szónál.
Állta a pillantásomat és láttam benne, hogy ezeket komolyan gondolja, pedig nagyon szerettem volna, ha most csak azért mondja ezeket, hogy ne kelljen arról a bizonyos dologról fecsegnünk, vagy éppen művelnünk.
- Bella, bízom benned. Soha senkiben nem bíztam ennyire! – szakadt ki belőlem az elkárhozott lelkek tagadásával. - Nekem még teljesen fura ez a gyorsaság, ezért hőköltem hátra!
Közelebb léptem hozzá, míg már csak egyetlen kósza lépésnyi távolság maradt közöttünk. De Bella megint hátrébb araszolt.
- Inkább te vagy az, aki nem bízik bennem! – csattantam fel. A hangom távolian visszhangzott a fülemben, de éreztem, hogy az üres ház falai között nagyobbat szól, mint egy ágyúgolyó a csatatéren. – Miért hátrálsz, mikor közelebb akarok menni hozzád? Már mondtam, hogy várok, ameddig kell! Semmit nem fogok erőltetni.
Talán Bellának pont az volt a célja, hogy ez a téma kerüljön utoljára a terítékre a szobájában, de néhány perc leforgása alatt sikerült ráböknöm a fájó pontjára. Bella arca sokat elárult abból, amiket már eddig is sejtettem. Ahogy kimondtam azt, amiket gondolok a viselkedésével kapcsolatban, az arckifejezése szinte tolmácsolta a szavaimat non-verbális formában.
Leült az ágyra és bámult maga elé. Majd megragadta a karomat és maga mellé húzott az ágyra.
- Nem… tudnám elviselni, ha bármi bajod esne – szűrte a szavakat a fogai közül, miközben az ajka szinte mozdulatlan maradt. – Csak erről van szó. Rettenetesen féltelek.
- De nem fog bajom esni. Bízom benned.
A karomat a válla köré dobtam és magamhoz szorítottam. Ha most a fejét felém fordítaná, akkor az ajkaink pont összeérnének. Iszonyatosan vágytam a csókja ízére, hűvös leheletének csiklandozására, ajkának bódító érintésére. Talán tényleg olvas a gondolataimban, vagy csak kitalálta mire vágyom. Mert a következő pillanatban mindezt megkaptam.
A karját a nyakam köré fonta és lágy, gyengéd csókot lehelt az ajkamra. Lassan mozogtak ajkaink, majd fokozatosan egyre gyorsabbra vettem a tempót. A szívem vad zakatolása volt az egyetlen hang forrása, és annyira hangosan vert, hogy azt hittem belesüketülök.
Forróság öntött el és a szenvedély egyre nőtt bennem. Az agyam józanabbik fele próbálta fenntartani az irányítást a testem felett, próbálta lehiggasztani az egyre növekvő vágyat, de egy ponton elveszítette a kontrollt és a szigorúan felépített rendszer összeomlott. Nem maradt más csak a sóvárgó vágy, amely egyre többet és többet akart. Nyelvemmel vadul szétnyitottam az ajkait és behatoltam a felségterületére. Nyelveink eggyé váltak, és éreztem, hogy Bella is ugyanúgy vágyik rám, ugyanúgy akarja…
A karjaimat egyre lejjebb toltam a hátán, és egyre közelebb húztam magamhoz. Az agyam lázadt a gondolat ellen, de a testem áruló módon ellene szegült. A testemben éreztem valami lüktető ritmust, mintha dróton rángatták volna az idegvégződéseimet. A hozzám súrlódó testétől szinte megrészegültem.
Talán aggódnom kellett volna amiatt, hogy Bella időt kért tőlem alig pár nappal ezelőtt. Talán le kellett volna állítanom magam, mielőtt megbántom és túl sokat akarnék. De nem ment. Aggodalmaim távoli emlékké halványultak, az önuralom házon kívül volt.
Éreztem a hátamon Bella jéghideg érintését, ami még inkább bedrogozott állapotba sodort.
És akkor váratlanul ő elhúzódott. Hirtelen, észre sem véve tolt el magától. A karjaim esetlenül pottyantak vissza az ölembe, a számat bágyadtan csuktam vissza.
Bella arca azonban nem arról árulkodott, hogy velem van a baja, vagy éppenséggel azzal, amit éppen műveltünk. Mintha éppen olvasna valakinek a gondolataiból… és túl erősen szuggerál, hogy elcsípjen minden részletet…
- Itt vannak… a farkasok – mondta ledöbbent hangon.
