Extrák

Sziasztok!

Feltettem pár extrát és zenét a legújabb részhez :)

19. Megmenteni már nem tudott, csak olyanná tenni, mint aki megölte az emberi mivoltomat.

********************Új**************************************************
Sodródó ár ragadott magával és nem tudtam küzdeni ellene. Lebénította minden végtagomat, mozdulni sem bírtam. A legapróbb rezdülés is fájdalmas erőfeszítésbe került, így inkább meg sem próbáltam megmoccanni. A szemem előtt összefojt szobám halvány fényben derengő képe és egyetlen összemosódott, kusza színkavalkádot érzékeltem csupán.
A percek kusza csöndben peregtek tovább, én pedig olyan erősen szorítottam a fülemhez a telefonomat, hogy éles fájdalom nyilallt belé, de valahogy ez sem győzött meg róla, hogy ne szorítsam tovább. Talán a tudatalattim így próbál meg ellenkezni a hallottak után. Talán így közelebb kerülök hozzá…
A gerincemen percről percre száguldott végig egy jeges borzongás, és én csak tátogni és hunyorogni voltam képes, miközben Bella vadul dobálózott, az „Edward, jól vagy?”, „Ott vagy?”, „Minden rendben?” és hasonló kérdésekkel.
- Kérlek, szólalj meg! – hangja ekkor már lecsitult, nem volt sürgető, követelőző. Valószínűleg hallotta hangos zihálásom a telefon túloldalán, és ez meggyőzte, hogy ott vagyok.
Ugyan mit mondhattam volna?
Az agyam zúgolódása lehetetlenné tette, hogy egy hang is kicsússzon a számon, mert rögtön összeesküvés-elméleteket kezdett el gyártani. Még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy lehetőséget adjon Bellának, hogy elmagyarázza, miért nem találkozhatunk egy ideig.
Egy ideig? Vajon ez mit jelent? A vámpírok hallhatatlanok, nekik egy év olyan, mint egy embernek egy egész évszázad – ezt még egyszer Bella mondta. Talán majd akkor tér vissza, mikor én már egy öregek otthonában fogok lakni, a protézisemet egy pohár vízben fogom tartani és úgy kell majd megfürdetnie egy nővérnek, mert amúgy magatehetetlen vagyok?
Vagy majd csak a síromhoz visz egy csokor virágot mintegy búcsúzóul?
Nem.
Ismerem ezt a szöveget, túl jól ismerem. Annak idején sokszor használtam. Majdnem naponta. Ezzel vakartam le magamról a lányokat, akik többet akartak a testiségnél. És most ugyanezt veti be ellenem Bella, és azt hiszi, nem látok mögé. Azt hiszi, nem látok be a szavak mögé. Az „egy ideig” pontosan azt jelenti, hogy „soha többé.” Merthogy szakítani akar velem, erről volt szó.
Kezdettől fogva tudtam, hogy túl jó hozzám. Én egy átlagos, kissé problémás srác vagyok, ő pedig egy istennő hozzám képest. Minket nem lehet egy lapon említeni. Minket lehetetlen összehasonlítani. És talán mindig is ott motoszkált valahol a tudatom mélyén, hogy egyszer ez a pillanat be fog következni, mert Bella nem akarhat engem. Nem akarhat egy ilyen selejtet.
Valahogy sikerült jó mélyre elásnom ezt a gondolatot, mert elvakított a szerelem, a vágy, Bella és az ő élete, a vámpír családja és minden velejárója. De most egyszerre, váratlanul bukkant a felszínre, én pedig nem voltam felkészülve rá, így még inkább legyengített, még jobban a földbe tiport, mintha számítottam volna az érkezésére. Szakadék szélén egyensúlyoztam és most belelöktek. Mindig is ez volt a végzetem, de leöntöttem egy adag mázzal, hogy elfedjem. Most a máz lefojt róla, és nem maradt más, csupán a színtiszta, kegyetlen valóság.
Bella csak játszadozott velem. De nem hibáztatom őt ezért. Örökké élni fog, muszáj egy kis játékot vinni a szürke örökkévalóságba. Valószínűleg én is ezt tettem volna a helyébe.
És valahogy, nem tudom miért, de mindezek ellenére boldog voltam. Boldog, mert a hetek, melyeket együtt töltöttünk, életem legszebb, leggyönyörűbb hetei voltak. Meggyógyított, még akkor is, ha ez nem volt őszinte. Szerettem, még akkor is, ha ő nem viszonozta. Jól éreztem magam vele, még akkor, ha ő csak tettette az érdeklődést irántam. Sokat adott, annak ellenére, hogy nem akart, és nem tudatosan csinálta.
Talán a tetőpont az volt, hogy annyira szerettem volna, ha megerősítjük a kapcsolatunkat, talán ez volt az a momentum, ahol betelt nála a pohár…
A másik oldalon viszont, a fájdalom hullámai nyaldosták a testemet. Még azelőtt elveszítettem őt, mielőtt bármi elkezdődhetett volna közöttünk. Az életem szebbik felét örökre magam mögött hagytam.
- De…de… miért? Mi a baj? – dadogtam elfúló hangon, pedig a fejemben egy kis hangocska már rég megadta rá a választ. Őszintén, nem akartam hallani tőle a kegyetlen igazságot, de muszáj volt, csak még egy kicsit hallanom a hangját, mielőtt örökre elveszíteném.
- Ezt most… nem tudom elmagyarázni. De ígérem, csak néhány napról van szó.
Nem tudja elmagyarázni? Hát ez is valami olyasmi szöveg lenne, amit én szoktam beadni a nyomulós lányoknak.
- Most mennem kell – hadarta, és szavainak megértését az is nehezítette, hogy a háttérben valakik hangosan beszélgettek… talán veszekedtek. – Légy szíves, vigyázz magadra. Ne menj az erdő közelébe. Hamarosan jelentkezem.
Néhány másodpercig csak a háttérzajt hallottam, talán Bella azt várta, hogy mondok valamit, de nem jöttek szavak. Szóval ez lenne a búcsú ideje? Azon még nem gondolkoztam, hogy mit mondanék akkor, ha el kellene köszönnöm tőle örökre. Csak egy valamiben voltam biztos: ha soha többé nem látom, nem beszélhetek vele, akkor most kell elmondanom azt, amit érzek iránta.
- Szeretlek – suttogtam, de ekkor már csak a pittyegő telefonnak. A hívást megszakította.

A harmadik napon kellett kihívni az orvost. Igazából azt sem tudtam, hány nap telt el Bella hívása óta, csak akkor jöttem rá, mikor Charlie a szobám ajtajában pusmogott az orvossal.
- Három napja nem eszik, és fel sem kelt azt ágyából. Csak bámul maga elé, és nem tudok vele beszélni. Hiába kérdezem, nem válaszol – Charlie hangjából kiszűrtem az aggodalmat. Fogalmam sem volt, hogy három nap telt el azóta. Azt hittem, csak néhány óra.
Az orvos szavait nem értettem, de tudtam, hogy nem Carlisle az.
Aztán mindketten bejöttek a szobába, és az orvos leült az ágyam szélére. Elővette a sztetoszkópját és a többi felszerelésé és elkezdte lekaparni rólam a pulcsimat, ami – ezek szerint – három napja rothad rajtam. Guszta.
- Edward, el tudnád mondani pontosan, mid fáj? – kérdezte azzal a tipikus kimért, távolságtartó hangon.
Elmondanám én, de úgy sem értené meg.
Nem is közvetlen fizikai fájdalom volt, de valahogy mégis abban öltött testet. Mintha kést forgatnának a mellkasomban, mióta Bella elhagyott és minden fordítással egyre mélyebbre és mélyebbre hatol. Néha úgy éreztem, egy bizonyos mélységből már nincs tovább hova hatolnia – végleg kivégez. De nem. Még mindig tudott erősödni a szúrás, még mindig tudott beljebb hatolni a szívemben. Némán könyörögtem a halálért, de csak kínzott tovább, egyre elviselhetetlenebbé téve a fájdalmat.
És ezzel együtt kivágtak belőlem egy darabot. Sose leszek már teljes egész, mert elveszítettem életem szebbék felét, azt a részét, mely értelmet adott az életemben. Mely visszarántott a halálból, a depressziómból, és küzdésre késztetett. Most ez eltűnt. Nem volt értelme tovább harcolni.
Az alkonyat a szürke szín valamennyi komor árnyalatát felvonultatta az ablakom előtt. Csak figyeltem a felhőtakarót és próbáltam elaludni…
- Edward, hallasz engem? – kérdezte az orvos, és egy kis lámpát tartott a szemem elé. Jobbra-balra tologatta a két szemem között. – A pupillareflex rendben. Magánál van. – állapította meg, miután kikapcsolta a lámpát, én pedig ösztönösen becsuktam a szemem, mert sokszög alakú fénypázmák táncoltak a szemem előtt.
Jéghideg sztetoszkópja a mellkasomhoz ért, én pedig összerezzentem.
- Hagyjon… jól vagyok… - hallottam a saját hangon. Mégis olyan volt, mintha idegen szólt volna.
- Edward!! – csattant fel Charlie rekedt hangom hallatán.
Az orvos tovább vizsgálgatott, de nem tudtam pontosan mit csinál. Miután végzett felállt és összepakolta a cuccait.
- Sokkos állapotba került, de nem esett le a vérnyomása. Valamiféle érzelmi nyomás, stressz válthatta ki nála. Fizikailag teljesen rendben van, leszámítva azt, hogy ki van száradva és túl sovány – állította fel a diagnózist.
- Tudja, nemrég halt meg az apja… de úgy tűnt, kezd túllenni rajta. Nem értem, mitől esett vissza egyik pillanatról a másikra – nem kellett odanéznem, hogy tudjam, Charlie az állat vakargatja, miközben engem méreget.
- Egy ilyen traumából nagyon nehéz felgyógyulni, főleg egy érzelmileg labilis személyiségnek. Néha úgy tűnhet, már túl van rajta, elfogadta, de a következő pillanatban újra visszaeshet. Ez sajnos nem ritka – sóhajtás-szerű neszt hallatott, majd folytatta. – Felírok neki étvágyserkentőt, vitaminokat, és gyengébb antidepresszánst is. Ha a következő két napban nem javul az állapota, továbbra sem eszik, azonnal be kell vinni a kórházba és infúzióra kell kötni, mert a kiszáradás végzetes lehet.
Éreztem az orvos pillantását, de én csak mereven szegeztem a tekintetemet az ablakra. Enni? Ugyan hogyan tudnék enni azok után, ami történt? Minden falat csak a keserűséget növelné bennem.
Charlie lekísérte a dokit, majd pedig visszatért a szobámba egy tál gőzölgő levessel. Lent a nappaliban Sue hangját véltem felfedezni, majd pedig ő is felbukkant az ajtóban egy másik tányér étellel. Remek. Megindult a megtömő-hadjárat.
- Edward Anthony Masen – dörmögte a nagybátyám, majd leült az ágy szélére – Addig innen nem mozdulunk, amíg meg nem etted az utolsó falatig.
- Egyedül akarok lenni – ezt tényleg én mondtam volna? A hangom olyan volt, mint a borotva éle, szinte fájt a fülemnek hallani a saját hangomat.
- Lehetsz egyedül, amint ezt mind megetted – erősködött Charlie.
Tényleg semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy békén hagyjon mindenki. Így hát felültem.
Legalábbis szerettem volna. Ezek szerint napokig nem moccantam az ágyamról. Rettenetesen elgémberedtek a tagjaim, az ízületeimet, mintha betonba öntötték volna. Legalább egy percbe telt, mire sikerült a falnak vetnem a hátamat. Aztán eszembe jutott, mi van, ha már nem is tudok járni? A gondolattól felfordult a gyomrom.
Elvettem a levest és Sue és Charlie aggódó, fürkésző pillantásától kísérve kanalazni kezdtem. Az első falatig észre se vettem, mennyire ki voltam száradva. A forró leves csak úgy égette a torkomat, és tűzként hatolt keresztül a nyelőcsövemen. A második falat már jobban esett, majd néhány percen belül azon kaptam magam, hogy a tányérom üres, a nyomrom pedig jóllakottan mordul egyet.
Sue rögtön az orrom alá dugta a második fogást, én pedig csak fintorogva piszkálgattam. Egy pillanatra Charlie-ra sandítottam, aki elszántam figyelte minden rezdülésemet.
Miután nagy nehezen legyűrtem a húst, Charlie-ék mindig ott toporogtak a szobámban.
- Most már magamra hagytok? – kérdeztem türelmetlenül, de hangom már felismerhetőbb volt.
- Hát persze – felelte Sue, majd kitoszogatta a nagybátyámat a szobámból. Hallottam, hogy az ajtó előtt azt duruzsolja, hogy kezdetnek ez is megteszi.
Nagyon reméltem, hogy nem akarnak valami vidéki agyturkászt hívatni.
A jóllakottságtól, mintha erőt nyertem volna. Feltápászkodtam az ágyról és mikor felálltam, majdnem összeestem. Lábaim gyengék voltak, mint a kifőtt spagetti. Lassan elkezdtem köröket róni a szobámban, mintegy beolajozva őket. Nehezebb volt, mint hittem.
Közben az agyam is felengedett az elmúlt napok hibernált állapotából.
Az, amit most csinálok, a legszánalmasabb férfiviselkedés volt, ami csak létezett a földön. Az agyam gyártott egy elméletet, hogy biztosan Bellának túl rossz vagyok, túl hétköznapi és ezt készpénznek vettem, mintha ezt ő maga mondta volna. Pedig ezt csak én gondolom így. Meg se hallgattam őt, csak rögtön elkezdtem a vádaskodást. Talán a szavait is félreértelmeztem. Azt mondta, egy ideig és azt, hogy majd hívni fog. Bellát nem úgy ismertem meg, mint aki csak kertel. Önző voltam, csak a forradásaimat nyalogattam, problémát csináltam abból, ami valójában talán nem is az és szándékosan feltéptem a sebeimet, hogy újra érezzem a fájdalmat.
Ezek szerint, valamiféle mazochista állat vagyok, aki már nem tud fájdalom és szenvedés nélkül élni. Mintha hozzám nőtt volna, és ha elmúlik, akkor nem vagyok teljes ember…
Nem… nem… ez hülyeség…
Csak ki kell derítenem, mi történt. Hogy mi történt Bellával. Lehet, hogy valami baj van, a családjával, én pedig ahelyett, hogy aggódnék miatta, magamat okolom mindenért. Szánalmas. Szánalmas. Szánalmas.

És akkor, mintha egy körte gyulladt volna fel a fejem felett. A hályog lehullott a szememről, mert hirtelen látni kezdtem. Tudtam, mit kell tennem és soha életemben nem voltam még ilyen biztos magamban.
Nem veszíthetem el Bellát és nem is fogom. Egy férfi küzd a szerelméért, és nem engedi ki ilyen könnyen a kezei közül. Komolyan, mintha én magam taszítottam volna el magamtól, hogy szenvedjek.
Küzdeni fogok érte. Foggal-körömmel és minden erőmmel, amíg bele nem pusztulok, de nem hagyom, hogy elveszítsem. Nem engedem, hogy úgy hulljon ki a kezeim közül, mint egy marék por, melyet elragad a szél.
Az elhatározás konkrét formát öntött – tettek lettek belőle. A fürdőszobában alaposan lemostam magamról az elmúlt napok szennyét – és nem csak a fizikait, a lelkit is. Jeges vízben zuhanyoztam le és szinte érezni véltem, ahogy megszabadulok a szánalmas önsajnáltatásomtól, az önmarcangolástól és a tehetetlenségtől. Legalább egy órát suvickoltam magam, végül új emberként léptem ki onnan a legmenőbb ruháimban.
Majdnem ugyanúgy éreztem magam, mint anyám halála előtti időkben – magabiztos és mindenre kész voltam. És tudtam, hogy semmi, de semmi nem állhat az utamba.
Kettesével szedtem a lépcsőfokokat lefelé, Sue és Charlie legnagyobb megdöbbenésére.
Ők ketten ott ültek az asztalnál és komoly eszmecserét folytattak, és úgy hiszem, rólam. Meghökkent arcuk megért volna egy fotót. Mosolyogva álltam elébük.
- Sue, Charlie, rettenetesen sajnálom, amit az elmúlt napokban tettem… vagyis azt, hogy nem tettem semmit. Szégyellem magam, nem is tudom elmondani, mennyire. Remélem, egyszer majd megbocsátotok nekem. Tudom, hogy aggódtok értem, és tehetetlenek vagytok, de most már jól vagyok. Minden rendben. Megváltoztam. Tudom, mit kell tennem. És ezután minden más lesz, ígérem. Egy szál gondotok sem lesz rám. Rendesen fogok enni, tanulni és dolgozni. Bocsánat, hogy annyi aggodalmat okoztam nektek.
Szavaim legalább akkora meglepetést kelltettek, mint a megjelenésem, de inkább nagyobbat. Ők csak hitetlenkedve néztek rám, amit meg is értettem. A szavak elszállnak, de a tettek örökbe beivódnak. És én majd a tetteimmel fogok bizonyítani.
- Oh – köhögte Charlie. – És ezt az elmúlt egy órában gondoltad át?
- Hát, valóban kicsit szélsőséges az érzelemingadozásom, de még mindig jobb, mintha infúzióra kellene kötni.
- Valóban – bólogatott Sue és felfedeztem azt a kedves, anyai mosolyt a szája sarkában. – De nem kell, miért bocsánatot kérned. Amiken keresztül mentél… - megköszörülte a torkát, nem akarta felhozni a múltat. – Szóval érthető a viselkedésed.
- Nem érthető – vágtam rá dacosan. – Vagyis egy ideig igen, de most már eltelt egy fél év és ideje továbblépni és összeszedni magam. Az élet megy tovább, és a szüleim is azt akarnák, hogy küzdjek tovább.
Az utóbbi mondatban nem voltam biztos, de jó volt elhitetni magammal. Az igazság az volt, hogy a szüleimnek nem sokat számított a depresszióm, amikor éltek, és akárhol is vannak most, nem hiszem, hogy érdekelné őket, mi van velem.
- Charlie, hol laknak Cullenék? – váltottam gyorsan témát, mert ez érdekelt most leginkább.
- Oh, hát hogyhogy nem tudod? – kérdezte óvatosan méregetve.
- Hát… még nem voltam náluk… - adtam elő az igazat.
- Nos, ők egy eléggé félreeső helyen laknak. Földút vezet a házukhoz, kicsit nehéz megtalálni. De lerajzolom.
Elővett egy papírt és miközben magyarázta, nyilakkal felvázolta az útvonalat. Éreztem a hangjában némi kíváncsiságot, hogy miért akarok ilyen hirtelen Bellával találkozni és nyilván az is érdekelte, hogy hova tűnt Bella az elmúlt napokban és miért nem keres engem. Valószínűleg sejtette, hogy neki is köze van hirtelen depressziómhoz, de a kérdéseit szerencsére későbbre halasztotta. Amint készen volt a minitérképpel, elköszöntem és a kezemben szorongatva a papírlapot, mint valami Bibliát, a furgonomhoz rohantam.
Átzötykölődtem a város nagy részén, a Calawah folyó hídján, ahonnan az út északnak kanyarodott, a mellettem elsuhanó házak pedig szép lassan eltűntek. Charlie útvonala egész érthető volt, mégis, mikor rákanyarodtam egy páfrányokkal sűrűn benőtt útra, melyen semmiféle jelzőtábla nem volt, kezdtem gondolkodóba esni. Körülbelül öt percig hullámvasutaztam az egyenetlen úton, amikor már majdnem visszafordultam, mivel az erdő egyre sűrűbb lett, az ösvény pedig egyre kivehetetlenebb.
Aztán egyszer csak az erdő ritkulni kezdett és kiértem egy tisztásra, ahonnan kövekkel kirakott út vezetett egy gyönyörű, hatalmas ház felé. Egy pillanatra elámultam a ház és a környezet láttán, majd kipattantam a kocsiból, hogy jobban szemügyre vegyem.
Gondozott kert ölelte körbe az egyszerre modern, emberi és misztikus, vámpíros házat. Kertben cédrusok hajlongtak, mögöttük pedig a végtelen erdő hullámzott. Valahol a közelben egy folyó hangját véltem felfedezni.
A ház háromemeletes és szinte az egész csak üvegablakokból állt. Hatalmas erkélyek taglalták a szobákat. A fagerendákból álló homlokzatot szürkés árnyalat váltogatta emeletről emeletre. Az egész annyira „cullenes” volt, hogy nem is értettem, miért vagyok meglepve. Hihetetlen elegancia párosult a rejtélyes finomsággal.
A ház előtt nem láttam autókat, talán nincsenek is itthon és feleslegesen jöttem… mindenesetre magabiztosan lépkedtek a veranda felé.
Megnyomtam a csengőt és vártam. Az ajtó szinte rögtön nyílt és Rosalie tündérszép arca bukkant fel. Rámosolyogtam, aztán nyomban le is hervadt rólam, amint Rosalie észbe kapott, hogy mennyire rühell engem.
- Hát te? – kérdezte köszönés helyett. Hangja teli volt megvetéssel.
- Neked is szép napot – feleltem gúnyosan. – Amúgy Bellát keresem. Itt van?
Rosalie karba tett kézzel az ajtófélfának támaszkodott és úgy nézett rám, hogy „te itt nem vagy szívesen látott.” Persze nem kellett rám így néznie ahhoz, hogy tudjam ezt, mindenesetre nyílt ellenszenve védekezésre késztetett. Dacosan zsebre dugtam kezem és igyekeztem a testtartásommal tudtára adni, hogy egy tapodtat sem mozdulok addig, míg Bellával nem beszéltem.
- Nincs – felelte kurtán, egykedvűen.
- Mikor jön vissza?
- Nem tudom.
Nem ismer engem, ha azt hiszi, ettől sarkon fordulok.
- Akkor megvárom – direkt nem tettem hozzá, „hogy ha nem gond”, mivel arra rögtön azt felelte volna, hogy „de, az.”
Toporogni kezdtem, jelezve, hogy engedjen be a házba. Rosalie kelletlenül nézett rám, majd félreállt az útból. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen fog ez menni, de talán végigfutott rajta, hogy Bella barátja vagyok, és Alice is kedvel. Az már kettő null.
A ház letaglózott. A falak fehérségétől szinte megvakulva botorkáltam a nappalinak vélt helységbe, mely annyira letisztult és impozáns volt egyben, hogy még az én régi, családi villám is csak egy mézeskalács házikónak tűnt mellette. Szemben velem faltól falig érő ablakok nyújtottak eszményi kilátást az erdőre. Egyszerű, fehér kanapé és hozzá passzoló barna fotelok és festmények varázsolták az egészet családiassá. Jobbról lépcső vezetett felfelé az emeletekre.
Éreztem Rosalie várakozó pillantását a hátam mögött és legszívesebben elmenekültem volna, de emlékeztettem magamat újonnan megfogadott határozottságomra. Így hát megfordultam és álltam fölényes pillantását. Ő azonban hamar megunta és ledobta magát a fehér kanapéra.
- Nézd, tényleg nem tudom, mikor jönnek vissza, úgyhogy jobb lenne, ha most elmennél, és én majd megmondom Bellának, hogy kerested – hangja akár egy szirén éneke, de tisztán kiéreztem belőle a maró gúnyt.
- Nem – ellenkeztem. – Megvárom.
Rosalie vállat vont és, a szemét forgatta.
Az arcáról le tudtam olvasni, hogy pontosan ugyanaz járt a fejében, mint nekem: mégis hogy a fenébe fogjuk elütni a következő perceket vagy órákat kettesben? Beszélgetünk a suliról vagy az időjárásról? Ennél még a feszült csend is kellemesebb lesz.
Feszengve álltam a nappali bejáratánál. Arra vártam, hogy Rosalie majd beinvitál és illedelmesen helyet kínál nekem, de ehelyett csak a körmeit nézegette és a magas sarkújával a parkettán dobogott. Valószínűleg előbb enne meg egy tizenkét fogásos emberi vacsorát, mint hogy ezt megtegye, így leültem a közelebbi fotelbe.
Így ültünk egy darabig, én a házat tanulmányoztam, ő meg a műkörmeit, majd egyszer csak felpattant olyan sebességgel, hogy azt az agyam nem tudta feldolgozni.
- Jobb lesz, ha inkább felhívom őt, hogy siessen haza – jelentette ki, majd a telefonért nyúlt.
Igen, ez így tényleg jobb lesz. Rosalie motyogott valamit gyorsan és halkan, majd visszacsapta a kagylót.
- Hamarosan megérkeznek – jegyezte meg, háttal nekem.

És ekkor, mintha kő esett volna le a szívemről, megkönnyebbültem. Rosalie közölte Bellával, hogy várok rá és nem akarta, hogy elmenjek, tehát nem akar szakítani velem… legalábbis nem telefonon keresztül. Valami más oka lehet annak, hogy három napja hírét se hallottam, de bármi legyen is az, ma végre meg fogom tudni. Remélhetőleg.

Szerencsére nem kellett túl sokáig kettesben maradnom Rosalie-val, ugyanis körülbelül negyed óra múlva léptek zaja hallatszott a verandát, majd nyílt a bejárati ajtó és Alice ismerősen csengő hangja ütötte meg a fülemet.
- …nem hiszem, hogy túl messzire ment volna… most, hogy megtalált, nem szalasztják el az alkalmat…
Azonnal felpattantam a helyemről. Alice libegett be a szobába Jasperrel az oldalán, őket Carlisle követte, mögötte lévő nőről feltételeztem, hogy Esme, mivel őt még sosem láttam, majd Bella, Jasper és Emmett. Hirtelen robbant kínosan kezdtem magam érezni, mert át sem gondoltam, mit fogok majd mondani Bellának, amitől kevésbé fogok megszállottnak vagy sértődöttnek tűnni.
Bella arca nem volt meglepett, mikor megállt előttem egy méterre. Családja többi tagja szétszóródott a tágas nappaliban, és érdeklődő pillantásokkal nyugtázták a látogatásomat. A szemem sarkából láttam, ahogy Emmett rám vigyorgott, csakúgy, mint Alice, de Rosalie arckifejezése továbbra is hűvös és távolságtartó volt. A tenyeremet a nadrágzsebembe törölgetve léptem közelebb Bellához, aki karba vetett kézzel állt és úgy éreztem, nem szeretné, ha most hozzá érnek vagy csak átlépnék egy bizonyost határt. Szemeiből kiolvastam valamiféle furcsa, eddig sosem tapasztalt aggodalmat… dühöt… talán némi kétségbeesést is. Eddig is láttam rajta az aggódást, valahányszor rám nézett, de ez nem az volt. Nem tudtam megmondani, miért, de nem az a fajta volt… és innen tudtam, hogy nem miattam van kiborulva.
Habár szeme élénk aranysárgában fénylett, a karikák melyek körbemosták a szemeit, most sötétlila árnyalatot öltöttek, ami nyilvánvalóan nem a szomjúságtól lehetett. Ha nem tudnám, hogy a vámpírok nem alszanak, akkor esküdni mertem volna rá, hogy a fáradtság miatt néz ki ennyire nyúzottnak.
- Szervusz, Edward. Mi járatban? – üdvözölt Carlisle és átölelte Esme-t (legalábbis úgy gondoltam ő Esme, Bella pótanyja), aki barátságosan rám mosolygott.
- Edward, mi még nem találkoztunk! Esme vagyok, Bella édesanyja.
Esme odalépett elém, és kezet nyújtott. Hihetetlen gyönyörű volt, csakúgy, mint a család többi tagja. Szív alakú arcát karamella színű, lágy, hullámos hajkorona keretezte. Alacsony volt, de gömbölydedebb, mint a többiek, de ez inkább hozzáadott impozáns külsejéhez, mintsem rontotta volna.
Miután bemutatkoztam és kezet ráztunk, rátértem a lényegre.
- Bellával szeretnék beszélni – magyaráztam látogatásom okát. Remélem elég érthető volt a fogalmazásom ahhoz, hogy tudassam velük, négyszemközti társalgásra gondoltam.
Bella megfontolt higgadtsággal engem méregetett, és valami olyasmit sugallt az arckifejezése, hogy „mondtam, hogy majd én hívlak.” Az új keletű magabiztosságom azonban semmibe vette a non-verbális üzenetét és dacosan felszegett állal meredtem vissza rá.
- Mikor Rosalie felhívott, nagyon megijedtem és egyben nagyon dühös is lettem rád! – hangja egyre emelkedett minden egyes szónál. – Hogy jutott eszedbe ide jönni, Edward? Fel tudod fogni, micsoda veszélybe sodortad saját magad? Ez volt a legfelelőtlenebb, leggyerekesebb tetted! – az utolsó mondatnál már szabályosan kiabált, én pedig ösztönösen hátráltam egy lépést.
Ez volt az a momentum, ahol elveszítettem a fonalat. Na, nem mintha eddig értettem volna, mi folyik körülettem, és Bella miért nem akar találkozni velem, de most komolyan szétesett a kép. Éreztem, hogy döbbent arcomat fürkészi az egész család… talán tudnom kéne, miért olyan veszélyes ide jönnöm?
Próbáltam az emlékeim közül kikotorászni azokat a foszlányokat, melyek magyarázatot adhatnának arra, hogy miért nem szabad a Cullen házba jönnöm. Talán Bella egyszer említette, csak átsiklottam rajta… de akárhogy is erőlködtem semmi nem jutott eszembe. Soha nem mondta, hogy nem szabad meglátogatnom őt, igaz, ő maga sem hívott soha hozzájuk.
Egyetlen értelmes indok maradt csupán, és ez maga a tény, hogy ők vámpírok.

- Bella, még mielőtt kiosztanád Edward-ot a felelőtlenségéről, szerintem el kellene mesélned neki, mi történt pontosan. Hiszen fogalma sincs, miért estél neki ilyen hirtelen – javasolta Carlisle.
Bella arca ekkor megenyhült.
- Nos, - kezdte Bella, hangja suttogásnak rémlett, mintha sírás fojtogatná. – Nagyon fontos dolgot szeretnék neked elmondani. De szeretném, ha a családom is itt maradna, mert őket is nagyban érinti. De legfőképpen téged.
Az önző kis hangocska a fejemben új erőre kapott és megint elkezdte kántálni, a „na most jön a szakítós rész” című nótát. Próbáltam elfojtani és semmibe venni, de a gyengébbik részem még mindig túlságosan domináns volt ahhoz, hogy egyszerűen átlépjek rajta. A félelem szikrái robbantak szét a testemben és éreztem, ahogy elönt a depresszió…
Nem fogod megalázni magad, te ostoba. Nem fogod feladni és elbőgni magad. Nem fogod elengedni Őt. Nem mered megtenni, te féreg!!! Szedd össze magad és harcolj, mint egy férfi!
- Igazad van – fordult Carlisle felé. - Edward, ne haragudj. Biztos ostobának nézel, de hidd el, mindjárt meg fogod érteni, miért mondtam ezeket. De még mielőtt rátérnék, szeretném megosztani veled az előzményeket is. És az előzmények jelen esetben a múltamat takarják.
Bella múltja.
Ami mindig is érdekelt, de ő sosem volt hajlandó beszélni róla, egészen idáig. Azt mondta, nem fontos, nem érdekes, de ezek szerint hazudott. Most egyáltalán nem úgy festett, mint akinek a múltja csupa móka és kacagás volt.

Bella a kanapé felé intett, én pedig leültem. Ő egy darabig toporgott, majd hasonlóan tett. Meglehet, hogy majd a szakítás hírére kifut az erő a lábamból, de azért jobb biztosra menni.
Esme és Carlisle is leültek, a többiek mozdulatlanul, fesztül csendben figyeltek engem és Bellát.
- Mint azt már említettem neked korábban, 1890-ben születtem New Yorkban. Édesanyám a születésemkor halt meg, vérfertőzésben. Apámmal éltünk kettesben szerény körülmények között egy bérlakásban, de ő nagyon sokat dolgozott… ez okozta a vesztét is – hangja elcsuklott, ahogy az emlékei hosszú évtizedek messzeségébe nyúltak vissza. – 13 éves voltam, mikor meghalt… senkim sem maradt. Nem hagyott mást rám, csak egy halom adósságot. Habár mindig is azt szorgalmazta, hogy tanuljak sokat, hogy később jó állásra tegyek szert, abba kellett hagynom az iskolát, mert dolgoznom kellett. Ráadásul nem magamért, hanem hogy az adósságokat letörlesszem. A bankok nem hagytak nyugtot egy percre sem, annak ellenére sem, hogy csupán egy gyermek voltam. Apám egy munkatársa vett magához, egy 40-es nő, akinek nem volt családja. Megszánt és legalább volt társasága. De az adósságokat nem vállalta át.
Láttam a szemében a hálát, a gyámja iránt, és láttam egy vékonyka hasonlóságot a sorsunk között – én is korán veszítettem el minkét szülőmet. Talán nem olyan korán, mint ő, de én se voltam sokkal idősebb.
- Varrónőként dolgoztam. 17 éves voltam, mikor egyik este, a munkából hazamenet megtámadott egy férfi. James-ként mutatkozott be. Először kedvesen meghívott egy bárba, de mikor visszautasítottam egyre erőszakosabb lett – Bella hangja egyre szaggatottabbá vált, és egyre halkabbá. Nagyon kellett fülelnem, hogy értsem minden szavát. – Betuszkolt és néptelen sikátorba. Hiába sikítottam, senki nem hallotta, vagy nem akarta meghallani. Tudod, a külvárosban laktunk, ahol ez mindennapos volt. A rendőrség is nagyban elkerülte azt a környéket… - pár másodpercig hallgatott, majd egyenletesebben folytatta. – A sikátorban letépte rólam a blúzom, és a helyett, amire számítottam, a nyakamnak esett. Belemélyesztette a fogait az artériámba és elkezdte szívni a vérem. Fogalmam sem volt, miért csinálja ezt, de nem is volt időm azon gondolkozni, hogy micsoda lény ő. A vérveszteségtől elájultam – meghaltam, azt hiszem. Mikor felébredtem, azt hittem a mennyországban vagyok. Egy hófehér helységben voltam és Carlisle állt felettem – azt hittem, hogy ő egy angyal. Azt kérdezgettem, hol van az apám, mert látni szeretném… aztán minden megváltozott… mert olyan volt, mint maga a pokol. Tűz égette a torkomat, olyan elviselhetetlenül, hogy őrjöngtem tőle… és valami elképesztő módon kívántam a vért. Carlisle nagyon türelmes volt velem. Mindent elmagyarázott. Ő talált rám az utcán. Haldokoltam és nem sokon múlt. Megmenteni már nem tudott, csak olyanná tenni, mint aki megölte az emberi mivoltomat. Először nem tudtam, mit gondoljak, aztán szépen lassan tisztázódott minden – hogy milyen lény lett belőlem.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a lény szót, milyen undorral és megvetéssel teli hangon mondta.
- Bella elképesztő volt – szólt közbe Carlisle. – Nem úgy viselkedett, mint a többi újszülött vámpír. Tudod, az újszülöttek nagyon veszélyesek. Szomjuk csillapíthatatlan, és csak ez jár a fejükben. Nem bírják türtőztetni magukat, ha ember van a közelükben. És itt nem a közvetlen távolságra gondolok, hanem több mérföldes sávra. Emellett pedig sokkal erősebbek, fürgébbek és gyorsabbak, mint az idősebb vámpírok. És habár ezek a tulajdonságok Bellára is igazak voltak, ő mégsem ivott soha életben egyetlen csepp emberi vért sem. Az első néhány hónapjában nem engedtem ki a házból, de hoztam neki állati vért. Nem volt hajlandó meginni az emberi vért. Rendkívüli önuralma van és ez az ő egyik különleges képessége, a gondolatolvasás mellett.
Bellát nem győzték meg Carlisle szavai – láttam rajta, hogy ettől még ugyanannyira szenved attól, amivé vált.
- Hozzáteszem, hogy akkor is bűntudatom van, ha állatot kell ölnöm… minden egyes alkalommal. Nekik is épp annyi joguk van az élethez, mint az embereknek – mély levegőt vett, majd más hangon folytatta. – De itt még nincs vége. Carlisle-t sose hibáztattam azért, hogy vámpírrá változtatott. Ő csak meg akarta menteni az életemet és társra vágyott. Viszont James… Bosszút akartam állni rajta. Úgyhogy elhatároztam, hogy megkeresem. Évekig kutattam utána, minden este bejártam a város összes bárját, és egyik éjjel sikerrel is jártam. Ő nem ismert fel – hiszen teljesen megváltoztam. Elcsábítottam és megöltem. Nem volt olyan erős, mint amilyennek emberi mivoltamnak tűnt.
Nehéz volt elképzelni Bellát, akit én végtelenül jónak és önzetlennek ismertem meg, hogy levadássza ezt a James nevű fazont és kegyetlenül kivégzi. A fejemben a kép valahogy irreálisnak, és erőtlennek hatott, főleg úgy, hogy most védtelennek és gyengének tűnt, ahogy itt ült mellettem.
- De egy valamivel nem számoltam. Neki volt egy társa, Victoria. Nem úgy tűnt, mintha James nagyon szerette volna, hiszen könnyűszerrel el tudtam csábítani, de Victoria számára sokat jelentett. Mivel hamarosan elköltöztünk a városból Carlisle-al, ezért nem találhatott rám, de érezte James maradványain a szagomat, így elkezdett követni. És mostanra talált meg. Talán azért csak most, mert sokszor költöztünk Carlisle-al, hiszen az, hogy nem öregszünk, egyre feltűnőbbé vált és egyre bővült a családunk is.
Igyekeztem megőrizni a higgadtságomat, pedig jól tudtam, hogy ami ezután jön, az minden lesz, csak nem megnyugtató.
- Bosszút akar állni, természetesen – jelentette ki úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – És remélem most már érted, miért nem szabad találkoznunk. Ha Victoria tudomást szerez rólad… ha megtudja, hogy mennyire szeretlek téged, akkor nem engem fog megölni, hanem téged, hogy fájdalmat okozzon.
- De rólam nem fog tudni! – ellenkeztem, de hangom erőtlenül és tompán visszhangzott a fülemben.
- Idő kérdése – csóválta a fejét Carlisle. – Victoria vadász, máris megérezte a szagodat Bellán.
- Mi? Találkoztatok? – kérdeztem döbbenten.
Carlisle és Bella váltott egy súlyos pillantást, majd visszanéztek rám.
- Igen, amikor vadászni voltunk, három nappal ezelőtt. Mivel én sosem találkoztam Victoria-val, fogalmam sem volt kicsoda, de a gondolataiból minden szándékát kiolvastam. Szerencsére ő meg azt nem tudja, hogy van ez a képességem… ez óriási előny számunkra. Arra számítottam, hogy megtámad minket, mikor ezeket láttam a fejében, de nem tudtam Carlisle-ékat figyelmeztetni, hiszen ő is ott volt. De szerencsére nem ez volt a terve, hiszen Alice fejében más dolgok jártak, tehát Victoria még nem döntött el semmit. Victoria nomád, vagyis állandóan vándorol, de figyelmeztettük, hogy La Push-ra ne menjen. Attól féltünk, hogy pont így fog bosszút állni. Hogy megszegi a szerződést és kitör a háború. De nem ez a terve.
Alice-ra néztem, hiszen erre a kérdésre csak ő tud válaszolni. Ő azonban a fejét rázta.
- Még maga sem tudja. De mivel Edward téged nem látlak a látomásaimban, attól tartok, hogy a terve pont veled kapcsolatos. Nem hiszem el, hogy még nincs terve…
- Mi? De hát nem azt mondtátok, hogy nem tud rólam? – megint ott voltam, hogy az események menete kicsúszik a kezeim közül.
- Mikor találkoztunk három napja, nem tudott… - válaszolt Bella. - de azóta nem láttuk, és sok mindennek utána járhatott. Követhette a szagodat Charlie házáig… bár ez nem valószínű, mert állandó megfigyelés alatt tartunk. Valaki mindig őrködik a házatok körül.
Na, ezt jó volt tudni. Elgondolkodtam, hogy csináltam e valami cikit az elmúlt három napban, aztán eszembe jutott, hogy csak feküdtem az ágyamban, mint egy halott a koporsóban.
- És most hol van? – kérdeztem hunyorogva.
- Nem tudjuk. Mindenfelé járkált, a szagából ítélve, de a tengernél elveszítettük a nyomot. Minden bizonnyal itt kering valahol a környéken. Most, hogy megtalált, csak azt kell megtalálnia, hogy mi a leggyengébb pontom és lecsap.
Bella áthatóan nézett rám. Ezek szerint én vagyok a leggyengébb pontja? Én hülye, ökör.
A bűntudat a bensőmet marcangolta. Az önzőségem megint elvakított. Azt hittem, Bella szakítani akar velem, mert nem vagyok elég jó hozzá. Erre kiderül, hogy pont azért nem akar találkozni velem, hogy megvédjem ettől az őrülttől.
- Azt biztos, hogy nem engem fog megtámadni. Azzal ő túl sokat nem érne. Ha nem talál rád, akkor a családomra támad, de ez sem jobb. Csak annyiban, hogy ők meg tudják védeni magukat. És ami a legfontosabb, hogy ő egyedül van, mi pedig heten.
Hát igen, ez valóban jelentős létszámfölény. De mi van akkor, ha lesből támad, mondjuk a kicsi és törékeny Alice-ra? Vajon ő is képes felvenni a harcot teljesen egyedül azzal a nővel? Hihetetlennek tűnt.
- Az lesz a legjobb, ha minél előbb hazaviszünk, hogy még véletlenül se…

Ekkor szólalt meg a csengő.
A szobában megfagyott a levegő, a Cullenekről szoborcsoportot lehetett volna kialakítani. Egyedül én forgattam ide-oda a fejemet közöttük. Nyilván, a szobában ketten is tudják ki a váratlan vendég, csak épp nem tudják eldönteni, hogy ez jó e vagy sem.
Carlisle és Esme arisztokratikus kecsességgel táncolt az ajtóhoz.
- Üdvözlünk Laurent… - hallottam Carlisle hangját.
Hallottam egy mély, idegen férfihangot. Valamit beszélt, de nem értettem. Már épp meg akartam kérdezni, hogy ki ez a fazon, amikor Bella hirtelen a szája elé kapta a kezét, a szeme két mélységes tóvá sötétült, ahogy olvasta Laurent gondolatait. Ez nem jelenthet jót… nagyon nem…
Alice-ra néztem, akinek elhomályosult a tekintete, mintha egy fehér lepel borult volna elé. Ujjai szétfeszültek, mellkasa előreugrott. Látomása lehetett. És az arckifejezése, mely hasonló volt Belláéhoz, sokat sejtetett számomra.
De vajon mit mondhatott Laurent?
Nem kellett sokáig várnom a válaszra. Laurent érthetően kimondta.
- A fiút akarja.

Extrák és zenék

Feltettem a legutóbbi részhez pár zenét, és extrát. :) Menjetek a menübe és ott megtaláljátok őket :)
Igyekszem válaszolni minden kérdésre, amit lesz időm, de jelenleg gőzerőve dolgozom a köv. részen, ami ha minden jól megy a jövő hét végére kerül fel :)

18. Ilyenkor mindig úgy értem hozzá, mintha most látnám utoljára

*****************************ÚJ RÉSZ**********************************
Ha nem a saját szememmel láttam volna, el sem hinném, hogy a mindig kedves arcú, visszahúzódó Leah támadt nekem azon a bágyadt, komor csütörtök délutánon. Távozása után csak megdermedve álltam ugyanabban a pózban, ugyanazon a helyen, ahol kikötöttem, miután nekem ugrott. Fejemben a gondolatok és képzetek vaskos kötegei telepedtek meg, és csak arra voltam képes, hogy Bellára nézzek, akit láthatólag annyira nem döbbentett meg Leah kifakadása, mint engem. Szembenézett velem és megragadta a kezeimet, mintha támogatni kellene az események után. Annyira azért nem voltam gyenge idegzetű, hogy egy vérfarkas hormonoktól túltengő kamaszlány kibillentsen a lelkiállapotomból, de azért erre nem számítottam. Nem mintha eddig túl szívélyes lett volna köztünk a kapcsolat – még csak meg sem közelítette ezt a szintet. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy semmiféle kapcsolat nem volt közöttünk azon kívül, hogy valamiféle mostohatestvérek leszünk hamarosan. Próbáltam visszaemlékezni, beszéltem e valaha vele, de csak azaz ominózus eset jutott az eszembe, mikor a háznézés napján kijelentette, hogy kerülnöm kellene Bellát.
Bella arca kifejezéstelen volt – csak valami „én megmondtam, hogy ne dühítsd fel”-féle gondolat suhant át rajta. Szépen ívélt száját összeszorította és várt, míg feldolgozom az előbbi eseményeket.
De erre nem volt semmi szükség, mert már megtörtént. Bella figyelmeztetett, hogy Leah hamarosan át fog változni valamiféle szörnyeteggé, és ezáltal eléggé labilis állapotba került. A kiborulása teljesen érthető, hiszen akár számíthattam is volna rá. Ebben az egészben egyedül az zavart, hogy mindebbe Bellát is belekeverte. Mert végtére is az egy dolog, hogy ősi ellenségek, de attól még tudnia kellene, hogy ők már egy ideje lemondtak az emberi vérről. És biztosan tudja is. Vagyis az emberekre nézve teljesen ártalmatlanok, sőt szinte jót tesznek velük, hiszen Carlisle orvos.
És emiatt nem értettem, miért borult ki ennyire és miért támadt nekem így. Talán csak magát a gondolatot nem tudja elviselni, hogy egy vámpírral járok, vagy nem is tesz különbséget vámpír és vámpír között, mert egy kalap alá veszi mindet.
Ekkor határoztam el, hogy eleget teszek annak, amit visszavágásként a fejéhez vágtam: hogy nem érdekel, mit gondol. És tényleg erőlködtem, hogy ne érdekeljen, de a fejembe már beivódott ez az egész helyzet, és nem tudtam, nem ezen rágódni. Egyszerűen rágta az idegeimet Leah és a viselkedése és legfőképpen az, hogy nem is olyan soká mivé fog változni. Egy bestiává, ami veszélyes lesz a saját anyjára nézve is.
Aznap, a késő délutánt már egyedül töltöttem, mivel Bellának el kellett mennie, de megígérte, hogy este átugrik, ahogy szokott.
Mivel Sue sem ért rá, hogy vacsorát hozzon nekünk, így Charlie pizzát rendelt. Nekem annyira nem volt étvágyam – csak egy szeletet tudtam legyűrni, de Charlie valami roppant izgalmas meccs közepette majdnem az egészet bevágta.
Aznap este hiába feküdt mellettem Bella – nem jött álom a szememre. Persze úgy tettem mintha aludnék, de csak hallgattam puha lélegzését, és élveztem a hideg leheletét, amint az arcomat cirógatja. Közben pedig egyfolytában azon járt az eszem, hogy mi lesz szombat este, mikor is Bella hivatalos hozzánk vacsorára. Mostanra már tudtam, hogy Leah nem tiszteli meg a jelenlétével, de attól még az egész botrányba fulladhat: mondjuk ha a vacsora közepén dühösen beviharzik egy otromba farkas képében és megtámadja Bellát, miközben akaratlanul végez az anyjával is… ilyen és ehhez hasonló rémképek kísértettek egész éjjel.
Az öntudatlanság kora hajnalban ragadott magával.

A péntek gyorsan eltelt, ahogy a szombat is, és azon kaptam magam, hogy sikerült megemésztenem ezt a Leah-dolgot. Noha azóta nem találkoztam vele, azért kíváncsi voltam lenyugodott e már és beletörődött, hogy aznap Bella nálunk vacsorázik.
Mindenesetre Sue nagyon készült az estére – délben beállított hozzánk és egész délután ki sem mozdult a konyhából. Néha lesunnyogtam a szobámból és megnéztem mi készül, és elborzadva láttam, hogy egy királyi családhoz méltó vacsorán ügyeskedik. Hiába célozgattam finoman, hogy Bella nem túl nagy evő, a leveseket pedig kifejezetten utálja, Sue oda se figyelt rám jóformán. Arra is megpróbáltam utalni, hogy majd ne nagyon sértődjön meg, ha Bella csak csipeget az ételekből, mire Sue rám förmedt, hogy ha az ő főztjét megkóstolja, biztosan még a tálat is kinyalja majd (ahogy Charlie tette mostanában).
Azt tudtam, hogy Bella ma vadászik, így egész nap nem láttam, amitől egy kissé morcosabb voltam a megszokottnál. Hatra vártuk őt, és ő hajszál pontosan akkor csöngetett, mikor a nagymutató a tizenkettes felé érkezett.
Ahogy azt már előre megmondta, Leah nem tartott az anyjával és Seth-tel. Sue elmondása szerint az unokatestvéréhez, Emily-hez kellett mennie, azért nem jött el, de a hangjában érezni lehetett, hogy valami nagy csetepaté volt közöttük és Sue nem akart az igazsággal előállni. Bár azt Leah biztosan nem mondta el az anyjának, hogy Bella vámpír, ő pedig vérfarkas és ezért nem ül le vele egy asztalhoz, de azért sejtettem mivel állt elő. Biztos valami olyasmivel, hogy Bella egy gonosz, kétszínű lány, vagy valami hasonló.
Seth-tel és Charlie-val tévéztünk a nappaliban, mikor megszólalt a csengő. Sue az utolsó simításokat végezte a terítésnél. Odasprinteltem az ajtóhoz és egy széles mosoly kíséretében nyitottam ajtót.
Bella eszméletlen szépsége tőrt szúrt a mellkasomba. De nem okozott fájdalmat, hanem valami végtelen boldogságot, mely vízesésként zúdult le a testemen és átjárta minden egyes porcikámat. Beleremegtem a tekintetébe, és egyszerre mintha vatta lenne az agyam helyén, mindent elfelejtettem. Azt is, hogy hol vagyok, vagy mi a nevem. Csak egy pillanat erejéig tartott, de erősebb volt minden más benyomásnál. Éteri bőre lágyan fénylett a kora esti szürkületben. Az utcai lámpák fénye alatt árkok rajzolódtak ki az arcán, kiemelve vonásait. A világ, mintha a feje tetejére állt volna abban a pillanatban.
- Szia – köszönt azon a sugárzó hangon, melytől még a Nap is kihűlne.
Én is üdvözöltem, és legszívesebben meg is csókoltam volna, csakhogy magam mögött éreztem Charlie várakozó pillantását. Félreálltam, hogy Bella belibbenhessen a házba.
- Jó estét, Bella Cullen vagyok – üdvözölte a bentieket és átnyújtott egy hosszúkás papírzacskót Charlie-nak. - Cabernet Sauvignon 69-es évjárat. Remélem, szeretik.
Habár nem értettem a borokhoz, de amint Charlie kihúzta a zacskóból a palackot nyomban leolvastam a címkéjéről, hogy ez valami spéci, drága bor lehet. Amit már az is jelzett, hogy milyen régi…
Nagybátyám értetlen képe is jelezte, hogy a név nem sokat mond neki. Ő csak az R-vitaminhoz érett, de ahhoz nagyon…
Charlie, majd Sue és Seth is bemutatkozott.
- Öhm… köszönjük! – biccentett Charlie és valami mosoly-félét is erőltetett az arcára. Charlie sosem értett ahhoz, hogyan fejezze ki az örömét, de szerencsére Bella nem volt sértődős típus.
A levegő, mintha ránk telepedett volna, amint beállt a feszült, kínos csend.
- Remek! Finom bor a finom vacsorához! – lelkendezett Sue és összecsapta a tenyereit.
Most vettem észre, hogy időközben teljes harci díszbe öltözött. Csinos gyapjúpulóvert és hozzá illő nadrágot viselt, sőt még a haját is beszárította és némi sminket is dobott magára. Tekintetében nem láttam semmiféle tettetést vagy megjátszott örömöt, és ezért hálás voltam neki.
- Szerintem nyomban üljünk is asztalhoz, mielőtt kihűl az étel! – Sue hangjának hétköznapi tónusa felrázott a kábulatomból.
Összemosolyogtunk Bellával, mikor mindenki helyet foglalt. Annyira furcsa volt ez az egész helyzet, hogy nem tudtam, mi oldhatná fel ezt a dohos légkört. De Bella jól kezelte a helyzetet. Nem sütötte le a szemét, nem tett úgy, mintha ő más lenne, mint mi. Habár, ami a külsejét illeti, teljesen különbözött tőlünk, de a viselkedése teljesen normális, hétköznapi volt. Nem mozgott olyan észveszejtően gyorsan, mint a jelenlétemben, egyenletesen lélegzett, és nem dermedt meg, mint egy jégszobor.
- Mit kérsz inni, Bella? – kérdezte Sue, aki nyomban fel is pattant a helyéről.
Bella arcán zavartság futott végig, de ezt csak én vettem észre.
- Víz jó lesz – felelte Bella, mire Seth felkuncogott.
Senki sem törődött vele, engem kivéve. Rosszalló pillantást vetettem rá, mire megkomolyodtak a vonásai, de azért ott bujkált a szeme sarkában valami vigyor.
- Ugyan víz! Azt csak a lovak isznak! – harsant fel Sue. – Van itthon üdítő, de inkább bontsuk fel a bort, amit hoztál. Az mégis csak olyan ünnepi és mi ünnepelünk!
Mondania se kellett, Charlie máris neki látott a bor felbontásának. Pár percig némán ügyetlenkedett vele, de végül sikerült kinyitnia.
Csend volt, míg Sue mindenkinek töltött bort (kivéve Seth-nek, aki dühösen felharsant, hogy „Én is kérek”), majd az asztal közepére rakta a gőzölgő levessel teli lábost. Közben én, a szemem sarkából Bella reakcióját figyeltem, de egyelőre meg se rebbent az arca.
- Bella, Edward azt mondta, nem szereted a leveseket, de bizton állítom, hogy ettől a levestől azon nyomban meggondolod magad – fecsegte Sue, miközben sorra mert mindenkinek a levesből.
- Biztos vagyok benne – udvariaskodott Bella, és megmarkolta az evőeszközét.
Elgondolkodtam, vajon mennyi ideje nem fogott már evőeszközt. De a használatukat azért nem lehet egy könnyen elfelejteni. Bellán nem is látszott, hogy már jó ideje nem evőeszközzel étkezik. Magabiztosan mártotta bele a kanalat a levesbe és emelte a szájához az első falatot. Ekkor egy pillanata megállt a levegőben a keze, a kanál súrolta az alsó ajkát. Most vettem észre arckifejezésének megváltozását. Szeme undorral telt meg, az álla remegett és egyre szaporábban lélegzett, talán hogy szokja a szagot. Őszintén sajnáltam. Ez neki borzasztó lehetett. Mondjuk olyan, mintha nekem vért kellene innom. A gyomrom megrándult a gondolattól.
Talán mindezt csak én vettem észre. Sue néha-néha, a leves lapátolása közben, odasandított Bellára, hogy ízlik e neki a főztje. Bella persze biztosan tudta ezt, ha másból nem, hát a gondolataiból, így a pillanat műve alatt az arca visszarendeződött normálissá. Egy ideig engem is becsapott, főleg, mikor már a negyedik kanalat tuszkolta le a száján szemrebbenés nélkül.
Percekig csak a kanalak csörömpölése adta a hangot.
- Őszintén sajnálom, hogy Leah nem tudott eljönni ma – szólalt meg aztán Sue, mire én is, és Bella is felkaptuk a fejünket. – Az unokatestvéréhez, Emily-hez kellett elmennie, mert megbetegedett.
Erre Charlie is felnézett.
- Hát kibékültek? – dörmögte.
- Mindenesetre elindultak a békülés útján – felelte Sue, tekintete elkalandozott valahol a távoli múltban.
Kibukott belőlem a kérdés.
- Min vesztek össze?
Sue-t érzékenyen érinthette a kérdés, mert nem válaszolt azonnal. Lehervadt a derű az arcáról és komorság telepedett meg rajta.
- Leah-nak volt egy barátja, Sam. Nagyon szerette őt, valósággal rajongott érte. – hangában éreztem, hogy eddig tartott a happy-end és nem volt nehéz kitalálni, hogy mi következik. - De sajnos Sam elhagyta őt Emily-ért. Egyik napról a másikra – Sue hangja elcsuklott, mintha csak vele történt volna.
- Anyu, tudod, hogy ez nem egészen így történt – szólt közbe Seth, mire minden szem rátapadt.
Sejtettem, hogy Bella kihasználja, hogy nem rá figyelnek, és letette a kanalat.
- Hát nem egyik napról a másikra szó szerint, mert Sam vagy két hétig beteg volt. A színét se lehetett látni. Aztán se szó, se beszéd Emily mellett kötött ki. Érthető, ha Leah neheztel Emily-re ezért.
- Abszolút – helyeselt Bella megértő hangon.
Bella körülbelül öt kanálnyi levest fogyasztott el, de a tálja még mindig teli volt. Sue, mikor átsiklott a régi sérelmeken, aggodalmasan figyelte az alig hiányzó levest a táljában.
- Ó, hát nem ízlett? – kérdezte alig leplezett csalódottsággal.
Bella felöltötte a legtündöklőbb mosolyát és úgy felelt.
- Isteni volt, de sajnos nemrég átestem egy műtéten, minekután nagyon keveset tudok enni.
Seth fuldoklott a kuncogástól, és az én arcomon is végigszáguldott egy vigyor, de szerencsére tudtam türtőztetni magam.
- Ó hát ez szomorú – vette el a tányért előle, majd gyilkos pillantást vetett a fuldokló Seth-re.
Főételnek zöldséges marhasültet készített.
- Mond csak Bella… - szólalt meg a nagybátyám, akinek idáig nem sokat lehetett hallani a hangjából. – Melyik egyetemen szeretnél továbbtanulni?
Sóhajtásszerű neszt hallatott és felszegte az állát.
- Még nem tudom biztosan… talán a dél-alaszkai egyetemen vagy a Darmouth-on.
Ekkor döbbentem rá, hogy jó százévnyi élete alatt talán már több tucat egyetemet elvégzett és ezt még csak nem is említette. Vagy az is lehet, hogy soha nem is járt egyetemre… ezt feltétlenül meg akartam kérdezni tőle. Mindenesetre a tényen semmit sem változtatott, hogy ő mennyivel idősebb és érettebb nálam, míg én alig keltem ki a tojásból. És mi lesz később? Mikor én egyre vénebb és ráncosabb leszek, míg ő örökre ilyen fiatal és gyönyörű marad?
Ezen még sohasem gondolkodtam, de a kép az öregember mivoltomról és az üde és szépséges Belláról most már beivódott az agyam mélyére, ahonnan bármikor könnyen előáshatom, ha éppen elég rossz hangulatban vagyok, hogy ilyeneken gondolkodjak.
- Darmouth jó egyetem – állapította meg Charlie egy szakértő hangjával, mintha ez nem lenne elég nyilvánvaló mindannyiunk számára. – És ha már itt tartunk, Edward, te hova akarsz jelentkezni? – Lehet, hogy csak paranoiás vagyok, de mintha kisejlett volna ebből a mondatból valami keserű gúny, hogy engem egy Darmouth – kaliberű helyre soha nem vennének fel.
- Öhm, még nem tudom… - vetettem oda az igazat. Ezen még nem gondolkoztam, elvégre még egy évem volt a jelentkezési lapok leadásáig.
- Pedig lassan dönteni kellene – dörmögte Charlie.
- Van még ideje – mentett fel Sue derűs hangja.
Ekkor szólalt meg a telefon, és én hálát adtam az égnek, hogy nem kell ezt a beszélgetést folytatunk (egy darabig). Charlie azonnal felpattant a helyéről és odasietett a készülékhez.
- Igen? Itt Charlie Swan… Micsoda? Mikor történt?... Igen, értem… értem… Hogyan?... Ki az? … Rendben. Máris indulok – majd azzal a lendülettel a helyére is csapta a kagylót.
Charlie arcán valami megváltozott. Eddig sem mutatta ugyan túl sok jelét az önfeledtségnek, vagy a vidámságnak, de most még az a kevés is eltűnt róla, melyet Bella érkezésekor erőltetett magára. Szeme elsötétült, homloka ráncokba gyűrődött és felvette az elgondolkozó testtartását. Néhány másodperc elejéig csak állt ott a telefon mellett, mereven maga elé bámult és nem szólt egy szót sem.
- Mi történt, Charlie? – kérdezte aggodalmas hangon Sue.
Charlie odacsörtetett a fogashoz, melyen az egyenruhája lógott és magára húzta a kabátot és a fegyvert tároló tokot felkötötte a nadrágjára.
- Megöltek valakit a város határában – ahogy ezt kimondta, az arca még komorabb árnyalatot öltött. – Owen Simonst.
- Ó, Jesszusom! – kiáltott fel Sue és a szája elé kapta a kezét.
- Elnézést, de ki kell mennem a helyszínre – alighanem Bellának címezte ezt, mert egy pillanatra rásandított.
- Semmi gond, semmi gond. Az fontosabb! – hadarta Sue és máris Charlie nyakába lendült, hogy átölelje őt.
Bellával váltottunk egy gyors pillantást. Mintha őt is nyugtalanította volna ez a hír, mert nyomban lehervadt azaz üde, szívbemarkoló mosoly, amit annyira szeretek benne és amitől mindig kihagy egy ütemet a szívverésem. Kíváncsi voltam, mi járhat most a fejében, mert mintha évekre nyúlt volna vissza a pillantása. Vagy Charlie fejében, ahonnan Bella könnyűszerrel kiolvashatta.
Charlie biccentett és elköszönt Bellától, majd arcon csókolta Sue-t. A következő pillanatban már hallottuk, ahogy a cirkálója beindul és egyre távolodik a háztól.
Úgy éreztem, Charlie távozásával még kínosabb légkör telepedett az asztalra. Minden bizonnyal ez a hirtelen történt gyilkosság kavarta fel a gondolatokat. Számomra azonban nem volt szokatlan. Chicago-ban éltem 17 évig, ott mindennaposak az ilyen esetek, de nyilván ebben a kisvárosban ez valami évekig elnyúló beszédtéma lehet.
Bella azonban jól járt. Charlie távozása után Sue is csak piszkálta az ételt, egyedül Seth falta ugyanolyan lelkesedéssel, mint az elején. Bella csak összevagdosta a húst, és összetörte a krumplit, így úgy tűnt, mintha evett volna belőle valamennyit.
Sue hallgatag maradt majdnem egész idő alatt. Néha Seth próbált meg társalgást kezdeményezni, néha Bella, de egy-egy kurta válasz után mindig abbamaradt a beszélgetés. Csak én és Bella váltottunk néhány szót egymás között, de úgy tűnt, se Sue-t, se Seth-et nem nagyon foglalkoztatja ez, sőt, mintha meg se hallották volna. De így legalább nem csüggött Bellán Sue fürkésző szeme, és megúszta anélkül, hogy evett volna a meggytortából akárcsak egy apró falatot is.
- Hihetetlen, hogy egy ilyen apró kisvárosban is történik ilyesmi – jegyezte meg rekedtes hangon Sue, és úgy tűnt, mintha sírással küszködne.
- Talán ismerted ezt az embert? – bukott ki belőlem a kérdést, mert az nem lehet, hogy ennyire megviseli egy idegen halála.
Sue elgondolkodott egy darabig, a homlokát ráncolta, jobb kezében talán kissé túl erősen koccintotta a villát a tálnak, mert az erős, sípoló hangot adott ki.
- Igen, habár nem beszéltünk túl sokszor. Szegény Owen, olyan 75 éves lehetett… az egészsége az utóbbi időben olyannyira megromlott, hogy a városon kívülre már évek, sőt évtizedek óta nem is ment. De régebben asztalosként dolgozott. Ő készítette nekünk például Seth íróasztalát.
Nem tudtam, mit feleljek erre, elvégre a „nagyon sajnálom”, vagy a „részvétem” túl személyes, ezeket inkább a közeli hozzátartozóknak szokás mondani. Így inkább nem mondtam semmit.
Miután a desszertet is elfogyasztottuk, Bella valami sürgős teendőre hivatkozva távozott. Kikísértem, és a verandán búcsúztunk el. Láttam rajta, hogy még mindig nyomasztja ez a haláleset, bár nem akartam rákérdezni. Talán majd este, ha feljön a szobámba.
Bent a házban Sue a mosogatással foglalkozott, Seth a kanapán feküdt és valami filmet nézett. Én házi feladatokra hivatkozta visszabújtam antiszociális csigaházamba, vagyis a szobámba, de mikor Sue felkiabált, hogy ők Seth-tel távoznak, lementem elköszönni tőlük.

Charlie-t késő estére vártam, de Bella hamar visszajött. Halálra rémisztett, mikor olyan halkan ugrott be a szobámba, mint egy leejtett papír zsebkendő, és hátulról átkarolta a vállamat, miközben én az íróasztalomnál épp az interneten böngésztem. Lágy, mégis borzongató csókot lehelt az arcomra, én pedig ijedtemben felugrottam a székben.
- Ezt többé ne csináld! – parancsoltam rá dühösen.
Bella negédesen felkacagott, majd egy hirtelennel váltással komoly lett az arca.
- Szóval ne jöjjek többet? – nézett rám kihívóan.
- Tudod, mire gondoltam.
Halvány kis mosoly új erőre kapott. A szobám halvány fénye körülfolyta a vonásait, melytől rémítően gyönyörű lett. Felálltam és szorosan magamhoz öleltem. Ilyenkor mindig úgy értem hozzá, mintha most látnám utoljára. Muszáj volt így tennem, mert ha egyszer csak felébredek ebből az álomból és kiderül, hogy ő csak az agyam koholmánya, akkor kellett valami, ami olyan erősen belém vésődött, mint bőrének érintése.
Ahogy így álltunk, összeölelkezve, rájöttem valamire. Testének hideg és kemény tapintását többé már nem úgy érzékeltem, mintha hóban fetrengenék egy száll semmiben. Hanem izgatott… felcsigázott…
Mélyen beleszippantottam a hajába, majd még közelebb húzódtam hozzá, míg már ajkam a nyakát súrolta. Lágyan megcsókoltam ott, majd még vagy háromszor kicsit feljebb. Bőre, mint az acélra feszített selyem. Hívogató, borzongató, csábító. Egyre többet és többet akartam belőle, egyre szorosabban öleltem. Bátrabb voltam, mint a korábbi barátnőimmel, mert tudtam, hogy neki az én emberi erőm meg se kottyan.
Egyre haladtam felfelé, miközben nyakának minden egyes pontját végig akartam csókolni, de éreztem, hogy Bella tartózkodik, sőt egyenesen próbál elvonni magától.
Sejtésem be is jött, mikor Bella eltolt magától és az ágyam felé indult, ahova ledobta magát.
- Edward, mondanom kell valamit azzal a gyilkossággal kapcsolatban – hangja megkomolyodott. – Azt az embert egy vámpír ölte meg.
Még mindig vonzerejének és szépségének bűvkörében álltam, és nem bírtam kikecmeregni onnan. A számon ott derengett bőrének kemény, hűvös, de annál édesebb tapintása, melytől a hideg futkosott a hátamon. Korábban egyetlen lány sem utasított vissza. Senki sem. Sőt, ők jártak utánam, nekem csak válogatnom kellett. Talán nem meglepő, hogy nem vagyok hozzászokva a visszautasításhoz. Talán Bella nem kíván engem?
Meglehet.
Ami azt illeti, csak magamra kellett néznem, hogy lássam, mi az, amitől annyira undorodik. Beteges sápadtságomat össze sem lehet hasonlítani az ő arisztokratikus bőrével. Az izmok, mintha lesorvadtak volna rólam, mert vékonynak tetsző bőrömön keresztül még madártávlatból is meg lehetne számolni kiugró bordáimat, nem is beszélve a medencecsontomról. Na jó, talán azóta, hogy Bellát megismertem, javult valamit a helyzet… igen, határozottan éreztem, hogy már nem vagyok annyira gyenge és talán már a bordáim is kezdenek eltűnni a felszínről. Mindenesetre még mindig mérföldekre jártam az egykori bálványozott felsőtestemtől.
De lehet, hogy nem is erről van szó. Mármint nem a testemről. Lehet, hogy a vámpírok egyszerűen nem... szeretkeznek.
Ettől a gondolattól tágra nyílt a szemem és szaporábban kezdtem el lélegezni. Akárhogy próbáltam tagadni magamban ezt a dolgot észérvekkel, valljuk be, vajmi keveset tudok a vámpírok szexuális életéről. Ha meg is van minden szükséges testrészük hozzá, talán nem dolgoznak bennük a hormonok, melyektől, mi emberek nem tudunk ellenállni az ellenkező nemnek (vagy adott esetben a saját nemünknek).
Igen. Ez volt a megoldás. Nincsenek testnedveik… nincs vérük… nincs hormonjuk.
- Edward? – szakította meg Bella hangja a mélázásomat.
Felpillantottam rá és tekintetünk összekapcsolódott. Ahogy ott ült, lazán keresztbe vetett lábakkal, a könyökén támaszkodva, gyönyörűen csillogó szempárral, melytől felforrt a vérem, legszívesebben ráugrottam volna és…
- Jól vagy? – váltott aggódóra és egyben türelmetlenre a hangja. – Olyan gyorsan ver a szíved.
- Ööö… persze – dadogtam és próbáltam lehiggadni.
Enyhén nehéznek bizonyult. Egy ilyen nővel lenni egy helységben, egyes egyedül… attól minden egészséges férfi beindul. És ezzel a szóval enyhén fejeztem ki magam.
- Mit is mondtál? – kérdeztem, mert muszáj volt lekötnöm a gondolataimat.
- Csak azt, hogy azt az embert egy vámpír ölte meg.
Csak egyetlen kérdés jutott eszembe.
- Ki?
Muszáj volt fenntartani ezt a beszélgetést. Míg ezen erőlködtem, feltámadt bennem a bűntudat, hogy nem igazán érdekel, ki ölte meg azt az embert.
- Nem tudjuk. Carlisle mondta, mert őt hívták ki a helyszínre. Persze a rendőröknek azt mondta, hogy megfojtották, ami végül is igaz is, mert közvetlenül ez okozta a halálát. Csakhogy szárazra szívták.
Az utolsó két szótól a hideg rázott ki, de igyekeztem megőrizni a higgadtságomat. Most már nem csak azért voltam ideges, mert őrjítően kívántam Bellát, hanem mert egy emberevő vámpír garázdálkodik a környéken.
- Ez nagyban érint minket is. Ha ez a vámpír beteszi a lábát a vérfarkasok területére, akkor a fegyverszünetnek vége. A szerződés szerint vámpír nem vadászhat az ő földjükön.
Egy pillanatig nem értettem, miféle szerződésről beszél, aztán eszembe jutott Seth meséje.
- Ezt nem értem. Az a vámpír nincs veletek, akkor ez nem ti dolgotok!
Bella a fejét ingatta.
- Ez nem számít. A farkasok mindig is az indokot keresték, hogy belénk köthessenek szerződésszegés miatt. Mindig is azt akarták, hogy költözzünk el innét. Egy ilyen kínálkozó lehetőséget nem fognak elszalasztani.
Éreztem, hogy megmerevedik az arcom.
- És akkor mi lesz, ha vége a fegyverszünetnek? – ötlött fel benne a kérdés.
Bella szeme elsiklott mellettem. Nyilván ő sem tud erre válaszolni, bár az egyértelmű, hogy nem lesz péntek esti bridzs-parti és teázgatás.
- Addig jobb, míg azt nem tudjuk – felelte ködös hangon. – Mindenestre, muszáj lesz közölnünk a farkasokkal, hogy újabb vámpírok tűntek fel a környéken.
Érdekesnek tűnt ez a vérfarkas-vámpír eszmecsere, talán ha rendező lennék, akkor megérne egy filmet is. Ezen elgondolkodtam egy darabig, viszont elég volt Bellára néznem, hogy újra feltörjön bennem a vágy… muszáj, csak megérintem a bőrét… csak egy apró érintés… semmi több.
Lassan odasétáltam az ágyamhoz, bár legszívesebben ugrottam volna. Leültem közvetlenül melléje, a lábaink egymáséhoz súrlódtak. Az érzés villámcsapásként hasított belém. Ezt követte az illata, ami egy újabb áramütésként hatott rám. A fülemben tompa csengés támadt. Zúgott a fejem, mintha már ledöntöttem volna néhány pohárral.
- Holnap napos idő lesz, ezért vadászni megyünk – váltott hirtelen témát, de ekkor már sokkal derűsebb volt a hangja, csak úgy, mint a tekintete. – Kicsit távolabb megyünk ezúttal, úgyhogy csak este fogunk tudni találkozni.
Értettem mit mond és mégis, mintha valahonnan egészen távolról hallanám.
Ennyi volt. Nem tudtam tovább türtőztetni magam. Önuralmam hirtelen elszállt és nem is jött vissza többé. A kezem magától, lassan indult meg Bella arca felé. Ő nem húzódott el, csak valami eddig ismeretlen arckifejezéssel meredt rám. Mintha nem értené, miért csinálom ezt. Talán tényleg nem is értette.
A tenyerem megállapodott a tarkóján és magamhoz húztam őt. Nem tiltakozott. Megcsókoltuk egymást. Nem akartam vad, vagy durva lenni vele, nem is lettem volna képes rá. Hozzá képest azok a nők, akikkel eddig voltam, csupán útszéli lotyónak tűntek. Ő minden tekintetben feléjük tornyosul.
Az ajkaim lassan mozogtak az övén, értőn simogattam, mintha titkokat mesélnének. Teste csak úgy vibrált az erőtől, mintha selyembe burkolt villámot simogatnék.
Az önuralom továbbra is házon kívül volt.
A másik, szabad kezem lassan megindult a teste irányába. A vállánál kezdtem, majd levittem a karjáig, aztán ismét vissza, a vállához. Onnan pedig egyre lejjebb és lejjebb haladtam, míg végül elértem a mellét. Végigsimítottam rajta, aztán a tenyerembe fogtam és Bella egyre vadabbul és vadabbul csókolt…
Nem tudom, mit történt ezután, mert a következő dolog, amire felkaptam a fejem, hogy Bella az ablak előtt állt, zilált hajjal, széttárt karokkal, támadó testtarásban. Én ugyanabban a pózban voltam, mint fél pillanattal ezelőtt, mikor Bella még a karjaimban volt. A szememet is csak késve nyitottam ki, és addigra már Bella a szoba túlsó végében állt.
Az izgatottság lassan elpárolgott, az önuralom ismét kopogtatott. Bella szemében volt valami, amit mindig is féltem értelmezni, és most sem tudtam rájönni, mi ez.
- Mi a baj? – kérdeztem kásás hangon, mert a képzeletem még mindig a teste érintésétől és illatától volt mámoros.
Bella tekintete gránitkeménnyé dermedt.
- Ezt nem szabad… - a szavakat úgy szűrte át a fogai között, hogy alig értettem meg.
- Miért nem? – erősködtem.
Ekkor lazított a testtartásán és a tekintete is lehiggadt.
- Tudod jól, Edward. Tudod nagyon jól, mire vagyok képes. Hiszen láttad. Kárt tehetek benned, és azt sosem bocsátanám meg magamnak.
- Miféle kárt? – szavaimból csak úgy csöpögött a gúny, mert nem akartam elhinni, hogy tényleg ez a probléma.
- Véletlenül eltörhetem valamelyik csontodat, miközben…
Fogadni mertem volna, ha nem lenne vámpír, most tűzvörös lenne az arca.
- Akár meg is ölhetlek – fejezte be fensőbbséges hangon.
- Ahhoz nagyon magadon kívül kellene lenned… - böktem ki egy gyenge mosoly kíséretében.
Valamilyen szinten megkönnyebbültem, hogy nem arról van szó, hogy a vámpírok nem élnek szexuális életet. De ez a dolog, hogy nem akar kárt tenni bennem… nagyon úgy tűnt, ehhez a verzióhoz igen ragaszkodik.
- Én bízom benned… és tudom, hogy nem okoznál kárt bennem – érveltem, miközben odasomfordáltam hozzá. – Ha mégis, akkor legalább tudni fogom, hogy ennyire jó vagyok – ekkor már vigyorogtam.
Felvont szemöldöke bűnös ígéretet hordozott, de aztán vonásai ismét acélkeménnyé váltak.
- Ebben nem kételkedem… mármint abban nem, hogy bízol bennem, természetesen – lesütötte a szemét, és esküdni mertem volna rá, hogy zavarba jött.
- Ebből nehezen jössz ki – öleltem magamhoz szorosan, még mindig kaján vigyorral a képemen.
- Ha-ha-ha. Már kijöttem. És tényleg arra gondoltam… na mindegy – látta, hogy nem tudja lehervasztani az idétlen vigyort a képemről, úgyhogy megrázta a fejét.
Mielőtt újra nekilendülhettem volna, Bella lefejtette magáról a karjaimat és megint átvándorolt a szoba másik végébe, tisztes távolságot hagyva magunk között.
- Teljesen komolyan beszéltem. Lehet, hogy úgy tűnik, csak a kifogásokat keresem, pedig… - elakadt a hangja, és én kérdően néztem rá. - …pedig én is szeretném… elmélyíteni a kapcsolatunkat. De az, hogy mire vagyok képes, tényleg komoly rizikó és mielőtt bármi meggondolatlant teszünk, ezt alaposan mérlegelni kell.
- Én már mérlegeltem – vágtam rá dacosan és két lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot. De csak a fizikait. Mérföldekre járt tőlem.
- Neked ez könnyű, de az én részemről… teljesen máshogy néz ki a helyzet.
- Ha csak félsz, mert még nem voltál senkivel, akkor biztosíthatlak, hogy én nem…
Még mielőtt befejezhettem volna, Bella feltartotta a kezét és csendre intett. Igazság szerint jól tette, mert fogalmam sem volt, hogy fejezzem be a mondatot.
- Nem erről van szó… - lehet, hogy csak nagyon bele akartam képzelni, de mintha éreztem volna valami olyasmit a hangjában, hogy „nem csak erről”. – Félek, hogy nem tudnám kontrollálni magam, és valami olyat teszek, amit nagyon nem szeretnék.
- Ez tetszik – a vigyorom még szélesebb lett.
- Edward!!! – kiáltott fel dühtől sziporkázó hangon. – Vegyél komolyan légy szíves. – a mondat végére a hangja ellágyult és egészen kérlelővé vált.
Bűnbánó szemekkel néztem rá. Tényleg nem kellene elviccelnem ezt a dolgot. Végül is ő vámpír és vonzza a vérem. Lehet, hogy aközben nem tudná megállni, hogy belém ne kóstoljon…
- Csak várjunk még ezzel, rendben? Csak, amíg eléggé biztos nem leszek magamban.
Ezt az utóbbi mondatot kétféleképpen is értelmezhettem volna, de megpróbáltam csak az egyik jelentésére koncentrálni. Mégpedig, hogy Bella kárt tehet bennem és ezért nem akarja „elmélyíteni” a kapcsolatunkat.
Végül is, csak ki kellett mondani, és mintha egy vödör jeges vizet zúdítottak volna a nyakamba. Még mindig kínzó volt a közvetlen közelében lenni, de próbáltam arra koncentrálni, hogy eddig miért tudtam viselkedni, mikor kettesben voltunk. Aztán valahogy rájöttem, azért, mert akkor túl sok mindent kellett megbeszélnünk, például az ő vámpír kilétét meg az én elfajzott múltamat.
- Mit gondolsz, beloptam magam Charliék szívébe? – kérdezte, és visszaült az ágyamra. Térdeit felhúzta az ágyra és összekulcsolta a kezeit. Mintha próbálná a testtartásával is jelezni az imént megbeszélteket.
- Biztos vagyok benne – huppantam mellé az ágyra, de azért hagytam köztünk néhány centi távolságot, csak a biztonság kedvéért.
Elgondolkodott egy pillanatra, az alsó ajkát rágcsálta. Nem értettem, mire fel ez a kérdés, hiszen a válasz ott lappang Charlie fejében, és már akkor tudhatta rá a választ, mikor átlépte a küszöböt.
- De nem láttad ezt a gondolataiban? – kérdeztem kis idő múlva.
- Ezt így nem – fonta szorosabbra a kezeit a térde körül.
Ez egész biztosan valami védekező testtartás. De miért? Én csak ülök itt, mint egy kőszobor, meg se moccanok. Vagy talán a tudatalattim irányítja a testemet és lassanként araszolok feléje? Szemügyre vettem a helyzetemet, az előbbihez képest, és nem úgy tűnt, mintha közelebb kerültem volna hozzá.
- Hát akkor mit? – faggattam, kíváncsivá tett Charlie gondolatait illetően. Mindig is érdekelt, mi járhat a fejében.
- Idegenkedik tőlem – vágta rá azonnal, gondolkodás nélkül. – Elég kuszák a gondolatai, egyik percben ezt gondolja, a másikban azt, de ami biztos: nem nagyon bízik bennem.
Éreztem, hogy megsemmisülés kiül az arcomra.
- De miért nem? Nem is ismer! – fortyantam fel, és a düh csak úgy szikrázott bennem. Ha most itthon lenne Charlie, egészen biztosan nem tudnám megállni, hogy le ne rohanjak hozzá és belé ne kössek a gondolatai miatt. Még jó, hogy nincs itthon. Végképp azt hinné, hogy meghibbantam.
- Ne hibáztasd őt ezért – csitított le Bella, és átható pillantásával azonnal sikerült elfojtania bennem a dühöt. – Igaza van. A helyében én is tartanék egy magam fajtától… - keserű mosoly suhant át az arcán, ez nem az a mosoly volt, amit annyira szerettem. – Még jó, hogy nem tudja, miféle lény vagyok.
Az ujjaimat ropogtattam, hogy enyhítsek a hangulaton. Közben Bella pillantását kerestem, de ő csak mereven bámult maga elé.
- Nem értem – szűrtem ki a fogaim között. – Utálom, ha az emberek úgy ítélkeznek, hogy közben nem is ismerik a másikat.
Bella végre hajlandó volt rám nézni. Arany színű szemei magával ragadtak, és elrepítettek egy másik világba, és én egy pillanatra mindenről elfeledkeztem.
- Én megértem őt. A külsőm… teljesen más, mint egy hétköznapi emberé. Teljesen érthető, hogy tart tőlem.
Bella szavai visszarepítettek a valóságba és zsibbadtan ráztam a fejem.
- Nem, nem. Attól, hogy máshogy nézel ki, még nem indok arra, hogy ne bízzon benned. Ráadásul nem is arról van szó, hogy agyon vagy tetoválva és le van borotválva a hajad, meg extrémen öltözöl… csak arról, hogy…hogy… - elcsuklott a hangom, fogalmam sem volt, hogyan fejezzem ki magamat.
Mondjam talán azt, hogy annyira gyönyörű vagy, mint senki ezen a földön? Nem, mert ez nem lenne igaz. Ennél ő sokkal, sokkal több. Olyannyira, hogy azt nem lehet szavakba önteni, nem lehet leírni, mert nincs rá kifejezés. Így csak tátogtam, hátha belevesznek a szavaim az éterbe.
Bella nem úgy tűnt, mintha várná a befejezést, szerencsére. Ő ezzel biztosan tisztában van, nem kell bizonygatnom.
- Hát ha most még ódzkodik is tőled, majd megszeret. Nincs más választása – és ezzel lezártnak tekintettem a Charlie témát. – Na és mi a helyzet a többiekkel?
Bella pillantása, mintha megenyhült volna erre a kérdésre.
- Seth nagyon aranyos – egy mosoly ült ki az arcára, ahogy felidézte a gondolatait, aztán ugyanilyen gyorsan el is halt. – Kár, hogy hamarosan gyűlölni fog.
Óriásai gombóc keletkezett a torkomban erre a kijelentésre.
- Szükségszerű ez? – préseltem ki a szavakat.
- Igen – vágta rá azonnal. – Bekerül a falkába és ha magától nem is alakul ki benne a gyűlölet a fajunk iránt, hát majd a többiek belénevelik.
- Ez olyan, mint egy… agymosás. Elvégre, te nem gyűlölöd őket… akkor nekik miért kell titeket?
Lehet, hogy ezt elhamarkodott volt kimondani hangosan. Hiszen Bella sosem mondta, hogy nem gyűlöli őket. Csupán abból következtettem erre, hogy sosem beszélt úgy róluk, ahogy Leah a vámpírokról… olyan undorral, gyűlölettel teli pillantással, na meg a szavak, amiket használt rájuk. Számomra ez az egész olyan volt, mintha csak egyoldalú lenne ez az ellenségeskedés. Hogy csak a vérfarkasok szítják a gyűlöletet, a háborút a két faj között, büszkeségből vagy, mert szükségük van erre. De lehet, hogy csak elfogult vagyok… Elvégre nem ismerem a vérfarkasok álláspontját. Csak azt látom, ahogy a vámpírok reagálnak erre és talán emiatt tűnik úgy, hogy ők a jók és a farkasok a rosszak…
- Abszolút érthető a gyűlöletük! – ez határozottan nem az a válasz volt, amit vártam. – Egyetlen vámpír sem vonhatja felelősségre őket ezért! Mi… - a szemöldökét ráncolta. – Mi… embereken élünk, úgy értem a természetes táplálékunk az ember. Ezzel szemben a farkasok majdnem olyanok, mint az emberek. Ugyanúgy esznek, isznak, alszanak, végzik a biológiai szükségletüket, csak éppen át tudnak változni farkassá.
- Ja, végül is tényleg majdnem ugyanolyanok – hangom talán kissé túl gúnyosra sikeredett, de mentségemre szolgáljon, hogy én vámpír-párti vagyok.
De Bella figyelmem kívül hagyta a megjegyzésemet.
- Mi gyilkosok vagyunk, és ők próbálják megvédeni az embereket tőlünk. Ha ezt nem látod be, ha nem látod be, mekkora az erkölcsi különbség közöttünk, akkor… ennek a beszélgetésnek nincs semmi értelme.
Persze, hogy nem láttam be. A Cullenek nem gyilkosok. Őket nem kellene gyűlölni. Ha más vámpírokkal teszik ezt, az érthető, de ők mások. Ebben rejlett az értékük.
Bella valószínűleg leolvashatta az arcomról ezeket a gondolatokat, mert a fejét ingatta.
- Azt most mindegy, hogy milyen életmódot választottunk. Ettől még nem leszünk kevésbé vámpírok.
Ezeket a súlyos előítéletek sosem fogom megérteni, és Bellát sem értettem, miért tesz úgy, mintha ez teljesen normális lenne.
Mindenesetre nem faggattam tovább aznap este a vérfarkas-vámpír ellentétekről.
- Holnap napos idő lesz, úgyhogy nem találkozhatunk. Vadászni megyünk.
Nem értettem, hogy függ össze a napos idő azzal, hogy nem találkozhatunk és ezt az értetlenséget valószínűleg ismét leolvasta az arcomról, mert azonnal felelt.
- Ezt még nem mondtam el, de ha a bőrünket napfény éri…
- Elégtek? – kérdeztem döbbentem és egyből összeállt a kép, miért élnek az ország legesősebb városában.
- Jaj dehogy – nevetett fel Bella. – Csak nagyon… csillog a fénytől a bőrünk. Illetve nem a bőrünk, hanem a bennünk lévő méreg. Annyira, hogy az már túl feltűnő és nem mehetünk emberek közé, mert rögtön rájönnének, hogy mi mások vagyunk.
Csillog a bőrük? Ezt nem tudtam, hogyan képzeljem el. Bella elmosolyodott.
- Majd megmutatom egyszer…

Másnap, ahogy Bella… vagy inkább Alice jósolta napos idő köszöntötte Forks-t. Az összefüggő szürke felhőtakaró felbomlott kisebb-nagyobb felhőpamacsokra, így a Nap melengető sugarai akadálytalanul behatoltak a városba és a környező területekre. Mikor vasárnap reggel széthúztam a függönyömet a fény szinte elvakított. Valószínűleg azért, mert annyira megszoktam már, hogy nem süt a szemembe, hogy most a leggyengébb sugarak is szinte kiégették a szememet.
Fogalmam sem volt, mikor ment el Bella, mindenestre mikor felébredtem ő már nem volt a szobámban. Kicsit rosszul esett, hogy nem búcsúzott el tőlem, de hamar túljutottam a sértődöttségen és a nap feladataira koncentráltam.
Miután rendbe szedtem magam a fürdőszobában, lementem reggelizni. Vasárnap révén Charlie-t ott találtam a konyhában sertepertélni. Nem hallottam este hazajönni, így valószínű már nagyon késő lehetett, mire visszaért a gyilkosság helyszínéről.
- Jó reggelt! – köszöntem, majd oda mentem a konyhapulthoz és öntöttem magamnak kávét.
- ’Reggelt Edward- dörmögte Charlie.
Ismét ránk telepedett az a jól megszokott kínos csönd: Charlie az újságba temetkezett, én pedig nekiálltam a müzlimet magamba lapátolni.
- Mikor értél este haza? – kérdeztem teli szájjal.
- Nem tudom… valamikor egy fele… - tette le Charlie az újságot, majd a szemembe nézett. – Óvatosnak kell lenned, mert valami állat garázdálkodik a környéken… az ölte meg szegény flótást tegnap… - Megdörzsölte fáradt szemeit, melyek a szokásosnál is karikásabbak voltak.
- Miféle állat? – Kérdeztem, de pontosan tudtam, hogy nagybátyámnak nincs igaza a tettest illetően.
- Valami ragadozó. De nem szabad az erődbe menned… megértetted?!- teljes testével felém hajolt az asztal fölött, és szemében félelem csillogott. – És ne csatangolj a városban egyedül, mindenhova a furgonnal menj!
Megnyugtattam Charlie-t, hogy így teszek, és pluszban még egy paprikasprét is a kezembe nyomott, melyet a fogason lógó egyenruhája zsebéből halászott ki. Ezután, mintha mi sem történt volna közölte velem, hogy a mai napot a pakolásra fogjuk szánni, mivel jövő hét végén költözünk. Gyorsan hozzátette, hogy ha sok tanulnivalóm van, akkor inkább azzal foglalkozzak, de mivel azokat már Bellával nagyjából megcsináltuk, maradtam a pakolásnál.
Úgyis kellett valami aktív tevékenység, amivel leköthetem a gondolataimat a mai napra. Úgyis annyira üres lesz Bella nélkül és semmi kedvem nem volt percenként az órára nézni, hogy mikor lesz már este.
Így én kaptam a nappalit, míg Charlie az emeleten kezdte el dobozokba gyűjteni az apróságokat. A munka annyira monoton volt, hogy azon kaptam magam, már vagy három órája ezt csinálom és a kezem magától dolgozik.
Délután Sue és Seth is átjött segíteni (mivel ők már nagyjából készen voltak a pakolással).
- Mi újság Leah-val? – kérdeztem, mikor láttam, hogy ő nincs velük ma sem.
Sue arcán valami aggodalomféleség száguldott át.
- Nem érzi túl jól magát. Ott maradt Emily-éknél, Emily édesanyja ápolja, mert ő nővér a körzeti kórházban.
Vajon miért érzem úgy, hogy ennek a fele sem igaz? Mindenesetre addig jó nekem, amíg nem látom újra. Semmi kedvem nem volt újrakezdeni a kis vitánkat. Úgysem tudnánk meggyőzni egymást.
Azt viszont tudtam jól, hogy hamarosan elkerülhetetlenek lesznek a találkozások, lévén, hogy egy fedél alatt fogunk élni.

Este tízkor még mindig nem volt se híre, se hamva Bellának és kezdtem tűkön ülni. Ha nem láttam volna a saját szememmel mi mindenre képes, akkor aggódnék is érte, csakhogy annak esélye sem volt, hogy valami szatír elrabolja vagy valami ilyesmi.
Ennek ellenére szörnyű képek futottak át az agyamon, az egyiken Bellát az ennivalónak szánt medve tépi széjjel, a másikon meg egy farkas…
Nem, nem, nem. Tudja jól, hol húzódik a határ, és nem szegné meg azt a nyavalyás szerződést még véletlenül se. Csakhogy akkor miért nem jön már?
Éjfélre biztos voltam benne, hogy az elmúlt heteket csak álmodtam, vagy hallucináltam. Még azt nem tudtam pontosan, melyik verzió történt velem, de hogy Bella Cullen nem létezik, abban 90%-ig biztos voltam. Talán a mai napon ébredtem fel az édes álomból, mint ahogy a Nap is hosszú hónapok óta most először bújt elő a felhők mögül. Ez nem lehet véletlen. Szó szerint ma világosodtam meg.
Fél egykor csörgött a telefonon és egy bizonyos Bella Cullent jelzett, mint hívót. Vajon ezt is csak képzelem és igazából… Jessica hív?
- Igen? – szóltam bele remegő hangon.
- Itt Bella – az a szívszaggatóan gyönyörű hang szólalt fel a vonal túlsó végén, melytől kihagyott egy ütemet a szívverésem.
- Jesszusom – csak ennyi volt a reakcióm. Mert abban a pillanatban megbizonyosodtam, hogy nem csak hallucináltam a szerelmemet. – Hol vagy?
- Az most mindegy, de mondanom kell valami fontosat.
Amióta ismerem őt, a hangja soha nem volt ennyire… komoly. Éreztem, hogy valami történt, ami mindkettőnket súlyosan érint. A torkomat egyszerre ezer kés kezdte el belülről szurkálni, és abban a pillanatban eleredt az eső. A szél vadul csapkodta a cseppeket az ablaküvegnek, miközben én ott álltam lehibernálva a szoba közepén, és habár fogalmam sem volt, mi az amit mondani akar, ösztönösen éreztem, hogy csak valami rossz lehet az.
- Edward ott vagy? – kérdezte sürgetően, merthogy nem bírtam megszólalni.
- Igen, mi történt?
- Az a helyzet, hogy nem találkozhatunk egy ideig.

17. Emberi mivolta fedőbőrként hámlott le róla

Többé nem érzékeltem az időt. Órák teltek el, napok vagy hetek? Nekem már mindegy volt. A külvilág a kecsesen ringó fenyvesek mögött húzódott, mi pedig egy zárt világban, egy burokban, egy érintetlen földdarabkán fekszünk, mely nem részese annak a világnak. Itt nincs tér és idő, itt csak mi ketten vagyunk, és a sziklákkal tarkított a tó, a lágyan omló vízeséssel.
És ennek a szokatlan idillnek nem szabadott megbomolnia. Nem akartam, hogy elenyésszen, nem akartam, hogy véget érjen, pedig tudtam, hogy hamarosan ki kell lépnünk a mi kis személyes világűrűnkből, vissza a szürke valóságba.
Soha nem éreztem magam úgy, ahogy azon a napon, a vallomásom után. Mintha a gravitáció megszűnt volna és valami súlytalan anyag maradtam volna csupán, melynek minden mozdulata a legpuhább fuvallat: egyszerű, észrevehetetlen, és könnyű. És talán nem is ez volt a legfurcsább, hanem az, hogy nem érintettem többé a talajt. Mintha repültem volna, elernyedt testtel, hanyatt feküdve, szememet az égre tapasztva ringatóztam a kora esti szélben, mint valami eldobott papírzacskó. A szél fel-le dobált, ahogy változtatta a sebességét és irányát, de ez inkább jól esett, megnyugtatott. A lassan felszakadozó, szürkés felhőket figyeltem, melyek mögött elő-előbukkant a lemenő nap narancssárgás fénynyalábjai.
Nem tudom, elaludtam e vagy csak a hihetetlen környezet és az ellentmondásos érzések kavalkádja okozta bennem az időkiesést, mindenesetre mikor sikerült magamhoz térnem és visszanyernem az öntudatomat, a nap már lebukóban volt a látóhatár mögött, a fejem pedig Bella ölében nyugodott, aki a tündöklően fényes ujjaival a hajamat cirógatta. Bella az egyik sziklának támaszkodva ült, én pedig majdnem meghaltam, mikor ránéztem. Innen alulról még hihetetlenebb volt, mint szemmagasságban. Leírhatatlan, megfogalmazhatatlan, kimondhatatlan. Csak néztem, miközben ő behunyt szemmel simogatta a hajamat és szája játékos mosolyra húzódott. Talán megérezte, hogy figyelem őt, vagy hazudott és mégis olvassa a gondolataimat. De ez most nem számított, a lényeg számomra ugyanaz maradt: évezredek sem lennének elegek ahhoz, hogy beteljek a látványával.
Mélyeket szippantottam és hagytam, hogy a csípős levegő átjárja a testem minden sejtjét, ezáltal tovább fokozva a felszabadultságomat. Mert az, amit éreztem, kétségtelenül megkönnyebbülés volt. A vállamról leszakadtak az évek óta súlyos koloncként cipelt súlyok, és habár az időt visszapörgetni ezzel nem tudtam, hogy megváltoztassam a múltat, az, hogy Bella mellettem áll és megért, majdnem felér ezzel. Csak rá volt szükségem, hogy jobban érezzem magam. És ahogy ő mondta: minden okkal történik. Ha a szüleim nem haltak volna meg, most nem lennék itt vele és soha nem találkozunk. Erre a gondolatra a szívem összefacsarodott, és gombóc nőtt a torkomban. Mennyivel kevesebb és semmitmondóbb lenne az életem nélküle?! Elképzelni se tudtam mi lenne akkor…
Bella érintése azonban elfeledtette velem ezeket a gondolatokat és visszatértem a jelenbe, a valóságba. Most könnyűnek és gondtalannak éreztem magam, pedig jól tudtam, hogy ez csak a felszín, a máz. Ott bent, valahol jó mélyen, még mindig ott lapulnak a dolgok, melyeket néhány perce vagy órája öntöttem felszínre Bellának. Hogy én vagyok a hibás a szüleim halálában. Merthogy még szentül hittem ezt, és hinni is fogom az idők végezetéig, viszont Bella valamilyen ismeretlen módszerrel elérte, hogy elfeledjem, elássam ezeket. Hálás voltam ezért. És hálás mindenért. Hogy most itt van velem, hogy simogatja a hajam, hogy megérint, hogy megcsókol…
- Mennünk kellene – szólt Bella, szeme még mindig lehunyva, hangja, mintha részese lenne a természetnek, azzal tökéletes összhangot alkotott.
- Ne – tiltakoztam, bár hangom nem volt túl meggyőző. – Még ne.
Bella szemhéjai felpattantak és aranyszínű szemeiben valami édes pajkosságot véltem felfedezni a szokásos komolyság mellett.
- Már esteledik, és reggel óta itt vagyunk. Charlie aggódni fog. Ráadásul már biztos megtudta, hogy lógtunk a suliból…
Éppen a pajkosság miatt nem tudtam őt elég komolyan venni ahhoz, hogy most feltápászkodjak és elinduljak hazafelé.
- Csak még pár percet, oké? – kötöttem az ebet a karóhoz, mire Bella szelíd bólintással nyugtázta a makacsságom.
- Tényleg csak pár perc! Ma még nem is ettél semmit! – dorgált le, mint egy anya a gyermekét, aki rossz fát tett a tűzre.
Erről teljesen elfeledkeztem. Mivel reggel a hőn ismert étvágytalansággal ébredtem, az is kimaradt, és tulajdonképpen az egész napot itt töltöttük Bellával, ahol jobbára csak neki van ennivaló, már ha elmenne vadászni. Az éhség nem is tudatosult bennem addig a pillanatig, míg Bella szóvá nem tette. Amikor ennyire elragadnak az érzelmek, az éhség a leglényegtelenebb dologgá válik.
És nem csak ez volt az, ami nem tudatosult bennem a nap folyamán. Hanem maga az idő sem. Valamikor délelőtt tájékában érkeztünk ide, mivel azon a napon az óráim csak tíztől kezdődtek, így olyan 11 körül. Most pedig már öt óra felé járhat az idő, hamarosan besötétedik. Egyszerre fullasztó nyomásként nehezedett rám a tudat, hogy el kell hagynom ezt a helyet, mely annyit segített nekem a gyógyulásban, és amely kettőnk szent helye. Ha innen kilépünk, valami megtörik. Valami kapocs, ami összeköt minket.
Zsibbadtan álltam fel a földről. Hirtelen meg is szédültem, talán a sok fekvés miatt. Bella is csatlakozott hozzám. Én éreztem magamon, hogy elnyűtt, kótyagos a fejem és valószínűleg szörnyen festhetek, de Bella még most is pompásan nézett ki, csak a haja kócolódott össze kissé a hűvös, déli szélben, mely estére eléggé felerősödött. A szája sarkában egy mosoly halvány fénye bujkált, talán a külsőmet találta ennyire humorosnak, de nem akart megbántani azzal, hogy hangosan felnevet. Pedig ha ő nevetne ki, annak inkább örülnék, mintsem megsértődnék rajta. Számomra maga volt a kincs, hogy megnevettethetem.
- Indulhatunk? – nyújtotta felém a kezét.
Egy fuvallat az arcába sodort egy vastag tincset. Mielőtt ő söpörhette volna ki, felé nyúltam és megtettem helyette. És ha már arrafelé járt a kezem, megsimogattam kemény, hideg arcát, mely azonnal kiváltotta belőlem a félreismerhetetlen rezgést.
- Igen – feleltem és már el is indultunk a rengeteg felé.

Valószínűleg Bellának kényelmetlen volt az én normál, emberi tempóm, mely most talán egy magamfajta halandó számára is túl lassúnak tűnt volna, de ennél többre akkor nem voltam képes. Habár egész nap lényegében csak annyit mozogtam, míg a rétre elsétáltunk, mégis úgy éreztem magam, mintha megmásztam volna a Mont Everestet. Persze sejtettem, hogy a szédelgő letargia öntött formát fizikai legyengülés formájában, de azért akkor sem tartottam normálisnak, hogy legszívesebben álló helyemben elaludtam volna.
Ennek megakadályozása érdekében Bellával foglalkoztam és felvetettem azt a témát, melyet már tegnap is szerettem volna megbeszélni vele.
- Tudod, mondtam tegnap, hogy Charlie-ék szeretnének meghívni vacsorára. Próbáltalak kimenteni, de persze nem sikerült…
- Elég nehéz is lett volna… előbb utóbb úgyis meg kellene történnie – sóhajtott Bella, látszólag a mindenki számára kényelmes megoldáson törte a fejét, ámbár aligha létezett olyan.
Egy óriási farönk állta az utunkat. Bella egy gazella kecsességével és gyorsaságával pattant fel a tetejére és már nyújtotta is felém a kezét, hogy segítsen felmászni.
- Öhm… én inkább megkerülöm – mentegetőztem, és hárítottam a felém közeledő karját.
Közben a fejemet ingattam jobbra-balra, hogy merre is tudnám legrövidebben megkerülni a farönköt. Csakhogy annak mindkét oldala beleveszett a rengetegbe, de azt így is ki tudtam venni, hogy az egyik végén a korona miatt, a másik végén pedig az ég felé magasodó gyökerek miatt nem fog menni a kis magánakcióm.
- Jaj ne makacskodj már! – fakadt ki Bella és a szemöldöke felkúszott a homloka közepére. Közben karját visszahúzta és összevonta a másikkal a mellén. – Most nincs időnk a te kis büszkeségedet próbára tenni, de ha ennyire ragaszkodsz ahhoz, hogy ne segítsek, akkor nosza mássz fel magad! – beállt valami várakozó testtartásba, és még a lábát is elkezdte dobogtatni a rönkön, hogy nyomatékosítsa a mondandóját.
A farönk a nyakamig ért. Csak valami bohókás pozitúrában tudtam volna felküzdeni magamat, ami valószínűleg sokkal nevetségesebb lenne, mint az, hogy felhúzatom magam Bellával.
Mintegy megadva magam, a kezemet nyújtottam feléje. Ő pedig úgy húzott fel maga mellé, mintha a súlyom nem lenne több egy üres pohárnál.
- Öhm.,, kösz – hebegetem és már ugrottam is le a másik oldalon.
- Nincs mit – válaszolta Bella.
A két ugrás között az volt a különbség, hogy míg én térdre érkeztem, majd pedig négykézlábra estem, addig Bella egy atléta légiességével ért földet és természetesen állva. Sőt, olyan néma volt a landolása, hogy mikor megfordultam, kis híján megijedtem, hogy ott áll mögöttem és nem még a farönkön lesi a bénaságomat. Persze így is leste a bénaságomat, csak éppen már lentről.
Ismét felém nyújtotta a karját, én pedig magamban átkozva szerencsétlenségemet, felnyaláboltam magamat a földről.
- Tudod, igazából nem zavarna, ha csak Charlie és Sue lenne ott – folytatta a megkezdett témát, miután lesöpörtem magamról az avart és tovább meneteltünk. – Úgy értem, meg tudom enni az emberi ételt, csak éppen nem jelent számomra élvezetet. Sőt, talán még jó is kisülhetne a dologból. Mondjuk ne-adj-isten megkedvelnek.
El nem tudtam képzelni, hogy van olyan ember a földön, aki ne kedvelné meg Bellát azonnal.
- Biztos tetszeni fogsz nekik – bólogattam hevesen.
- Csak… - folytatta Bella, mintha az előbb meg se szólaltam volna. – Csak… ott lesznek a vérfarkasok.
A szót őszinte undorral mondta ki. Vagy nem undorral. Valami olyan hangsúllyal, amitől még egy külső szemlélő is megérezné, hogy az ellenségeiről beszél.
- Még nem változtak át, ez biztos. De mint mondtam, közel állnak hozzá. Nem tudom, mi fogja végül kiváltani belőlük az átváltozást, ez rejtély számunkra és mivel nem vagyunk csevegő viszonyban, nem is tudatták velünk. Az persze nyilvánvaló, hogy nem a kor, hiszen Leah és Seth nem egyidősek. Talán valami elmebeli fejlettség szint, amit mindenki máskor ér meg… mindenesetre abban biztos vagyok, hogy nem fog jót tenni nekik az én közvetlen közelségem.
A szavain rágódva eszembe jutott valami.
- Seth, mikor mesélt a vámpírokról, azt mondta, hogy ez csak egy legenda… úgy értem, nem hitt bennük, ahogy abban sem, hogy a törzse farkasok leszármazottai. Akkor mitől hinne benne most? Mármint még mielőtt átváltozna…
Bella kifürkészhetetlen pillantást vetett rám, majd tekintete a távolba révedt.
- Seth valóban nem hiszi el, hogy ez igaz – szünetet tartott, de sejtettem, hogy mi következik. - Viszont Leah tudja. A gondolatai elárulták.
- De mitől tudja? – kérdeztem azonnal.
- Talán valaki mondta neki… vagy talán már át is változott valaki előtte. Fogalmam sincs. Mindenesetre ő némileg fel van készülve rá, ami talán megkönnyíti a helyzetét. De nem hiszem, hogy tudja pontosan, mikor történik meg. Talán azt tudja mitől, de azt nem, hogy mikor.
Bella szemeiben őszinte aggodalom csillogott, így tudtam mi fog következni.
- Félek, hogy talán pont akkor változnak át, mikor ott vagyok és akkor… - hangja egyre halkult, végül elcsuklott. El nem tudtam képzelni mik játszódhatnak le most a fejében. – Balszerencsés véletlen lenne, de megtörténhet. És nem akarok kockáztatni. Mivel újszülöttnek számítanak a farkas korukat tekintve, nem tudják kontrollálni a képességeiket, nem tudják mire képesek és azoknak is fájdalmat tudnak okozni, akiket a legjobban szeretnek a világon. De persze ez akármikor előfordulhat… - mély levegőt vett, mintha zihált volna. - …de az, hogy én is ott vagyok… még jobban súlyosbítaná a helyzetet. Megtámadhatnak, és ezt nem magam miatt mondom, hanem miattad, Charlie és Sue miatt. Meg persze némiképp a farkasok miatt is…
A szavai megelevenedtek a fejemben és szinte mozifilmként játszódtak le bennem. Az egyik percben még viszonylag békésen ülünk a családi asztalnál és vacsorázunk, majd a következő percben, Leah és Seth átváltoznak farkassá, és megtámadják Bellát… feldöntik az asztal, ami ráborul Charlie-ra, és bezúzza a koponyáját, míg Sue szívrohamot kap rémületében. Bella pedig…
- Nem bírnám elviselni, ha valami bajod esne! – fújtattam, akár egy dühödt oroszlán, akinek területére idegen hím tette be a lábát.
Bella reakciója meglepett. Vagy inkább megdöbbentett.
Akkorát nevetett, hogy nevetése sokáig visszhangzott a kietlen erdőben, a fák visszaverték selymes hangját, melyben egy csepp gúny sem volt, csupán valami fergeteges vicc lecsapódása, amit az imént sütöttem el.
- Te. Komolyan. Miattam. Aggódsz? – sajtolta ki a fogai között szaggatottan, mert nem bírta abbahagyni a nevetést.
Vágtam valami sértődött-durcás grimasz félét, de nem jött be.
- Igen. Miért? Ki miatt kellene? – tettem fel a kérdést enyhe iróniával a hangomban. – Leah miatt, aki valami otromba szörnyeteggé változik át hamarosan és képes lenne megölni a saját anyját?
Bella abbahagyta a kacarászást és kerek szemekkel nézett rám.
- Inkább – felelte meglehetősen drámai hangon.
- Miről beszélsz? – buggyant ki belőlem a kérdés.
- Arról, hogy játszi könnyedséggel tudnék elbánni két újszülött farkassal! – hangjában éreztem valami vádló színt, de próbáltam meggyőzni magam, hogy csak rosszul hallom. – Ők nekem nem jelentenek kihívást! Egy kifejlett, idős példány, na azzal már meggyűlne a bajom.
Elképedve figyeltem a szerelmemet, aki az imént sipított rám azért, mert feltételezni mertem, hogy két veszedelmes farkas kárt okozna benne. A vámpírok valóban ennyire sértődékenyek és hiúak, ha az erejük megkérdőjelezéséről van szó? Egyszerűen csak nehezen tudtam elképzelni, hogy ez a mellettem lépdelő tünemény, aki látszólag olyan törékeny és védtelen, mint egy újszülött kiskutya, képes lenne elbánni két behemót farkassal. Az agyam képtelen volt még csak a gondolatot is felvetni. Aztán eszembe jutott Bella színvallása, amikor is megmutatatta nekem, mi mindenre képes. Akkora erőfeszítéssel, mint nekem egy ajtó kinyitása, fákat csavart ki tövestül, sziklákat dobált a levegőben, meg hasonlók. Na. Így már annyira nem is volt elképzelhetetlen.
- Jól van na – dünnyögtem alig hallhatóan. – Csak fura lenne, mármint a külsőd alapján nehéz elképzelni ezt.
Bella átható pillantást vetett rám, mintha megenyhült volna.
- Bocsáss meg, igazad van. Csak elkapott az indulat, mert féltelek tőlük. Miután összeköltözöl velük, muszáj lesz minden éjszakát veled töltenem…
- Ez a része viszont tetszik – húzódott mindent tudó vigyorra a szám és ettől Bellának is pikk-pakk jobb kedve lett. Sejtelmesen mosolygott és szorított a kézfogáson.
- Mindenesetre, – váltotta ismét komolyra a figurát – jobb lesz, ha mielőbb megejtjük ezt a találkát. Nem kellene túl sokáig halasztani, mert annál nagyobb esélye van, hogy átváltoznak. Most még nem annyira intenzív a szaguk. Azt hiszem még pár hét vagy talán hónap biztosan hátravan.
Egyből előálltam az ötletemmel, amint elhallgatott.
- Akkor talán most hétvégén? – vetettem oda.
Bella fontolgatta az ajánlatot, mintha kifogást vagy valami elfeledetett programot próbálna meg felidézni, de végül bólintott.
- Jó, rendben.
- Majd megmondom Sue-nak, hogy ne essen túlzásokba a főzést illetően és akkor gyorsan elszabadulhatunk. Mondjuk, hogy nem szereted a levest, meg a desszertet. Francba… - ekkor jutott eszembe, hogy már Sue megkérdezte, mi a kedvenc étele.
- Mi az? – kérdezte Bella, mikor elhallgattam.
- Semmi csak… azt mondtam Sue-nak, hogy szereted a meggytortát.
Bella olyan negédesen felkacagott, amitől még egy hallott is kikelne a sírjából.
- Mért pont meggytortát? – kérdezte ártatlanul még mindig nevetve.
- Hát mert piros meg minden … érted… csak ez jutott az eszembe.
Hatalmas mennydörgés zavarta meg a beszélgetést. És én még nemrég azt hittem, hogy felszakadoznak a felhők.
És ami bejelentette magát, az nemsokára meg is érkezett. Eleredt az eső, mi pedig az út maradék részét futva tettük meg. Ami Bella számára nem volt túl megerőltető, de én, mire a kocsihoz értünk, majdnem kiköptem a tüdőmet. Ráadásul jól bőrig is áztam.

Percek múlva már Charlie házának feljárójára hajtottunk rá, és ahogy sejteni lehetett, a nagybátyám összetéveszthetetlen alakja bontokozott ki az ablakban, a függöny mögött.
Miután leállította a motort, óhatatlanul is megkérdeztem Bellától.
- Ugye nem nagyon mérges?
Arcán szelíd mosoly futott végig.
- Az attól függ, neked mit jelent a nem nagyon.
- Hát, amikor csak futólag megemlíti, hogy lógtam a suliból és máskor ne csináljak ilyet.
Ártatlan szempilla-rebegtetéssel mondta ki, amit nem is akartam igazán hallani. Majd úgyis bent lesz időm megtapasztalni.
- Akkor nagyon.
Sóhajtottam. Semmi kedvem nem volt még egy szópárbajra Charlie-val, ami a mi esetünkben még nyomasztóbb volt, mintha undorító dolgokat vágnánk egymás fejéhez. Többnyire kínosan feszengtünk és kerültük egymás pillantását, majd néhány kevésbé hatásos szó után mindenki visszahúzódik a maga kis vackába. És az eredmény ugyanaz: semmi. Ezt nem is lehetne szópárbajnak nevezni, inkább csak gondolatpárbajnak, hiszen sok minden jár a fejünkben, de nem mondjuk ki.
- Menned kéne. Már így is… eléggé ideges.
Rövidke búcsúzkodás után azon kaptam magam, hogy Bella visszakanyarodik az útra és elhajt, míg én robot módjára vonszolom magam a ház felé. Mire beléptem, Charlie már a szokásos pozitúrájában, fapofával támasztotta a lépcsőkorlátot és szemét egyenesen rám tapasztotta.
- Helló – köszöntem úgy, ahogy akkor szoktam, mikor fejmosás szaga lóg a levegőben.
- Merre jártál fiatalember? – szögezte nekem a kérdést köszönés helyett. Hangja éles, mint a borotva, és szinte felnyársalta a levegőt, ami amúgy sem volt soha túl oldott közöttünk.
Ekkor jutott eszembe, hogy nem találtam ki semmi magyarázatot arra, hogy lógtam a suliból. Pedig most azonnal elő kellett állnom valami meggyőző magyarázattal.
- Rosszul voltam reggel – szólaltam meg meglepően nyugodt hangon, talán azért, mert ez igaz is volt.
- De ennek mi a módja, Edward? - vetette oda gyanakvóan, mintha épp most írtam volna be magam az évszázad kriminológiai könyvébe, a legbrutálisabb viselkedéssel. Pedig csak nem mentem iskolába. Nem nagy cucc. A szüleim rendszeresen elnézték nekem.
Kiböktem az első dolgot, ami eszembe jutott.
- Hazajövök és lefekszem aludni? – kérdeztem, mintegy költőien.
- Igen, vagyis nem! Előtte szépen bemész az igazgatóhoz, vagy ahhoz, aki a hiányzásokkal foglalkozik és közlöd vele, hogy beteg vagy! Mondták, hogy láttak téged és Bellát a parkolóban, szóval annyira nem lehettél rosszul, ha elmentél vele a parkolóig.
- Igazság szerint a kocsiban lettem nagyon rosszul, de már reggel sem stimmelt velem valami… és Bella mondta, hogy menjünk a kórházba, mert az apja, Carlisle kivizsgál.
Elég jól hangzott a hazugságom és persze nem utolsósorban hihetőnek. Már csak Bellával kellett egyeztetnem a dolgot, hogy informálja az apját a kis hazugságról. Remélem hajlandó együttműködni, bár ahogy elnéztem, eléggé azaz erkölcsös fajta…
- Ennyire rosszul voltál? – ekkor mintha hangja megenyhült volna, és együttérzés és megértés csírája bukkant volna fel a semmiből.
- Ami azt illeti, igen.
- De már jól vagy?
- Igen – bólogattam hevesen, amibe kissé meg is szédültem.
Charlie még faggatott egy sort arról, hogy mégis mi volt a bajom, mire én elköhögtem neki, hogy hányingerem volt és szédültem. Még egy kész diagnózist is felállítottam, hogy leesett a vérnyomásom satöbbi. Erre Charlie nyomban asztalhoz ültetett, és végre lecsillapíthattam éhségemet. Szerencsére nyoma sem volt a reggeli étvágytalanságomnak, ugyanolyan jóízűen ettem, mint az előző napon. Felderengett bennem a remény, hogy valami megint rendbejött.
A vacsora után odaböktem Charlie-nak, hogy Bella szombaton jön vacsorára. Nem tudtam eldönteni az arckifejezésből, sem a testtartásából, hogy örül e neki vagy inkább nem, mindenesetre jobb, hogy nem tudtam mi jár a fejében.

Bella ígéretéhez híven velem töltötte az éjszakát, de sajnos túl hamar elaludtam ahhoz, hogy élvezni tudjam a vele töltött időt. Másnap reggel pedig ugyanolyan finom reggelivel várt, mint amivel szokott, de ezúttal mindent megettem és még jól is esett.
Az iskolában semmi sem változott az utoljára itt töltött nap óta, egy valamit kivéve.
- Edward!!! – csattant fel Alice, mikor meglátott engem és Bellát kilépni az ebédre várók sorából egy tálcányi kajával. A pöttöm lány ugyanolyan kecsesen és légiesen mozgott, mint Bella, vagy talán még kecsesebben is.
Jasperrel az oldalán odasietett hozzánk és úgy üdvözölt engem, mintha gyermekkori pajtások lennénk: puszit adott mindkét arcomra. Értetlen képpel Bellára sandítottam, akinek arcán szintén valami furcsa kifejezés ült. Talán őt is meglepte Alice, bár ezt nem tudhattam.
- Úgy örülök, hogy látlak! Ugye most leültök hozzánk ebédelni? – kérdezte zengő hangon és olyan lelkesen, mintha Brad Pitt válaszára várna.
- Hát nem is tudom… - vakartam a fejem, miközben lopva Bellára néztem, segítségért esedezve.
- Alice, szerintem ma még nem. Rosalie miatt… - felelte Bella helyettem.
- Rosalie ejtve van. Kit érdekel? Engem nem! És téged Edward? – kérdezte gyermeteg bűbájjal. Képtelen voltam ellenállni neki.
- Engem sem. – füllentettem, hiszen nagyon is zavart, hogy Rosalie nem csípi a burám.
- Remek! – csattant fel, és már meg is ragadta a karomat, hogy az asztalukhoz húzzon.
Persze eddig is minden szempár ránk tapadt, de most, hogy egyesen a Cullen asztal felé tartottam, még inkább mi kerültünk a figyelem középpontjába. Valószínűleg most mindenki utál, hiszen annál az asztalnál fogok ülni, ahová titkon mindenki vágyik. Valahol mélyről elő is tört belőlem a kiválasztottság érzése, mint amit a VIP személyek szoktak érezni, mikor a vörös szőnyegen vonulnak fel. De nyomban le is lohadt, amint megpillantottam Rosalie hideg, ellenséges arcát, melyet csak és kizárólag nekem szánt.
Alice lenyomott egy székre, amit csak miattam passzintottak be a Cullen asztalhoz.
Soha nem éreztem magam olyan kínosan, mint akkor. A fülem szinte lángra lobbant és nem amiatt, hogy még mindig a hátamon éreztem több száz szempárt. Hanem amiatt, hogy öt vámpírral ültem egy asztalnál és közülük csak én ettem. És naná, hogy ők is engem figyeltek. Ki halálos pillantással, ki szerelmessel, ki kíváncsiskodóan.
- Jaj Bella olyan önző vagy, hogy kisajátítod magadnak Edwardot! – kezdett bele Alice. Hálás voltam neki, amiért feloldotta a fagyos hangulatot, ami azután borult az asztalra, hogy én leültem.
- Nem sajátítom ki! – ripakodott Bella. – Akármikor beszélhettek egymással.
- Na persze, akkor tegnap például hol voltatok egész nap? És miért ültök mindig külön asztalnál? – szegezte a kérdést Bellának, aki ellenkezett volna, de Alice folytatta. – Mindegy is. A lényeg, hogy most itt vagy, és remélem tudod, hogy ennél az asztalnál mindenki, mondom mindenki szívesen lát téged!
A mindenki-nél Rosalie-ra vicsorgott, aki valami grimaszt vágott válaszul. Emmett felkuncogott.
- Van már programod szombatra? Csinálhatnánk valamit közösen! Csak, hogy jobban megismerjünk téged! – lelkendezett Alice – Mondjuk elmehetnénk vásárolni!
- Ami azt illeti, van, Alice – előzött meg Bella a válasszal. – A nagybátyánál vacsorázunk.
Alice arcára kiült a döbbenet.
- Mi?! Komolyan? – kérdezte hitetlenkedve.
Jasper mellette ugyanolyan pókerarccal figyelt, vagyis inkább elnézett mögöttem az üveges tekintetével.
Bellának nem kellett rákérdeznie ahhoz, hogy tudja, mitől lepődött meg ennyire.
Alice összeszorította sápadt ajkát és mintha évezredek messzeségébe nyúlna vissza, szemei elsötétültek. De amilyen gyorsan történt ez, olyan gyorsan múlt is el.
Újra rám nézett, majd Bellára és lelkesedése óvatos idegességbe váltott át.
- Én ezt nem láttam.
Én tudatlanul figyeltem a beszélgetést, mert először nem esett le, miről beszélnek. Aztán eszembe jutott, hogy Alice a jövőbe lát. De még így sem értettem, miért olyan nagy baj, ha nem látta, hogy Bella elfogadta a nagybátyámék vacsorameghívását.
- Üdv a halandók világában, hugi – röhögött Emmett a megértés leghalványabb jele nélkül.
Alice gyilkos villámokat szórt feléje, Rosalie csak a szemét forgatta és látszólag oda sem figyelt a beszélgetésre.
- Érdekes – csak ennyi volt Bella reakciója.
- Érdeeeekes? Ez borzasztó! – csattant fel Alice, kissé túl hangosan, ami magunkra vonzott néhány közelben ülő kíváncsi szempárt. – Nem látom Edwardot a látomásaimban! Azt sem láttam, hogy Forksba jön, és úgy általában semmit vele kapcsolatban! Ráadásul Carlisle sem tudja mitől lehet. Azt mondja, lehet, hogy a változó lelki állapottól van – csettintett egyet a nyelvével és a fejét ingatta. – De hát a lelkiállapotom évek óta változatlan!
Csak úgy kapkodtam a fejem a sok információ hallatán. Alice nem látja a jövőmet? Bella nem olvassa a gondolataimat? Ezek szerint vagy én vagyok túl normális vagy velük van a baj…
Egy hosszú pillanatig mindannyian elmerültek a találgatásban, de természetesen nem jutottak tovább Carlisle-nál.
Alice kényelmetlenül fészkelődött a székében, én csak nagyokat pislogtam a furcsa híreken. Igyekeztem kerülni a keresztpillantásokat, de minduntalan magamon éreztem Rosalie parázsló tekintetét. Az egyébként lehetetlenül gyönyörű lány arcát még így sem tudtam csúnyának látni, még így sem tudtam félni vagy megijedni tőle.
- Mindegy – sóhajtott Alice, majd hangja rögtön sugározni kezdett, mint az előbb. – Viszont ez nem fair. Ha Bella elmegy hozzátok, Edward, akkor neked is el kell jönnöd hozzánk!
Segítségkérő szemekkel fordultam ismét Bella felé, nem tudtam mit illene erre felelnem, ha történetesen egy vámpír rezidenciába hívtak meg.
- Természetesen el fogom hívni Edward-ot hozzánk, feltéve, ha ő szeretne eljönni – kontrázott Bella derűs mosollyal.
- Hogyne szeretnék – vágtam rá azonnal, bár ne tettem volna. Rosalie, ha ölni tudna a szemeivel, már halott lennék.
- Pompás! Akkor jövő hétvégére ne tervezz semmit.
Alicet olyan lelkesedés öntötte el, hogy már-már attól tartottam ez valami színjáték. Aztán nem kellett hozzá sok idő, hogy megbizonyosodjak: szó sincs erről. Az őszinteség csak úgy sugárzott belőle, amitől a kínos érzésem is nyomban elpárolgott. Nem értettem, mitől örül nekem ennyire, mindenesetre szerettem volna megkérdezni tőle, négyszemközt.

A hét további része nem tartogatott túl sok eseményt. Bella – habár még nem költöztünk össze a Clearwaterékkel – minden nap velem töltötte az éjszakát. Sokáig beszélgettünk vagy csak hallgattuk csendet. Igazság szerint én mást is csináltam volna, de nem tudtam, hogy kellene egy vámpírnál megközelíteni ezt a témát. Így inkább meg sem próbáltam kezdeményezni.
Aztán persze kénytelen volna összekapni magam a tanulást illetően is, hiszen Charlie árgus szemekkel figyelte, hogy mit csinálok iskola után. Bella is rákapott erre a tanulj-jobban-mert-baj-lesz témára, és egyik délután együtt írtuk meg a leckéket, meg segített felkészülni a jövő heti dolgozatokra is. Vele nem volt könnyű tanulni, legalábbis én alig bírtam koncentrálni az anyagra, de ő addig nem tért rá más témára, míg meg nem tanultam mindent, ami kell.
Csütörtökön még arra is jutott időm, hogy elmenjek edzeni. Vagy két órát senyvedtem ott, de legyengült testemmel fele annyi súlyt sem bírtam el, mint korábban.
A konditeremből Bella furikázott haza. Mikor bekanyarodtunk Charlie utcájába, Bella arcra hirtelen elsötétült, lefagyott róla minden pozitív érzelem. Vonásai megkeményedtek és megint azaz ismeretlen köd lepte meg, mint néhány napja, mikor vadászni indult.
- Mi az? – kérdeztem, de a választ hamarosan én magam is megláttam.
Leah ült Charlie házának verandáján, látszólag várt valakit. Karjai a mellén szorosan összefonva, és mikor Bella leparkírozott, láttam, hogy arca dühös és ingerült. Amint leállt a motor, ő felpattant ülő helyzetéből és valami védekező-féle testtartást vett fel – mint aki bármelyik pillanatban ráugrana a gyanúsnak hitt személyre. És persze én tudtam, hogy Bella az, akit legszívesebben most széttépne.
Sötétbarna szemei egyenesen rám tapadtak, majd Bellára, akivel egy rövid ideig farkasszemet nézett.
Bella szakította meg a szemkontaktust.
- Valaki beszélni szeretne veled – állapította meg, miután kiolvasta Leah fejéből a dolgokat.
Leah kőszobor módjára mozdulatlanul állt és figyelt minket.
- Mit akar? – kérdeztem, miközben még a gyomrom is összeszorult Leah szokatlanul ellenséges látványától.
Bella közelebb hajolt, mintha attól tartana, Leah meghallja a beszélgetésünket.
- Majd ő elmondja.
Bellát ismerve, ennél többet úgysem sajtolhattam ki belőle, így hát kénytelen voltam felkészületlenül Leah elé állni, és megtudni, mi a jó eget követettem el ellene.
- A szagából érzem, hogy már nincs sok idő hátra – vetette oda mintegy útravalóként.
- Ugye holnap még nem? – faggattam tovább óvatosan.
- Nem hiszem, de úgy sem fog eljönni – egy pillanatig elhallgatott – De légy vele óvatos! Ne idegesítsd fel nagyon, inkább ne beszélj túl sokat. A gondolatai nagyon kuszák, alig tudom felfogni őket.
Sejtettem, hogy ez is az a momentum, amit majd Leah szájából is fogok hallani. Bella sürgetve szájon csókolt és már akkor beindította a motort, mikor én még csak fél lábbal szálltam ki. Meglepetésemre azonban nem hajtott el, csak járatta a motort.
Próbáltam úgy odasétálni hozzá, mintha pontosan tudnám, mi baja, és közben nem is sejtettem, hogy igazából tényleg tudtam. Nagyon is tudtam.
- Helló – köszöntem örömteli hangon, bár ne tettem volna.
- Mond, mégis mi a jó francot képzelsz? – esett nekem egyből, köszönés nélkül.
Ez fájt. Hangja tele volt haraggal és indulattal, én pedig csak kapkodtam a fejem a hirtelen kitörésén. Nem voltam felkészülve rá. Tudtam, hogy tetszem neki, így azt hittem azért néz így, mert féltékeny. Vagy talán tényleg erről van szó, csak éppen így reagálja le.
- Nem tudom – feleltem összeszorított szájjal, nagyokat pislogva. – De ha elmagyarázod, mi bajod van, akkor talán tudok rá válaszolni.
Leah időt sem engedett levegőt venni, máris rám ripakodott.
- Nagyon is jól tudod, miről beszélek! Nem gondoltam volna, hogy valóban megteszed, de ez már mindennek a teteje!
Vajon miért olyanok a nők, hogy kerülgetik a forró kását, de nem bírják kinyögni, mi a fene bajuk van? Talán túl egyszerű lenne.
- Mi az, amit megtettem, kedves Leah?
Leah hallgatott, tekintete elsiklott mögöttem. Sejtettem, hogy a kocsiban ülő Bellát vizslatja. A következő pillanatban fogta magát és berontott a házba, én pedig követtem őt.
- Azt, - folytatta odabent, ugyanúgy a lépcsőkorlátnak támaszkodva, ahogy Charlie szokott. – Hogy elhívtad azt a vérszívó nődet hozzánk vacsorára!
Hát persze, mi más lehetne a baja. Egy pillanatig azonban nem tudtam eldönteni, hogy azért zavarja ez, mert féltékeny Bellára, és nem bírna elnézni minket együtt, vagy mert Bella történetesen az ősi ellensége. Valószínűleg mindkettő miatt, egyszerre…
- Először is, az anyád volt az, aki annyira ragaszkodott hozzá, hogy hívjam meg, másodszor ez nem te a házad, és azt hívok meg, akit akarok! – szálltam vitába markánsan csengő hanggal.
Leah méregetett egy darabig, mintha a gyengeségeimet próbálná meg felmérni.
- Ugyanannyi jogom van belépni ebbe a házba, mint neked! És az anyámat hagyd ki ebből! Ő nem tudja, micsoda szörnyeteg a kurvád!
Na ez volt az a pont, ahol betelt a pohár. Előrébb léptem egyet, kimutatva, hogy nem félek, bár, ha most változna át, ez mit sem érne vele szemben. Bella szerint azonban, ez nem ma fog megtörténni, engem viszont, ha felbosszantanak olyan vagyok, mint egy felrázott kólásüveg: ha kinyílok, minden kiárad belőlem.
És hogy ne bosszantsam fel Leah-t? Ezek után már késő volt visszakozni.
- Ha még egyszer lekurvázod a barátnőmet…
- Akkor mi lesz nagyfiú? – dacolt velem és egyből előbukkant Leah vadorzó énje.
Mielőtt mondhattam volna valami csúnya, fenyegetőt, hadarta tovább a vádjait. Ekkor már nem bírt egy helyben maradni, elkezdett mászkálni a nappaliban.
- Hát nem fogod fel, milyen veszélyes a családra nézve? És ne merd letagadni, hogy fogalmad sincs, miről beszélek! Tudom, hogy tudod, hogy mi ő! Ő egy gyilkos! Emberek vérén él, ártatlan embereket gyilkol le nap, mint nap és te ezt elnézed neki?
Egy mosoly kísértett a szám sarkában. Tényleg azt hiszi, hogy ez működni fog? Hogy majd ezzel a közhelyes szövegével a lába elé vetem magam és a bocsánatáért esedezem, miközben megesküszöm, hogy ezentúl nagy ívben elkerülőm Bellát és a családját?
- Én meg tudom, hogy tudod, Bella és a családja állati véren élnek. És az, hogy képesek megtagadni önmagukat, a fajtájukat, máris sok millió ember fölé helyezi őket.
Megtorpant és szembe nézett velem. Egy pillanatig azt hittem, most szakad át a gát és változik át farkassá, de nem történt meg. Szemében még mindig ádáz gyűlölet izzott, de ez már nem tudott hatni rám.
- És ezt te honnan tudod? Mondta? És amolyan csökönyös vagy még hiszel is neki mi?! Csak mert úgy néz ki, mint egy topmodell, ti, ostoba férfiak csak úgy isszátok ezeknek a szavait!
Gúnyosan felnevetettem, Leah pedig esetlenül állt és figyelt engem, ahogy leperegnek rólam a szavai.
- A legkevésbé sem érdekel, hogy mit hiszel. Ha azt hiszed, hazudok, vagy ők hazudnak, az sem érdekel. Semmi sem érdekel veled kapcsolatban. Hogy most játszod itt a nap hősét?! Játsszad! Azt hiszed, Bella és a családja még mindig gyilkolnak embereket? Higgyed! Attól ők még ugyanúgy állati véren élnek. Gyűlölheted őket teljes szívedből, attól ők még nem lesznek kevesebbek. És én sem – mélyet lélegeztem, vártam, hogy a szavaim lecsapódjanak rajta. – Az a fontos, hogy én mit hiszek, és hogy ők mik. És én hiszem, hogy ők jók, és tudom is!
Leah rejtelmes arckifejezéssel sétált oda hozzám. Egy karnyújtásnyira állt meg előttem. Arca most vészjóslóan nyugodt maradt, mintha csak várna arra pontra, hogy kitörjön, és legyilkoljon. De valahogy nem tudtam félni tőle. Csak egy dühös, eszeveszettül féltékeny lányt láttam benne, aki megpróbál lelkiismeret-furdalást okozni bennem.
- Akkor ne rám gondolj vagy a családomra – folytatta, mintha meg se szólaltam volna. – Hanem Charlie-ra. Aki imád téged!
- Felesleges rá gondolnom, mert nem lesz semmi baja. Nincs mitől féltenem. Ha Bella olyan lenne, mint amilyennek hiszed, akkor én már rég hallott lennék.
- Majd eljön annak is az ideje!
- Igen, egyszer biztosan, de nem Bella által.
A falat kopogtatta az öklével.
- Istenem, annyira buta naiv vagy… de én nem engedem meg, hogy az a vérszopó betegye a lábát ebbe a házba!
- Kíváncsi leszek, hogyan fogod megakadályozni – szám mindent tudó vigyorra húzódott.
- Nem engedem, hogy anyámnak csak egy haja szála is meggörbüljön, csak mert belezúgtál egy vérszívóba! – hangját a düh és reményvesztettség, hogy nem fog meggyőzni, a végsőkig strófálta.
- Semmi baja nem lesz anyádnak! – szálltam vitába ismét.
- De igen! – ordította, ahogy csak a torkán kifért.
És azzal a lendülettel nekilökött a mögöttem álló asztalnak. Elvesztettem az egyensúlyom a nem várt lökéstől és nekiestem az egyik széknek. Nem csinálta erősebben egy hétköznapi lánynál, de Bellának ez is elég volt, hogy nyomban besüvítsen a házba és védőbástyaként kettőnk közé álljon.
Bella ugyanaz a Bella volt, akivel akkor volt szerencsém összetalálkozni, mikor Port Angeles egyik sikátorában megmentett engem és egy bajba jutott nőt. Vadállatiassá vált a külseje, és a szemfogait Leah-ra vicsorította, mint egy harcra kész párduc. Szemeiben eleven élt a gyilkolás tüze, vagy legalábbis a megfélemlítésé. Emberi mivolta fedőbőrként hámlott le róla.
Leah azonban ugyanolyan ember volt, mint én. Legalábbis ebben a pillanatban biztosan. Átszáguldott a szobán és mikor feleszméltem, ő már a szoba másik zugában állt, és őszinte félelem csillogott a szemében.
Leah aprókat lélegzett, Bella pedig ugrásra készen állt. Valószínűleg attól tartott, hogy át fog változni, hiszen így, emberként nem lenne túl veszélyes ellenfél számára.
Nem kellett sok idő ahhoz, hogy megbizonyosodjon, nem fog átváltozni. Lazított a testtartásán és a száját is összecsukta.
- Elmegyek – Leah csak ennyit mondott, majd elkezdett a kijárat felé botorkálni. Szemeit azonban nem vette le Belláról.
Aztán elérte az ajtót, és nem láttuk többé.