The Immortal Heart

17. Emberi mivolta fedőbőrként hámlott le róla

Többé nem érzékeltem az időt. Órák teltek el, napok vagy hetek? Nekem már mindegy volt. A külvilág a kecsesen ringó fenyvesek mögött húzódott, mi pedig egy zárt világban, egy burokban, egy érintetlen földdarabkán fekszünk, mely nem részese annak a világnak. Itt nincs tér és idő, itt csak mi ketten vagyunk, és a sziklákkal tarkított a tó, a lágyan omló vízeséssel.
És ennek a szokatlan idillnek nem szabadott megbomolnia. Nem akartam, hogy elenyésszen, nem akartam, hogy véget érjen, pedig tudtam, hogy hamarosan ki kell lépnünk a mi kis személyes világűrűnkből, vissza a szürke valóságba.
Soha nem éreztem magam úgy, ahogy azon a napon, a vallomásom után. Mintha a gravitáció megszűnt volna és valami súlytalan anyag maradtam volna csupán, melynek minden mozdulata a legpuhább fuvallat: egyszerű, észrevehetetlen, és könnyű. És talán nem is ez volt a legfurcsább, hanem az, hogy nem érintettem többé a talajt. Mintha repültem volna, elernyedt testtel, hanyatt feküdve, szememet az égre tapasztva ringatóztam a kora esti szélben, mint valami eldobott papírzacskó. A szél fel-le dobált, ahogy változtatta a sebességét és irányát, de ez inkább jól esett, megnyugtatott. A lassan felszakadozó, szürkés felhőket figyeltem, melyek mögött elő-előbukkant a lemenő nap narancssárgás fénynyalábjai.
Nem tudom, elaludtam e vagy csak a hihetetlen környezet és az ellentmondásos érzések kavalkádja okozta bennem az időkiesést, mindenesetre mikor sikerült magamhoz térnem és visszanyernem az öntudatomat, a nap már lebukóban volt a látóhatár mögött, a fejem pedig Bella ölében nyugodott, aki a tündöklően fényes ujjaival a hajamat cirógatta. Bella az egyik sziklának támaszkodva ült, én pedig majdnem meghaltam, mikor ránéztem. Innen alulról még hihetetlenebb volt, mint szemmagasságban. Leírhatatlan, megfogalmazhatatlan, kimondhatatlan. Csak néztem, miközben ő behunyt szemmel simogatta a hajamat és szája játékos mosolyra húzódott. Talán megérezte, hogy figyelem őt, vagy hazudott és mégis olvassa a gondolataimat. De ez most nem számított, a lényeg számomra ugyanaz maradt: évezredek sem lennének elegek ahhoz, hogy beteljek a látványával.
Mélyeket szippantottam és hagytam, hogy a csípős levegő átjárja a testem minden sejtjét, ezáltal tovább fokozva a felszabadultságomat. Mert az, amit éreztem, kétségtelenül megkönnyebbülés volt. A vállamról leszakadtak az évek óta súlyos koloncként cipelt súlyok, és habár az időt visszapörgetni ezzel nem tudtam, hogy megváltoztassam a múltat, az, hogy Bella mellettem áll és megért, majdnem felér ezzel. Csak rá volt szükségem, hogy jobban érezzem magam. És ahogy ő mondta: minden okkal történik. Ha a szüleim nem haltak volna meg, most nem lennék itt vele és soha nem találkozunk. Erre a gondolatra a szívem összefacsarodott, és gombóc nőtt a torkomban. Mennyivel kevesebb és semmitmondóbb lenne az életem nélküle?! Elképzelni se tudtam mi lenne akkor…
Bella érintése azonban elfeledtette velem ezeket a gondolatokat és visszatértem a jelenbe, a valóságba. Most könnyűnek és gondtalannak éreztem magam, pedig jól tudtam, hogy ez csak a felszín, a máz. Ott bent, valahol jó mélyen, még mindig ott lapulnak a dolgok, melyeket néhány perce vagy órája öntöttem felszínre Bellának. Hogy én vagyok a hibás a szüleim halálában. Merthogy még szentül hittem ezt, és hinni is fogom az idők végezetéig, viszont Bella valamilyen ismeretlen módszerrel elérte, hogy elfeledjem, elássam ezeket. Hálás voltam ezért. És hálás mindenért. Hogy most itt van velem, hogy simogatja a hajam, hogy megérint, hogy megcsókol…
- Mennünk kellene – szólt Bella, szeme még mindig lehunyva, hangja, mintha részese lenne a természetnek, azzal tökéletes összhangot alkotott.
- Ne – tiltakoztam, bár hangom nem volt túl meggyőző. – Még ne.
Bella szemhéjai felpattantak és aranyszínű szemeiben valami édes pajkosságot véltem felfedezni a szokásos komolyság mellett.
- Már esteledik, és reggel óta itt vagyunk. Charlie aggódni fog. Ráadásul már biztos megtudta, hogy lógtunk a suliból…
Éppen a pajkosság miatt nem tudtam őt elég komolyan venni ahhoz, hogy most feltápászkodjak és elinduljak hazafelé.
- Csak még pár percet, oké? – kötöttem az ebet a karóhoz, mire Bella szelíd bólintással nyugtázta a makacsságom.
- Tényleg csak pár perc! Ma még nem is ettél semmit! – dorgált le, mint egy anya a gyermekét, aki rossz fát tett a tűzre.
Erről teljesen elfeledkeztem. Mivel reggel a hőn ismert étvágytalansággal ébredtem, az is kimaradt, és tulajdonképpen az egész napot itt töltöttük Bellával, ahol jobbára csak neki van ennivaló, már ha elmenne vadászni. Az éhség nem is tudatosult bennem addig a pillanatig, míg Bella szóvá nem tette. Amikor ennyire elragadnak az érzelmek, az éhség a leglényegtelenebb dologgá válik.
És nem csak ez volt az, ami nem tudatosult bennem a nap folyamán. Hanem maga az idő sem. Valamikor délelőtt tájékában érkeztünk ide, mivel azon a napon az óráim csak tíztől kezdődtek, így olyan 11 körül. Most pedig már öt óra felé járhat az idő, hamarosan besötétedik. Egyszerre fullasztó nyomásként nehezedett rám a tudat, hogy el kell hagynom ezt a helyet, mely annyit segített nekem a gyógyulásban, és amely kettőnk szent helye. Ha innen kilépünk, valami megtörik. Valami kapocs, ami összeköt minket.
Zsibbadtan álltam fel a földről. Hirtelen meg is szédültem, talán a sok fekvés miatt. Bella is csatlakozott hozzám. Én éreztem magamon, hogy elnyűtt, kótyagos a fejem és valószínűleg szörnyen festhetek, de Bella még most is pompásan nézett ki, csak a haja kócolódott össze kissé a hűvös, déli szélben, mely estére eléggé felerősödött. A szája sarkában egy mosoly halvány fénye bujkált, talán a külsőmet találta ennyire humorosnak, de nem akart megbántani azzal, hogy hangosan felnevet. Pedig ha ő nevetne ki, annak inkább örülnék, mintsem megsértődnék rajta. Számomra maga volt a kincs, hogy megnevettethetem.
- Indulhatunk? – nyújtotta felém a kezét.
Egy fuvallat az arcába sodort egy vastag tincset. Mielőtt ő söpörhette volna ki, felé nyúltam és megtettem helyette. És ha már arrafelé járt a kezem, megsimogattam kemény, hideg arcát, mely azonnal kiváltotta belőlem a félreismerhetetlen rezgést.
- Igen – feleltem és már el is indultunk a rengeteg felé.

Valószínűleg Bellának kényelmetlen volt az én normál, emberi tempóm, mely most talán egy magamfajta halandó számára is túl lassúnak tűnt volna, de ennél többre akkor nem voltam képes. Habár egész nap lényegében csak annyit mozogtam, míg a rétre elsétáltunk, mégis úgy éreztem magam, mintha megmásztam volna a Mont Everestet. Persze sejtettem, hogy a szédelgő letargia öntött formát fizikai legyengülés formájában, de azért akkor sem tartottam normálisnak, hogy legszívesebben álló helyemben elaludtam volna.
Ennek megakadályozása érdekében Bellával foglalkoztam és felvetettem azt a témát, melyet már tegnap is szerettem volna megbeszélni vele.
- Tudod, mondtam tegnap, hogy Charlie-ék szeretnének meghívni vacsorára. Próbáltalak kimenteni, de persze nem sikerült…
- Elég nehéz is lett volna… előbb utóbb úgyis meg kellene történnie – sóhajtott Bella, látszólag a mindenki számára kényelmes megoldáson törte a fejét, ámbár aligha létezett olyan.
Egy óriási farönk állta az utunkat. Bella egy gazella kecsességével és gyorsaságával pattant fel a tetejére és már nyújtotta is felém a kezét, hogy segítsen felmászni.
- Öhm… én inkább megkerülöm – mentegetőztem, és hárítottam a felém közeledő karját.
Közben a fejemet ingattam jobbra-balra, hogy merre is tudnám legrövidebben megkerülni a farönköt. Csakhogy annak mindkét oldala beleveszett a rengetegbe, de azt így is ki tudtam venni, hogy az egyik végén a korona miatt, a másik végén pedig az ég felé magasodó gyökerek miatt nem fog menni a kis magánakcióm.
- Jaj ne makacskodj már! – fakadt ki Bella és a szemöldöke felkúszott a homloka közepére. Közben karját visszahúzta és összevonta a másikkal a mellén. – Most nincs időnk a te kis büszkeségedet próbára tenni, de ha ennyire ragaszkodsz ahhoz, hogy ne segítsek, akkor nosza mássz fel magad! – beállt valami várakozó testtartásba, és még a lábát is elkezdte dobogtatni a rönkön, hogy nyomatékosítsa a mondandóját.
A farönk a nyakamig ért. Csak valami bohókás pozitúrában tudtam volna felküzdeni magamat, ami valószínűleg sokkal nevetségesebb lenne, mint az, hogy felhúzatom magam Bellával.
Mintegy megadva magam, a kezemet nyújtottam feléje. Ő pedig úgy húzott fel maga mellé, mintha a súlyom nem lenne több egy üres pohárnál.
- Öhm.,, kösz – hebegetem és már ugrottam is le a másik oldalon.
- Nincs mit – válaszolta Bella.
A két ugrás között az volt a különbség, hogy míg én térdre érkeztem, majd pedig négykézlábra estem, addig Bella egy atléta légiességével ért földet és természetesen állva. Sőt, olyan néma volt a landolása, hogy mikor megfordultam, kis híján megijedtem, hogy ott áll mögöttem és nem még a farönkön lesi a bénaságomat. Persze így is leste a bénaságomat, csak éppen már lentről.
Ismét felém nyújtotta a karját, én pedig magamban átkozva szerencsétlenségemet, felnyaláboltam magamat a földről.
- Tudod, igazából nem zavarna, ha csak Charlie és Sue lenne ott – folytatta a megkezdett témát, miután lesöpörtem magamról az avart és tovább meneteltünk. – Úgy értem, meg tudom enni az emberi ételt, csak éppen nem jelent számomra élvezetet. Sőt, talán még jó is kisülhetne a dologból. Mondjuk ne-adj-isten megkedvelnek.
El nem tudtam képzelni, hogy van olyan ember a földön, aki ne kedvelné meg Bellát azonnal.
- Biztos tetszeni fogsz nekik – bólogattam hevesen.
- Csak… - folytatta Bella, mintha az előbb meg se szólaltam volna. – Csak… ott lesznek a vérfarkasok.
A szót őszinte undorral mondta ki. Vagy nem undorral. Valami olyan hangsúllyal, amitől még egy külső szemlélő is megérezné, hogy az ellenségeiről beszél.
- Még nem változtak át, ez biztos. De mint mondtam, közel állnak hozzá. Nem tudom, mi fogja végül kiváltani belőlük az átváltozást, ez rejtély számunkra és mivel nem vagyunk csevegő viszonyban, nem is tudatták velünk. Az persze nyilvánvaló, hogy nem a kor, hiszen Leah és Seth nem egyidősek. Talán valami elmebeli fejlettség szint, amit mindenki máskor ér meg… mindenesetre abban biztos vagyok, hogy nem fog jót tenni nekik az én közvetlen közelségem.
A szavain rágódva eszembe jutott valami.
- Seth, mikor mesélt a vámpírokról, azt mondta, hogy ez csak egy legenda… úgy értem, nem hitt bennük, ahogy abban sem, hogy a törzse farkasok leszármazottai. Akkor mitől hinne benne most? Mármint még mielőtt átváltozna…
Bella kifürkészhetetlen pillantást vetett rám, majd tekintete a távolba révedt.
- Seth valóban nem hiszi el, hogy ez igaz – szünetet tartott, de sejtettem, hogy mi következik. - Viszont Leah tudja. A gondolatai elárulták.
- De mitől tudja? – kérdeztem azonnal.
- Talán valaki mondta neki… vagy talán már át is változott valaki előtte. Fogalmam sincs. Mindenesetre ő némileg fel van készülve rá, ami talán megkönnyíti a helyzetét. De nem hiszem, hogy tudja pontosan, mikor történik meg. Talán azt tudja mitől, de azt nem, hogy mikor.
Bella szemeiben őszinte aggodalom csillogott, így tudtam mi fog következni.
- Félek, hogy talán pont akkor változnak át, mikor ott vagyok és akkor… - hangja egyre halkult, végül elcsuklott. El nem tudtam képzelni mik játszódhatnak le most a fejében. – Balszerencsés véletlen lenne, de megtörténhet. És nem akarok kockáztatni. Mivel újszülöttnek számítanak a farkas korukat tekintve, nem tudják kontrollálni a képességeiket, nem tudják mire képesek és azoknak is fájdalmat tudnak okozni, akiket a legjobban szeretnek a világon. De persze ez akármikor előfordulhat… - mély levegőt vett, mintha zihált volna. - …de az, hogy én is ott vagyok… még jobban súlyosbítaná a helyzetet. Megtámadhatnak, és ezt nem magam miatt mondom, hanem miattad, Charlie és Sue miatt. Meg persze némiképp a farkasok miatt is…
A szavai megelevenedtek a fejemben és szinte mozifilmként játszódtak le bennem. Az egyik percben még viszonylag békésen ülünk a családi asztalnál és vacsorázunk, majd a következő percben, Leah és Seth átváltoznak farkassá, és megtámadják Bellát… feldöntik az asztal, ami ráborul Charlie-ra, és bezúzza a koponyáját, míg Sue szívrohamot kap rémületében. Bella pedig…
- Nem bírnám elviselni, ha valami bajod esne! – fújtattam, akár egy dühödt oroszlán, akinek területére idegen hím tette be a lábát.
Bella reakciója meglepett. Vagy inkább megdöbbentett.
Akkorát nevetett, hogy nevetése sokáig visszhangzott a kietlen erdőben, a fák visszaverték selymes hangját, melyben egy csepp gúny sem volt, csupán valami fergeteges vicc lecsapódása, amit az imént sütöttem el.
- Te. Komolyan. Miattam. Aggódsz? – sajtolta ki a fogai között szaggatottan, mert nem bírta abbahagyni a nevetést.
Vágtam valami sértődött-durcás grimasz félét, de nem jött be.
- Igen. Miért? Ki miatt kellene? – tettem fel a kérdést enyhe iróniával a hangomban. – Leah miatt, aki valami otromba szörnyeteggé változik át hamarosan és képes lenne megölni a saját anyját?
Bella abbahagyta a kacarászást és kerek szemekkel nézett rám.
- Inkább – felelte meglehetősen drámai hangon.
- Miről beszélsz? – buggyant ki belőlem a kérdés.
- Arról, hogy játszi könnyedséggel tudnék elbánni két újszülött farkassal! – hangjában éreztem valami vádló színt, de próbáltam meggyőzni magam, hogy csak rosszul hallom. – Ők nekem nem jelentenek kihívást! Egy kifejlett, idős példány, na azzal már meggyűlne a bajom.
Elképedve figyeltem a szerelmemet, aki az imént sipított rám azért, mert feltételezni mertem, hogy két veszedelmes farkas kárt okozna benne. A vámpírok valóban ennyire sértődékenyek és hiúak, ha az erejük megkérdőjelezéséről van szó? Egyszerűen csak nehezen tudtam elképzelni, hogy ez a mellettem lépdelő tünemény, aki látszólag olyan törékeny és védtelen, mint egy újszülött kiskutya, képes lenne elbánni két behemót farkassal. Az agyam képtelen volt még csak a gondolatot is felvetni. Aztán eszembe jutott Bella színvallása, amikor is megmutatatta nekem, mi mindenre képes. Akkora erőfeszítéssel, mint nekem egy ajtó kinyitása, fákat csavart ki tövestül, sziklákat dobált a levegőben, meg hasonlók. Na. Így már annyira nem is volt elképzelhetetlen.
- Jól van na – dünnyögtem alig hallhatóan. – Csak fura lenne, mármint a külsőd alapján nehéz elképzelni ezt.
Bella átható pillantást vetett rám, mintha megenyhült volna.
- Bocsáss meg, igazad van. Csak elkapott az indulat, mert féltelek tőlük. Miután összeköltözöl velük, muszáj lesz minden éjszakát veled töltenem…
- Ez a része viszont tetszik – húzódott mindent tudó vigyorra a szám és ettől Bellának is pikk-pakk jobb kedve lett. Sejtelmesen mosolygott és szorított a kézfogáson.
- Mindenesetre, – váltotta ismét komolyra a figurát – jobb lesz, ha mielőbb megejtjük ezt a találkát. Nem kellene túl sokáig halasztani, mert annál nagyobb esélye van, hogy átváltoznak. Most még nem annyira intenzív a szaguk. Azt hiszem még pár hét vagy talán hónap biztosan hátravan.
Egyből előálltam az ötletemmel, amint elhallgatott.
- Akkor talán most hétvégén? – vetettem oda.
Bella fontolgatta az ajánlatot, mintha kifogást vagy valami elfeledetett programot próbálna meg felidézni, de végül bólintott.
- Jó, rendben.
- Majd megmondom Sue-nak, hogy ne essen túlzásokba a főzést illetően és akkor gyorsan elszabadulhatunk. Mondjuk, hogy nem szereted a levest, meg a desszertet. Francba… - ekkor jutott eszembe, hogy már Sue megkérdezte, mi a kedvenc étele.
- Mi az? – kérdezte Bella, mikor elhallgattam.
- Semmi csak… azt mondtam Sue-nak, hogy szereted a meggytortát.
Bella olyan negédesen felkacagott, amitől még egy hallott is kikelne a sírjából.
- Mért pont meggytortát? – kérdezte ártatlanul még mindig nevetve.
- Hát mert piros meg minden … érted… csak ez jutott az eszembe.
Hatalmas mennydörgés zavarta meg a beszélgetést. És én még nemrég azt hittem, hogy felszakadoznak a felhők.
És ami bejelentette magát, az nemsokára meg is érkezett. Eleredt az eső, mi pedig az út maradék részét futva tettük meg. Ami Bella számára nem volt túl megerőltető, de én, mire a kocsihoz értünk, majdnem kiköptem a tüdőmet. Ráadásul jól bőrig is áztam.

Percek múlva már Charlie házának feljárójára hajtottunk rá, és ahogy sejteni lehetett, a nagybátyám összetéveszthetetlen alakja bontokozott ki az ablakban, a függöny mögött.
Miután leállította a motort, óhatatlanul is megkérdeztem Bellától.
- Ugye nem nagyon mérges?
Arcán szelíd mosoly futott végig.
- Az attól függ, neked mit jelent a nem nagyon.
- Hát, amikor csak futólag megemlíti, hogy lógtam a suliból és máskor ne csináljak ilyet.
Ártatlan szempilla-rebegtetéssel mondta ki, amit nem is akartam igazán hallani. Majd úgyis bent lesz időm megtapasztalni.
- Akkor nagyon.
Sóhajtottam. Semmi kedvem nem volt még egy szópárbajra Charlie-val, ami a mi esetünkben még nyomasztóbb volt, mintha undorító dolgokat vágnánk egymás fejéhez. Többnyire kínosan feszengtünk és kerültük egymás pillantását, majd néhány kevésbé hatásos szó után mindenki visszahúzódik a maga kis vackába. És az eredmény ugyanaz: semmi. Ezt nem is lehetne szópárbajnak nevezni, inkább csak gondolatpárbajnak, hiszen sok minden jár a fejünkben, de nem mondjuk ki.
- Menned kéne. Már így is… eléggé ideges.
Rövidke búcsúzkodás után azon kaptam magam, hogy Bella visszakanyarodik az útra és elhajt, míg én robot módjára vonszolom magam a ház felé. Mire beléptem, Charlie már a szokásos pozitúrájában, fapofával támasztotta a lépcsőkorlátot és szemét egyenesen rám tapasztotta.
- Helló – köszöntem úgy, ahogy akkor szoktam, mikor fejmosás szaga lóg a levegőben.
- Merre jártál fiatalember? – szögezte nekem a kérdést köszönés helyett. Hangja éles, mint a borotva, és szinte felnyársalta a levegőt, ami amúgy sem volt soha túl oldott közöttünk.
Ekkor jutott eszembe, hogy nem találtam ki semmi magyarázatot arra, hogy lógtam a suliból. Pedig most azonnal elő kellett állnom valami meggyőző magyarázattal.
- Rosszul voltam reggel – szólaltam meg meglepően nyugodt hangon, talán azért, mert ez igaz is volt.
- De ennek mi a módja, Edward? - vetette oda gyanakvóan, mintha épp most írtam volna be magam az évszázad kriminológiai könyvébe, a legbrutálisabb viselkedéssel. Pedig csak nem mentem iskolába. Nem nagy cucc. A szüleim rendszeresen elnézték nekem.
Kiböktem az első dolgot, ami eszembe jutott.
- Hazajövök és lefekszem aludni? – kérdeztem, mintegy költőien.
- Igen, vagyis nem! Előtte szépen bemész az igazgatóhoz, vagy ahhoz, aki a hiányzásokkal foglalkozik és közlöd vele, hogy beteg vagy! Mondták, hogy láttak téged és Bellát a parkolóban, szóval annyira nem lehettél rosszul, ha elmentél vele a parkolóig.
- Igazság szerint a kocsiban lettem nagyon rosszul, de már reggel sem stimmelt velem valami… és Bella mondta, hogy menjünk a kórházba, mert az apja, Carlisle kivizsgál.
Elég jól hangzott a hazugságom és persze nem utolsósorban hihetőnek. Már csak Bellával kellett egyeztetnem a dolgot, hogy informálja az apját a kis hazugságról. Remélem hajlandó együttműködni, bár ahogy elnéztem, eléggé azaz erkölcsös fajta…
- Ennyire rosszul voltál? – ekkor mintha hangja megenyhült volna, és együttérzés és megértés csírája bukkant volna fel a semmiből.
- Ami azt illeti, igen.
- De már jól vagy?
- Igen – bólogattam hevesen, amibe kissé meg is szédültem.
Charlie még faggatott egy sort arról, hogy mégis mi volt a bajom, mire én elköhögtem neki, hogy hányingerem volt és szédültem. Még egy kész diagnózist is felállítottam, hogy leesett a vérnyomásom satöbbi. Erre Charlie nyomban asztalhoz ültetett, és végre lecsillapíthattam éhségemet. Szerencsére nyoma sem volt a reggeli étvágytalanságomnak, ugyanolyan jóízűen ettem, mint az előző napon. Felderengett bennem a remény, hogy valami megint rendbejött.
A vacsora után odaböktem Charlie-nak, hogy Bella szombaton jön vacsorára. Nem tudtam eldönteni az arckifejezésből, sem a testtartásából, hogy örül e neki vagy inkább nem, mindenesetre jobb, hogy nem tudtam mi jár a fejében.

Bella ígéretéhez híven velem töltötte az éjszakát, de sajnos túl hamar elaludtam ahhoz, hogy élvezni tudjam a vele töltött időt. Másnap reggel pedig ugyanolyan finom reggelivel várt, mint amivel szokott, de ezúttal mindent megettem és még jól is esett.
Az iskolában semmi sem változott az utoljára itt töltött nap óta, egy valamit kivéve.
- Edward!!! – csattant fel Alice, mikor meglátott engem és Bellát kilépni az ebédre várók sorából egy tálcányi kajával. A pöttöm lány ugyanolyan kecsesen és légiesen mozgott, mint Bella, vagy talán még kecsesebben is.
Jasperrel az oldalán odasietett hozzánk és úgy üdvözölt engem, mintha gyermekkori pajtások lennénk: puszit adott mindkét arcomra. Értetlen képpel Bellára sandítottam, akinek arcán szintén valami furcsa kifejezés ült. Talán őt is meglepte Alice, bár ezt nem tudhattam.
- Úgy örülök, hogy látlak! Ugye most leültök hozzánk ebédelni? – kérdezte zengő hangon és olyan lelkesen, mintha Brad Pitt válaszára várna.
- Hát nem is tudom… - vakartam a fejem, miközben lopva Bellára néztem, segítségért esedezve.
- Alice, szerintem ma még nem. Rosalie miatt… - felelte Bella helyettem.
- Rosalie ejtve van. Kit érdekel? Engem nem! És téged Edward? – kérdezte gyermeteg bűbájjal. Képtelen voltam ellenállni neki.
- Engem sem. – füllentettem, hiszen nagyon is zavart, hogy Rosalie nem csípi a burám.
- Remek! – csattant fel, és már meg is ragadta a karomat, hogy az asztalukhoz húzzon.
Persze eddig is minden szempár ránk tapadt, de most, hogy egyesen a Cullen asztal felé tartottam, még inkább mi kerültünk a figyelem középpontjába. Valószínűleg most mindenki utál, hiszen annál az asztalnál fogok ülni, ahová titkon mindenki vágyik. Valahol mélyről elő is tört belőlem a kiválasztottság érzése, mint amit a VIP személyek szoktak érezni, mikor a vörös szőnyegen vonulnak fel. De nyomban le is lohadt, amint megpillantottam Rosalie hideg, ellenséges arcát, melyet csak és kizárólag nekem szánt.
Alice lenyomott egy székre, amit csak miattam passzintottak be a Cullen asztalhoz.
Soha nem éreztem magam olyan kínosan, mint akkor. A fülem szinte lángra lobbant és nem amiatt, hogy még mindig a hátamon éreztem több száz szempárt. Hanem amiatt, hogy öt vámpírral ültem egy asztalnál és közülük csak én ettem. És naná, hogy ők is engem figyeltek. Ki halálos pillantással, ki szerelmessel, ki kíváncsiskodóan.
- Jaj Bella olyan önző vagy, hogy kisajátítod magadnak Edwardot! – kezdett bele Alice. Hálás voltam neki, amiért feloldotta a fagyos hangulatot, ami azután borult az asztalra, hogy én leültem.
- Nem sajátítom ki! – ripakodott Bella. – Akármikor beszélhettek egymással.
- Na persze, akkor tegnap például hol voltatok egész nap? És miért ültök mindig külön asztalnál? – szegezte a kérdést Bellának, aki ellenkezett volna, de Alice folytatta. – Mindegy is. A lényeg, hogy most itt vagy, és remélem tudod, hogy ennél az asztalnál mindenki, mondom mindenki szívesen lát téged!
A mindenki-nél Rosalie-ra vicsorgott, aki valami grimaszt vágott válaszul. Emmett felkuncogott.
- Van már programod szombatra? Csinálhatnánk valamit közösen! Csak, hogy jobban megismerjünk téged! – lelkendezett Alice – Mondjuk elmehetnénk vásárolni!
- Ami azt illeti, van, Alice – előzött meg Bella a válasszal. – A nagybátyánál vacsorázunk.
Alice arcára kiült a döbbenet.
- Mi?! Komolyan? – kérdezte hitetlenkedve.
Jasper mellette ugyanolyan pókerarccal figyelt, vagyis inkább elnézett mögöttem az üveges tekintetével.
Bellának nem kellett rákérdeznie ahhoz, hogy tudja, mitől lepődött meg ennyire.
Alice összeszorította sápadt ajkát és mintha évezredek messzeségébe nyúlna vissza, szemei elsötétültek. De amilyen gyorsan történt ez, olyan gyorsan múlt is el.
Újra rám nézett, majd Bellára és lelkesedése óvatos idegességbe váltott át.
- Én ezt nem láttam.
Én tudatlanul figyeltem a beszélgetést, mert először nem esett le, miről beszélnek. Aztán eszembe jutott, hogy Alice a jövőbe lát. De még így sem értettem, miért olyan nagy baj, ha nem látta, hogy Bella elfogadta a nagybátyámék vacsorameghívását.
- Üdv a halandók világában, hugi – röhögött Emmett a megértés leghalványabb jele nélkül.
Alice gyilkos villámokat szórt feléje, Rosalie csak a szemét forgatta és látszólag oda sem figyelt a beszélgetésre.
- Érdekes – csak ennyi volt Bella reakciója.
- Érdeeeekes? Ez borzasztó! – csattant fel Alice, kissé túl hangosan, ami magunkra vonzott néhány közelben ülő kíváncsi szempárt. – Nem látom Edwardot a látomásaimban! Azt sem láttam, hogy Forksba jön, és úgy általában semmit vele kapcsolatban! Ráadásul Carlisle sem tudja mitől lehet. Azt mondja, lehet, hogy a változó lelki állapottól van – csettintett egyet a nyelvével és a fejét ingatta. – De hát a lelkiállapotom évek óta változatlan!
Csak úgy kapkodtam a fejem a sok információ hallatán. Alice nem látja a jövőmet? Bella nem olvassa a gondolataimat? Ezek szerint vagy én vagyok túl normális vagy velük van a baj…
Egy hosszú pillanatig mindannyian elmerültek a találgatásban, de természetesen nem jutottak tovább Carlisle-nál.
Alice kényelmetlenül fészkelődött a székében, én csak nagyokat pislogtam a furcsa híreken. Igyekeztem kerülni a keresztpillantásokat, de minduntalan magamon éreztem Rosalie parázsló tekintetét. Az egyébként lehetetlenül gyönyörű lány arcát még így sem tudtam csúnyának látni, még így sem tudtam félni vagy megijedni tőle.
- Mindegy – sóhajtott Alice, majd hangja rögtön sugározni kezdett, mint az előbb. – Viszont ez nem fair. Ha Bella elmegy hozzátok, Edward, akkor neked is el kell jönnöd hozzánk!
Segítségkérő szemekkel fordultam ismét Bella felé, nem tudtam mit illene erre felelnem, ha történetesen egy vámpír rezidenciába hívtak meg.
- Természetesen el fogom hívni Edward-ot hozzánk, feltéve, ha ő szeretne eljönni – kontrázott Bella derűs mosollyal.
- Hogyne szeretnék – vágtam rá azonnal, bár ne tettem volna. Rosalie, ha ölni tudna a szemeivel, már halott lennék.
- Pompás! Akkor jövő hétvégére ne tervezz semmit.
Alicet olyan lelkesedés öntötte el, hogy már-már attól tartottam ez valami színjáték. Aztán nem kellett hozzá sok idő, hogy megbizonyosodjak: szó sincs erről. Az őszinteség csak úgy sugárzott belőle, amitől a kínos érzésem is nyomban elpárolgott. Nem értettem, mitől örül nekem ennyire, mindenesetre szerettem volna megkérdezni tőle, négyszemközt.

A hét további része nem tartogatott túl sok eseményt. Bella – habár még nem költöztünk össze a Clearwaterékkel – minden nap velem töltötte az éjszakát. Sokáig beszélgettünk vagy csak hallgattuk csendet. Igazság szerint én mást is csináltam volna, de nem tudtam, hogy kellene egy vámpírnál megközelíteni ezt a témát. Így inkább meg sem próbáltam kezdeményezni.
Aztán persze kénytelen volna összekapni magam a tanulást illetően is, hiszen Charlie árgus szemekkel figyelte, hogy mit csinálok iskola után. Bella is rákapott erre a tanulj-jobban-mert-baj-lesz témára, és egyik délután együtt írtuk meg a leckéket, meg segített felkészülni a jövő heti dolgozatokra is. Vele nem volt könnyű tanulni, legalábbis én alig bírtam koncentrálni az anyagra, de ő addig nem tért rá más témára, míg meg nem tanultam mindent, ami kell.
Csütörtökön még arra is jutott időm, hogy elmenjek edzeni. Vagy két órát senyvedtem ott, de legyengült testemmel fele annyi súlyt sem bírtam el, mint korábban.
A konditeremből Bella furikázott haza. Mikor bekanyarodtunk Charlie utcájába, Bella arcra hirtelen elsötétült, lefagyott róla minden pozitív érzelem. Vonásai megkeményedtek és megint azaz ismeretlen köd lepte meg, mint néhány napja, mikor vadászni indult.
- Mi az? – kérdeztem, de a választ hamarosan én magam is megláttam.
Leah ült Charlie házának verandáján, látszólag várt valakit. Karjai a mellén szorosan összefonva, és mikor Bella leparkírozott, láttam, hogy arca dühös és ingerült. Amint leállt a motor, ő felpattant ülő helyzetéből és valami védekező-féle testtartást vett fel – mint aki bármelyik pillanatban ráugrana a gyanúsnak hitt személyre. És persze én tudtam, hogy Bella az, akit legszívesebben most széttépne.
Sötétbarna szemei egyenesen rám tapadtak, majd Bellára, akivel egy rövid ideig farkasszemet nézett.
Bella szakította meg a szemkontaktust.
- Valaki beszélni szeretne veled – állapította meg, miután kiolvasta Leah fejéből a dolgokat.
Leah kőszobor módjára mozdulatlanul állt és figyelt minket.
- Mit akar? – kérdeztem, miközben még a gyomrom is összeszorult Leah szokatlanul ellenséges látványától.
Bella közelebb hajolt, mintha attól tartana, Leah meghallja a beszélgetésünket.
- Majd ő elmondja.
Bellát ismerve, ennél többet úgysem sajtolhattam ki belőle, így hát kénytelen voltam felkészületlenül Leah elé állni, és megtudni, mi a jó eget követettem el ellene.
- A szagából érzem, hogy már nincs sok idő hátra – vetette oda mintegy útravalóként.
- Ugye holnap még nem? – faggattam tovább óvatosan.
- Nem hiszem, de úgy sem fog eljönni – egy pillanatig elhallgatott – De légy vele óvatos! Ne idegesítsd fel nagyon, inkább ne beszélj túl sokat. A gondolatai nagyon kuszák, alig tudom felfogni őket.
Sejtettem, hogy ez is az a momentum, amit majd Leah szájából is fogok hallani. Bella sürgetve szájon csókolt és már akkor beindította a motort, mikor én még csak fél lábbal szálltam ki. Meglepetésemre azonban nem hajtott el, csak járatta a motort.
Próbáltam úgy odasétálni hozzá, mintha pontosan tudnám, mi baja, és közben nem is sejtettem, hogy igazából tényleg tudtam. Nagyon is tudtam.
- Helló – köszöntem örömteli hangon, bár ne tettem volna.
- Mond, mégis mi a jó francot képzelsz? – esett nekem egyből, köszönés nélkül.
Ez fájt. Hangja tele volt haraggal és indulattal, én pedig csak kapkodtam a fejem a hirtelen kitörésén. Nem voltam felkészülve rá. Tudtam, hogy tetszem neki, így azt hittem azért néz így, mert féltékeny. Vagy talán tényleg erről van szó, csak éppen így reagálja le.
- Nem tudom – feleltem összeszorított szájjal, nagyokat pislogva. – De ha elmagyarázod, mi bajod van, akkor talán tudok rá válaszolni.
Leah időt sem engedett levegőt venni, máris rám ripakodott.
- Nagyon is jól tudod, miről beszélek! Nem gondoltam volna, hogy valóban megteszed, de ez már mindennek a teteje!
Vajon miért olyanok a nők, hogy kerülgetik a forró kását, de nem bírják kinyögni, mi a fene bajuk van? Talán túl egyszerű lenne.
- Mi az, amit megtettem, kedves Leah?
Leah hallgatott, tekintete elsiklott mögöttem. Sejtettem, hogy a kocsiban ülő Bellát vizslatja. A következő pillanatban fogta magát és berontott a házba, én pedig követtem őt.
- Azt, - folytatta odabent, ugyanúgy a lépcsőkorlátnak támaszkodva, ahogy Charlie szokott. – Hogy elhívtad azt a vérszívó nődet hozzánk vacsorára!
Hát persze, mi más lehetne a baja. Egy pillanatig azonban nem tudtam eldönteni, hogy azért zavarja ez, mert féltékeny Bellára, és nem bírna elnézni minket együtt, vagy mert Bella történetesen az ősi ellensége. Valószínűleg mindkettő miatt, egyszerre…
- Először is, az anyád volt az, aki annyira ragaszkodott hozzá, hogy hívjam meg, másodszor ez nem te a házad, és azt hívok meg, akit akarok! – szálltam vitába markánsan csengő hanggal.
Leah méregetett egy darabig, mintha a gyengeségeimet próbálná meg felmérni.
- Ugyanannyi jogom van belépni ebbe a házba, mint neked! És az anyámat hagyd ki ebből! Ő nem tudja, micsoda szörnyeteg a kurvád!
Na ez volt az a pont, ahol betelt a pohár. Előrébb léptem egyet, kimutatva, hogy nem félek, bár, ha most változna át, ez mit sem érne vele szemben. Bella szerint azonban, ez nem ma fog megtörténni, engem viszont, ha felbosszantanak olyan vagyok, mint egy felrázott kólásüveg: ha kinyílok, minden kiárad belőlem.
És hogy ne bosszantsam fel Leah-t? Ezek után már késő volt visszakozni.
- Ha még egyszer lekurvázod a barátnőmet…
- Akkor mi lesz nagyfiú? – dacolt velem és egyből előbukkant Leah vadorzó énje.
Mielőtt mondhattam volna valami csúnya, fenyegetőt, hadarta tovább a vádjait. Ekkor már nem bírt egy helyben maradni, elkezdett mászkálni a nappaliban.
- Hát nem fogod fel, milyen veszélyes a családra nézve? És ne merd letagadni, hogy fogalmad sincs, miről beszélek! Tudom, hogy tudod, hogy mi ő! Ő egy gyilkos! Emberek vérén él, ártatlan embereket gyilkol le nap, mint nap és te ezt elnézed neki?
Egy mosoly kísértett a szám sarkában. Tényleg azt hiszi, hogy ez működni fog? Hogy majd ezzel a közhelyes szövegével a lába elé vetem magam és a bocsánatáért esedezem, miközben megesküszöm, hogy ezentúl nagy ívben elkerülőm Bellát és a családját?
- Én meg tudom, hogy tudod, Bella és a családja állati véren élnek. És az, hogy képesek megtagadni önmagukat, a fajtájukat, máris sok millió ember fölé helyezi őket.
Megtorpant és szembe nézett velem. Egy pillanatig azt hittem, most szakad át a gát és változik át farkassá, de nem történt meg. Szemében még mindig ádáz gyűlölet izzott, de ez már nem tudott hatni rám.
- És ezt te honnan tudod? Mondta? És amolyan csökönyös vagy még hiszel is neki mi?! Csak mert úgy néz ki, mint egy topmodell, ti, ostoba férfiak csak úgy isszátok ezeknek a szavait!
Gúnyosan felnevetettem, Leah pedig esetlenül állt és figyelt engem, ahogy leperegnek rólam a szavai.
- A legkevésbé sem érdekel, hogy mit hiszel. Ha azt hiszed, hazudok, vagy ők hazudnak, az sem érdekel. Semmi sem érdekel veled kapcsolatban. Hogy most játszod itt a nap hősét?! Játsszad! Azt hiszed, Bella és a családja még mindig gyilkolnak embereket? Higgyed! Attól ők még ugyanúgy állati véren élnek. Gyűlölheted őket teljes szívedből, attól ők még nem lesznek kevesebbek. És én sem – mélyet lélegeztem, vártam, hogy a szavaim lecsapódjanak rajta. – Az a fontos, hogy én mit hiszek, és hogy ők mik. És én hiszem, hogy ők jók, és tudom is!
Leah rejtelmes arckifejezéssel sétált oda hozzám. Egy karnyújtásnyira állt meg előttem. Arca most vészjóslóan nyugodt maradt, mintha csak várna arra pontra, hogy kitörjön, és legyilkoljon. De valahogy nem tudtam félni tőle. Csak egy dühös, eszeveszettül féltékeny lányt láttam benne, aki megpróbál lelkiismeret-furdalást okozni bennem.
- Akkor ne rám gondolj vagy a családomra – folytatta, mintha meg se szólaltam volna. – Hanem Charlie-ra. Aki imád téged!
- Felesleges rá gondolnom, mert nem lesz semmi baja. Nincs mitől féltenem. Ha Bella olyan lenne, mint amilyennek hiszed, akkor én már rég hallott lennék.
- Majd eljön annak is az ideje!
- Igen, egyszer biztosan, de nem Bella által.
A falat kopogtatta az öklével.
- Istenem, annyira buta naiv vagy… de én nem engedem meg, hogy az a vérszopó betegye a lábát ebbe a házba!
- Kíváncsi leszek, hogyan fogod megakadályozni – szám mindent tudó vigyorra húzódott.
- Nem engedem, hogy anyámnak csak egy haja szála is meggörbüljön, csak mert belezúgtál egy vérszívóba! – hangját a düh és reményvesztettség, hogy nem fog meggyőzni, a végsőkig strófálta.
- Semmi baja nem lesz anyádnak! – szálltam vitába ismét.
- De igen! – ordította, ahogy csak a torkán kifért.
És azzal a lendülettel nekilökött a mögöttem álló asztalnak. Elvesztettem az egyensúlyom a nem várt lökéstől és nekiestem az egyik széknek. Nem csinálta erősebben egy hétköznapi lánynál, de Bellának ez is elég volt, hogy nyomban besüvítsen a házba és védőbástyaként kettőnk közé álljon.
Bella ugyanaz a Bella volt, akivel akkor volt szerencsém összetalálkozni, mikor Port Angeles egyik sikátorában megmentett engem és egy bajba jutott nőt. Vadállatiassá vált a külseje, és a szemfogait Leah-ra vicsorította, mint egy harcra kész párduc. Szemeiben eleven élt a gyilkolás tüze, vagy legalábbis a megfélemlítésé. Emberi mivolta fedőbőrként hámlott le róla.
Leah azonban ugyanolyan ember volt, mint én. Legalábbis ebben a pillanatban biztosan. Átszáguldott a szobán és mikor feleszméltem, ő már a szoba másik zugában állt, és őszinte félelem csillogott a szemében.
Leah aprókat lélegzett, Bella pedig ugrásra készen állt. Valószínűleg attól tartott, hogy át fog változni, hiszen így, emberként nem lenne túl veszélyes ellenfél számára.
Nem kellett sok idő ahhoz, hogy megbizonyosodjon, nem fog átváltozni. Lazított a testtartásán és a száját is összecsukta.
- Elmegyek – Leah csak ennyit mondott, majd elkezdett a kijárat felé botorkálni. Szemeit azonban nem vette le Belláról.
Aztán elérte az ajtót, és nem láttuk többé.