The Immortal Heart

10. De tudtam, hogy ez csak azért csinálja, hogy elijesszen magától

Minta egy képeslapba csöppentünk volna. A legcsodálatosabb képeslapba a világon. A legelbűvölőbb hely, amit eddig láttam.
Az óriási fenyvesek árnyékából kilépve, egy tisztásra értünk. A végeláthatatlan erdőhöz képest ez egy zsebkendőnyi hely volt csupán, de mégis ennyi pont elég volt ahhoz, hogy a világ egyik legszebb helyévé avanzsálódjon. Ráadásul ez egy olyan hely, amit az emberek nem ismernek – érezni lehetett rajta, hogy a civilizáció még nem érintette.
A rét közepén egy tavacska állt, melyet minden oldalról sziklák öveztek. A legmagasabb szikláról víz zubogott alá a tóba, szépen komótosan és nem olyan durva sebességgel, melynél nem hallhatnánk egymást.
Az egész látvány, ami elénk tárult tényleg valamilyen utazási magazin kiretusált címlapjára illett volna. Nem gondoltam volna, hogy még léteznek a földön ennyire békés, meghitt, idilli helyek, melyeket még nem mocskolt be a világ pora. Már nem vágytam étteremre, vagy parkra, mert rögtön megértettem, miért hozott ide Bella.
Végig magamon éreztem Bella tekintetét, miközben körülnéztem a tisztáson. Az arcomra bizonyára kiült a döbbenetem, hiszen Bella tekintete mintha felragyogott volna, nyomát sem hagyva az ingerültségnek.
- Gondoltam, hogy tetszetni fog – mondta, mosolyogva.
Majd elindult a tavacska felé, én pedig követtem.
- Ez a kedvenc helyem…. – folytatta Bella lágy hangon – Gyakran jövök ide, ha… egyedül akarok lenni.

Némán, szinte megbabonázva követtem Bellát a kristálytiszta vizű tó felé, egy olyan helyre, ahol a partot nem szegélyezték sziklák, hanem a szinte vakító, puha zöld füves partot csapdosta a víz.

Éreztem, hogy szívem hevesen zakatol. Igyekeztem higgadt maradni, miközben leültünk a tó partjára. Ökölbe szorítottam a kezem, nehogy kinyújtsam, és megérintsem, ezzel elijesztve őt, mint egy megriadt őzet a vadonban.

Alig hittem el, hogy kettesben lehetek vele… csak erre tudtam gondolni az elmúlt héten, és egyszerre teljesült a vágyam… de most, hogy itt ülök ezen a csodás, világtól elzárt helyen, ilyen közel Bellához, miközben a bódító illata körbelengett, nem tudtam mit kellene mondanom, vagy tennem… Olyan volt az egész, mint egy álom, olyan hihetetlen és valószerűtlen. Éreztem, hogy a bőröm bizsereg, és a szám kiszáradt.

Üljek csöndben és várjam meg, hogy ő hozza fel a témát? Vagy én tegyem meg az első lépést, és kérdezzek?!

A szám szélét kezdtem harapdálni, miközben szemem sarkából láttam, hogy Bella engem néz, miközben egy fűszálat morzsolgat az ujjai között.

- Tudod Edward… - kezdte Bella, mire felé fordítottam a fejem – Ami tegnap este történt… - láttam rajta, hogy keresi a szavakat. Egy ideig a kezeit figyelte, melyben már a második fű szállat kezdte tépkedni, majd hirtelen rám nézett, és olyan elszántságot láttam a szemében, ami megijesztett. – Van egy betegségem. Olyankor rohamok jönnek rám, és magas lesz az adrenalin szintem…
Magas adrenalin szint?!

Felhúztam a szemöldököm, és kérdőn néztem rá. Szinte láttam a kételkedő arckifejezésemet visszatükröződni a szemében. És bizonyára ő is felfogta, hogy azért nem vagyok annyira kretén, hogy ezt bevegyem.
Ahhoz, amit tegnap este a sikátorban láttam, semmi köze nem volt a magas adrenalinnak. Amikor bennem túlpörög az adrenalin, akkor maximum gyorsabban futok valamivel, de akkor sem tudok kopaszokat nekivágni a falnak. Nemhogy egy ötvenkilós csaj.
Reméltem, hogy puszta testtartásommal is már tudatára adtam, hogy valami más magyarázatot kell kitalálnia. De legfőképpen az igazságra voltam kíváncsi. Bár azt már úgyis tudtam, csak az ő szájából szerettem volna hallani.
- Viccelsz velem? – buggyant ki a számon.
Nem akartam durva vagy követelőző lenni, de a hangom valahogy mégis ilyen hatást keltett. Bella elfordította a fejét a tó felé, tekintete a messzeségbe vándorolt. Majd olyan gyorsan nézett rám újra, hogy nem is bírtam felfogni.
- Nem – szólt, mézédes hangon. – Eszemben sincs, Edward. Tényleg ez történt. Mint mondtam, ez egy betegség. Ilyenkor…
- Állj, állj, állj! – szakítottam félbe erélyesen, még a kezemet is feltartottam a levegőbe.
Bella bárány szemekkel meredt rám. Nyílván nem volt hozzászokva ahhoz, hogy félbeszakítják. Elég hazugságot hallottam már anyámtól és apámtól, nem akartam még Bellában is csalódni. És ahhoz sem volt kedvem, hogy felesleges „nem, de igen” köröket fussunk. Ekkor jutott eszembe, hogy most jól jönne egy cigi. Nem is emlékeztem, mikor gyújtottam rá utoljára. Az elmúlt napok furcsaságai teljesen elfeledtették velem a nikotinfüggőségemet. Hogy remegő kezeimet némiképp lefoglaljam, Bellához hasonlóan tépkedni kezdtem a nedves füvet.
- Bocs, de nem vagyok kíváncsi a hazugságaidra. Nem vagyok annyira zakkant, hogy bevegyem a kis adrenalinos mesédet.
Bella megadóan felsóhajtott. Úgy tűnt, beletörődött, hogy veszített. Kíváncsi voltam, mint talál ki ezután.
- Hát jó – mondta. – Akkor mit mondjak? – kérdezte szemrehányóan.
- Az igazat! – követeltem.
- De hisz ez az igazság!
- Mindketten tudjuk, hogy nem!
Sziporkázott a levegőben a feszültség. Mi a francért ennyire makacs ez a csaj?!
Tudtam, hogy Bella sokáig gondolkodhatott ezen a kis mesén, biztosan megbeszélte a kis családjával is. Együtt dönthették el, hogy ezt fogja beetetni velem, hiszen akár ilyen betegség még létezhet is. Csakhogy én ott voltam és láttam, hogy ilyet még a legdurvább dózisú adrenalin beadagolása sem okozhat!
Persze valamilyen szinten értettem, hogy próbálja megmagyarázni a dolgokat. Lehet, hogy fordított helyzetben én is így tennék. Elvégre ez az ő féltve őrzött kis titkuk, amit még valószínűleg senkivel sem osztottak meg eddig. És az is érthető, hogy nem bíznak bennem…
Ekkor Bella felpattant a földről és a tisztás másik végébe száguldott.
Merthogy száguldott, emberi szemmel nem követhető sebességgel. Egyik percben még itt ült mellettem, a másikban pedig a tisztás végén állt nekem háttal. Megmerevedtem ijedtemben. Olvastam valahol az egyik oldalon a neten, hogy a vámpírok hihetetlenül gyorsak, de élőben látni….

Éreztem, hogy eltátottam a szám, majd gyorsan becsuktam.




És ezek után még tagadni akarja, hogy…
- Jól van! – kiáltotta a tisztás másik végéből. Háttal állt nekem, de jól értettem a szavait. – Te nyertél! Tényleg… - elakadt a hangja, majd sóhajtott és folytatta. – tényleg, nem ez az igazság. De nem hiszem, hogy megértenéd…
- Értem – szóltam közbe ismét.
Bella ekkor szembefordult velem és tett pár lépést felém – emberi tempóval.
- Mi az, hogy érted? – kérdezte, összevont szemöldökkel.
- Tudom, hogy mi vagy… azt hiszem – az utolsó két szót suttogva ejtettem ki, de Bellán látszott, hogy értette.
Megint elindult felém, én is felálltam, és hasonlóan tettem, míg nem egymás elé értünk. Karnyújtásnyira álltunk meg egymástól.

- Igazán?! – kérdezte, és mintha már tudta volna előre a választ

Minden, ami tegnap este történt, ebben a percben érte el a tetőpontját. Minden Bella körüli furcsaság itt és most fog kiderülni. Tudtam, hogy igazam van, és mégsem voltam benne biztos. De, ha Bella mégis az aminek hittem, nem fogja letagadni. Maximum szemberöhög, de egy ilyen mosolyért megéri beégetni magam.
- Tudom, hogy nem vagy ember.

Szívem hevesen vert, izzadtam, és ugyanakkor kirázott a hideg. Nem tudom, hogy attól volt e, hogy Bella közelében lehetetek, vagy attól, ami történni fog…

- Ezt az internetről derítetted ki? – Vonta fel tökéletes szemöldökét.

Honnan tudta, hogy a neten böngésztem?

Valószínű kiült a megdöbbenés az arcomra, mivel Bella elmosolyodott.
- Mi az, leskelődtél utánam? – kérdeztem játékosan.
- Zavarna?! – nézett a szemembe.

Gondolkodás nélkül feleltem.

- Nem.

Láttam, hogy meglepődött válaszomon: szeme elkerekedett, és vonásai megmerevedtek. Kérdő tekintettel fürkészte arcom, de nem láthatta nyomát annak, hogy nem mondok igazat, mivel őszintén vágytam arra, hogy Bella Cullen legalább annyira érdeklődjön irántam, mint amennyire én őiránta.

Egy ideig egymás szemébe néztünk. Egyikünk sem szólalt meg, csak a szikláról csobogó víz törte meg a köztünk beállt csendet.

Számtalan gondolat suhant át az agyamon, ahogy Bella aranyszínű szemét figyeltem, melyben mintha valami furcsa tűz égett volna. Ismét rám tőrt a vágy, hogy megérintsem hófehér márvány-szerű bőrét, de erőt vettem magamon, és éreztem, ahogy a körmöm a tenyerembe váj, miközben ökölbeszorítottam a kezem.
Embertelenül gyönyörű volt. Már-már attól féltem elillan, ha megpróbálom megérinteni őt.
Már számtalan alkalommal elkalandoztam szépségén, irgalmatlanul eszményi vonásain, próbálva megfejteni, hogy vajon csak a természet volt ennyire bőkezű vele vagy pedig tényleg egy nem emberi lényről van szó. Csakhogy elég különös volt, hogy valahogy úgy fogadta örökbe a Cullen házaspár a gyerekeket, hogy mindegyik messze kitűnik szépségével az emberek közül. Vagy volt ezzel valami hátsó szándékuk, mondjuk celeb pályára küldve őket a gyors meggazdagodás reményében, vagy pedig van valami kis titkuk a mivoltukkal kapcsolatban.
Most már biztos voltam magamban és az elméletemben. És ahogy teltek múltak a percek, úgy igazolt Bella minden egyes szót, amit olvastam a fajtájukról.
Meglepődtem magamon, hogy milyen jól bírom a szemkontaktust, de közel sem olyan jól, mint Bella. Nekem muszáj volt megszakítanom, de ő egy pillanatra sem nézett félre. Végül én törtem meg a csendet.
- Mi vagy? – kérdeztem, nyugodt hangon, öntudatosan.
- Azt mondtad, tudod – felelte Bella, még mindig engem kémlelve, mintha megpróbálna olvasni a gondolataimban vagy valami hasonló.
- A te szádból szeretném hallani.
- Hát jó, akkor megmutatom.
És abban a pillanatban Bella emberfeletti sebességgel a tisztás másik végében termett. Egy nagy szikla mellett állt, velem szembefordulva. A hirtelen jött mozdulattól hátrahőköltem, és csak remélni tudtam, hogy ez nem tűnt úgy, mintha félnék.
Ami azonban ezután jött, az minden képzeletemet felülmúlta. Bella kinyújtotta egyik karját, és szikla felé nyúlt. Közben végig engem figyelt, összevont szemöldökkel, zord arckifejezéssel. Aztán letört a sziklából egy darabot, majd az ujjai között finom porrá morzsolta szét. Végül kinyújtotta a tenyerét, hogy azután a szél útjaira bocsássa.
A művelet alatt meg se moccant, csak a kezét mozgatta, az ujjait. Jól tudtam, hogy erre a világ legerősebb embere sem lenne képes.
De itt nem állt le.
Egy szempillantás alatt a hátam mögött termett. Éreztem, hogy elsuhan mellettem, ami arra késztetett, hogy ösztönösen megforduljak a tengelyem körül. És valóban, ott állt a rét túlsó végében, engem figyelve. Meg se várta, hogy felfogjam a történteket, máris nyúlt a legközelebbi fenyő felé. Két kézzel megragadta az egyik ágát, egy leheletnyi mozdulattal megrántotta, és tőből, gyökerestől kidöntötte azt.
A fa kettőnk közé a földre csapódott hatalmas robajjal. A madarak a körülöttünk lévő fákról ijedtükben felröppentek, és egy pillanatra csend borult az erődre. Majd hihetetlen sebességével felpattant a fára, majd előttem termett. Aztán pedig a tó másik oldalán, majd a szikla tetején.
Nem győztem kapkodni a fejem, de így sem tudtam követni őt. Úgy ugrált ide-oda, mint egy nikkelbolha, fürgeségével teljesen elszédített.
Végül a szikla tetején állapodott meg, szeme villámokat szórt, mintha engem akarna büntetni ezekkel a hihetetlen képességekkel.
- Látod, Edward?! Látod, mire vagyok képes? – kiáltotta, erőszakos hangon. – Egyetlen ujjammal tudnák veled végezni, és még csak meg se kellene erőltetnem magam. Nem tudnál elmenekülni, nem tudnál velem harcolni! Azt tehetnék veled, amit akarok!
Tudtam, hogy igaza volt. Ezek után már kétség sem fért hozzá. Ez az angyal megölhetne.
De nem fog.
- Még mindig nem félsz tőlem, Edward?
Nem kellett gondolkodnom a válaszon.
- Nem. Tudom, hogy nem fogsz bántani – én magam is meglepődtem, mennyire markánsan csengett a hangom. De nem kellett színlelnem ezt, mert így éreztem.

Nem tudtam miért voltam ilyen magabiztos, hiszen éppen az imént tett tanúbizonyságot arról, hogy akár könnyűszerrel tudna végezni velem. De valami azt súgta, hogy nem tudna bántani, hogy képtelen lenne rá. Nem tudtam rá úgy tekinteni, mint egy veszélyes lényre. Ő számomra, ahogy ott állt azon a sziklán engem nézve, egy angyalnak tűnt, akit valamiért a földre száműztek.

- Miért nem vagy olyan mint a többi ember? – szólt Bella, majd mint egy gazella leugrott a szikláról, leült a tó partjára felhúzta térdeit, és ráhajtotta fejét.

Nem igazán tudtam, hogyan is értette ezt a dolgot.

Igyekeztem lenyugtatni hevesen verő szívemet, majd odasétáltam mellé, és letelepedtem a puha fűbe Bella közelébe.

Egy ideig csöndben ültünk ott a tó partján, és hallgattuk a vízcsobogását. Fejemben közben kavarogtak a gondolatok: abban biztos voltam, fogalmam sincs, hogy miért, hogy Bella nem fog bántani, és az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem ember. De ahogy itt ültem mellette, rájöttem, hogy ez egyáltalán nem érdekel.

- Tudod, más már rég elmenekült volna…. Te miért vagy még mindig itt? – nézett a szemembe.
- Mondtam, hogy nem félek tőled.
- Pedig kellene… Hát nem veszed észre?! Én.. én veszélyes vagyok…. Egy gyilkos… ragadozó… Nem olvastad ezt az interneten? – hangja valahogyan kétségbeesettnek és szomorúnak csengett.
- Nem érdekel, hogy mi vagy… - szeme elkerekedett – Én csak… szeretnék a közeledben lenni… Muszáj, a közeledben lennem, mert úgy érzem, csak akkor…. Élek igazán. – Még én is meglepődtem hirtelen kifakadásomon. Egyszerre olyan meztelennek, csupasznak éreztem magam, most, hogy felfedtem érzéseimet előtte. De nem bántam, mert ez volt az igazság.
- Nem tudod, miket beszélsz!
- Dehogynem! – emeltem fel hangom – Hát nem ezt bizonyítja, hogy még mindig itt ülök veled, ilyen közel hozzád, annak ellenére, hogy pontosan tudom, hogy könnyűszerrel tudnál végezni velem… Bízom benned!

Bella motyogott valami az orra alatt, ami valahogy úgy hangzott, hogy „kecskére a káposztát”, de nem vagyok benne biztos.

- Azt mondtad tudod mi vagyok! Hát mondd ki! Öntsünk tiszta vizet a pohárba! – Követelte, talán azt remélve, hogy ezzel majd megingatja a magabiztosságom.

Hezitálás nélkül feleltem:

- Vámpír – Olyan idegenül hangzott ez a szó a számból, annak ellenére, hogy az elmúlt éjszakát a tanulmányozásukkal töltöttem.
- Akkor gondolom azt is tudod, hogy mit eszünk?!

Tisztában voltam vele, hogy a hiedelmek szerint a vámpírok vérrel táplálkoznak, ezért is nevezik őket vérszívóknak. Egy gondolat hirtelen szöget ütött a fejemben: Ha Bella, és a családja is vámpír, akkor hogyan tudnak az emberi társadalomba beágyazódva élni anélkül, hogy letámadnák őket? És Carlisle hogyan lehet orvos, mikor ott nap, mint nap vérző betegekkel kell találkoznia. Nem csapolja le a kórház vérkészletét? Vagy csak nem tud róla a kórház?
Gyorsan elhessegettem a képeket, melyeken Carlise a haldokló betegeket segíti a halálba a maga módján, és igyekeztem arra koncentrálni, amiért most itt vagyunk. Talán Bella most is legszívesebben kiszívná a vérem… talán nem is az ereje által ölne meg, hanem a szomjúsága miatt.
De még ez sem tudott elrettenteni tőle. Nem féltem. Nem hittem el, hogy bántana, és azt sem, hogy megölne, mert a véremre szomjazik. Pedig most is ádáz tekintettel nézett rám, mely szinte a csontomig hatolt és belülről égetett. De tudtam, hogy ez csak azért csinálja, hogy elijesszen magától.
- Vért– feleltem Bella kérdésére némi gondolkozás után.
- Úgy mondod, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne…- Elmosolyodtam ezen.
- Csak nem azt vártad, hogy sikítozva rohanok el?
- Lehet…. Minden normális ember ezt tenné…
- Akkor én úgy tűnik nem vagyok normális, – közelebb húzódtam hozzá. – mert mint mondtam, tudom, hogy nem fogsz bántani.
- Hogy lehetsz ebben ilyen biztos? – suttogta alig hallhatóan, majd lenézett az ölébe.
Ekkor olyat tettem, amit nem akartam volna. De extázisba estem a közelségétől, és többé már nem voltam ura a testemnek. Előrenyúltam és a kezemmel felemeltem az állát, így kényszerítve őt, hogy a szemembe nézzen. Bőrének hidege elektromos áramként csapta meg a kezem. Még a fogaim is összekoccantak egy pillanatra, de nem húzódtam el. Tekintete már nem volt ellenséges, hanem lágy, sima és mézédes.
Közelebb hajoltam hozzá, és már-már kényesen kevés volt közöttünk a távolság. Éreztem jéghideg leheletét, ami ugyanolyan édes és borzongató illatú volt, mint egész lénye. Tudtam, hogy ha ez csak egy vízió, akkor most fogok felocsúdni belőle. De csak teltek a másodpercek és nem tört meg a varázs. Nem ébredtem fel a sötét szobámban, vagy a suli padján. Ott voltunk és ennél valóságosabb már nem is lehetett volna az élmény.
- Csak tudom – suttogtam a választ.
Néztük egymást, hosszú másodpercekig, percekig, talán órákig is. Nem tudtam. Teljesen elveszítettem az időérzékemet. Mintha megállt volna az idő.
Az egész testem megkövült. A kezemet egyszerűen nem tudtam elhúzni Bellától.
Amikor végre úgy éreztem, uralom a testemet, csak annyit tudtam tenni, hogy még közelebb hajoltam hozzá, lassan lehunytam szemem, míg az ajkaink között nem maradt távolság.