The Immortal Heart

2. Mikor leértem két idegent pillantottam meg, akik kíváncsi szemekkel meredtek rám.

Másnap kora délután vendégeink érkeztek. Én éppen az ágyamon ültem, és az MP4 lejátszómon válogattam a zenéket, mikor Charlie a nevemet kiáltotta lentről. Nagyot sóhajtva felálltam, és futólag belenéztem a tükörbe, és megállapítottam, hogy a szemem alatti karikák egyre sötétebbek lettek, hála az éjszakai alváshiánynak. Ma este is, aludtam, vagy négy órát, és miután felriadtam az álmomból, visszaültem a számítógép elé, és egészen reggel hétig azon idegesítettem magam, hogy milyen rohadt lassú a gép, miközben vagy fél órát kellett várnom, hogy egy oldalt betöltsön az interneten.

- Már itt is van – hallottam Charlie különösen vidám hangját a nappaliból, miközben unottam leballagtam a lépcsőn. –

Mikor leértem két idegent pillantottam meg, akik kíváncsi szemekkel meredtek rám. Mindketten sötét bőrűek voltak, valószínű a közeli La Push rezervátumból jöhettek, ahol az őslakos Quileute indiánok éltek. Az idősebb tolókocsiban ült, és szürke színű haja lazán omlott vállára fekete kalapja alól. Kopott farmernadrágot viselt, szürke pólóval és régi piros kardigánnal. A másik egy velem egykorú fiú lehetett, bőrdzseki és kockás ing volt rajta. Kopott nadrágján pedig egy lyuk tátongott a térdénél. Mindketten olyanok voltak, mintha egy western filmből léptek volna ki.
- Elég nyúzottnak tűnsz, jól vagy?! - Kérdezte Charlie összehúzva sötét szemöldökét.
- Igen persze… - Charlie, még egy ideig engem bámult, mintha valami nyomot keresne, mely segítségével választ kap kérdésére, majd az idegenek felé fordult
- Billy, Jacob, ő Edward, az unokaöcsém. Billy régi jó cimborám, Jacob pedig a fia.
- Szia Edward, Isten hozott Forks-ban. – nyújtotta kezét nagy hevesen az idősebb férfi.
- Hello – ráztam kezet vele, majd a fiúval.
- Billy és Jacob azért jöttek,… - kezdte Charlie kissé idegesen – menjünk inkább ki, mindjárt meglátod.

Mikor kiértünk a ház elé, a két ismeretlen kocsi rögtön feltűnt a rendőrautó mellett: egy régi piros Volkswagen Rabbit, és egy még öregebb furgont.
- Mivel nekünk már nincs szükségünk a furgonra- kezdte Billy, mikor Jacob és Charlie levitte a tolókocsis férfit a verandáról – Charlie-val azt gondoltuk, hogy te biztos jó hasznát vennéd. Igaz, nem egy mai darab, de azért még jól megy.
- Tudom, hogy ez nem egy Volvó, de iskolába járni meg ide-oda elmenni vele jó lesz. – magyarázkodott Charlie, miközben félve engem figyelt, szinte azt várva, mikor ordítom le a fejét, hogy én ilyen tákolmányt nem vagyok hajlandó vezetni.

Igazság szerint hiányzott az ezüstszínű Volvóm, amit otthon Chicagóban vezettem. Az volt az első kocsim, és rajongásig imádtam. Sajnos el kellett adni, mivel ide nem tudtam volna magammal hozni.
- Nem is tudom, mit mondjak… – kezdtem, miközben a megfelelő szavakat keresgéltem - … Köszönöm a kocsit.– Billy, és Charlie szeme egyszerre felragyogott, és szinte hallani lehetett, ahogy a kő leesik a szívükről.
- Jacob megmutatja, hogy működik, ugyanis van egy –két trükkje a kicsijének. – mondta Billy mosolyogva.

Ezután Charlie és Billy bementek a házba egyet sörözni és meccset nézni, míg én és Jacob beültünk a furgonba, aminek műszerfala már megállná a helyét egy múzeumban is. Az utastérben cigaretta, és valami olyan szag uralkodott, amit csak az ilyen régi kocsikba lehetett érezni.
- Hát az egésznek a lényege az, hogy kétszer keményen kell a kuplungot lenyomni egymás után – Miután elfordítottam a slusszkulcsot és úgy tettem, mint ahogy mondta a kocsi hangosan életre kelt. - Ja és 50 fölött ne nagyon menj vele, mert akkor fura dolgok fognak történni – tette hozzá, kissé nevetve, mintha egy régi emléket idézne fel.

Nem firtattam, a dolgot.

Jacob és Billy még körülbelül egy órát maradtak nálunk. Amíg beszélgettünk, kiderült, hogy Jacob két évvel fiatalabb, mint én és a rezervátumbeli iskolába jár. Ha van rá ideje és eszköze szeret kocsikat és motorokat szerelni, többek között a piros Volkswagen Rabbit-t is ő rakta össze.

Úgy öt óra fele Billy és Jacob elbúcsúztak, megígérve, hogy még benéznek, mivel az ő tévéjük elromlott, és Billy semmi esetre sem szeretne lemaradni a döntőről.

Amint kiléptek az ajtón, Charlie összecsapta a tenyerét, és elégedetten mosolygott.
- Remélem éhes vagy.
- Öhm…
- Sue-hoz megyünk vacsorázni La Push-ra.

Remek, másra sem vágytam, mint egy jópofizós vacsorára.

- Sue-nak egyébként van két, veled hasonló korú gyereke, Seth és Leah. Biztos jól kijössz majd velük. Nagyon rendesek.

Charlie úton a La Push felé elmesélte, hogy Sue férje, Harry Clearwater, úgy két éve halt meg szívinfarktusban, és mellesleg Charlie egyik legjobb barátja volt. Ezután nagybátyám igyekezett megvigasztalni Sue-t, vagy, ahogy ő fogalmazott „át segíteni a nehéz időkön” és olyan jól sikerült neki, hogy végül összejöttek és az óta is boldogan élnek. Charlie szerint Sue „rendkívüli asszony”, hihetetlenül erős, és remekül neveli a két, apa nélkül maradt gyerekeket, még mondott róla valami magasztalót, amire azonban már nem figyeltem.

A betonos útról hamarosan lehajtottunk egy kis földútra, mely az erődbe vezetett, látszólag a semmibe. A magas fák eltakarták fejünk felöl az eget, és egészen sötét lett. Az keréknyomokon kívül, melyek mélyen a földútba süppedtek bele, emberi életnek semmi jele volt.

Pár perc múlva azonban kiértünk egy kis tisztásra, aminek közepén egy takaros kis házikó állt, olyasmi, mint amilyeneket azokban a kis családi filmekben is lehet látni. Már – már azt vártam mikor szalad ki Lassie a kocsi elé.

Charlie óvatosan leparkolt a ház oldalánál, vigyázva, nehogy elsodorja a fal mellett gondosan felsorakoztatott kerti eszközöket, majd nagy mosollyal az arcán kikászálódott, én pedig unottan követtem.

Még mielőtt a verandához értünk volna, a bejárati ajtó hirtelen kivágódott, és egy fekete hajú középkorú nő jelent meg. Kopott farmert viselt, és egyszerű barackszínű pólót, ami remekül illett sötét bőréhez. Arca megfáradt volt, és a mély ráncok tükrözték mennyire megviselte férje halála.
- Sue! – kiáltott neki Charlie, majd odasietett hozzá és megölelte.

Nem akartam végignézni, ahogy nagybátyám és a nője meghitten pusmognak, ölelkeznek, és csókolóznak, mint a tinédzserek, így inkább elfordultam, és érdeklődésemet rögtön felkeltette a tűzifa, mely szépen egymásra rakva tornyosult a ház mellett.

Arra számítottam, hogy még egy jó darabig itt fogok állni, kínos csendben, miközben a dzsekim ujját babráltam.

- Edward! – hallottam Charlie hangját – gyere ide, hadd mutassalak be Sue-nak!
Lassan megindultam a veranda felé.
- Sue, ő itt az unokaöcsém, Edward.
- Szia Edward! – köszönt a nő, majd kicsit elmosolyodott. Látszólag ő sem volt, az a könnyen barátkozó, és kicsit kínosan érezte magát. Idegesen babrált jegygyűrűjével, melyet furcsa módón még mindig hordott. – Menjünk be. Leah és Seth már terítenek.
- Hú, remek az illata Sue.- lelkendezett Charlie, és vigyoránál valószínű csak az étvágya lehetett nagyobb.

Az én gyomorom azonban csak felkeveredett az illatra, a torkom pedig összeszorult, mint az utóbbi időben, szinte mindig, ha étel közelébe kerülök

A ház belülről is nagyon takaros volt: családi fényképek a falon, friss virág az asztalon, és csupa meleg szín. Akár kellemesen is érezhettem volna magam, ha nem lettem volna ilyen fáradt.

- Remélem éhes vagy Edward, mert annyit főztem, hogy akár egy foci csapatnak is elég lenne.

Hümmögtem válaszként, mire Charlie rám mosolygott

Az étkezőben az asztal szépen meg volt terítve, fehér abroszra öt tányér volt letéve, középen pedig már ott gőzölgött a forró leves. Amint beléptünk rögtön megpillantottam egy nagyjából velem egykorú lányt és fiút, amint az evőeszközöket rakták le a teríték mellé. Mindketten magasak és vékonyak voltak, akárcsak az anyjuk. A lány haja hasonlóan katonásan rövidre volt nyírva, mint az anyjának, azt sejtetve, hogy a fodrászuk vagy vak volt, vagy körülbelül 30 évvel le van maradva a frizura divat terén. Szürke vászonszoknyát viselt, és halványrózsaszín rövidujjú pólót, amin egy madár alakja volt látható. Öccse, farmernadrágot vett fel, egy fehér újatlan felsővel. Karja csupasz volt, és elég vékony.

A kínos bemutatkozást követően mindannyian asztalhoz ültünk, és neki estünk az ételnek. Sue és a többiek feltettek pár kérdést, ügyelve, nehogy olyant kérdezzenek, ami felkavar. Többnyire egy-két szóval válaszoltam mindenre, majd a Clearwater család lelkendezve kezdte ecsetelni, hogy mennyire jó lesz itt nekem, és mennyi mindent tudok majd csinálni. Ezek magába foglalták, a táborozást a vadonban, a jéghideg vízen való szörfölést, a szomszéd városba Port Angeles-be való kirándulást, ha vásárolni támad kedvem. A többire nem nagyon figyeltem, mivel már ez a lista kiakasztott. Igyekeztem mindig bólogatni, és próbáltam legyűrni az előttem lévő kaját, de valahogy nem sikerült, ugyanis a hányinger egyre erősebb lett.

- Nem ízlik az étel?! – hallottam Sue hangját, és mikor fenéztem, aggódó tekintetével találkoztam.
- De igen nagyon finom. – Majd, hogy nyomatékot adjak kijelentésemnek, felpakoltam villámra egy nagy adag krumplit, és magamba tuszkoltam

Az enyhén sós burgonya íze teljesen betöltötte számat, de az émelygés minden egyes rágással egyre csak fokozódott. Torkom ismét összeszorult, meggátolva, hogy nyelni tudjak. Remegő kézzel a pohár vízért nyúltam, majd nagyot húztam belőle, míg végre sikerült lenyelnem az ételt.

- Szóval holnap kezdesz a Forksi középiskolában?! – kérdezte Sue lelkesen
- Öhm… igen
- Biztos hamar beilleszkedsz majd. Rendes gyerekek járnak oda.

Hallottam, hogy mellettem Seth egyet mintha csuklana.

- Ott van például az a Newton gyerek. A szülei is nagyon jó emberek, övék a sportbolt a városban. Vagy Tyler Crowley.

Leah a szemét forgatta.

Charlie mesélt még valamit erről Newton-ról vagy Crowley-ről, de koránt sem érdekelt.

Az este nagy része eseménytelenül telt, hallgattam, amint Seth mesélt a múlt heti focimeccsről, amin a rezervátumi iskola és a Forksi középiskola csapata játszott egymás ellen. Sue még azt is javasolta, hogy akár én is beállhatnék focizni, és akkor talán majd Seth és én egyszer egymás ellen tudunk játszani. Na persze!

Én közben igyekeztem olyan keveset enni, amennyit csak tudtam, és mikor Sue ismét megkérdezte miért nem fogy a tálamon az étel, egyszerűen azt feleltem, hogy nem vagyok éhes.

Úgy 10 óra fele jöttünk el a Crearwater házból, és az este további részét ébren töltöttem, a számítógép előtt ülve. Nem akartam elaludni, nem akartam álmodni…

Elszívtam hat cigarettát, és megittam vagy három, vagy négy bögre kávét.

Ez szerencsére segített valamit, és épp a Youtube-n néztem meg a Jerry Springer show korábbi részét, mikor megszólalt az ébresztőórám.

Remek, első nap az új suliban. Remélem, nem fogok elaludni.