The Immortal Heart

11. Nem érdekelt, hogy meg akar ölni

Pár napja még a legszebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy most itt fogok ülni Bella Cullen-nel az erdő közepén egy képeslapba illő réten, miközben ajkaink lassan egymásba olvadnak….

Még soha nem éreztem ilyet. Mintha a belsőmben perzselő lángok csaptak volna fel, mely lassan az egész testemben szétterjedt, míg bőröm libabőrös lett és szinte reszkettem. Aprókat lélegeztem, és szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem nyomban szétrobban.

Eleinte hezitált, és szinte kővé dermedt, amint ajkam megérintette az övét, mely kemény volt és jéghideg, de mégis olyan édes, hogy nem tehettem mást, mint felnyögtem. Ahogy teltek múltak a másodpercek, megadta magát, és egy halk dorombolás kíséretében lassan felemelte karját, a tarkómra tette, és magához húzott. Én még mindig úgy éreztem, hogy nem lehetek elég közel Bellához, így egyik kezemmel átkaroltam derekát, a másikkal pedig tenyerembe fogtam arcát.

A csók nem volt szenvedélyes, nem volt nyelv-akció, meg ilyenek, inkább édes volt, bájos, és gyengéd, tele ígéretekkel és vágyakkal, pont, mint Bella maga. De még is ez volt a legjobb csók, amiben részem volt.

Nem tudom meddig maradhattunk úgy, szorosan egymáshoz bújva, miközben ajkaink lassan simogatták egymásét. Mint azt már megszokhattam, ha Bellával vagyok, a világ, és a kicsiny rét megszűnt létezni, egyszerre nem hallottam a víz csobogását, a madarak énekét, csak a szívem vad zakatolását, mely mint egy ütemes dobpergés csengett valahol a távolban. Bella pedig mintha nem is lélegezett volna.

Végül lassan mindketten elhúzódtunk. Mikor kinyitottam a szemem láttam, hogy Belláé még csukva van, és szája résnyire nyitva. Olyan hihetetlenül szép volt, hogy nem bírtam megállni, tenyeremet, mellyel még arcát fogtam, lassan lehúztam álláig, és hüvelykujjammal végigsimítottam sápadt ajkát.

Bella szemhéja hirtelen felpattant és egyenesen rám nézett. Szemei szokatlanul tágak voltak, és mintha pár árnyalattal sötétebbek is.

- Uram atyám… Jól vagy? Minden rendben? – fakadt ki hirtelen Bella aggódó hangon, majd jéghideg kezével megtapogatta az arcomat, és számat, talán sérülések nyomait keresve.

Olyan jól esett jéghideg érintése felhevült bőrömön.

- Persze, miért ne lennék jól?! – értetlenkedtem vigyorogva, miközben belsőm, csak úgy tombolt a csók és Bella érintésének hatására.
- Tudod, az én fogaim nagyon… élesek… - magyarázta, miközben lágyan tenyerébe fogta arcom, majd felnevetett idegességében. – És könnyedén megsérthetlek vele… akár… - Nem fejezte be, de sejtettem, hogy valami olyasmit akart mondani, hogy akár le is haraphatja a nyelvem, vagy valami hasonlót.

De ez egy csöppet sem érdekelt, elvégre megcsókolhattam Bellát, és ez olyan földöntúli boldogsággal öntött el, hogy szinte tíz centivel a föld felett lebegtem.
- Nem éreztem semmi éleset, és ha minden igaz még a szám is meg van. – biztosítottam, és erre mintha megkönnyebbült volna. Még közelebb húzódtam felé, és gyengéden megérintettem ajkaimmal hűvös csuklóját.
- Edward én, vámpír vagyok! - mondta komoly szemekkel – Engem… minket a szomjúság irányít… gyilkolásra teremtettünk. Azért nézünk ki így, hogy magunkhoz csábítsuk az áldozatunkat. Minden egyes tulajdonságunk vonzó az emberek számára. Ezért vonzódsz hozzám te is. Mert elbűvölő a külsőm, és az illatommal leveszlek a lábadról. Ez mind-mind azért van, hogy magunkhoz édesgessük az „ennivalót”!
- Hányszor mondjam még, hogy nem érdekel mi vagy, vagy, hogy mit eszel… - fogtam meleg kezemmel az ő jéghideg kezét, és mélyen a szemébe néztem - … Én csak… veled akarok lenni…
- Én is veled akarok lenni… - suttogta Bella, majd bizonytalanul felém hajolt, és az ajkamra nyomott egy édes csókot.

- Tudod… - kuncogott, miután elhúzódott - … ez volt az első csókom…. Illetve a második.
- Igazán? - Hangomon érezni lehetett, hogy mennyire feldobott a hír.

Abból ítélve, ahogyan a suliban a fiúk vizslatják Bellát és a nővéreit valószínű, hogy népes rajongó táboruk lehet, és mivel Bella az egyetlen Cullen lány, aki még szingli, így biztos, hogy már jó páran bepróbálkoztak nála, legyen az akár ember, akár vámpír…

Abban is biztos voltam, hogy Bella a fajtájuk között is kiemelkedik külsejét illetően, így végképp nem értettem miért pont velem üldögél itt, és nem egy jóképű, alsógatya modell kinézetű vámpírsráccal…
- Kérdezhetek valamit? - néztem egyenesen Bella szemébe.
- Sejtettem, hogy lesz néhány kérdésed… - fűzte össze Bella vékony, jéghideg ujjait az enyémekkel. Ahogy ránéztem összekulcsolt kezünkre, elöntött valami melegség, és erős késztetést éreztem, hogy ismét megcsókoljam.
- Hány éves vagy valójában?
- Egy nőtől nem illik ilyet kérdezni – kuncogott.

Annyira jó volt ilyen felszabadultnak látni. A megszokott merev, szorongó Bella arcán, most egy vidám mosoly ült, és a szeme is valahogy még szebben csillogott.

- Tudom, de azt olvastam a neten… - kezdtem, de félbeszakított.
- Oh igen, az internet… - nevetgélt. – Szóval felmentél a www.mindentavámpírokról.com-ra és …
- Bárcsak ilyen egyszerű lett volna – vágtam közbe, visszaemlékezve a hosszú órákra, amit a gép előtt töltöttem miközben igyekeztem kiszűrni a sok filmes adatbázisból, és elvont szerepjátékos oldalakból a számomra használható oldalakat.
- Tudom… láttalak – felelte olyan halkan, hogy alig hallottam. Lehajtotta fejét, és a kezeinket nézte, melyek még mindig szorosan egymásba voltak fűzve.
- Szóval akkor tényleg leskelődtél, nem csak viccelődtél az előbb?! – nem tudtam az arcomról eltüntetni a megjelenő vigyort.
- Zavar?! – nézett fel aggódva tágra nyílt szemekkel.
- Már mondtam, hogy nem! Épp ellenkezőleg! – húzódtam hozzá még közelebb… - Valahogy örülök neki és jólesik, hogy érdekel, hogy mivel töltöm az estéimet. Eszembe jutott a mai reggel, mikor felébredtem, és Bellát pillantottam meg a szobámban, valamint az a sok álom, melyben ő szerepelt és az, az eper illat…. Ezek szerint tényleg a szobámban járt… az én apró szobámban… A gondolattól még boldogabb lettem…
- Hihetetlen vagy – suttogta nevetve.
- Na akkor válaszolnál a kérdésemre?! – tereltem vissza a témát, mivel tudtam, hogy ha így folytatjuk, akkor soha nem tudok meg többet róla
- Rendben…. – lehajtotta a fejét, és ismét komor lett az arca. – 1890ben születtem Chicagóban…. –felnézett és tudtam, hogy a reakciómat várja.

Nem tagadom azért meglepődtem. Azt tudtam, hogy a vámpírok sokáig, évszázadokig, évezredekig élnek, de valahogy arra számítottam, hogy Bella úgymond még fiatal az ősatyáik között. Hogy talán csak pár évvel idősebb nálam. Még a 10 évnyi korkülönbség is tetemesnek számítana, hát akkor a jócskán száz esztendő… szűk látókörű emberi agyammal nem is bírtam felfogni mennyi idő ez valójában. Hihetetlen volt belegondolni, hogy Bella megérte az első és második világháborút, nem is beszélve arról, hogy szemtanúja volt az ipari forradalomnak, és szó szerint végignézte és végignézi, hogyan fejlődik vagy éppen bomlik le a világ…
És mégis, még mindig úgy néz ki, mint egy tinédzser lány, arcán nyoma sem volt az elmúlt több mint száz évnek. Habár szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, ezek csupán még fejedelmibbé tették külsejét, és egy csöppet sem látszott többnek 17-nél. Arca sima volt, és holtsápadt, ránc is csak akkor tűnt fel, mikor mosolygott, vagy összehúzta a szemöldökét. Ha az emberek tudnának a vámpírok létezéséről, és azok minden tulajdonságáról, hát egymásnak adnák a kilincset a vámpírrá-változtató-cégek bejáratánál. Néhány éven belül egyetlen ember sem maradna a földön… és vámpír sem, mert nem lenne mit enniük…
Talán a külsején nem fogott az idő kereke, de a gondolkodásmódján, a stílusán, az érzésein biztosan. Az ahogyan beszélt, ahogyan mozgott, minden egyes apró gesztusa sejtette, hogy Bella óriási élettapasztalattal és bölcsességgel rendelkezhet. Bele gondolni is szörnyű volt, hogy hozzá képest én még csak egy újszülött szintjén lehetek… minden tekintetben.
- Ez annyira… – kerestem a szavakat, de nem találtam olyat, ami ebbe a szituációba illene, ugyanakkor ne hozzam magam kellemetlen helyzetbe gyermeteg gondolkozásmódommal – szóval… nagyon fura – nyögtem ki végül, és éreztem, hogy elvörösödik a fülem.
Esküszöm, soha életemben nem vörösödtem még el. Főleg nem lányok előtt. Engem nem tudnak soha zavarba hozni a nők. Talán azért nem, mert még a legbelevalóbb, legrámenősebb csajokat is én hoztam mindig zavarba.
Most azonban összeszámolni se tudom, hányszor lobbantak lángra a füleim és az arcom mindössze néhány perc leforgása alatt.
- Tudom… - felelte Bella, arcán megértés csillogott – Tudom, hogy furcsa neked, hiszen a tegnapi napig maximum a filmekben láttál vámpírokat. Erre megjelenek én a magam száz akárhány évével és felforgatom az életedet. Nem hiszem, hogy erre vágytál volna.
- Tévedsz – vágtam rá markánsan. – Pont rád vágytam. És ha tudtam volna, hogy megismerlek téged, akkor már anyám hasában követeltem volna, hogy had költözhessek Forksba a nagybátyámhoz.
Bella felnevetett, de mintha éreztem volna a hangjában valami olyasmit, hogy „nem tudod, miket beszélsz.” Erősen reméltem, hogy csak rosszul ítéltem meg, és nem gondolja így a dolgot. Be kell bizonyítanom neki, hogy nem félek tőle.
Mert lehet, hogy tegnap megijesztett – és még a gondolatba is beleborzongtam, hogy tényleg így éreztem, és ezt egyáltalán bemerem vallani férfiként – de mára már tökéletesen biztonságban érzem magam mellette. És nem csak biztonságban. Hanem mintha otthon lennék mellette. Mintha hazataláltam volna.
- Edward, – fordította komolyra a szót kis idő után – szeretnék elmondani neked valamit, mert azt hiszem, ezt fontos tudnod, most, hogy… - megköszörülte a torkát, kereste a szavakat – most, hogy közelebb kerültünk egymáshoz. – Mi különbözünk a többi vámpírtól. A „mi” alatt engem és a családomat értem. Nem fogyasztunk emberi vért, mert nem akarunk gyilkosok, szörnyetegek lenni. Csupán állati véren élünk.
Na ez megint az a pillanat volt, mikor tátva maradt a szám és úgy kellett figyelmeztetnem magam, hogy csukjam már be. Egyszerre mintha megkönnyebbültem volna.
Tehát nem ölnek embert. Ezek szerint még egy fikarcnyi okom sincs rá, hogy féljek tőle, hiszen sosem bántana. Ez magyarázatot adott arra, miért tudnak az emberi társadalomba beágyazódva élni, éppúgy mintha ők is normális, hétköznapi emberek lennének.
- Látszik rajtad, hogy fellélegeztél – olvasta le Bella a gondolataimat az arcomról.
- Az sem zavart volna, ha embereket esztek… - tettem hozzá sietve, nehogy megint a testi épségem miatt kezdjen el aggódni. Nyomatékot adva kijelentésemnek, megszorítottam a csuklóját.
- Tudom… hiszen ellenkező esetben már nem lennél itt.
Nem tudtam ellenállni neki. Közelebb hajoltam hozzá, hogy ismét a meleg és hideg dinamikus kavalkádjában csókot leheljek az ajkaira. Jeges érintését még mindig késszúrásként érzékelte a bőröm, de ugyanakkor mintha vágyódott is volna utána, mikor nem értek össze a testrészeink. Mint egy kirakós játék összeillő darabjai, kiegészítettük egymást. Átkaroltam a derekát, majd megsimítottam selyem-szerű haját. Ekkor mintha Bella felbátorodott volna, mert ő is átölelte a derekamat. Lassan mozogtak ajkaink, de én alig bírtam türtőztetni magam: ajka, mintha a világ legédesebb, legfinomabb jégkréme lenne!
Percekkel később váltunk szét, Bella húzódott el. Tudtam, hogy hatalmas nyomás nehezedhet rajta. Én emberként testileg-lelkileg vonzódtam hozzá, őt vámpírként talán csak a vérem hajtja. Tisztában voltam azzal is, hogy a vámpírok számára az emberek csak táplálékok lehetnek, és nem látják bennük a szépséget, a társat, a jót. És habár lehet, hogy Bella nem iszik emberi vért, attól még ugyanúgy kívánhatja.
Csak remélni tudtam, hogy idővel magamért fog szeretni és nem a vérem illatáért.
- És mond csak, olvastál a vámpírok képességeiről is? – kérdezte Bella megtörve a csendet.
Ujjaink összefonódtak, a másik karomat a dereka köré fontam. Muszáj volt még egy csókot adom neki, mielőtt válaszoltam volna. Muszáj volt, különben ott haltam volna meg. Bella édesen felnevetett.
- Hát igen. Tudom, hogy nagyon erősek, gyorsak… hallhatatlanok.
- Igen, igen, de én nem ezekről a képességekről beszélek – magyarázta Bella.
Próbáltam felidézni a temérdek internetes adatbázist, a megannyi információt, amelyet egyetlen éjszaka alatt szívtam magamba, de a fenti tulajdonságokon kívül semmi sem jutott eszembe.
- Milyen képességek? – faggattam.
- A földöntúli képességek – válaszolta, de a tátongó űrt nem tömte be vele.
- Hát Bella, nekem eddig a vámpírok is földöntúliak voltak, szóval ezzel nem mondtál sokat – értetlenkedtem, a fejemet vakargatva.
- Egyes vámpíroknak különleges képességeik vannak – világított rá. – Nem mindegyiknek, sőt elég kevés rendelkezik ilyen képességekkel. Ilyen például a gondolatolvasás vagy jövőbelátás.
Rögtön megfogalmazódott bennem a kérdés, még mielőtt átgondolhattam volna a hallottakat.
- Neked is van ilyen képességed?
Nem kellett válaszolnia, hogy tudjam: van. Bella még a vámpírok között is különleges lehet, úgyhogy az lepett volna meg, ha nincs ilyen ereje.
- Igen, van.
- …és mi? – kérdeztem félszegen és már előre reszkettem a választól.
Istenem, csak ne a gondolat…
- Tudom, mit gondolnak mások.
…olvasás.
Atyaég!
Megannyi gondolat záporozott végig az agyamon és körülbelül mindegyik arról szólt, hogy te jó ég, ezt most Bella is hallja?! Tudja, hogy most azt gondolom, hogy vajon tudja e, hogy ezt gondolom?
Aztán mikor nagyjából sikerült rendet tennem az agyamban, eszembe jutott az a sok égő gondolat, melyeket azóta gondoltam, hogy találkoztam vele. Testi szépségének eszményesítése meg a lelkem sötét kis titkai… az egész életem nyílt lap előtte! Végig az volt! Mindent tud rólam immáron.
Tudja, mi üldözött Forksba.
Tudja, mennyire vonzódom hozzá.
Éreztem, ahogy arcom tűzpirossá válik, sőt még a füleim is. A következő pillanatban pedig jeges izzadtság önti el a testem, és majdnem olyan holtsápadt lesz az arcom, mint az övé.
Bella felnevetett. Hát hogyne nevetett volna, mikor megtudtam, hogy életem minden szennyesét önkéntelenül kiteregettem előtte.
- Nyugodj meg – szólalt meg végül.
Nyugodjak meg?!
- Fogalmam sincs, mit gondolsz – tette hozzá magyarázatképpen, mire én felfortyantam.
- De hiszen az előbb mondtad, hogy olvasol a gondolatokban.
- Igen. Ez így van. Minden ember és vámpír gondolatait tudom olvasni – ecsetelte, majd hatásszünetet tartott, természetesen én még mindig a falfehér és tűzpiros között váltogattam az arcszínemet. – Kivéve a tiedét.
Kérdezni akartam, de feltartotta a kezét, lecsitítva a szóáradatot, ami kitörni készült belőlem.
- Ne kérdezd. Én sem tudom, miért nem. Csak nem és kész. Mintha valami blokkolná az agyadat. Lehet, hogy te magad, csak nem tudsz róla. Mindenesetre semmilyen erő nem hat rád.
- Hogy érted, hogy semmilyen erő? – sűrítettem össze a kérdés kavalkádot egyetlen kérdéssé.
- A húgom, Alice, a jövőbelátás képességét birtokolja. Csakhogy a te jövődet nem látja. Nem lát téged. Nem látta, hogy ideköltözöl Forksba, és mi… összeismerkedünk.
- Biztos azért, mert még nem ismert, és … – okoskodtam, miközben éreztem, hogy újabb óriási kő esik le a szívemről.
- Nem. Az teljesen mindegy, hogy nem ismert. Azt Alice-nak látnia kellett volna, hogy én találkozom veled. A bátyám, Jasper érzi és képes befolyásolni mások érzéseit. Viszont ez sem működik rajtad.
Kezdett kicsit túlkomplikált lenni számomra ez a család. Azt mondta Bella, hogy ezek a képességek ritkák, az ő családjukban pedig rögtön három gyerek is rendelkezik ilyesmivel. A másik, hogy miért nem hat rám az erejük. Valami kretén vagyok vagy mi a szösz?
- Szerinted miért nem? – kérdeztem, bár tudtam, hogy nem fog tudni válaszolni rá.
- Nem tudom. Beszélgettünk erről Carlise-sal, és ő sem tudja…

Nem is annyira érdekelt az ok. Elvégre biztonságban vannak a gondolataim, az érzéseim és a jövőm, és most ez volt a fontos. Bármennyire bíztam benne, még nem álltam készen, hogy megosszam vele a gondolataimat.

Bella elhúzódott tőlem, majd a hátára feküdt a puha, csillogóan zöld fűben. Egy ideig csak néztem őt, ahogyan kezeit a hasán összekulcsolva fekszik, teljesen mozdulatlanul, az eget kémlelve. Olyan volt, mint egy porcelánbaba. Alig pislogott, és szinte nem is lélegzett. Arra gondoltam, hogy az idők végezetéig el tudnám nézni őt, anélkül, hogy felkelnék, de minden bizonnyal valamiféle kínzás lenne ez, hiszen nem érinthetném meg.
De ő akarta, hogy megérintsem.
Rám nézett, és egyik kezét felém nyújtotta. Én megragadtam, majd mellé kuporodtam a földre, olyan szorosan, amennyire csak engedte. Az oldalamra feküdve figyeltem őt, míg Bella szemei ismét a sötét felhőkre vándoroltak, melyek vészjóslóan háborogtak, jelezve, hogy tombolni készülnek. Kezeink szoros csomóba olvadtak össze, és habár megremegtem kicsit, valahányszor hozzáért a bőröm, próbáltam még közelebb kerülni hozzá.
Sokáig feküdtünk így a nedves fűben, kéz a kézben, szorosan ölelkezve. A ruhám már egészen átázott, de nem érdekelt. Csak az számított, hogy együtt vagyunk. Mindketten átadtuk magunkat a pillanat nyújtotta hévnek, és azt kívántam bár sose érne véget. Bár mindig itt maradhatnánk együtt, ketten, a világtól és a gondoktól távol.
Sok perccel később Bella felém fordult, lehetőséget adva nekem, hogy ismét megcsókoljam. Még mindig éreztem rajta, hogy visszatartja magát, így igyekeztem én irányítani.
A csókot Bella szakította félbe, váratlanul, hirtelen. Kérdőn néztem rá, de ő megint az eget kezdte el kémlelni. Láttam rajta, hogy valami nincs rendben. Persze sejtettem, hogy még mindig a biztonságom miatt aggódik, de már nem tudtam, hogyan meggyőzni őt tökéletes testi-lelki kényelmemről.
- Bella, mondtam, hogy nem… félek… jól vagyok – kezdtem el, mire próbáltam ismét megcsókolni őt, de ő elfordította a fejét, a tó irányába.
- Nem erről van szó… nem csak erről – magyarázta.
- Hát? – faggattam.
Bella hosszú másodpercekig hallgatott. Csak a vízesés csobogása csapott némi zajt, meg egy állat viháncolása a távolban. Hallgatása sejtette, hogy nem szívesen beszél arról, mi zavarja. Talán valami kínos, vámpírnői-téma… kezdett nagyon izgatni a dolog.
- Igaz, hogy állati véren élünk – kezdte, de a hangja elcsuklott. Fejét még mindig az ellenkező irányba fordította. – De ez nem jelenti azt, hogy nem kívánjuk az emberi vért.
Hát persze, tudtam. Tudtam, és tudnom kellett volna, hogy erről van szó. Számára olyan lehet velem csókolózni, mintha én egy hónapos éheztetés után egy sült csirkével smárolnék. Bele se mertem gondolni, minden egyes velem töltött perc mekkora kínszenvedés lehet neki.
Ekkor felém fordult, a szemembe nézett. Szemében láttam némi szomorúságot és kínt, de ugyanakkor elszánt volt.
- Meg akartalak ölni – jelentette ki úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Egészen idáig nem gondoltam volna, hogy Bella valaha is ki fogja ezt mondani, pedig én magam is tisztában voltam ezzel a ténnyel. Csak… nem épp szívmelengető érzés hallani a lánytól, akit szeretsz, hogy meg akar gyilkolni. Mindezek ellenére még most sem féltem.
Nem érdekelt, hogy meg akar ölni. Egyszerűen nem.
- Mindig is vegetáriánus vagyok, és megtanultam kontrollálni, uralni a szomjúságomat. Ezért is tudok anélkül iskolába járni, hogy tömegmészárlást rendeznék. Teljesen hétköznapi életet tudok élni. Sőt, még akkor is el tudom viselni a vért, ha valaki vérzik a közelemben. Csakhogy te… más vagy, mint a többiek. A te véred… sokkal, tízszer, százszor jobban vonz, mint a többi emberé. Még soha nem kívántam ennyire emberi vért, mint a tiedet. És az illatod…
Megint elakadt a hangja, és megint elfordította a fejét.
Bella jobban kívánja a véremet, mint másokét?
- Ezért viselkedtem veled olyan hidegen eleinte – tette hozzá. – Mert mikor először találkoztunk, nagyon nehéz volt… megállnom… és muszáj volt távol tartanom magam tőled. Csakhogy te bajba keveredtél és a többit már úgyis tudod.
Összeállt a kép: Bella hűvössége, furcsa viselkedése. Szóval mind ezért volt. Tudtam, hogy most azt várja, hogy berezeljek és elfussak az ellenkező irányba. De ettől a vallomástól csak még jobban odaragadtam a földhöz, még közelebb akartam hozzá kerülni.
- Nem érdekel – jelentettem ki.
- Pedig jobban tennéd – vágta rá szilárd, ellentmondást nem tűrő hangon. – Hát még mindig nem félsz?
- Nem! – emeltem fel a hangom.
Kezemmel az arcához nyúltam. Meglepetésemre nem húzódott el, hagyta, hogy megsimítsam jéghideg, tökéletes arcát.
- Nem félek. Nem érdekel mi vagy. Szükségem van rád.
- Nem tudod, miket beszélsz.
Ezután felé hajoltam és megcsókoltam. Olyan szenvedélyesen, olyan határozottan, ahogyan még soha senkit. Bella nem ellenkezett. Karjaival átölelte a nyakamat és elengedte magát. Nem éreztem a félszegségét és a tartását, mert mintha megkönnyebbült volna.

Ezután visszafeküdtünk a földre, egymáshoz bújva, és hol beszélgettünk, hol hallgattuk a vízesés zubogását és a felhőket figyeltük. Annyi kérdésem volt hozzá, annyi mindent tudni szerettem volna még a vámpírokról, a családjáról, a szokásaikról, de mégis a következőkben csak hétköznapi témákról esett szó. Tudtam viszont, hogy nem kell elsietnem a dolgokat. Lesz még bőven időnk rá, hogy mindent elmeséljen. Ez így volt rendjén.

Az idő elrepült és mi észre sem vettük. Csak arra lettem figyelmes, hogy a Nap lassan lebukik a látóhatár mögött és beköszönt a szürkület.
Bella lassan felkelt a földről, és én is hasonlóan tettem. Ruhám teljesen vizes volt, de ez csak akkor kezdett el zavarni, mikor a hűvös őszi szél belekapott.
- Mennünk kell, hamarosan besötétedik – közölte Bella, majd a kezét nyújtotta felém.
Így indultunk el a farengeteg felé.
A számára két perces út az én tempómmal egy közel másfél órás menetelés volt. Bella ezúttal nem törte az utat jó néhány méterrel előttem, hanem egymás mellett haladtunk, kéz a kézben. Habár nem akartam, hogy segítsen, mikor kidőlt fák akadályozták az utunkat, de néha kénytelen voltam hagyni. Persze először egyedül próbálkoztam, sőt én akartam őt felsegíteni, de ő mindig kacagva megelőzött, felsuhant a fára, majd a kezét nyújtotta felém.
- Egyedül is menni fog – vonakodtam valahányszor.
- Ó értem, a férfi méltóságérzet – nyújtotta még mindig felém a karját.
Tényleg mindent megpróbáltam, hogy felvonszoljam magam a hatalmas fatörzsre, de végül inkább ráhagyatkoztam. Kinyújtottam a kezem, megragadtam az övét, és szó szerint felhúzott.
- Öhm… köszi – morogtam az orrom alatt, mire Bella megint felkacagott.
A másfél órás út hamar véget ért, pedig akár egész hátralévő életemben tudtam volna gyalogolni, ha Bella is itt van mellettem és fogja a kezemet. El se fáradtam. Csak piszkosul éhes voltam.
Bepattantunk a kocsiba és néhány perces kocsikázás után megérkeztünk Charlie háza elé. Miután leállította a motort, rám nézett.
- Hát, véget ért a nap – jegyezte meg halkan.
- Túl hamar – suttogtam.
- Még rengeteg időnk lesz.
- Szóval akkor… találkozunk holnap is, ugye? – kérdeztem, reményekkel teli hangon.
- Szeretném – mosolyodott el.
- Én is – bólintottam.
- Holnap úgyis találkozunk az iskolában.
- És utána?
- Utána is.
Odahajoltam hozzá, mígnem homlokaink összeértek, majd lágyan megcsókoltuk egymást. Nem akartam elválni tőle. Nem akartam, hogy elmenjen. Mikor vele vagyok, olyan mintha egy másik dimenzióban lennék, ahol csak öröm van és boldogság, és nem kell szembesülnöm a gondjaimmal. Ahol nem kell Charlie-nak magyarázkodnom, ahol nem töm kajával Sue. Ahol nincsenek rémálmok, ahol nem hiányzik olyan pokolian az anyám. Csak én és Bella. Csak Bella és én.
- Na siess – húzódott el. – Charlie már repesve vár – jegyezte meg kuncogva.
Repesve vár?!
Ekkor jutott eszembe, hogy Bella most hallja, mit gondol Charlie. Nagyon reméltem, hogy nem valami kínos aggódó gondolatok úszkálnak a fejében…
- Akkor holnap – búcsúztam, majd kiszálltam a kocsiból.
- Holnap.
Holtkóros módjára indultam meg a ház felé. Nem láttam, nem hallottam, a lábaim maguktól mozogtak. Ez valamiféle extázis lehetett. Teljesen Bella és a nap eseményeinek hatása alá kerültem. A fejemben zúgtak a gondolatok, sorra idéztem fel az eseményeket, a beszélgetéseket, az illatokat és helyszíneket. Mire felértem a teraszra, és hátranéztem, Bella kocsijának már hűlt helye volt. Ellenben az ablakban megpillantottam leskelődő nagybátyámat.
Mi a…?! Már megint leskelődik!
Mire beléptem a házba, Charlie már a ház másik végében állt, a lépcsőkorlátnak támaszkodva, pont úgy, mint előző este. Sue és a gyerekei már elmentek, legalábbis erről árulkodott a síri csend.
- Szia – dörmögte. – Merre jártál a Cullen kislánnyal?
Ahhoz, hogy Charlie kifaggasson a délutánomról, most tényleg nem volt kedvem. Csak enni akartam és sokáig zuhanyozni. Hónapok óta most először éreztem azt, hogy akár egy egész marhát is meg tudnék enni. Furcsa érzés volt – az éhség az utóbbi időkben csak émelygéssel párosulva vagy egyáltalán nem jelentkezett nálam.
- Erre-arra – morogtam, majd a hűtőt vettem célba.
Kivettem a spagettis tálat, melynek kis részét még ebédre ettem meg. Bevágtam a mikróba majd töltöttem magamnak vizet. A csípő, száraz érzés a torkomban rögtön enyhülni kezdett. Még legalább három nagy pohárral vágtam be. Charlie közben a konyhába somfordált, karjait keresztbe vágta a mellkasán és kérdőn nézett rám. Látszott rajta, hogy az „erre-arra”-val nem érte be és további információkat követel.
Csakhogy én még mindig úgy éreztem, hogy ehhez aztán végképp semmi köze. Én sem faggattam arról, hogy merre jár Sue-val, amikor kettesben vannak, akkor ő se akarja tudni, hogy én mit csináltam Bellával.
- Pontosabban? – bökte ki.
Kivettem a tálat a mikróból és leültem enni. Úgy ettem, mint aki hónapok óta éhezik. Nem bírtam betelni az étellel. Hosszú idő óta most először éreztem az étel ízét. Eddig mintha csak fűrészport ettem volna, egyszerűen képtelen voltam élvezni az ételeket. Biztos voltam benne, hogy a hirtelen megváltozott lelkiállapotom miatt történt ez.
- Csak a városban mászkáltunk… beszélgettünk – szóltam, majd tovább habzsoltam a spagettit.
- Nem azon az iskolai projekten dolgoztatok? – vonta fel a szemöldökét.
El is feledkeztem arról, mit hazudtam neki, még mielőtt elindultunk. Gyorsan kiböktem az első dolgot, ami az eszembe jutott.
- De igen… csak utána elmentünk… sétálni.
Charlie arca mintha felderült volna annak láttán, hogy mennyire jóízűen eszem. Lazított a testtartásán, a kezeit zsebre vágta.
- Örülök, hogy… ilyen sokat eszel – jegyezte meg.
- Éhes voltam – magyaráztam, majd betuszkoltam az utolsó villányi tésztát is a számba.
Legurítottam újabb pohár vízzel, majd betettem a tálat a mosogatóba. A szobám felé vettem az irányt, csakhogy Charlie jelezte a kezével, hogy részéről még nincs vége a beszélgetésnek.
- Na és mond csak… te és a Cullen kislány… szóval… - küszködött a szavak keresésével.
Persze én tudtam, mire akar kilyukadni, csakhogy nem voltam olyan hangulatban, hogy erről most a nagybátyámmal cseverésszek.
- Szóval együtt vagytok? – bökte ki végül.
- Valahogy úgy – válaszoltam félszegen.
Kínos csend telepedett a konyhára. Legszívesebben elmenekültem volna a szobámba, de nem akartam megbántani Charliet. Sokat köszönhetek neki, és egyáltalán nem azt érdemli, hogy csak így faképnél hagyjam.
- Ó – reagált végül. – Ha ő az oka annak, hogy… hogy ennyire javult… az étvágyad, és sokkal jobb a közérzeted… akkor nagyon örülök neki.
Mi?!
Ha mondjuk nem javult volna az étvágyam és a közérzetem, akkor megtiltaná, hogy találkozzunk vagy mi a fene?
- Fáradt vagyok és még van némi leckém – szabadkoztam.
- Persze, persze, menj csak – állt félre az útból, szabad utat engedve nekem az emelet felé.
Felsprinteltem a szobámba és rádőltem az ágyra. Néhány percig lehunyt szemmel próbáltam rendet tenni cikázó gondolataim között.
De nem ment.
Úgy döntöttem inkább, hogy lezuhanyozom. A fürdőszobában annyira lassan mozogtam, hogy nem tudtam elkerülni, hogy bele ne nézzek a tükörbe. Megdöbbentő volt a látvány.
Egy csont sovány, betegesen sápadt idegen nézett vissza rám. A bőröm alatt felsejlettek az erek, a csontjaim is átütöttek rajta. Nyoma sem volt annak a kidolgozott, izmos testnek, melyre annyira büszke voltam annak idején, és melytől a lányok kiájultak a tengerparton. A lábaim mint két gyufaszál, gyengék és iszonyatosan vékonyak. Arcom beesett volt a koplalástól, és sötét karikák éktelenkedtek a szemeim alatt.
Csak egy szó jutott eszembe, amivel jellemezhetem jelenlegi külsőmet: undorító.
Rögtön Bella eszményi teste jutott eszembe: az ő fehérsége nem betegessé, hanem nemessé tette a kinézetét. Gyönyörű izmos alakjához hasonlót csak a magazinok címlapján láttam eddig. Hozzá képest én úgy néztem ki, mint egy csöves.
Gyorsan hátat fordítottam önmagamnak, és próbáltam arra koncentrálni, hogyan hozhatnám helyre magamat. Többet kell ennem, sokkal többet, az tény. Na meg újra el kell kezdenem edzeni. Feltéve, ha van ebben a porfészekben valami normális konditerem.

A nagy sietségben és izgatottságban nem hoztam be magammal ruhákat, így a törölközőt a derekam köré csavarva, anyaszült meztelenül indultam a szobám felé.
Mikor kinyitottam az ajtót megdöbbentem.
Bella ott ült az ágyamon, angyali mosollyal az arcán. Először farkasszemet néztünk, majd tetőtől talpig végigmért.
Ekkor eszméltem rá, hogy semmi más nincs rajtam csak egy törülköző. Éreztem, hogy pipacsvörös hurrikán tombol végig a testemen, beszínezve minden egyes testrészemet. Remegő kézzel a törülközőhöz nyúltam, mert az szinte készült leesni, mivel elég lazán kötöttem meg. Nem is tudtam, mitől érezzem kínosabban magam: attól, hogy félmeztelenül állok Bella előtt, vagy hogy most ő is meglátja, mennyire sanyarú állapotban van a testem.
- Ne haragudj… nem tudtam, hogy… - szabadkozott Bella, majd hihetetlen sebességgel az ablakhoz lépett.
- Ne! Ne menj el! – kiáltottam, szerencsére még időben, mielőtt Bella kiugrott volna.
- Ó… biztos? – kérdezte félszegen, majd megint végigmért.
- Persze, persze, el ne mozdulj, mindjárt… jövök… csak felöltözöm...
Majd azon nyomban a szekrényemhez ugrottam, kikaptam a fekete nadrágot, amiben aludni szoktam, és egy sárga pólót, majd mint a forgószél Kansas-ben, máris a fürdőszobában teremtem újra.
Amilyen gyorsan csak tudtam, felkapkodtam magamra a göncöket, de a kezem annyira remegett idegességemben, hogy kissé tovább tartott, mint akartam.
Kicsit rendbe szedtem a hajamat is, és befújtam magammal a dezodorommal.
Mire visszaértem a szobába, Bellát ismét az ágyamon találtam, kecsesen keresztbe vetett lábakkal.
- Hát te? – kérdeztem, majd lehuppantam mellé.
- Csak gondoltam szólok, hogy elhoztam a furgonodat Port Angelesből. Nem akarlak zavarni… és ne haragudj, hogy így betörtem… én…
- Cssss – helyeztem az ujjamat az ajkára.
Ezután átöleltem és megcsókoltam, hosszan, forrón.
- Pihenned kellene. Nem akarom, hogy miattam legyél fáradt holnap – mentegetőzött, majd felállni készült, de nem hagytam.
- Szeretném, ha maradnál. Kérlek.
Bella egy ideig még kérette magát, de végül rábólintott. Aznap este még egy kicsit beszélgettünk a könyvekről, a zenéről és hasonló apróságokról, míg engem végül elnyomott az álom. Csak arra emlékeztem, hogy az ágyon fekve, ölelkezve hallgatjuk egymás lélegzését.
Soha nem aludtam olyan jól, mint aznap este.