The Immortal Heart

18. Ilyenkor mindig úgy értem hozzá, mintha most látnám utoljára

*****************************ÚJ RÉSZ**********************************
Ha nem a saját szememmel láttam volna, el sem hinném, hogy a mindig kedves arcú, visszahúzódó Leah támadt nekem azon a bágyadt, komor csütörtök délutánon. Távozása után csak megdermedve álltam ugyanabban a pózban, ugyanazon a helyen, ahol kikötöttem, miután nekem ugrott. Fejemben a gondolatok és képzetek vaskos kötegei telepedtek meg, és csak arra voltam képes, hogy Bellára nézzek, akit láthatólag annyira nem döbbentett meg Leah kifakadása, mint engem. Szembenézett velem és megragadta a kezeimet, mintha támogatni kellene az események után. Annyira azért nem voltam gyenge idegzetű, hogy egy vérfarkas hormonoktól túltengő kamaszlány kibillentsen a lelkiállapotomból, de azért erre nem számítottam. Nem mintha eddig túl szívélyes lett volna köztünk a kapcsolat – még csak meg sem közelítette ezt a szintet. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy semmiféle kapcsolat nem volt közöttünk azon kívül, hogy valamiféle mostohatestvérek leszünk hamarosan. Próbáltam visszaemlékezni, beszéltem e valaha vele, de csak azaz ominózus eset jutott az eszembe, mikor a háznézés napján kijelentette, hogy kerülnöm kellene Bellát.
Bella arca kifejezéstelen volt – csak valami „én megmondtam, hogy ne dühítsd fel”-féle gondolat suhant át rajta. Szépen ívélt száját összeszorította és várt, míg feldolgozom az előbbi eseményeket.
De erre nem volt semmi szükség, mert már megtörtént. Bella figyelmeztetett, hogy Leah hamarosan át fog változni valamiféle szörnyeteggé, és ezáltal eléggé labilis állapotba került. A kiborulása teljesen érthető, hiszen akár számíthattam is volna rá. Ebben az egészben egyedül az zavart, hogy mindebbe Bellát is belekeverte. Mert végtére is az egy dolog, hogy ősi ellenségek, de attól még tudnia kellene, hogy ők már egy ideje lemondtak az emberi vérről. És biztosan tudja is. Vagyis az emberekre nézve teljesen ártalmatlanok, sőt szinte jót tesznek velük, hiszen Carlisle orvos.
És emiatt nem értettem, miért borult ki ennyire és miért támadt nekem így. Talán csak magát a gondolatot nem tudja elviselni, hogy egy vámpírral járok, vagy nem is tesz különbséget vámpír és vámpír között, mert egy kalap alá veszi mindet.
Ekkor határoztam el, hogy eleget teszek annak, amit visszavágásként a fejéhez vágtam: hogy nem érdekel, mit gondol. És tényleg erőlködtem, hogy ne érdekeljen, de a fejembe már beivódott ez az egész helyzet, és nem tudtam, nem ezen rágódni. Egyszerűen rágta az idegeimet Leah és a viselkedése és legfőképpen az, hogy nem is olyan soká mivé fog változni. Egy bestiává, ami veszélyes lesz a saját anyjára nézve is.
Aznap, a késő délutánt már egyedül töltöttem, mivel Bellának el kellett mennie, de megígérte, hogy este átugrik, ahogy szokott.
Mivel Sue sem ért rá, hogy vacsorát hozzon nekünk, így Charlie pizzát rendelt. Nekem annyira nem volt étvágyam – csak egy szeletet tudtam legyűrni, de Charlie valami roppant izgalmas meccs közepette majdnem az egészet bevágta.
Aznap este hiába feküdt mellettem Bella – nem jött álom a szememre. Persze úgy tettem mintha aludnék, de csak hallgattam puha lélegzését, és élveztem a hideg leheletét, amint az arcomat cirógatja. Közben pedig egyfolytában azon járt az eszem, hogy mi lesz szombat este, mikor is Bella hivatalos hozzánk vacsorára. Mostanra már tudtam, hogy Leah nem tiszteli meg a jelenlétével, de attól még az egész botrányba fulladhat: mondjuk ha a vacsora közepén dühösen beviharzik egy otromba farkas képében és megtámadja Bellát, miközben akaratlanul végez az anyjával is… ilyen és ehhez hasonló rémképek kísértettek egész éjjel.
Az öntudatlanság kora hajnalban ragadott magával.

A péntek gyorsan eltelt, ahogy a szombat is, és azon kaptam magam, hogy sikerült megemésztenem ezt a Leah-dolgot. Noha azóta nem találkoztam vele, azért kíváncsi voltam lenyugodott e már és beletörődött, hogy aznap Bella nálunk vacsorázik.
Mindenesetre Sue nagyon készült az estére – délben beállított hozzánk és egész délután ki sem mozdult a konyhából. Néha lesunnyogtam a szobámból és megnéztem mi készül, és elborzadva láttam, hogy egy királyi családhoz méltó vacsorán ügyeskedik. Hiába célozgattam finoman, hogy Bella nem túl nagy evő, a leveseket pedig kifejezetten utálja, Sue oda se figyelt rám jóformán. Arra is megpróbáltam utalni, hogy majd ne nagyon sértődjön meg, ha Bella csak csipeget az ételekből, mire Sue rám förmedt, hogy ha az ő főztjét megkóstolja, biztosan még a tálat is kinyalja majd (ahogy Charlie tette mostanában).
Azt tudtam, hogy Bella ma vadászik, így egész nap nem láttam, amitől egy kissé morcosabb voltam a megszokottnál. Hatra vártuk őt, és ő hajszál pontosan akkor csöngetett, mikor a nagymutató a tizenkettes felé érkezett.
Ahogy azt már előre megmondta, Leah nem tartott az anyjával és Seth-tel. Sue elmondása szerint az unokatestvéréhez, Emily-hez kellett mennie, azért nem jött el, de a hangjában érezni lehetett, hogy valami nagy csetepaté volt közöttük és Sue nem akart az igazsággal előállni. Bár azt Leah biztosan nem mondta el az anyjának, hogy Bella vámpír, ő pedig vérfarkas és ezért nem ül le vele egy asztalhoz, de azért sejtettem mivel állt elő. Biztos valami olyasmivel, hogy Bella egy gonosz, kétszínű lány, vagy valami hasonló.
Seth-tel és Charlie-val tévéztünk a nappaliban, mikor megszólalt a csengő. Sue az utolsó simításokat végezte a terítésnél. Odasprinteltem az ajtóhoz és egy széles mosoly kíséretében nyitottam ajtót.
Bella eszméletlen szépsége tőrt szúrt a mellkasomba. De nem okozott fájdalmat, hanem valami végtelen boldogságot, mely vízesésként zúdult le a testemen és átjárta minden egyes porcikámat. Beleremegtem a tekintetébe, és egyszerre mintha vatta lenne az agyam helyén, mindent elfelejtettem. Azt is, hogy hol vagyok, vagy mi a nevem. Csak egy pillanat erejéig tartott, de erősebb volt minden más benyomásnál. Éteri bőre lágyan fénylett a kora esti szürkületben. Az utcai lámpák fénye alatt árkok rajzolódtak ki az arcán, kiemelve vonásait. A világ, mintha a feje tetejére állt volna abban a pillanatban.
- Szia – köszönt azon a sugárzó hangon, melytől még a Nap is kihűlne.
Én is üdvözöltem, és legszívesebben meg is csókoltam volna, csakhogy magam mögött éreztem Charlie várakozó pillantását. Félreálltam, hogy Bella belibbenhessen a házba.
- Jó estét, Bella Cullen vagyok – üdvözölte a bentieket és átnyújtott egy hosszúkás papírzacskót Charlie-nak. - Cabernet Sauvignon 69-es évjárat. Remélem, szeretik.
Habár nem értettem a borokhoz, de amint Charlie kihúzta a zacskóból a palackot nyomban leolvastam a címkéjéről, hogy ez valami spéci, drága bor lehet. Amit már az is jelzett, hogy milyen régi…
Nagybátyám értetlen képe is jelezte, hogy a név nem sokat mond neki. Ő csak az R-vitaminhoz érett, de ahhoz nagyon…
Charlie, majd Sue és Seth is bemutatkozott.
- Öhm… köszönjük! – biccentett Charlie és valami mosoly-félét is erőltetett az arcára. Charlie sosem értett ahhoz, hogyan fejezze ki az örömét, de szerencsére Bella nem volt sértődős típus.
A levegő, mintha ránk telepedett volna, amint beállt a feszült, kínos csend.
- Remek! Finom bor a finom vacsorához! – lelkendezett Sue és összecsapta a tenyereit.
Most vettem észre, hogy időközben teljes harci díszbe öltözött. Csinos gyapjúpulóvert és hozzá illő nadrágot viselt, sőt még a haját is beszárította és némi sminket is dobott magára. Tekintetében nem láttam semmiféle tettetést vagy megjátszott örömöt, és ezért hálás voltam neki.
- Szerintem nyomban üljünk is asztalhoz, mielőtt kihűl az étel! – Sue hangjának hétköznapi tónusa felrázott a kábulatomból.
Összemosolyogtunk Bellával, mikor mindenki helyet foglalt. Annyira furcsa volt ez az egész helyzet, hogy nem tudtam, mi oldhatná fel ezt a dohos légkört. De Bella jól kezelte a helyzetet. Nem sütötte le a szemét, nem tett úgy, mintha ő más lenne, mint mi. Habár, ami a külsejét illeti, teljesen különbözött tőlünk, de a viselkedése teljesen normális, hétköznapi volt. Nem mozgott olyan észveszejtően gyorsan, mint a jelenlétemben, egyenletesen lélegzett, és nem dermedt meg, mint egy jégszobor.
- Mit kérsz inni, Bella? – kérdezte Sue, aki nyomban fel is pattant a helyéről.
Bella arcán zavartság futott végig, de ezt csak én vettem észre.
- Víz jó lesz – felelte Bella, mire Seth felkuncogott.
Senki sem törődött vele, engem kivéve. Rosszalló pillantást vetettem rá, mire megkomolyodtak a vonásai, de azért ott bujkált a szeme sarkában valami vigyor.
- Ugyan víz! Azt csak a lovak isznak! – harsant fel Sue. – Van itthon üdítő, de inkább bontsuk fel a bort, amit hoztál. Az mégis csak olyan ünnepi és mi ünnepelünk!
Mondania se kellett, Charlie máris neki látott a bor felbontásának. Pár percig némán ügyetlenkedett vele, de végül sikerült kinyitnia.
Csend volt, míg Sue mindenkinek töltött bort (kivéve Seth-nek, aki dühösen felharsant, hogy „Én is kérek”), majd az asztal közepére rakta a gőzölgő levessel teli lábost. Közben én, a szemem sarkából Bella reakcióját figyeltem, de egyelőre meg se rebbent az arca.
- Bella, Edward azt mondta, nem szereted a leveseket, de bizton állítom, hogy ettől a levestől azon nyomban meggondolod magad – fecsegte Sue, miközben sorra mert mindenkinek a levesből.
- Biztos vagyok benne – udvariaskodott Bella, és megmarkolta az evőeszközét.
Elgondolkodtam, vajon mennyi ideje nem fogott már evőeszközt. De a használatukat azért nem lehet egy könnyen elfelejteni. Bellán nem is látszott, hogy már jó ideje nem evőeszközzel étkezik. Magabiztosan mártotta bele a kanalat a levesbe és emelte a szájához az első falatot. Ekkor egy pillanata megállt a levegőben a keze, a kanál súrolta az alsó ajkát. Most vettem észre arckifejezésének megváltozását. Szeme undorral telt meg, az álla remegett és egyre szaporábban lélegzett, talán hogy szokja a szagot. Őszintén sajnáltam. Ez neki borzasztó lehetett. Mondjuk olyan, mintha nekem vért kellene innom. A gyomrom megrándult a gondolattól.
Talán mindezt csak én vettem észre. Sue néha-néha, a leves lapátolása közben, odasandított Bellára, hogy ízlik e neki a főztje. Bella persze biztosan tudta ezt, ha másból nem, hát a gondolataiból, így a pillanat műve alatt az arca visszarendeződött normálissá. Egy ideig engem is becsapott, főleg, mikor már a negyedik kanalat tuszkolta le a száján szemrebbenés nélkül.
Percekig csak a kanalak csörömpölése adta a hangot.
- Őszintén sajnálom, hogy Leah nem tudott eljönni ma – szólalt meg aztán Sue, mire én is, és Bella is felkaptuk a fejünket. – Az unokatestvéréhez, Emily-hez kellett elmennie, mert megbetegedett.
Erre Charlie is felnézett.
- Hát kibékültek? – dörmögte.
- Mindenesetre elindultak a békülés útján – felelte Sue, tekintete elkalandozott valahol a távoli múltban.
Kibukott belőlem a kérdés.
- Min vesztek össze?
Sue-t érzékenyen érinthette a kérdés, mert nem válaszolt azonnal. Lehervadt a derű az arcáról és komorság telepedett meg rajta.
- Leah-nak volt egy barátja, Sam. Nagyon szerette őt, valósággal rajongott érte. – hangában éreztem, hogy eddig tartott a happy-end és nem volt nehéz kitalálni, hogy mi következik. - De sajnos Sam elhagyta őt Emily-ért. Egyik napról a másikra – Sue hangja elcsuklott, mintha csak vele történt volna.
- Anyu, tudod, hogy ez nem egészen így történt – szólt közbe Seth, mire minden szem rátapadt.
Sejtettem, hogy Bella kihasználja, hogy nem rá figyelnek, és letette a kanalat.
- Hát nem egyik napról a másikra szó szerint, mert Sam vagy két hétig beteg volt. A színét se lehetett látni. Aztán se szó, se beszéd Emily mellett kötött ki. Érthető, ha Leah neheztel Emily-re ezért.
- Abszolút – helyeselt Bella megértő hangon.
Bella körülbelül öt kanálnyi levest fogyasztott el, de a tálja még mindig teli volt. Sue, mikor átsiklott a régi sérelmeken, aggodalmasan figyelte az alig hiányzó levest a táljában.
- Ó, hát nem ízlett? – kérdezte alig leplezett csalódottsággal.
Bella felöltötte a legtündöklőbb mosolyát és úgy felelt.
- Isteni volt, de sajnos nemrég átestem egy műtéten, minekután nagyon keveset tudok enni.
Seth fuldoklott a kuncogástól, és az én arcomon is végigszáguldott egy vigyor, de szerencsére tudtam türtőztetni magam.
- Ó hát ez szomorú – vette el a tányért előle, majd gyilkos pillantást vetett a fuldokló Seth-re.
Főételnek zöldséges marhasültet készített.
- Mond csak Bella… - szólalt meg a nagybátyám, akinek idáig nem sokat lehetett hallani a hangjából. – Melyik egyetemen szeretnél továbbtanulni?
Sóhajtásszerű neszt hallatott és felszegte az állát.
- Még nem tudom biztosan… talán a dél-alaszkai egyetemen vagy a Darmouth-on.
Ekkor döbbentem rá, hogy jó százévnyi élete alatt talán már több tucat egyetemet elvégzett és ezt még csak nem is említette. Vagy az is lehet, hogy soha nem is járt egyetemre… ezt feltétlenül meg akartam kérdezni tőle. Mindenesetre a tényen semmit sem változtatott, hogy ő mennyivel idősebb és érettebb nálam, míg én alig keltem ki a tojásból. És mi lesz később? Mikor én egyre vénebb és ráncosabb leszek, míg ő örökre ilyen fiatal és gyönyörű marad?
Ezen még sohasem gondolkodtam, de a kép az öregember mivoltomról és az üde és szépséges Belláról most már beivódott az agyam mélyére, ahonnan bármikor könnyen előáshatom, ha éppen elég rossz hangulatban vagyok, hogy ilyeneken gondolkodjak.
- Darmouth jó egyetem – állapította meg Charlie egy szakértő hangjával, mintha ez nem lenne elég nyilvánvaló mindannyiunk számára. – És ha már itt tartunk, Edward, te hova akarsz jelentkezni? – Lehet, hogy csak paranoiás vagyok, de mintha kisejlett volna ebből a mondatból valami keserű gúny, hogy engem egy Darmouth – kaliberű helyre soha nem vennének fel.
- Öhm, még nem tudom… - vetettem oda az igazat. Ezen még nem gondolkoztam, elvégre még egy évem volt a jelentkezési lapok leadásáig.
- Pedig lassan dönteni kellene – dörmögte Charlie.
- Van még ideje – mentett fel Sue derűs hangja.
Ekkor szólalt meg a telefon, és én hálát adtam az égnek, hogy nem kell ezt a beszélgetést folytatunk (egy darabig). Charlie azonnal felpattant a helyéről és odasietett a készülékhez.
- Igen? Itt Charlie Swan… Micsoda? Mikor történt?... Igen, értem… értem… Hogyan?... Ki az? … Rendben. Máris indulok – majd azzal a lendülettel a helyére is csapta a kagylót.
Charlie arcán valami megváltozott. Eddig sem mutatta ugyan túl sok jelét az önfeledtségnek, vagy a vidámságnak, de most még az a kevés is eltűnt róla, melyet Bella érkezésekor erőltetett magára. Szeme elsötétült, homloka ráncokba gyűrődött és felvette az elgondolkozó testtartását. Néhány másodperc elejéig csak állt ott a telefon mellett, mereven maga elé bámult és nem szólt egy szót sem.
- Mi történt, Charlie? – kérdezte aggodalmas hangon Sue.
Charlie odacsörtetett a fogashoz, melyen az egyenruhája lógott és magára húzta a kabátot és a fegyvert tároló tokot felkötötte a nadrágjára.
- Megöltek valakit a város határában – ahogy ezt kimondta, az arca még komorabb árnyalatot öltött. – Owen Simonst.
- Ó, Jesszusom! – kiáltott fel Sue és a szája elé kapta a kezét.
- Elnézést, de ki kell mennem a helyszínre – alighanem Bellának címezte ezt, mert egy pillanatra rásandított.
- Semmi gond, semmi gond. Az fontosabb! – hadarta Sue és máris Charlie nyakába lendült, hogy átölelje őt.
Bellával váltottunk egy gyors pillantást. Mintha őt is nyugtalanította volna ez a hír, mert nyomban lehervadt azaz üde, szívbemarkoló mosoly, amit annyira szeretek benne és amitől mindig kihagy egy ütemet a szívverésem. Kíváncsi voltam, mi járhat most a fejében, mert mintha évekre nyúlt volna vissza a pillantása. Vagy Charlie fejében, ahonnan Bella könnyűszerrel kiolvashatta.
Charlie biccentett és elköszönt Bellától, majd arcon csókolta Sue-t. A következő pillanatban már hallottuk, ahogy a cirkálója beindul és egyre távolodik a háztól.
Úgy éreztem, Charlie távozásával még kínosabb légkör telepedett az asztalra. Minden bizonnyal ez a hirtelen történt gyilkosság kavarta fel a gondolatokat. Számomra azonban nem volt szokatlan. Chicago-ban éltem 17 évig, ott mindennaposak az ilyen esetek, de nyilván ebben a kisvárosban ez valami évekig elnyúló beszédtéma lehet.
Bella azonban jól járt. Charlie távozása után Sue is csak piszkálta az ételt, egyedül Seth falta ugyanolyan lelkesedéssel, mint az elején. Bella csak összevagdosta a húst, és összetörte a krumplit, így úgy tűnt, mintha evett volna belőle valamennyit.
Sue hallgatag maradt majdnem egész idő alatt. Néha Seth próbált meg társalgást kezdeményezni, néha Bella, de egy-egy kurta válasz után mindig abbamaradt a beszélgetés. Csak én és Bella váltottunk néhány szót egymás között, de úgy tűnt, se Sue-t, se Seth-et nem nagyon foglalkoztatja ez, sőt, mintha meg se hallották volna. De így legalább nem csüggött Bellán Sue fürkésző szeme, és megúszta anélkül, hogy evett volna a meggytortából akárcsak egy apró falatot is.
- Hihetetlen, hogy egy ilyen apró kisvárosban is történik ilyesmi – jegyezte meg rekedtes hangon Sue, és úgy tűnt, mintha sírással küszködne.
- Talán ismerted ezt az embert? – bukott ki belőlem a kérdést, mert az nem lehet, hogy ennyire megviseli egy idegen halála.
Sue elgondolkodott egy darabig, a homlokát ráncolta, jobb kezében talán kissé túl erősen koccintotta a villát a tálnak, mert az erős, sípoló hangot adott ki.
- Igen, habár nem beszéltünk túl sokszor. Szegény Owen, olyan 75 éves lehetett… az egészsége az utóbbi időben olyannyira megromlott, hogy a városon kívülre már évek, sőt évtizedek óta nem is ment. De régebben asztalosként dolgozott. Ő készítette nekünk például Seth íróasztalát.
Nem tudtam, mit feleljek erre, elvégre a „nagyon sajnálom”, vagy a „részvétem” túl személyes, ezeket inkább a közeli hozzátartozóknak szokás mondani. Így inkább nem mondtam semmit.
Miután a desszertet is elfogyasztottuk, Bella valami sürgős teendőre hivatkozva távozott. Kikísértem, és a verandán búcsúztunk el. Láttam rajta, hogy még mindig nyomasztja ez a haláleset, bár nem akartam rákérdezni. Talán majd este, ha feljön a szobámba.
Bent a házban Sue a mosogatással foglalkozott, Seth a kanapán feküdt és valami filmet nézett. Én házi feladatokra hivatkozta visszabújtam antiszociális csigaházamba, vagyis a szobámba, de mikor Sue felkiabált, hogy ők Seth-tel távoznak, lementem elköszönni tőlük.

Charlie-t késő estére vártam, de Bella hamar visszajött. Halálra rémisztett, mikor olyan halkan ugrott be a szobámba, mint egy leejtett papír zsebkendő, és hátulról átkarolta a vállamat, miközben én az íróasztalomnál épp az interneten böngésztem. Lágy, mégis borzongató csókot lehelt az arcomra, én pedig ijedtemben felugrottam a székben.
- Ezt többé ne csináld! – parancsoltam rá dühösen.
Bella negédesen felkacagott, majd egy hirtelennel váltással komoly lett az arca.
- Szóval ne jöjjek többet? – nézett rám kihívóan.
- Tudod, mire gondoltam.
Halvány kis mosoly új erőre kapott. A szobám halvány fénye körülfolyta a vonásait, melytől rémítően gyönyörű lett. Felálltam és szorosan magamhoz öleltem. Ilyenkor mindig úgy értem hozzá, mintha most látnám utoljára. Muszáj volt így tennem, mert ha egyszer csak felébredek ebből az álomból és kiderül, hogy ő csak az agyam koholmánya, akkor kellett valami, ami olyan erősen belém vésődött, mint bőrének érintése.
Ahogy így álltunk, összeölelkezve, rájöttem valamire. Testének hideg és kemény tapintását többé már nem úgy érzékeltem, mintha hóban fetrengenék egy száll semmiben. Hanem izgatott… felcsigázott…
Mélyen beleszippantottam a hajába, majd még közelebb húzódtam hozzá, míg már ajkam a nyakát súrolta. Lágyan megcsókoltam ott, majd még vagy háromszor kicsit feljebb. Bőre, mint az acélra feszített selyem. Hívogató, borzongató, csábító. Egyre többet és többet akartam belőle, egyre szorosabban öleltem. Bátrabb voltam, mint a korábbi barátnőimmel, mert tudtam, hogy neki az én emberi erőm meg se kottyan.
Egyre haladtam felfelé, miközben nyakának minden egyes pontját végig akartam csókolni, de éreztem, hogy Bella tartózkodik, sőt egyenesen próbál elvonni magától.
Sejtésem be is jött, mikor Bella eltolt magától és az ágyam felé indult, ahova ledobta magát.
- Edward, mondanom kell valamit azzal a gyilkossággal kapcsolatban – hangja megkomolyodott. – Azt az embert egy vámpír ölte meg.
Még mindig vonzerejének és szépségének bűvkörében álltam, és nem bírtam kikecmeregni onnan. A számon ott derengett bőrének kemény, hűvös, de annál édesebb tapintása, melytől a hideg futkosott a hátamon. Korábban egyetlen lány sem utasított vissza. Senki sem. Sőt, ők jártak utánam, nekem csak válogatnom kellett. Talán nem meglepő, hogy nem vagyok hozzászokva a visszautasításhoz. Talán Bella nem kíván engem?
Meglehet.
Ami azt illeti, csak magamra kellett néznem, hogy lássam, mi az, amitől annyira undorodik. Beteges sápadtságomat össze sem lehet hasonlítani az ő arisztokratikus bőrével. Az izmok, mintha lesorvadtak volna rólam, mert vékonynak tetsző bőrömön keresztül még madártávlatból is meg lehetne számolni kiugró bordáimat, nem is beszélve a medencecsontomról. Na jó, talán azóta, hogy Bellát megismertem, javult valamit a helyzet… igen, határozottan éreztem, hogy már nem vagyok annyira gyenge és talán már a bordáim is kezdenek eltűnni a felszínről. Mindenesetre még mindig mérföldekre jártam az egykori bálványozott felsőtestemtől.
De lehet, hogy nem is erről van szó. Mármint nem a testemről. Lehet, hogy a vámpírok egyszerűen nem... szeretkeznek.
Ettől a gondolattól tágra nyílt a szemem és szaporábban kezdtem el lélegezni. Akárhogy próbáltam tagadni magamban ezt a dolgot észérvekkel, valljuk be, vajmi keveset tudok a vámpírok szexuális életéről. Ha meg is van minden szükséges testrészük hozzá, talán nem dolgoznak bennük a hormonok, melyektől, mi emberek nem tudunk ellenállni az ellenkező nemnek (vagy adott esetben a saját nemünknek).
Igen. Ez volt a megoldás. Nincsenek testnedveik… nincs vérük… nincs hormonjuk.
- Edward? – szakította meg Bella hangja a mélázásomat.
Felpillantottam rá és tekintetünk összekapcsolódott. Ahogy ott ült, lazán keresztbe vetett lábakkal, a könyökén támaszkodva, gyönyörűen csillogó szempárral, melytől felforrt a vérem, legszívesebben ráugrottam volna és…
- Jól vagy? – váltott aggódóra és egyben türelmetlenre a hangja. – Olyan gyorsan ver a szíved.
- Ööö… persze – dadogtam és próbáltam lehiggadni.
Enyhén nehéznek bizonyult. Egy ilyen nővel lenni egy helységben, egyes egyedül… attól minden egészséges férfi beindul. És ezzel a szóval enyhén fejeztem ki magam.
- Mit is mondtál? – kérdeztem, mert muszáj volt lekötnöm a gondolataimat.
- Csak azt, hogy azt az embert egy vámpír ölte meg.
Csak egyetlen kérdés jutott eszembe.
- Ki?
Muszáj volt fenntartani ezt a beszélgetést. Míg ezen erőlködtem, feltámadt bennem a bűntudat, hogy nem igazán érdekel, ki ölte meg azt az embert.
- Nem tudjuk. Carlisle mondta, mert őt hívták ki a helyszínre. Persze a rendőröknek azt mondta, hogy megfojtották, ami végül is igaz is, mert közvetlenül ez okozta a halálát. Csakhogy szárazra szívták.
Az utolsó két szótól a hideg rázott ki, de igyekeztem megőrizni a higgadtságomat. Most már nem csak azért voltam ideges, mert őrjítően kívántam Bellát, hanem mert egy emberevő vámpír garázdálkodik a környéken.
- Ez nagyban érint minket is. Ha ez a vámpír beteszi a lábát a vérfarkasok területére, akkor a fegyverszünetnek vége. A szerződés szerint vámpír nem vadászhat az ő földjükön.
Egy pillanatig nem értettem, miféle szerződésről beszél, aztán eszembe jutott Seth meséje.
- Ezt nem értem. Az a vámpír nincs veletek, akkor ez nem ti dolgotok!
Bella a fejét ingatta.
- Ez nem számít. A farkasok mindig is az indokot keresték, hogy belénk köthessenek szerződésszegés miatt. Mindig is azt akarták, hogy költözzünk el innét. Egy ilyen kínálkozó lehetőséget nem fognak elszalasztani.
Éreztem, hogy megmerevedik az arcom.
- És akkor mi lesz, ha vége a fegyverszünetnek? – ötlött fel benne a kérdés.
Bella szeme elsiklott mellettem. Nyilván ő sem tud erre válaszolni, bár az egyértelmű, hogy nem lesz péntek esti bridzs-parti és teázgatás.
- Addig jobb, míg azt nem tudjuk – felelte ködös hangon. – Mindenestre, muszáj lesz közölnünk a farkasokkal, hogy újabb vámpírok tűntek fel a környéken.
Érdekesnek tűnt ez a vérfarkas-vámpír eszmecsere, talán ha rendező lennék, akkor megérne egy filmet is. Ezen elgondolkodtam egy darabig, viszont elég volt Bellára néznem, hogy újra feltörjön bennem a vágy… muszáj, csak megérintem a bőrét… csak egy apró érintés… semmi több.
Lassan odasétáltam az ágyamhoz, bár legszívesebben ugrottam volna. Leültem közvetlenül melléje, a lábaink egymáséhoz súrlódtak. Az érzés villámcsapásként hasított belém. Ezt követte az illata, ami egy újabb áramütésként hatott rám. A fülemben tompa csengés támadt. Zúgott a fejem, mintha már ledöntöttem volna néhány pohárral.
- Holnap napos idő lesz, ezért vadászni megyünk – váltott hirtelen témát, de ekkor már sokkal derűsebb volt a hangja, csak úgy, mint a tekintete. – Kicsit távolabb megyünk ezúttal, úgyhogy csak este fogunk tudni találkozni.
Értettem mit mond és mégis, mintha valahonnan egészen távolról hallanám.
Ennyi volt. Nem tudtam tovább türtőztetni magam. Önuralmam hirtelen elszállt és nem is jött vissza többé. A kezem magától, lassan indult meg Bella arca felé. Ő nem húzódott el, csak valami eddig ismeretlen arckifejezéssel meredt rám. Mintha nem értené, miért csinálom ezt. Talán tényleg nem is értette.
A tenyerem megállapodott a tarkóján és magamhoz húztam őt. Nem tiltakozott. Megcsókoltuk egymást. Nem akartam vad, vagy durva lenni vele, nem is lettem volna képes rá. Hozzá képest azok a nők, akikkel eddig voltam, csupán útszéli lotyónak tűntek. Ő minden tekintetben feléjük tornyosul.
Az ajkaim lassan mozogtak az övén, értőn simogattam, mintha titkokat mesélnének. Teste csak úgy vibrált az erőtől, mintha selyembe burkolt villámot simogatnék.
Az önuralom továbbra is házon kívül volt.
A másik, szabad kezem lassan megindult a teste irányába. A vállánál kezdtem, majd levittem a karjáig, aztán ismét vissza, a vállához. Onnan pedig egyre lejjebb és lejjebb haladtam, míg végül elértem a mellét. Végigsimítottam rajta, aztán a tenyerembe fogtam és Bella egyre vadabbul és vadabbul csókolt…
Nem tudom, mit történt ezután, mert a következő dolog, amire felkaptam a fejem, hogy Bella az ablak előtt állt, zilált hajjal, széttárt karokkal, támadó testtarásban. Én ugyanabban a pózban voltam, mint fél pillanattal ezelőtt, mikor Bella még a karjaimban volt. A szememet is csak késve nyitottam ki, és addigra már Bella a szoba túlsó végében állt.
Az izgatottság lassan elpárolgott, az önuralom ismét kopogtatott. Bella szemében volt valami, amit mindig is féltem értelmezni, és most sem tudtam rájönni, mi ez.
- Mi a baj? – kérdeztem kásás hangon, mert a képzeletem még mindig a teste érintésétől és illatától volt mámoros.
Bella tekintete gránitkeménnyé dermedt.
- Ezt nem szabad… - a szavakat úgy szűrte át a fogai között, hogy alig értettem meg.
- Miért nem? – erősködtem.
Ekkor lazított a testtartásán és a tekintete is lehiggadt.
- Tudod jól, Edward. Tudod nagyon jól, mire vagyok képes. Hiszen láttad. Kárt tehetek benned, és azt sosem bocsátanám meg magamnak.
- Miféle kárt? – szavaimból csak úgy csöpögött a gúny, mert nem akartam elhinni, hogy tényleg ez a probléma.
- Véletlenül eltörhetem valamelyik csontodat, miközben…
Fogadni mertem volna, ha nem lenne vámpír, most tűzvörös lenne az arca.
- Akár meg is ölhetlek – fejezte be fensőbbséges hangon.
- Ahhoz nagyon magadon kívül kellene lenned… - böktem ki egy gyenge mosoly kíséretében.
Valamilyen szinten megkönnyebbültem, hogy nem arról van szó, hogy a vámpírok nem élnek szexuális életet. De ez a dolog, hogy nem akar kárt tenni bennem… nagyon úgy tűnt, ehhez a verzióhoz igen ragaszkodik.
- Én bízom benned… és tudom, hogy nem okoznál kárt bennem – érveltem, miközben odasomfordáltam hozzá. – Ha mégis, akkor legalább tudni fogom, hogy ennyire jó vagyok – ekkor már vigyorogtam.
Felvont szemöldöke bűnös ígéretet hordozott, de aztán vonásai ismét acélkeménnyé váltak.
- Ebben nem kételkedem… mármint abban nem, hogy bízol bennem, természetesen – lesütötte a szemét, és esküdni mertem volna rá, hogy zavarba jött.
- Ebből nehezen jössz ki – öleltem magamhoz szorosan, még mindig kaján vigyorral a képemen.
- Ha-ha-ha. Már kijöttem. És tényleg arra gondoltam… na mindegy – látta, hogy nem tudja lehervasztani az idétlen vigyort a képemről, úgyhogy megrázta a fejét.
Mielőtt újra nekilendülhettem volna, Bella lefejtette magáról a karjaimat és megint átvándorolt a szoba másik végébe, tisztes távolságot hagyva magunk között.
- Teljesen komolyan beszéltem. Lehet, hogy úgy tűnik, csak a kifogásokat keresem, pedig… - elakadt a hangja, és én kérdően néztem rá. - …pedig én is szeretném… elmélyíteni a kapcsolatunkat. De az, hogy mire vagyok képes, tényleg komoly rizikó és mielőtt bármi meggondolatlant teszünk, ezt alaposan mérlegelni kell.
- Én már mérlegeltem – vágtam rá dacosan és két lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot. De csak a fizikait. Mérföldekre járt tőlem.
- Neked ez könnyű, de az én részemről… teljesen máshogy néz ki a helyzet.
- Ha csak félsz, mert még nem voltál senkivel, akkor biztosíthatlak, hogy én nem…
Még mielőtt befejezhettem volna, Bella feltartotta a kezét és csendre intett. Igazság szerint jól tette, mert fogalmam sem volt, hogy fejezzem be a mondatot.
- Nem erről van szó… - lehet, hogy csak nagyon bele akartam képzelni, de mintha éreztem volna valami olyasmit a hangjában, hogy „nem csak erről”. – Félek, hogy nem tudnám kontrollálni magam, és valami olyat teszek, amit nagyon nem szeretnék.
- Ez tetszik – a vigyorom még szélesebb lett.
- Edward!!! – kiáltott fel dühtől sziporkázó hangon. – Vegyél komolyan légy szíves. – a mondat végére a hangja ellágyult és egészen kérlelővé vált.
Bűnbánó szemekkel néztem rá. Tényleg nem kellene elviccelnem ezt a dolgot. Végül is ő vámpír és vonzza a vérem. Lehet, hogy aközben nem tudná megállni, hogy belém ne kóstoljon…
- Csak várjunk még ezzel, rendben? Csak, amíg eléggé biztos nem leszek magamban.
Ezt az utóbbi mondatot kétféleképpen is értelmezhettem volna, de megpróbáltam csak az egyik jelentésére koncentrálni. Mégpedig, hogy Bella kárt tehet bennem és ezért nem akarja „elmélyíteni” a kapcsolatunkat.
Végül is, csak ki kellett mondani, és mintha egy vödör jeges vizet zúdítottak volna a nyakamba. Még mindig kínzó volt a közvetlen közelében lenni, de próbáltam arra koncentrálni, hogy eddig miért tudtam viselkedni, mikor kettesben voltunk. Aztán valahogy rájöttem, azért, mert akkor túl sok mindent kellett megbeszélnünk, például az ő vámpír kilétét meg az én elfajzott múltamat.
- Mit gondolsz, beloptam magam Charliék szívébe? – kérdezte, és visszaült az ágyamra. Térdeit felhúzta az ágyra és összekulcsolta a kezeit. Mintha próbálná a testtartásával is jelezni az imént megbeszélteket.
- Biztos vagyok benne – huppantam mellé az ágyra, de azért hagytam köztünk néhány centi távolságot, csak a biztonság kedvéért.
Elgondolkodott egy pillanatra, az alsó ajkát rágcsálta. Nem értettem, mire fel ez a kérdés, hiszen a válasz ott lappang Charlie fejében, és már akkor tudhatta rá a választ, mikor átlépte a küszöböt.
- De nem láttad ezt a gondolataiban? – kérdeztem kis idő múlva.
- Ezt így nem – fonta szorosabbra a kezeit a térde körül.
Ez egész biztosan valami védekező testtartás. De miért? Én csak ülök itt, mint egy kőszobor, meg se moccanok. Vagy talán a tudatalattim irányítja a testemet és lassanként araszolok feléje? Szemügyre vettem a helyzetemet, az előbbihez képest, és nem úgy tűnt, mintha közelebb kerültem volna hozzá.
- Hát akkor mit? – faggattam, kíváncsivá tett Charlie gondolatait illetően. Mindig is érdekelt, mi járhat a fejében.
- Idegenkedik tőlem – vágta rá azonnal, gondolkodás nélkül. – Elég kuszák a gondolatai, egyik percben ezt gondolja, a másikban azt, de ami biztos: nem nagyon bízik bennem.
Éreztem, hogy megsemmisülés kiül az arcomra.
- De miért nem? Nem is ismer! – fortyantam fel, és a düh csak úgy szikrázott bennem. Ha most itthon lenne Charlie, egészen biztosan nem tudnám megállni, hogy le ne rohanjak hozzá és belé ne kössek a gondolatai miatt. Még jó, hogy nincs itthon. Végképp azt hinné, hogy meghibbantam.
- Ne hibáztasd őt ezért – csitított le Bella, és átható pillantásával azonnal sikerült elfojtania bennem a dühöt. – Igaza van. A helyében én is tartanék egy magam fajtától… - keserű mosoly suhant át az arcán, ez nem az a mosoly volt, amit annyira szerettem. – Még jó, hogy nem tudja, miféle lény vagyok.
Az ujjaimat ropogtattam, hogy enyhítsek a hangulaton. Közben Bella pillantását kerestem, de ő csak mereven bámult maga elé.
- Nem értem – szűrtem ki a fogaim között. – Utálom, ha az emberek úgy ítélkeznek, hogy közben nem is ismerik a másikat.
Bella végre hajlandó volt rám nézni. Arany színű szemei magával ragadtak, és elrepítettek egy másik világba, és én egy pillanatra mindenről elfeledkeztem.
- Én megértem őt. A külsőm… teljesen más, mint egy hétköznapi emberé. Teljesen érthető, hogy tart tőlem.
Bella szavai visszarepítettek a valóságba és zsibbadtan ráztam a fejem.
- Nem, nem. Attól, hogy máshogy nézel ki, még nem indok arra, hogy ne bízzon benned. Ráadásul nem is arról van szó, hogy agyon vagy tetoválva és le van borotválva a hajad, meg extrémen öltözöl… csak arról, hogy…hogy… - elcsuklott a hangom, fogalmam sem volt, hogyan fejezzem ki magamat.
Mondjam talán azt, hogy annyira gyönyörű vagy, mint senki ezen a földön? Nem, mert ez nem lenne igaz. Ennél ő sokkal, sokkal több. Olyannyira, hogy azt nem lehet szavakba önteni, nem lehet leírni, mert nincs rá kifejezés. Így csak tátogtam, hátha belevesznek a szavaim az éterbe.
Bella nem úgy tűnt, mintha várná a befejezést, szerencsére. Ő ezzel biztosan tisztában van, nem kell bizonygatnom.
- Hát ha most még ódzkodik is tőled, majd megszeret. Nincs más választása – és ezzel lezártnak tekintettem a Charlie témát. – Na és mi a helyzet a többiekkel?
Bella pillantása, mintha megenyhült volna erre a kérdésre.
- Seth nagyon aranyos – egy mosoly ült ki az arcára, ahogy felidézte a gondolatait, aztán ugyanilyen gyorsan el is halt. – Kár, hogy hamarosan gyűlölni fog.
Óriásai gombóc keletkezett a torkomban erre a kijelentésre.
- Szükségszerű ez? – préseltem ki a szavakat.
- Igen – vágta rá azonnal. – Bekerül a falkába és ha magától nem is alakul ki benne a gyűlölet a fajunk iránt, hát majd a többiek belénevelik.
- Ez olyan, mint egy… agymosás. Elvégre, te nem gyűlölöd őket… akkor nekik miért kell titeket?
Lehet, hogy ezt elhamarkodott volt kimondani hangosan. Hiszen Bella sosem mondta, hogy nem gyűlöli őket. Csupán abból következtettem erre, hogy sosem beszélt úgy róluk, ahogy Leah a vámpírokról… olyan undorral, gyűlölettel teli pillantással, na meg a szavak, amiket használt rájuk. Számomra ez az egész olyan volt, mintha csak egyoldalú lenne ez az ellenségeskedés. Hogy csak a vérfarkasok szítják a gyűlöletet, a háborút a két faj között, büszkeségből vagy, mert szükségük van erre. De lehet, hogy csak elfogult vagyok… Elvégre nem ismerem a vérfarkasok álláspontját. Csak azt látom, ahogy a vámpírok reagálnak erre és talán emiatt tűnik úgy, hogy ők a jók és a farkasok a rosszak…
- Abszolút érthető a gyűlöletük! – ez határozottan nem az a válasz volt, amit vártam. – Egyetlen vámpír sem vonhatja felelősségre őket ezért! Mi… - a szemöldökét ráncolta. – Mi… embereken élünk, úgy értem a természetes táplálékunk az ember. Ezzel szemben a farkasok majdnem olyanok, mint az emberek. Ugyanúgy esznek, isznak, alszanak, végzik a biológiai szükségletüket, csak éppen át tudnak változni farkassá.
- Ja, végül is tényleg majdnem ugyanolyanok – hangom talán kissé túl gúnyosra sikeredett, de mentségemre szolgáljon, hogy én vámpír-párti vagyok.
De Bella figyelmem kívül hagyta a megjegyzésemet.
- Mi gyilkosok vagyunk, és ők próbálják megvédeni az embereket tőlünk. Ha ezt nem látod be, ha nem látod be, mekkora az erkölcsi különbség közöttünk, akkor… ennek a beszélgetésnek nincs semmi értelme.
Persze, hogy nem láttam be. A Cullenek nem gyilkosok. Őket nem kellene gyűlölni. Ha más vámpírokkal teszik ezt, az érthető, de ők mások. Ebben rejlett az értékük.
Bella valószínűleg leolvashatta az arcomról ezeket a gondolatokat, mert a fejét ingatta.
- Azt most mindegy, hogy milyen életmódot választottunk. Ettől még nem leszünk kevésbé vámpírok.
Ezeket a súlyos előítéletek sosem fogom megérteni, és Bellát sem értettem, miért tesz úgy, mintha ez teljesen normális lenne.
Mindenesetre nem faggattam tovább aznap este a vérfarkas-vámpír ellentétekről.
- Holnap napos idő lesz, úgyhogy nem találkozhatunk. Vadászni megyünk.
Nem értettem, hogy függ össze a napos idő azzal, hogy nem találkozhatunk és ezt az értetlenséget valószínűleg ismét leolvasta az arcomról, mert azonnal felelt.
- Ezt még nem mondtam el, de ha a bőrünket napfény éri…
- Elégtek? – kérdeztem döbbentem és egyből összeállt a kép, miért élnek az ország legesősebb városában.
- Jaj dehogy – nevetett fel Bella. – Csak nagyon… csillog a fénytől a bőrünk. Illetve nem a bőrünk, hanem a bennünk lévő méreg. Annyira, hogy az már túl feltűnő és nem mehetünk emberek közé, mert rögtön rájönnének, hogy mi mások vagyunk.
Csillog a bőrük? Ezt nem tudtam, hogyan képzeljem el. Bella elmosolyodott.
- Majd megmutatom egyszer…

Másnap, ahogy Bella… vagy inkább Alice jósolta napos idő köszöntötte Forks-t. Az összefüggő szürke felhőtakaró felbomlott kisebb-nagyobb felhőpamacsokra, így a Nap melengető sugarai akadálytalanul behatoltak a városba és a környező területekre. Mikor vasárnap reggel széthúztam a függönyömet a fény szinte elvakított. Valószínűleg azért, mert annyira megszoktam már, hogy nem süt a szemembe, hogy most a leggyengébb sugarak is szinte kiégették a szememet.
Fogalmam sem volt, mikor ment el Bella, mindenestre mikor felébredtem ő már nem volt a szobámban. Kicsit rosszul esett, hogy nem búcsúzott el tőlem, de hamar túljutottam a sértődöttségen és a nap feladataira koncentráltam.
Miután rendbe szedtem magam a fürdőszobában, lementem reggelizni. Vasárnap révén Charlie-t ott találtam a konyhában sertepertélni. Nem hallottam este hazajönni, így valószínű már nagyon késő lehetett, mire visszaért a gyilkosság helyszínéről.
- Jó reggelt! – köszöntem, majd oda mentem a konyhapulthoz és öntöttem magamnak kávét.
- ’Reggelt Edward- dörmögte Charlie.
Ismét ránk telepedett az a jól megszokott kínos csönd: Charlie az újságba temetkezett, én pedig nekiálltam a müzlimet magamba lapátolni.
- Mikor értél este haza? – kérdeztem teli szájjal.
- Nem tudom… valamikor egy fele… - tette le Charlie az újságot, majd a szemembe nézett. – Óvatosnak kell lenned, mert valami állat garázdálkodik a környéken… az ölte meg szegény flótást tegnap… - Megdörzsölte fáradt szemeit, melyek a szokásosnál is karikásabbak voltak.
- Miféle állat? – Kérdeztem, de pontosan tudtam, hogy nagybátyámnak nincs igaza a tettest illetően.
- Valami ragadozó. De nem szabad az erődbe menned… megértetted?!- teljes testével felém hajolt az asztal fölött, és szemében félelem csillogott. – És ne csatangolj a városban egyedül, mindenhova a furgonnal menj!
Megnyugtattam Charlie-t, hogy így teszek, és pluszban még egy paprikasprét is a kezembe nyomott, melyet a fogason lógó egyenruhája zsebéből halászott ki. Ezután, mintha mi sem történt volna közölte velem, hogy a mai napot a pakolásra fogjuk szánni, mivel jövő hét végén költözünk. Gyorsan hozzátette, hogy ha sok tanulnivalóm van, akkor inkább azzal foglalkozzak, de mivel azokat már Bellával nagyjából megcsináltuk, maradtam a pakolásnál.
Úgyis kellett valami aktív tevékenység, amivel leköthetem a gondolataimat a mai napra. Úgyis annyira üres lesz Bella nélkül és semmi kedvem nem volt percenként az órára nézni, hogy mikor lesz már este.
Így én kaptam a nappalit, míg Charlie az emeleten kezdte el dobozokba gyűjteni az apróságokat. A munka annyira monoton volt, hogy azon kaptam magam, már vagy három órája ezt csinálom és a kezem magától dolgozik.
Délután Sue és Seth is átjött segíteni (mivel ők már nagyjából készen voltak a pakolással).
- Mi újság Leah-val? – kérdeztem, mikor láttam, hogy ő nincs velük ma sem.
Sue arcán valami aggodalomféleség száguldott át.
- Nem érzi túl jól magát. Ott maradt Emily-éknél, Emily édesanyja ápolja, mert ő nővér a körzeti kórházban.
Vajon miért érzem úgy, hogy ennek a fele sem igaz? Mindenesetre addig jó nekem, amíg nem látom újra. Semmi kedvem nem volt újrakezdeni a kis vitánkat. Úgysem tudnánk meggyőzni egymást.
Azt viszont tudtam jól, hogy hamarosan elkerülhetetlenek lesznek a találkozások, lévén, hogy egy fedél alatt fogunk élni.

Este tízkor még mindig nem volt se híre, se hamva Bellának és kezdtem tűkön ülni. Ha nem láttam volna a saját szememmel mi mindenre képes, akkor aggódnék is érte, csakhogy annak esélye sem volt, hogy valami szatír elrabolja vagy valami ilyesmi.
Ennek ellenére szörnyű képek futottak át az agyamon, az egyiken Bellát az ennivalónak szánt medve tépi széjjel, a másikon meg egy farkas…
Nem, nem, nem. Tudja jól, hol húzódik a határ, és nem szegné meg azt a nyavalyás szerződést még véletlenül se. Csakhogy akkor miért nem jön már?
Éjfélre biztos voltam benne, hogy az elmúlt heteket csak álmodtam, vagy hallucináltam. Még azt nem tudtam pontosan, melyik verzió történt velem, de hogy Bella Cullen nem létezik, abban 90%-ig biztos voltam. Talán a mai napon ébredtem fel az édes álomból, mint ahogy a Nap is hosszú hónapok óta most először bújt elő a felhők mögül. Ez nem lehet véletlen. Szó szerint ma világosodtam meg.
Fél egykor csörgött a telefonon és egy bizonyos Bella Cullent jelzett, mint hívót. Vajon ezt is csak képzelem és igazából… Jessica hív?
- Igen? – szóltam bele remegő hangon.
- Itt Bella – az a szívszaggatóan gyönyörű hang szólalt fel a vonal túlsó végén, melytől kihagyott egy ütemet a szívverésem.
- Jesszusom – csak ennyi volt a reakcióm. Mert abban a pillanatban megbizonyosodtam, hogy nem csak hallucináltam a szerelmemet. – Hol vagy?
- Az most mindegy, de mondanom kell valami fontosat.
Amióta ismerem őt, a hangja soha nem volt ennyire… komoly. Éreztem, hogy valami történt, ami mindkettőnket súlyosan érint. A torkomat egyszerre ezer kés kezdte el belülről szurkálni, és abban a pillanatban eleredt az eső. A szél vadul csapkodta a cseppeket az ablaküvegnek, miközben én ott álltam lehibernálva a szoba közepén, és habár fogalmam sem volt, mi az amit mondani akar, ösztönösen éreztem, hogy csak valami rossz lehet az.
- Edward ott vagy? – kérdezte sürgetően, merthogy nem bírtam megszólalni.
- Igen, mi történt?
- Az a helyzet, hogy nem találkozhatunk egy ideig.