The Immortal Heart

19. Megmenteni már nem tudott, csak olyanná tenni, mint aki megölte az emberi mivoltomat.

********************Új**************************************************
Sodródó ár ragadott magával és nem tudtam küzdeni ellene. Lebénította minden végtagomat, mozdulni sem bírtam. A legapróbb rezdülés is fájdalmas erőfeszítésbe került, így inkább meg sem próbáltam megmoccanni. A szemem előtt összefojt szobám halvány fényben derengő képe és egyetlen összemosódott, kusza színkavalkádot érzékeltem csupán.
A percek kusza csöndben peregtek tovább, én pedig olyan erősen szorítottam a fülemhez a telefonomat, hogy éles fájdalom nyilallt belé, de valahogy ez sem győzött meg róla, hogy ne szorítsam tovább. Talán a tudatalattim így próbál meg ellenkezni a hallottak után. Talán így közelebb kerülök hozzá…
A gerincemen percről percre száguldott végig egy jeges borzongás, és én csak tátogni és hunyorogni voltam képes, miközben Bella vadul dobálózott, az „Edward, jól vagy?”, „Ott vagy?”, „Minden rendben?” és hasonló kérdésekkel.
- Kérlek, szólalj meg! – hangja ekkor már lecsitult, nem volt sürgető, követelőző. Valószínűleg hallotta hangos zihálásom a telefon túloldalán, és ez meggyőzte, hogy ott vagyok.
Ugyan mit mondhattam volna?
Az agyam zúgolódása lehetetlenné tette, hogy egy hang is kicsússzon a számon, mert rögtön összeesküvés-elméleteket kezdett el gyártani. Még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy lehetőséget adjon Bellának, hogy elmagyarázza, miért nem találkozhatunk egy ideig.
Egy ideig? Vajon ez mit jelent? A vámpírok hallhatatlanok, nekik egy év olyan, mint egy embernek egy egész évszázad – ezt még egyszer Bella mondta. Talán majd akkor tér vissza, mikor én már egy öregek otthonában fogok lakni, a protézisemet egy pohár vízben fogom tartani és úgy kell majd megfürdetnie egy nővérnek, mert amúgy magatehetetlen vagyok?
Vagy majd csak a síromhoz visz egy csokor virágot mintegy búcsúzóul?
Nem.
Ismerem ezt a szöveget, túl jól ismerem. Annak idején sokszor használtam. Majdnem naponta. Ezzel vakartam le magamról a lányokat, akik többet akartak a testiségnél. És most ugyanezt veti be ellenem Bella, és azt hiszi, nem látok mögé. Azt hiszi, nem látok be a szavak mögé. Az „egy ideig” pontosan azt jelenti, hogy „soha többé.” Merthogy szakítani akar velem, erről volt szó.
Kezdettől fogva tudtam, hogy túl jó hozzám. Én egy átlagos, kissé problémás srác vagyok, ő pedig egy istennő hozzám képest. Minket nem lehet egy lapon említeni. Minket lehetetlen összehasonlítani. És talán mindig is ott motoszkált valahol a tudatom mélyén, hogy egyszer ez a pillanat be fog következni, mert Bella nem akarhat engem. Nem akarhat egy ilyen selejtet.
Valahogy sikerült jó mélyre elásnom ezt a gondolatot, mert elvakított a szerelem, a vágy, Bella és az ő élete, a vámpír családja és minden velejárója. De most egyszerre, váratlanul bukkant a felszínre, én pedig nem voltam felkészülve rá, így még inkább legyengített, még jobban a földbe tiport, mintha számítottam volna az érkezésére. Szakadék szélén egyensúlyoztam és most belelöktek. Mindig is ez volt a végzetem, de leöntöttem egy adag mázzal, hogy elfedjem. Most a máz lefojt róla, és nem maradt más, csupán a színtiszta, kegyetlen valóság.
Bella csak játszadozott velem. De nem hibáztatom őt ezért. Örökké élni fog, muszáj egy kis játékot vinni a szürke örökkévalóságba. Valószínűleg én is ezt tettem volna a helyébe.
És valahogy, nem tudom miért, de mindezek ellenére boldog voltam. Boldog, mert a hetek, melyeket együtt töltöttünk, életem legszebb, leggyönyörűbb hetei voltak. Meggyógyított, még akkor is, ha ez nem volt őszinte. Szerettem, még akkor is, ha ő nem viszonozta. Jól éreztem magam vele, még akkor, ha ő csak tettette az érdeklődést irántam. Sokat adott, annak ellenére, hogy nem akart, és nem tudatosan csinálta.
Talán a tetőpont az volt, hogy annyira szerettem volna, ha megerősítjük a kapcsolatunkat, talán ez volt az a momentum, ahol betelt nála a pohár…
A másik oldalon viszont, a fájdalom hullámai nyaldosták a testemet. Még azelőtt elveszítettem őt, mielőtt bármi elkezdődhetett volna közöttünk. Az életem szebbik felét örökre magam mögött hagytam.
- De…de… miért? Mi a baj? – dadogtam elfúló hangon, pedig a fejemben egy kis hangocska már rég megadta rá a választ. Őszintén, nem akartam hallani tőle a kegyetlen igazságot, de muszáj volt, csak még egy kicsit hallanom a hangját, mielőtt örökre elveszíteném.
- Ezt most… nem tudom elmagyarázni. De ígérem, csak néhány napról van szó.
Nem tudja elmagyarázni? Hát ez is valami olyasmi szöveg lenne, amit én szoktam beadni a nyomulós lányoknak.
- Most mennem kell – hadarta, és szavainak megértését az is nehezítette, hogy a háttérben valakik hangosan beszélgettek… talán veszekedtek. – Légy szíves, vigyázz magadra. Ne menj az erdő közelébe. Hamarosan jelentkezem.
Néhány másodpercig csak a háttérzajt hallottam, talán Bella azt várta, hogy mondok valamit, de nem jöttek szavak. Szóval ez lenne a búcsú ideje? Azon még nem gondolkoztam, hogy mit mondanék akkor, ha el kellene köszönnöm tőle örökre. Csak egy valamiben voltam biztos: ha soha többé nem látom, nem beszélhetek vele, akkor most kell elmondanom azt, amit érzek iránta.
- Szeretlek – suttogtam, de ekkor már csak a pittyegő telefonnak. A hívást megszakította.

A harmadik napon kellett kihívni az orvost. Igazából azt sem tudtam, hány nap telt el Bella hívása óta, csak akkor jöttem rá, mikor Charlie a szobám ajtajában pusmogott az orvossal.
- Három napja nem eszik, és fel sem kelt azt ágyából. Csak bámul maga elé, és nem tudok vele beszélni. Hiába kérdezem, nem válaszol – Charlie hangjából kiszűrtem az aggodalmat. Fogalmam sem volt, hogy három nap telt el azóta. Azt hittem, csak néhány óra.
Az orvos szavait nem értettem, de tudtam, hogy nem Carlisle az.
Aztán mindketten bejöttek a szobába, és az orvos leült az ágyam szélére. Elővette a sztetoszkópját és a többi felszerelésé és elkezdte lekaparni rólam a pulcsimat, ami – ezek szerint – három napja rothad rajtam. Guszta.
- Edward, el tudnád mondani pontosan, mid fáj? – kérdezte azzal a tipikus kimért, távolságtartó hangon.
Elmondanám én, de úgy sem értené meg.
Nem is közvetlen fizikai fájdalom volt, de valahogy mégis abban öltött testet. Mintha kést forgatnának a mellkasomban, mióta Bella elhagyott és minden fordítással egyre mélyebbre és mélyebbre hatol. Néha úgy éreztem, egy bizonyos mélységből már nincs tovább hova hatolnia – végleg kivégez. De nem. Még mindig tudott erősödni a szúrás, még mindig tudott beljebb hatolni a szívemben. Némán könyörögtem a halálért, de csak kínzott tovább, egyre elviselhetetlenebbé téve a fájdalmat.
És ezzel együtt kivágtak belőlem egy darabot. Sose leszek már teljes egész, mert elveszítettem életem szebbék felét, azt a részét, mely értelmet adott az életemben. Mely visszarántott a halálból, a depressziómból, és küzdésre késztetett. Most ez eltűnt. Nem volt értelme tovább harcolni.
Az alkonyat a szürke szín valamennyi komor árnyalatát felvonultatta az ablakom előtt. Csak figyeltem a felhőtakarót és próbáltam elaludni…
- Edward, hallasz engem? – kérdezte az orvos, és egy kis lámpát tartott a szemem elé. Jobbra-balra tologatta a két szemem között. – A pupillareflex rendben. Magánál van. – állapította meg, miután kikapcsolta a lámpát, én pedig ösztönösen becsuktam a szemem, mert sokszög alakú fénypázmák táncoltak a szemem előtt.
Jéghideg sztetoszkópja a mellkasomhoz ért, én pedig összerezzentem.
- Hagyjon… jól vagyok… - hallottam a saját hangon. Mégis olyan volt, mintha idegen szólt volna.
- Edward!! – csattant fel Charlie rekedt hangom hallatán.
Az orvos tovább vizsgálgatott, de nem tudtam pontosan mit csinál. Miután végzett felállt és összepakolta a cuccait.
- Sokkos állapotba került, de nem esett le a vérnyomása. Valamiféle érzelmi nyomás, stressz válthatta ki nála. Fizikailag teljesen rendben van, leszámítva azt, hogy ki van száradva és túl sovány – állította fel a diagnózist.
- Tudja, nemrég halt meg az apja… de úgy tűnt, kezd túllenni rajta. Nem értem, mitől esett vissza egyik pillanatról a másikra – nem kellett odanéznem, hogy tudjam, Charlie az állat vakargatja, miközben engem méreget.
- Egy ilyen traumából nagyon nehéz felgyógyulni, főleg egy érzelmileg labilis személyiségnek. Néha úgy tűnhet, már túl van rajta, elfogadta, de a következő pillanatban újra visszaeshet. Ez sajnos nem ritka – sóhajtás-szerű neszt hallatott, majd folytatta. – Felírok neki étvágyserkentőt, vitaminokat, és gyengébb antidepresszánst is. Ha a következő két napban nem javul az állapota, továbbra sem eszik, azonnal be kell vinni a kórházba és infúzióra kell kötni, mert a kiszáradás végzetes lehet.
Éreztem az orvos pillantását, de én csak mereven szegeztem a tekintetemet az ablakra. Enni? Ugyan hogyan tudnék enni azok után, ami történt? Minden falat csak a keserűséget növelné bennem.
Charlie lekísérte a dokit, majd pedig visszatért a szobámba egy tál gőzölgő levessel. Lent a nappaliban Sue hangját véltem felfedezni, majd pedig ő is felbukkant az ajtóban egy másik tányér étellel. Remek. Megindult a megtömő-hadjárat.
- Edward Anthony Masen – dörmögte a nagybátyám, majd leült az ágy szélére – Addig innen nem mozdulunk, amíg meg nem etted az utolsó falatig.
- Egyedül akarok lenni – ezt tényleg én mondtam volna? A hangom olyan volt, mint a borotva éle, szinte fájt a fülemnek hallani a saját hangomat.
- Lehetsz egyedül, amint ezt mind megetted – erősködött Charlie.
Tényleg semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy békén hagyjon mindenki. Így hát felültem.
Legalábbis szerettem volna. Ezek szerint napokig nem moccantam az ágyamról. Rettenetesen elgémberedtek a tagjaim, az ízületeimet, mintha betonba öntötték volna. Legalább egy percbe telt, mire sikerült a falnak vetnem a hátamat. Aztán eszembe jutott, mi van, ha már nem is tudok járni? A gondolattól felfordult a gyomrom.
Elvettem a levest és Sue és Charlie aggódó, fürkésző pillantásától kísérve kanalazni kezdtem. Az első falatig észre se vettem, mennyire ki voltam száradva. A forró leves csak úgy égette a torkomat, és tűzként hatolt keresztül a nyelőcsövemen. A második falat már jobban esett, majd néhány percen belül azon kaptam magam, hogy a tányérom üres, a nyomrom pedig jóllakottan mordul egyet.
Sue rögtön az orrom alá dugta a második fogást, én pedig csak fintorogva piszkálgattam. Egy pillanatra Charlie-ra sandítottam, aki elszántam figyelte minden rezdülésemet.
Miután nagy nehezen legyűrtem a húst, Charlie-ék mindig ott toporogtak a szobámban.
- Most már magamra hagytok? – kérdeztem türelmetlenül, de hangom már felismerhetőbb volt.
- Hát persze – felelte Sue, majd kitoszogatta a nagybátyámat a szobámból. Hallottam, hogy az ajtó előtt azt duruzsolja, hogy kezdetnek ez is megteszi.
Nagyon reméltem, hogy nem akarnak valami vidéki agyturkászt hívatni.
A jóllakottságtól, mintha erőt nyertem volna. Feltápászkodtam az ágyról és mikor felálltam, majdnem összeestem. Lábaim gyengék voltak, mint a kifőtt spagetti. Lassan elkezdtem köröket róni a szobámban, mintegy beolajozva őket. Nehezebb volt, mint hittem.
Közben az agyam is felengedett az elmúlt napok hibernált állapotából.
Az, amit most csinálok, a legszánalmasabb férfiviselkedés volt, ami csak létezett a földön. Az agyam gyártott egy elméletet, hogy biztosan Bellának túl rossz vagyok, túl hétköznapi és ezt készpénznek vettem, mintha ezt ő maga mondta volna. Pedig ezt csak én gondolom így. Meg se hallgattam őt, csak rögtön elkezdtem a vádaskodást. Talán a szavait is félreértelmeztem. Azt mondta, egy ideig és azt, hogy majd hívni fog. Bellát nem úgy ismertem meg, mint aki csak kertel. Önző voltam, csak a forradásaimat nyalogattam, problémát csináltam abból, ami valójában talán nem is az és szándékosan feltéptem a sebeimet, hogy újra érezzem a fájdalmat.
Ezek szerint, valamiféle mazochista állat vagyok, aki már nem tud fájdalom és szenvedés nélkül élni. Mintha hozzám nőtt volna, és ha elmúlik, akkor nem vagyok teljes ember…
Nem… nem… ez hülyeség…
Csak ki kell derítenem, mi történt. Hogy mi történt Bellával. Lehet, hogy valami baj van, a családjával, én pedig ahelyett, hogy aggódnék miatta, magamat okolom mindenért. Szánalmas. Szánalmas. Szánalmas.

És akkor, mintha egy körte gyulladt volna fel a fejem felett. A hályog lehullott a szememről, mert hirtelen látni kezdtem. Tudtam, mit kell tennem és soha életemben nem voltam még ilyen biztos magamban.
Nem veszíthetem el Bellát és nem is fogom. Egy férfi küzd a szerelméért, és nem engedi ki ilyen könnyen a kezei közül. Komolyan, mintha én magam taszítottam volna el magamtól, hogy szenvedjek.
Küzdeni fogok érte. Foggal-körömmel és minden erőmmel, amíg bele nem pusztulok, de nem hagyom, hogy elveszítsem. Nem engedem, hogy úgy hulljon ki a kezeim közül, mint egy marék por, melyet elragad a szél.
Az elhatározás konkrét formát öntött – tettek lettek belőle. A fürdőszobában alaposan lemostam magamról az elmúlt napok szennyét – és nem csak a fizikait, a lelkit is. Jeges vízben zuhanyoztam le és szinte érezni véltem, ahogy megszabadulok a szánalmas önsajnáltatásomtól, az önmarcangolástól és a tehetetlenségtől. Legalább egy órát suvickoltam magam, végül új emberként léptem ki onnan a legmenőbb ruháimban.
Majdnem ugyanúgy éreztem magam, mint anyám halála előtti időkben – magabiztos és mindenre kész voltam. És tudtam, hogy semmi, de semmi nem állhat az utamba.
Kettesével szedtem a lépcsőfokokat lefelé, Sue és Charlie legnagyobb megdöbbenésére.
Ők ketten ott ültek az asztalnál és komoly eszmecserét folytattak, és úgy hiszem, rólam. Meghökkent arcuk megért volna egy fotót. Mosolyogva álltam elébük.
- Sue, Charlie, rettenetesen sajnálom, amit az elmúlt napokban tettem… vagyis azt, hogy nem tettem semmit. Szégyellem magam, nem is tudom elmondani, mennyire. Remélem, egyszer majd megbocsátotok nekem. Tudom, hogy aggódtok értem, és tehetetlenek vagytok, de most már jól vagyok. Minden rendben. Megváltoztam. Tudom, mit kell tennem. És ezután minden más lesz, ígérem. Egy szál gondotok sem lesz rám. Rendesen fogok enni, tanulni és dolgozni. Bocsánat, hogy annyi aggodalmat okoztam nektek.
Szavaim legalább akkora meglepetést kelltettek, mint a megjelenésem, de inkább nagyobbat. Ők csak hitetlenkedve néztek rám, amit meg is értettem. A szavak elszállnak, de a tettek örökbe beivódnak. És én majd a tetteimmel fogok bizonyítani.
- Oh – köhögte Charlie. – És ezt az elmúlt egy órában gondoltad át?
- Hát, valóban kicsit szélsőséges az érzelemingadozásom, de még mindig jobb, mintha infúzióra kellene kötni.
- Valóban – bólogatott Sue és felfedeztem azt a kedves, anyai mosolyt a szája sarkában. – De nem kell, miért bocsánatot kérned. Amiken keresztül mentél… - megköszörülte a torkát, nem akarta felhozni a múltat. – Szóval érthető a viselkedésed.
- Nem érthető – vágtam rá dacosan. – Vagyis egy ideig igen, de most már eltelt egy fél év és ideje továbblépni és összeszedni magam. Az élet megy tovább, és a szüleim is azt akarnák, hogy küzdjek tovább.
Az utóbbi mondatban nem voltam biztos, de jó volt elhitetni magammal. Az igazság az volt, hogy a szüleimnek nem sokat számított a depresszióm, amikor éltek, és akárhol is vannak most, nem hiszem, hogy érdekelné őket, mi van velem.
- Charlie, hol laknak Cullenék? – váltottam gyorsan témát, mert ez érdekelt most leginkább.
- Oh, hát hogyhogy nem tudod? – kérdezte óvatosan méregetve.
- Hát… még nem voltam náluk… - adtam elő az igazat.
- Nos, ők egy eléggé félreeső helyen laknak. Földút vezet a házukhoz, kicsit nehéz megtalálni. De lerajzolom.
Elővett egy papírt és miközben magyarázta, nyilakkal felvázolta az útvonalat. Éreztem a hangjában némi kíváncsiságot, hogy miért akarok ilyen hirtelen Bellával találkozni és nyilván az is érdekelte, hogy hova tűnt Bella az elmúlt napokban és miért nem keres engem. Valószínűleg sejtette, hogy neki is köze van hirtelen depressziómhoz, de a kérdéseit szerencsére későbbre halasztotta. Amint készen volt a minitérképpel, elköszöntem és a kezemben szorongatva a papírlapot, mint valami Bibliát, a furgonomhoz rohantam.
Átzötykölődtem a város nagy részén, a Calawah folyó hídján, ahonnan az út északnak kanyarodott, a mellettem elsuhanó házak pedig szép lassan eltűntek. Charlie útvonala egész érthető volt, mégis, mikor rákanyarodtam egy páfrányokkal sűrűn benőtt útra, melyen semmiféle jelzőtábla nem volt, kezdtem gondolkodóba esni. Körülbelül öt percig hullámvasutaztam az egyenetlen úton, amikor már majdnem visszafordultam, mivel az erdő egyre sűrűbb lett, az ösvény pedig egyre kivehetetlenebb.
Aztán egyszer csak az erdő ritkulni kezdett és kiértem egy tisztásra, ahonnan kövekkel kirakott út vezetett egy gyönyörű, hatalmas ház felé. Egy pillanatra elámultam a ház és a környezet láttán, majd kipattantam a kocsiból, hogy jobban szemügyre vegyem.
Gondozott kert ölelte körbe az egyszerre modern, emberi és misztikus, vámpíros házat. Kertben cédrusok hajlongtak, mögöttük pedig a végtelen erdő hullámzott. Valahol a közelben egy folyó hangját véltem felfedezni.
A ház háromemeletes és szinte az egész csak üvegablakokból állt. Hatalmas erkélyek taglalták a szobákat. A fagerendákból álló homlokzatot szürkés árnyalat váltogatta emeletről emeletre. Az egész annyira „cullenes” volt, hogy nem is értettem, miért vagyok meglepve. Hihetetlen elegancia párosult a rejtélyes finomsággal.
A ház előtt nem láttam autókat, talán nincsenek is itthon és feleslegesen jöttem… mindenesetre magabiztosan lépkedtek a veranda felé.
Megnyomtam a csengőt és vártam. Az ajtó szinte rögtön nyílt és Rosalie tündérszép arca bukkant fel. Rámosolyogtam, aztán nyomban le is hervadt rólam, amint Rosalie észbe kapott, hogy mennyire rühell engem.
- Hát te? – kérdezte köszönés helyett. Hangja teli volt megvetéssel.
- Neked is szép napot – feleltem gúnyosan. – Amúgy Bellát keresem. Itt van?
Rosalie karba tett kézzel az ajtófélfának támaszkodott és úgy nézett rám, hogy „te itt nem vagy szívesen látott.” Persze nem kellett rám így néznie ahhoz, hogy tudjam ezt, mindenesetre nyílt ellenszenve védekezésre késztetett. Dacosan zsebre dugtam kezem és igyekeztem a testtartásommal tudtára adni, hogy egy tapodtat sem mozdulok addig, míg Bellával nem beszéltem.
- Nincs – felelte kurtán, egykedvűen.
- Mikor jön vissza?
- Nem tudom.
Nem ismer engem, ha azt hiszi, ettől sarkon fordulok.
- Akkor megvárom – direkt nem tettem hozzá, „hogy ha nem gond”, mivel arra rögtön azt felelte volna, hogy „de, az.”
Toporogni kezdtem, jelezve, hogy engedjen be a házba. Rosalie kelletlenül nézett rám, majd félreállt az útból. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen fog ez menni, de talán végigfutott rajta, hogy Bella barátja vagyok, és Alice is kedvel. Az már kettő null.
A ház letaglózott. A falak fehérségétől szinte megvakulva botorkáltam a nappalinak vélt helységbe, mely annyira letisztult és impozáns volt egyben, hogy még az én régi, családi villám is csak egy mézeskalács házikónak tűnt mellette. Szemben velem faltól falig érő ablakok nyújtottak eszményi kilátást az erdőre. Egyszerű, fehér kanapé és hozzá passzoló barna fotelok és festmények varázsolták az egészet családiassá. Jobbról lépcső vezetett felfelé az emeletekre.
Éreztem Rosalie várakozó pillantását a hátam mögött és legszívesebben elmenekültem volna, de emlékeztettem magamat újonnan megfogadott határozottságomra. Így hát megfordultam és álltam fölényes pillantását. Ő azonban hamar megunta és ledobta magát a fehér kanapéra.
- Nézd, tényleg nem tudom, mikor jönnek vissza, úgyhogy jobb lenne, ha most elmennél, és én majd megmondom Bellának, hogy kerested – hangja akár egy szirén éneke, de tisztán kiéreztem belőle a maró gúnyt.
- Nem – ellenkeztem. – Megvárom.
Rosalie vállat vont és, a szemét forgatta.
Az arcáról le tudtam olvasni, hogy pontosan ugyanaz járt a fejében, mint nekem: mégis hogy a fenébe fogjuk elütni a következő perceket vagy órákat kettesben? Beszélgetünk a suliról vagy az időjárásról? Ennél még a feszült csend is kellemesebb lesz.
Feszengve álltam a nappali bejáratánál. Arra vártam, hogy Rosalie majd beinvitál és illedelmesen helyet kínál nekem, de ehelyett csak a körmeit nézegette és a magas sarkújával a parkettán dobogott. Valószínűleg előbb enne meg egy tizenkét fogásos emberi vacsorát, mint hogy ezt megtegye, így leültem a közelebbi fotelbe.
Így ültünk egy darabig, én a házat tanulmányoztam, ő meg a műkörmeit, majd egyszer csak felpattant olyan sebességgel, hogy azt az agyam nem tudta feldolgozni.
- Jobb lesz, ha inkább felhívom őt, hogy siessen haza – jelentette ki, majd a telefonért nyúlt.
Igen, ez így tényleg jobb lesz. Rosalie motyogott valamit gyorsan és halkan, majd visszacsapta a kagylót.
- Hamarosan megérkeznek – jegyezte meg, háttal nekem.

És ekkor, mintha kő esett volna le a szívemről, megkönnyebbültem. Rosalie közölte Bellával, hogy várok rá és nem akarta, hogy elmenjek, tehát nem akar szakítani velem… legalábbis nem telefonon keresztül. Valami más oka lehet annak, hogy három napja hírét se hallottam, de bármi legyen is az, ma végre meg fogom tudni. Remélhetőleg.

Szerencsére nem kellett túl sokáig kettesben maradnom Rosalie-val, ugyanis körülbelül negyed óra múlva léptek zaja hallatszott a verandát, majd nyílt a bejárati ajtó és Alice ismerősen csengő hangja ütötte meg a fülemet.
- …nem hiszem, hogy túl messzire ment volna… most, hogy megtalált, nem szalasztják el az alkalmat…
Azonnal felpattantam a helyemről. Alice libegett be a szobába Jasperrel az oldalán, őket Carlisle követte, mögötte lévő nőről feltételeztem, hogy Esme, mivel őt még sosem láttam, majd Bella, Jasper és Emmett. Hirtelen robbant kínosan kezdtem magam érezni, mert át sem gondoltam, mit fogok majd mondani Bellának, amitől kevésbé fogok megszállottnak vagy sértődöttnek tűnni.
Bella arca nem volt meglepett, mikor megállt előttem egy méterre. Családja többi tagja szétszóródott a tágas nappaliban, és érdeklődő pillantásokkal nyugtázták a látogatásomat. A szemem sarkából láttam, ahogy Emmett rám vigyorgott, csakúgy, mint Alice, de Rosalie arckifejezése továbbra is hűvös és távolságtartó volt. A tenyeremet a nadrágzsebembe törölgetve léptem közelebb Bellához, aki karba vetett kézzel állt és úgy éreztem, nem szeretné, ha most hozzá érnek vagy csak átlépnék egy bizonyost határt. Szemeiből kiolvastam valamiféle furcsa, eddig sosem tapasztalt aggodalmat… dühöt… talán némi kétségbeesést is. Eddig is láttam rajta az aggódást, valahányszor rám nézett, de ez nem az volt. Nem tudtam megmondani, miért, de nem az a fajta volt… és innen tudtam, hogy nem miattam van kiborulva.
Habár szeme élénk aranysárgában fénylett, a karikák melyek körbemosták a szemeit, most sötétlila árnyalatot öltöttek, ami nyilvánvalóan nem a szomjúságtól lehetett. Ha nem tudnám, hogy a vámpírok nem alszanak, akkor esküdni mertem volna rá, hogy a fáradtság miatt néz ki ennyire nyúzottnak.
- Szervusz, Edward. Mi járatban? – üdvözölt Carlisle és átölelte Esme-t (legalábbis úgy gondoltam ő Esme, Bella pótanyja), aki barátságosan rám mosolygott.
- Edward, mi még nem találkoztunk! Esme vagyok, Bella édesanyja.
Esme odalépett elém, és kezet nyújtott. Hihetetlen gyönyörű volt, csakúgy, mint a család többi tagja. Szív alakú arcát karamella színű, lágy, hullámos hajkorona keretezte. Alacsony volt, de gömbölydedebb, mint a többiek, de ez inkább hozzáadott impozáns külsejéhez, mintsem rontotta volna.
Miután bemutatkoztam és kezet ráztunk, rátértem a lényegre.
- Bellával szeretnék beszélni – magyaráztam látogatásom okát. Remélem elég érthető volt a fogalmazásom ahhoz, hogy tudassam velük, négyszemközti társalgásra gondoltam.
Bella megfontolt higgadtsággal engem méregetett, és valami olyasmit sugallt az arckifejezése, hogy „mondtam, hogy majd én hívlak.” Az új keletű magabiztosságom azonban semmibe vette a non-verbális üzenetét és dacosan felszegett állal meredtem vissza rá.
- Mikor Rosalie felhívott, nagyon megijedtem és egyben nagyon dühös is lettem rád! – hangja egyre emelkedett minden egyes szónál. – Hogy jutott eszedbe ide jönni, Edward? Fel tudod fogni, micsoda veszélybe sodortad saját magad? Ez volt a legfelelőtlenebb, leggyerekesebb tetted! – az utolsó mondatnál már szabályosan kiabált, én pedig ösztönösen hátráltam egy lépést.
Ez volt az a momentum, ahol elveszítettem a fonalat. Na, nem mintha eddig értettem volna, mi folyik körülettem, és Bella miért nem akar találkozni velem, de most komolyan szétesett a kép. Éreztem, hogy döbbent arcomat fürkészi az egész család… talán tudnom kéne, miért olyan veszélyes ide jönnöm?
Próbáltam az emlékeim közül kikotorászni azokat a foszlányokat, melyek magyarázatot adhatnának arra, hogy miért nem szabad a Cullen házba jönnöm. Talán Bella egyszer említette, csak átsiklottam rajta… de akárhogy is erőlködtem semmi nem jutott eszembe. Soha nem mondta, hogy nem szabad meglátogatnom őt, igaz, ő maga sem hívott soha hozzájuk.
Egyetlen értelmes indok maradt csupán, és ez maga a tény, hogy ők vámpírok.

- Bella, még mielőtt kiosztanád Edward-ot a felelőtlenségéről, szerintem el kellene mesélned neki, mi történt pontosan. Hiszen fogalma sincs, miért estél neki ilyen hirtelen – javasolta Carlisle.
Bella arca ekkor megenyhült.
- Nos, - kezdte Bella, hangja suttogásnak rémlett, mintha sírás fojtogatná. – Nagyon fontos dolgot szeretnék neked elmondani. De szeretném, ha a családom is itt maradna, mert őket is nagyban érinti. De legfőképpen téged.
Az önző kis hangocska a fejemben új erőre kapott és megint elkezdte kántálni, a „na most jön a szakítós rész” című nótát. Próbáltam elfojtani és semmibe venni, de a gyengébbik részem még mindig túlságosan domináns volt ahhoz, hogy egyszerűen átlépjek rajta. A félelem szikrái robbantak szét a testemben és éreztem, ahogy elönt a depresszió…
Nem fogod megalázni magad, te ostoba. Nem fogod feladni és elbőgni magad. Nem fogod elengedni Őt. Nem mered megtenni, te féreg!!! Szedd össze magad és harcolj, mint egy férfi!
- Igazad van – fordult Carlisle felé. - Edward, ne haragudj. Biztos ostobának nézel, de hidd el, mindjárt meg fogod érteni, miért mondtam ezeket. De még mielőtt rátérnék, szeretném megosztani veled az előzményeket is. És az előzmények jelen esetben a múltamat takarják.
Bella múltja.
Ami mindig is érdekelt, de ő sosem volt hajlandó beszélni róla, egészen idáig. Azt mondta, nem fontos, nem érdekes, de ezek szerint hazudott. Most egyáltalán nem úgy festett, mint akinek a múltja csupa móka és kacagás volt.

Bella a kanapé felé intett, én pedig leültem. Ő egy darabig toporgott, majd hasonlóan tett. Meglehet, hogy majd a szakítás hírére kifut az erő a lábamból, de azért jobb biztosra menni.
Esme és Carlisle is leültek, a többiek mozdulatlanul, fesztül csendben figyeltek engem és Bellát.
- Mint azt már említettem neked korábban, 1890-ben születtem New Yorkban. Édesanyám a születésemkor halt meg, vérfertőzésben. Apámmal éltünk kettesben szerény körülmények között egy bérlakásban, de ő nagyon sokat dolgozott… ez okozta a vesztét is – hangja elcsuklott, ahogy az emlékei hosszú évtizedek messzeségébe nyúltak vissza. – 13 éves voltam, mikor meghalt… senkim sem maradt. Nem hagyott mást rám, csak egy halom adósságot. Habár mindig is azt szorgalmazta, hogy tanuljak sokat, hogy később jó állásra tegyek szert, abba kellett hagynom az iskolát, mert dolgoznom kellett. Ráadásul nem magamért, hanem hogy az adósságokat letörlesszem. A bankok nem hagytak nyugtot egy percre sem, annak ellenére sem, hogy csupán egy gyermek voltam. Apám egy munkatársa vett magához, egy 40-es nő, akinek nem volt családja. Megszánt és legalább volt társasága. De az adósságokat nem vállalta át.
Láttam a szemében a hálát, a gyámja iránt, és láttam egy vékonyka hasonlóságot a sorsunk között – én is korán veszítettem el minkét szülőmet. Talán nem olyan korán, mint ő, de én se voltam sokkal idősebb.
- Varrónőként dolgoztam. 17 éves voltam, mikor egyik este, a munkából hazamenet megtámadott egy férfi. James-ként mutatkozott be. Először kedvesen meghívott egy bárba, de mikor visszautasítottam egyre erőszakosabb lett – Bella hangja egyre szaggatottabbá vált, és egyre halkabbá. Nagyon kellett fülelnem, hogy értsem minden szavát. – Betuszkolt és néptelen sikátorba. Hiába sikítottam, senki nem hallotta, vagy nem akarta meghallani. Tudod, a külvárosban laktunk, ahol ez mindennapos volt. A rendőrség is nagyban elkerülte azt a környéket… - pár másodpercig hallgatott, majd egyenletesebben folytatta. – A sikátorban letépte rólam a blúzom, és a helyett, amire számítottam, a nyakamnak esett. Belemélyesztette a fogait az artériámba és elkezdte szívni a vérem. Fogalmam sem volt, miért csinálja ezt, de nem is volt időm azon gondolkozni, hogy micsoda lény ő. A vérveszteségtől elájultam – meghaltam, azt hiszem. Mikor felébredtem, azt hittem a mennyországban vagyok. Egy hófehér helységben voltam és Carlisle állt felettem – azt hittem, hogy ő egy angyal. Azt kérdezgettem, hol van az apám, mert látni szeretném… aztán minden megváltozott… mert olyan volt, mint maga a pokol. Tűz égette a torkomat, olyan elviselhetetlenül, hogy őrjöngtem tőle… és valami elképesztő módon kívántam a vért. Carlisle nagyon türelmes volt velem. Mindent elmagyarázott. Ő talált rám az utcán. Haldokoltam és nem sokon múlt. Megmenteni már nem tudott, csak olyanná tenni, mint aki megölte az emberi mivoltomat. Először nem tudtam, mit gondoljak, aztán szépen lassan tisztázódott minden – hogy milyen lény lett belőlem.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a lény szót, milyen undorral és megvetéssel teli hangon mondta.
- Bella elképesztő volt – szólt közbe Carlisle. – Nem úgy viselkedett, mint a többi újszülött vámpír. Tudod, az újszülöttek nagyon veszélyesek. Szomjuk csillapíthatatlan, és csak ez jár a fejükben. Nem bírják türtőztetni magukat, ha ember van a közelükben. És itt nem a közvetlen távolságra gondolok, hanem több mérföldes sávra. Emellett pedig sokkal erősebbek, fürgébbek és gyorsabbak, mint az idősebb vámpírok. És habár ezek a tulajdonságok Bellára is igazak voltak, ő mégsem ivott soha életben egyetlen csepp emberi vért sem. Az első néhány hónapjában nem engedtem ki a házból, de hoztam neki állati vért. Nem volt hajlandó meginni az emberi vért. Rendkívüli önuralma van és ez az ő egyik különleges képessége, a gondolatolvasás mellett.
Bellát nem győzték meg Carlisle szavai – láttam rajta, hogy ettől még ugyanannyira szenved attól, amivé vált.
- Hozzáteszem, hogy akkor is bűntudatom van, ha állatot kell ölnöm… minden egyes alkalommal. Nekik is épp annyi joguk van az élethez, mint az embereknek – mély levegőt vett, majd más hangon folytatta. – De itt még nincs vége. Carlisle-t sose hibáztattam azért, hogy vámpírrá változtatott. Ő csak meg akarta menteni az életemet és társra vágyott. Viszont James… Bosszút akartam állni rajta. Úgyhogy elhatároztam, hogy megkeresem. Évekig kutattam utána, minden este bejártam a város összes bárját, és egyik éjjel sikerrel is jártam. Ő nem ismert fel – hiszen teljesen megváltoztam. Elcsábítottam és megöltem. Nem volt olyan erős, mint amilyennek emberi mivoltamnak tűnt.
Nehéz volt elképzelni Bellát, akit én végtelenül jónak és önzetlennek ismertem meg, hogy levadássza ezt a James nevű fazont és kegyetlenül kivégzi. A fejemben a kép valahogy irreálisnak, és erőtlennek hatott, főleg úgy, hogy most védtelennek és gyengének tűnt, ahogy itt ült mellettem.
- De egy valamivel nem számoltam. Neki volt egy társa, Victoria. Nem úgy tűnt, mintha James nagyon szerette volna, hiszen könnyűszerrel el tudtam csábítani, de Victoria számára sokat jelentett. Mivel hamarosan elköltöztünk a városból Carlisle-al, ezért nem találhatott rám, de érezte James maradványain a szagomat, így elkezdett követni. És mostanra talált meg. Talán azért csak most, mert sokszor költöztünk Carlisle-al, hiszen az, hogy nem öregszünk, egyre feltűnőbbé vált és egyre bővült a családunk is.
Igyekeztem megőrizni a higgadtságomat, pedig jól tudtam, hogy ami ezután jön, az minden lesz, csak nem megnyugtató.
- Bosszút akar állni, természetesen – jelentette ki úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – És remélem most már érted, miért nem szabad találkoznunk. Ha Victoria tudomást szerez rólad… ha megtudja, hogy mennyire szeretlek téged, akkor nem engem fog megölni, hanem téged, hogy fájdalmat okozzon.
- De rólam nem fog tudni! – ellenkeztem, de hangom erőtlenül és tompán visszhangzott a fülemben.
- Idő kérdése – csóválta a fejét Carlisle. – Victoria vadász, máris megérezte a szagodat Bellán.
- Mi? Találkoztatok? – kérdeztem döbbenten.
Carlisle és Bella váltott egy súlyos pillantást, majd visszanéztek rám.
- Igen, amikor vadászni voltunk, három nappal ezelőtt. Mivel én sosem találkoztam Victoria-val, fogalmam sem volt kicsoda, de a gondolataiból minden szándékát kiolvastam. Szerencsére ő meg azt nem tudja, hogy van ez a képességem… ez óriási előny számunkra. Arra számítottam, hogy megtámad minket, mikor ezeket láttam a fejében, de nem tudtam Carlisle-ékat figyelmeztetni, hiszen ő is ott volt. De szerencsére nem ez volt a terve, hiszen Alice fejében más dolgok jártak, tehát Victoria még nem döntött el semmit. Victoria nomád, vagyis állandóan vándorol, de figyelmeztettük, hogy La Push-ra ne menjen. Attól féltünk, hogy pont így fog bosszút állni. Hogy megszegi a szerződést és kitör a háború. De nem ez a terve.
Alice-ra néztem, hiszen erre a kérdésre csak ő tud válaszolni. Ő azonban a fejét rázta.
- Még maga sem tudja. De mivel Edward téged nem látlak a látomásaimban, attól tartok, hogy a terve pont veled kapcsolatos. Nem hiszem el, hogy még nincs terve…
- Mi? De hát nem azt mondtátok, hogy nem tud rólam? – megint ott voltam, hogy az események menete kicsúszik a kezeim közül.
- Mikor találkoztunk három napja, nem tudott… - válaszolt Bella. - de azóta nem láttuk, és sok mindennek utána járhatott. Követhette a szagodat Charlie házáig… bár ez nem valószínű, mert állandó megfigyelés alatt tartunk. Valaki mindig őrködik a házatok körül.
Na, ezt jó volt tudni. Elgondolkodtam, hogy csináltam e valami cikit az elmúlt három napban, aztán eszembe jutott, hogy csak feküdtem az ágyamban, mint egy halott a koporsóban.
- És most hol van? – kérdeztem hunyorogva.
- Nem tudjuk. Mindenfelé járkált, a szagából ítélve, de a tengernél elveszítettük a nyomot. Minden bizonnyal itt kering valahol a környéken. Most, hogy megtalált, csak azt kell megtalálnia, hogy mi a leggyengébb pontom és lecsap.
Bella áthatóan nézett rám. Ezek szerint én vagyok a leggyengébb pontja? Én hülye, ökör.
A bűntudat a bensőmet marcangolta. Az önzőségem megint elvakított. Azt hittem, Bella szakítani akar velem, mert nem vagyok elég jó hozzá. Erre kiderül, hogy pont azért nem akar találkozni velem, hogy megvédjem ettől az őrülttől.
- Azt biztos, hogy nem engem fog megtámadni. Azzal ő túl sokat nem érne. Ha nem talál rád, akkor a családomra támad, de ez sem jobb. Csak annyiban, hogy ők meg tudják védeni magukat. És ami a legfontosabb, hogy ő egyedül van, mi pedig heten.
Hát igen, ez valóban jelentős létszámfölény. De mi van akkor, ha lesből támad, mondjuk a kicsi és törékeny Alice-ra? Vajon ő is képes felvenni a harcot teljesen egyedül azzal a nővel? Hihetetlennek tűnt.
- Az lesz a legjobb, ha minél előbb hazaviszünk, hogy még véletlenül se…

Ekkor szólalt meg a csengő.
A szobában megfagyott a levegő, a Cullenekről szoborcsoportot lehetett volna kialakítani. Egyedül én forgattam ide-oda a fejemet közöttük. Nyilván, a szobában ketten is tudják ki a váratlan vendég, csak épp nem tudják eldönteni, hogy ez jó e vagy sem.
Carlisle és Esme arisztokratikus kecsességgel táncolt az ajtóhoz.
- Üdvözlünk Laurent… - hallottam Carlisle hangját.
Hallottam egy mély, idegen férfihangot. Valamit beszélt, de nem értettem. Már épp meg akartam kérdezni, hogy ki ez a fazon, amikor Bella hirtelen a szája elé kapta a kezét, a szeme két mélységes tóvá sötétült, ahogy olvasta Laurent gondolatait. Ez nem jelenthet jót… nagyon nem…
Alice-ra néztem, akinek elhomályosult a tekintete, mintha egy fehér lepel borult volna elé. Ujjai szétfeszültek, mellkasa előreugrott. Látomása lehetett. És az arckifejezése, mely hasonló volt Belláéhoz, sokat sejtetett számomra.
De vajon mit mondhatott Laurent?
Nem kellett sokáig várnom a válaszra. Laurent érthetően kimondta.
- A fiút akarja.