The Immortal Heart

1. … mélység folyamatosan húzott lefelé, én pedig lassan megadtam magam….

Kéne már egy cigi. Ez járt a fejemben, mikor már több órája úton lehettünk Az eső szakadatlanul kopogott a kis rendőrautó koszos üvegén, elnyomva a halkan recsegő rádióból szóló régi country dalt.
Fogalmam sem volt hol járunk, de nem is érdekelt. Fejemet lassan nekidöntöttem a hideg ablaknak, miközben kifelé meredtem.

Azonban nem láttam semmit, nem éreztem semmit. Mi lenne, csak simán rágyújtanék? Biztos nem zavarná Charlie-t.

Szemem előtt a múlt eseményei elevenedtek meg újra és újra, mint valami elakadt kocka saját életem filmjéből.

A csend, mely már az reptér óta a kocsiban honolt, kezdett nyomasztó lenni, de úgy tűnt Charlie-t nem izgatta: mereven az előre meredt az útra, miközben a kormányt szorította olyan erővel, mintha azon múlna az élete.

Hiába, a nagybátyám soha nem volt bőbeszédű, igazság szerint szinte csak tőmondatokban váltottunk szót egymással. Láttam rajta, hogy keresi a szavakat, hogy valami vigasztalót mondjon, de tudtam, hogy ő soha nem szerette apámat, és való igaz a szép szavakkal nem igazán lehetett őt jellemezni. Valahogy nem tudtam róla elképzelni, hogy a kis angyalokkal együtt üldögél egy pufók felhőn, és figyel engem. Még a gondolattól is kirázott a hideg.

Elfordultam Charlie-tól, és megpillantottam saját tükörképem elmosódott körvonalait az üvegen. Sápadt voltam, szinte betegesen sápadt. Élettelen szemeim alatt pedig sötét karikák húzódtak.

- Mindjárt megérkezünk, – dörmögte Charlie rekedt hangon, majd egy pillanatra rám nézett mielőtt visszafordította tekintetét az útra.

Nem feleltem neki, csak továbbra is némán ültem, azon gondolkozva, hogy mit követhettem el, hogy ezt érdemlem… egy Isten háta mögötti kisvárosba kell költöznöm, a nagybátyámmal, akit szinte nem ismerek… Már nagyon kellene egy szál. Vajon mit jelenet a mindjárt?!


Nemsokára valóban megérkeztünk Charlie háza elé, mely ugyanúgy nézett ki, mint ahogy emlékeztem: kopott fehér színű, kétszintes ház, zöld ablakkerettel, és szürkésbarna palatetővel. Az épület előtt egy sovány kis fa állt, melynek ágai, az emeleti ablakokat időnként megkocogtatták az erős szélben. Nem sokszor jártam itt, csak egy-párszor, úgy kilenc éves koromig, mikor szüleimmel meglátogattuk Charlie-t az ünnepeken. Szinte hallottam anyám hangját, amint azt mondogatja Légy kedves Charlie bácsihoz!

Megborzongtam, amint megcsapott a hideg levegő, mikor kiszálltam a kocsiból. Csuklyámat fejembe húzva odaléptem Charlie-hoz, hogy segítsek neki a csomagjaimat bevinni. Elég sok cuccom volt, tekintve, hogy szinte az egész életemet kellett belezsúfolnom pár bőröndbe.

- tudom nem olyan, mint amit megszoktál – fogadkozott nagybátyám, miközben a nehéz csomagokat próbáltuk meg felcipelni a meredek lépcsőn, mely a zöldre festett bejárati ajtóhoz vezetett.

Ez a kis városi elhanyagolt ház, semmiben nem hasonlított, arra a chicagói villára amelyben apámmal kettesben éltem. Mivel ő jól menő ügyvéd volt, így megengedhettük magunknak az 1000 négyzetméteres házat, több kocsit, és ….

- Edward! – Charlie hangja zökkentett ki gondolataimból.

Még mindig a bejárati ajtó előtt álltam, ő közben pedig már megtalálta a kulcsot, és a kis előszobában egyensúlyozott súlyokkal a kezében.

Követtem az emeletre, ahol az ő szobája is volt, valamint a vendégszoba, ami most már az enyém lett.

Charlie lerakta az ágy mellé a bőröndöket, majd megvárta, amíg én is felérek.

- Akkor itt volnánk – mondta kicsit feszengve, mintha attól félne, hogy valami kifogásolni valót találnék a szobában.

A falak világoszöld színűre voltak festve, az ablak előtt pedig egy kopott lila színű függöny lógott.

- Hát, pakolj nyugodtan ki, én addig lent leszek. Pihenj nyugodtan, hosszú volt az út. Steak jó lesz vacsorára?
- Persze! – vágtam rá közönyösen. Az sem érdekelt volna, ha cápát csinál, úgy sem szándékoztam megenni.
- Akkor.. én… megyek is. – majd becsukta maga mögött az ajtót.

Ezt nagyon szerettem Charlie-ban: ő soha nem volt a szavak mestere, így nem kellett kínos és felesleges beszélgetésbe bonyolódni vele. Amint kilépett a szobából előkotortam a cigis dobozt a zsebemből, kinyitottam az ablakot, és rágyújtottam.

A nap nagy része eseménytelenül telt, estefelé lementem vacsorázni, és nagy meglepetésemre kész lakoma várt: steak, főszeres burgonya, és valami isteni mártás. A terülj-terülj asztalkám ellenére nem tudtam enni, egyszerűen nem kívántam az ételt. Akárhányszor a számhoz emeltem egy falatot a torkom összeszorult.
- Mi a baj, nem ízlik?! – kérdezte Charlie, mikor észrevette étvágytalanságom. Bezzeg az őt tálja már félig üres volt, és alig ültünk le az asztalhoz két perce.
- De… csak most nem vagyok éhes. – feleltem egykedvűen.
- Oh… Nézd, ha…. Khm… - fészkelődött kényelmetlenül a székében. – csak beszélni szeretnél valakivel…. a történtekről …. Akkor… nyugodtan fordulj hozzám. - Láttam rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, és valószínű, hogy a háta közepére sem kívánta ezt a beszélgetést.
- Öhm.. rendben…. Köszi a kaját… elég jó néz ki… - tereltem el gyorsan a témát, mielőtt még valami érzelgős, sírós, lelkizős eszme-cserébe keverednénk.
- Sue őrülni fog neki, hogy… - elhallgatott. – tudod… Sue az én …. Szóval ő és én együtt vagyunk. – lenézett a táljára, és a villájával kezdett babrálni egy szem krumplit.

Szóval Charlie-nak van nője?! Hmm.. nem is néztem volna ki belőle. Rá mindig afféle magányos farkasként emlékeztem, aki egész életében egyedül élt, és a csajozás fogalmát csak tévéből ismerte.

- Zavar téged?! – nézett fel hirtelen szemöldökét összehúzva.
- Mi?! Dehogy is! Miért zavarna?
- Nem tudom. Csakúgy kérdeztem… - Charlie nagyot lélegzett, mintha egy kő esett volna le a mellkasáról.

Miután elmosogattuk a tányérokat nagybátyám megemlítette, hogy vacsora után lesz egy meccs a tévében, és ha van kedvem akkor megnézhetjük. Mivel én soha nem voltam a foci híve, kimentett magam azzal, hogy fáradt vagyok, és korán lefekszem. Persze, amint felértem a szobámba rágyújtottam. Tudtam, hogy nem fogok tudni aludni… már egy ideje egyszerűen … nem akarok …. Akárhányszor lehunyom a szemem jönnek az álmok….

Gyorsan kiráztam fejemből az alvás lehetőségének még a gondolatát is, és oda ballagtam az ősrégi számítógéphez, ami a szoba egyik távoli sarkából figyelt. A következő 10 vagy 20 percet azzal töltöttem, hogy vártam, míg a gép bejelentkezik, és végre sikerül felmennem a netre. Idegességemben az asztalon doboltam az ujjaimmal, és még két cigit elszívtam. Majd, miután végre betöltött az internet, írtam pár sort régi ismerősöknek.

Mikor újból ránéztem az órára, már éjfélt mutatott. A szemeim kezdtek elnehezedni, de nem engedtem, hogy elnyomjon az álmosság. Kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat, és nagyot sóhajtottam. Rájöttem, hogy egy jég hideg zuhany jól esne, legalább kiűzi az álmosságot a szememből.
Miután visszatértem a szobába, frissen letusolva, leültem az ágyra, és előkotortam egy könyvet. Hátradőltem, az ágytámlára támaszkodva, és elkezdtem olvasni….

Nem emlékeztem mikor dőlhettem ki. Az álom azonban nem „könnyű szárnyon érkezett”, hanem sötét és kísérteties képek formájában, olyan emlékeket hozva felszínre, melyeket már régen el akartam temetni magamban.

Anyámat láttam magam előtt, a fürdőszoba fehér kövén, saját vérében fekve. Élettelen szemei mereven néztek előre, valahová a távolba, szája pedig mintha elégedett mosolyra húzódott volna. Kezében a halovány fényben megvillant a borotvapenge, mellyel ejtett mély sebből még lassan szivárgott a vér. Csend voltt síri csend, csak a saját szívem heves dobogását hallottam, és a csapot, melyben nem víz, hanem sötét vér csöpögött lassan, egyenletesen. A látványtól felfordult a gyomrom, oda akartam futni anyámhoz, de a lábam elnehezült és nem tudtam megmozdulni, csak hófehér, nyugodt arcát figyeltem.
Hirtelen megmozdult, és egyenesen a szemembe nézett…Tekintete üres volt, szeme pedig fekete, mint az éjszaka.
- Így jobb lesz – suttogta, majd a lassan felállt, és lenézett a fölre… Követtem tekintetét, de nem láttam semmit. Ő elmosolyodott, majd továbbra is lefelé meredt, minta elégedett enne, azzal a vértócsával, amiben korábban feküdt.
- Neeem – sziszegtem fogaim között, és kinyújtottam karom felé, arra várva, hogy megérintsem. Tudtam, hogy már nem élt, de valahogy nem tudtam felfogni, és elfogadni. Éreztem, hogy egy könnycsepp szökik ki a szemem sarkából, és csak újabbak követték.

Ekkor a csapból hirtelen nem csöpögni, hanem ömleni kezdett a sötét vér, anyám vére, mintha valaki megnyitotta volna. Teste hirtelen áttetszővé vált, mint az üveg, és egyszerre több ezer darabbá tört.
- Neee……- Hallottam saját hangom, és éreztem, hogy a vér már kezdi megtölteni a szobát és már térdemig ér.

Elfogott a pánik, és körbe-köbe rohanni a szobában, mint valami kétségbeesett egér a labirintusban, kiutat keresve, de nem volt se egy ajtó, se ablak. Éreztem, hogy a szívem hevesen ver, és fulladozni kezdtem az émelyítő szagtól. A vértenger már nyakamig, ért, végül teljesen ellepett, én pedig elmerültem. Nem kaptam levegőt, és hevesen vergődtem, hogy valahogyan levegőhöz jussak, de a mélység folyamatosan húzott lefelé, én pedig lassan megadtam magam….

A sötét szobában ébredtem fel, zihálva és izzadtan. Szememből még mindig megáradt patakként folyt a könny. Ránéztem az órára, ami hajnali négyet mutatott.