The Immortal Heart

9. Hagytam, hogy történjen, aminek történnie kell

Nem tudom, mikor nyomott el az álom. Az utolsó kép, amire még emlékeztem, hogy már vagy az 1000. Google oldalon rákattintok a „vámpírmítoszok” fülre.
Aztán sötétség.
Mikor másnap kinyitottam a szemem, a fényárban úszó szoba képe fogadott. És Bella.
Bella?!
Gyorsan megdörzsöltem a szemeim, hogy kitisztuljon a kép. De természetesen a szobám üresen ásított. Csak az agyam szüleménye volt.
Csakúgy, mint a tegnap este.
Neeem!
Lassan beugrott minden esemény a tegnap estével kapcsolatban. A kocsim lefulladása, a sikítozó nő, a kopasz, a fekete, majd Bella megjelenése. És Bella természetfeletti ereje, mellyel egy szemvillanás alatt leteperte a két férfit.
Akkor még úgy voltam vele, hogy az egész nem lehet más, csak egy álom vagy hallucináció. Mert ilyen nem létezhet a valóságban, ellentmond a természet törvényeivel.
Amint azonban belevetettem magam a kutatómunkába, egyre csak rá kellett jönnöm, hogy Seth meséje és a tegnap este tapasztalt dolgok egybevágnak. Túlságosan is. Habár a kölyök csak annyit mondott, Cullenek hidegek vagyis vámpírok, az internet kiegészítette azt amit a tegnapi eseménylavina indított el: magyarázatot adott Bella felfoghatatlan erejére, gyorsaságára és hidegségére.
Az egyik felem biztos volt benne, hogy Bella vámpír.
A másik felem, az én kicsinyes, korlátolt emberi agyam azonban folyamatosan ellentmondott a tényeknek. Azt sugallta felém, hogy mindaz, aminek tegnap szemtanúja voltam, csak puszta illúzió volt. Annyira istenítettem Bellát különleges és ritka szépsége miatt, hogy beleképzeltem, ő tényleg nem földi lény. Mert hogy egy ilyen nő messze túlszárnyalja az átlagembereket, így eleve nem lehet ember. És ezért azt a víziót láttam, hogy ő egy szuperhős, egy vámpír.
A laptopom még mindig az ölemben volt, még mindig a Google és még mindig a vámpírtalálatokkal. Gyorsan becsuktam a lapokat, nem akartam újabb érv- vagy ellenérveket magamba szívni, mert már így is annyira össze voltam zavarodva, hogy úgy éreztem, még egy információ és kidurran az agyam.
A gondolatok súlya alatt az ágyból való kikászálódás is nehezemre esett. Mintha 50 kiló plusz súly nehezedne a vállamra, mintha valaki nyomna lefelé, annyira nem volt erőm felkelni. Így inkább visszadőltem a falhoz, és hagytam, hogy az érzések és gondolatok vulkánja magával ragadjon…
Realista embernek tartom magam. Tudom, hogy az élet nem mézesmadzag, meg rózsaszín habcsók. Persze még mielőtt anyám meghalt volna, gondtalan életem volt, de azóta volt „szerencsém” megtapasztalni, milyen az, ha az embernek nincs semmije és senkije, ha csak őrlődik a világban életcél, vágyak és remények nélkül.
És habár kölyökkoromban csíptem a vámpíros történeteket, sosem hittem azt a többiekkel ellentétben, hogy a világon léteznek ilyen lények. Akkoriban csak annyit tudtam róluk a vérszíváson kívül, hogy félnek a fokhagymától, a szentelt víztől, elégnek a napfényben, és koporsóban alszanak. Ezeket végiggondolva, és elképzelve Bellát, amint egy koporsóban hajtja álomra tökéletes fejét, hát elég vicces volt még a feltételezés is.
De akkor sem hittem bennük, még 10 évesen sem.
Soha. Soha. Soha.
És most majdnem 18 évesen szinte hiszek bennük.
De csak szinte.
Nem akartam teljesen elzárni a racionális énemet. Mert még hittem neki egy kicsit. Ha másban viszont nem, hát abban biztos voltam, hogy a mai napon minden ki fog derülni és valamelyik felem kudarcot vall.
Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, és ránéztem az órára, szinte megállt bennem az ütő. Fél kettőt mutatott!
Úgy robbantam ki az ágyból, mintha ágyúval űztek volna ki. Habár Bella nem mondott konkrét időpontot, a „délután” fogalmában azért már jócskán benne jártam.
Beszabadultam a fürdőbe, lezuhanyoztam és rendbe raktam a hajam, majd összeválogattam néhány pofás cuccot az újak közül. Rekordidő alatt el is rendeztem magam, majd leszáguldottam a konyhába.
Vasárnap révén tudtam, hogy Charlie nem dolgozik, így számítottam rá, hogy a nappaliban fog tévézni. Arra viszont nem, hogy az egész Clearwater bagázs vele lesz.
A lépcső tövében vettem észre Seth-et, Leah-t és Sue-t, amint a nappaliban valami roppant izgalmas meccsen idegeskednek, nem is beszélve a nagybátyámról. Fejük egyszerre fordult irányomba, mire leértem.
- Öhm… helló… - köszöntem esetlenül.
- Szervusz, Edward – köszönt Sue kedvesen, majd Seth integetett idétlen vigyorral a képén. Leah valamiért furcsán nézett rám, de nem nagyon érdekelt a dolog. Bementem a konyhába, és mikor kinyitottam a hűtőt, majdnem hátraestem a meglepetéstől: a hűtőszekrény tele volt mindenféle kajával…
Sue úgy látszik bevásárolt…
- Hoztam Spagettit, meg csirkét! – magyarázta Sue, mikor észrevette, hogy a bőség zavara telepedik meg az arcomon.
- Öhm, köszi – hebegtem, majd kivittem a spagettis tálat a hűtőből.
Pont egy adagra való volt, így bevágtam a mikróba, és vártam míg felmelegszik. Clearwateréket és Charliet egyértelműen más hangulatba terelte a megjelenésem, aminek hatására én is kezdtem kínosan érezni magam. Mindannyian fészkelődtek a székükben, mintha valamit mondani akarnának, amiről tudják, hogy biztosan nem lesz az ínyemre. Apropó!
Charlie tegnap este közölte, hogy beszélni akar velem!
Na jó, kezdett bűzleni a sajt. Mi van, ha ki akar dobni a házból, hogy ideköltözhessen Sue a kölykeivel?!
Mikor végigtekintettem rajtuk, árulkodó jeleket kutatva, és Leah-hoz értem, ő azon nyomban lesütötte a szemét. Ugyanis engem vizslatott. Azt hiszem. Szó, mi szó, ma reggel eléggé kicsíptem magam a randi miatt, ezt biztosan ő is észrevette. Eddig csak nagyon slampos állapotomban találkoztunk, amikor elég volt rám nézni, hogy a világ legboldogabb emberének életkedve is elmenjen. Talán csak meglepte a háromszázhatvan fokos változás. Miután kivettem a tálat a mikróból, és nekiálltam enni, Leah tekintetét megint magamon éreztem. De ugyanúgy mint az előbb, akkor is elfordította a fejét a TV irányába. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki.
A spagettim negyedét bírtam csak legyűrni, majd félretoltam a tányért, közben pedig elmorogtam, hogy este megeszem a maradékot.
Ezután, mind a Clearwater család, mind Charlie odajött hozzám az asztalhoz, és leült egy-egy székre. Sejtettem, hogy most következik az a bizonyos beszélgetés. Feszült arcukat elnézve már előre féltem a következő néhány perctől. Legalábbis reméltem, hogy csak ennyi ideig fog tartani, ugyanis a délutánban már jócskán benne jártunk.
Idegesen dobolni kezdtem a lábammal, bár teljesen önkéntelenül. Reméltem így legalább nem húzzák-halasztják a lényegre térést.
- Edward, – kezdte Charlie – mint tegnap említettem, beszélni szeretnék… illetve szeretnénk valamiről.
Megköszörülte a torkát, egy darabig csöndben ült a társaság. Csak a lábdobogásom zavart bele a csendbe. Kérdőn néztem rá, így bátorítva, hogy nyögje ki végre, amit akar.
- Szóval, arról van szó, hogy tudod élt itt Forksban egy nő, Anna Knight, aki a múlt hónapban elhunyt – megint megköszörülte a torkát, én meg a szememmel szuggeráltam, hogy köhögje már ki a lényeget. – És a házát, ami pár utcával arrébb van, a gyerekeire hagyta, akik jelenleg Seattle-ben élnek. Történetesen elég jó a kapcsolatom a gyerekeivel, Sandra-val és Max-el, mert még annak idején együtt jártunk a Forksi gimibe.
Charlie megint habozott és az idegességem már a tetőfokára hágott. Fogalmam sem volt, hogy kapcsolódik ennek a… akárkiknek a története hozzám, de nem is nagyon érdekelt. Most csak azon járt az eszem, hogy mindjárt három óra, és Bella még sehol. Lehet, hogy csak átejtett?!
Végül is könnyen megeshet. Nem ismerjük egymást túlságosan, nem tudom, mennyit ér a szava. Persze valahol a tudatom mélyén a bizalom erősebb volt a kételkedésénél, de a gondolat, hogy csak le akart rázni, egyre erősödött.
- Nem is ez a lényeg… - nevetett fel idegességében Charlie.
Végre leesett neki.
- Szóval… - hebegett, az állát vakargatta. – Mint mondtam, Max és Sandra Seattle-ben élnek és eszük ágában sincs Forksba költözni, így el akarják adni. És régi ismertségünkre hivatkozva, elég jutányos áron ajánlották nekem.
Ahhoz kétség sem fért már, hogy Bella nem ember… de az ő szájából akartam hallani, mi is valójában. Félpercenként lestem az órára, ami közvetlenül Leah feje felett kattogott. Leah pedig félpercenként sütötte le a szemét. Kezdett idegesíteni már…
Mi?! Mit mondott Charlie?! Házat akar venni…?
Mire a lelkem visszaszállt a testembe, hat szempár meredt rám. Mégis mit kellene mondanom?
Még mielőtt bármit mondhattam volna, Sue vette át a szót. Kezét bátorítóan rátette Charliéra
- A lényeg az, hogy szeretnénk Charlieval megvenni azt a házat. És természetesen mindannyian odaköltöznénk.
Mikor érkezik már meg Bella? Kezdett nagyon felmenni bennem a pipa. Lassan átcsúszunk az estébe, és ő még mindig nem adott magáról életjelet. Ez csak két ok miatt lehetett: vagy tényleg álom volt az egész tegnap, vagy átvert.
Nem tudtam, melyiknek örültem volna jobban ezek közül. Minden rossz érzésemet legyűrve, próbáltam arra koncentrálni, hogy úgyis mindjárt ideér és kiment ebből a káoszból.
- Edward!! Edward?
- Tessék?
Sue zökkentett ki a mélázásomból. Megint hat furcsa szempár meredt rám, azt várva, hogy reagálok valamit. De mire is?!
- Remek – mondtam, de fogalmam sincs mire. Annyira Bella uralta a gondolataimat, hogy Sue minden egyes szava elveszett az éterben.
- Tényleg így gondolod? – kérdezte Charlie. – Megmondhatod, ha van valami… ellenvetésed… az összeköltözés ellen.
- Összeköltözés? Kivel? – buggyant ki a számon.
Charlie és Sue váltott egy aggodalmas pillantást. Seth kuncogott, Leah oldalba bökte.
- Hát velünk – mutatott Sue Seth-re, magára és Leah-ra.
- Vagy úgy.
Elhamarkodtam a kijelentést. Összeköltözés? A bámulós Leah-val és a kis takonypóccal? Mint egy szép nagy család?
A gondolattól felfordult a gyomrom. A hátam közepére sem kívántam testvéreket, pláne nem egy pótanyát.
Még mielőtt rémképek jelentek volna meg lelki szemeim előtt, hogyan is fog működni ez a valóságban, a telefonom rázkódni kezdett a nadrágzsebemben, majd felzengett a kedvenc számom. Gyorsan előkaptam, ismeretlen hívó volt.
- Igen? – csaptam fel.
- Én vagyok – egy tündéri hang babusgatta a fülem a másik oldalon.
Egyből tudtam, ki az. Éreztem, hogy egy görbe az arcomon egyre emelkedik. És abban a szent minutumban minden gondom-bajom elpárolgott, nyomában derűt, örömöt és mennyei boldogságot hagyva. Elfeledkeztem újdonsült anyámról és testvéreimről, az összeköltözéstől és mindentől, aminek eredményeképp most Forksban vagyok. A külvilág megszűnt létezni körülöttem. Leah, Seth, Sue és Charlie már nem voltak ott, legalábbis én nem láttam őket.
Aztán eszembe jutott: honnan tudta meg a számom? Habár múlt este eléggé extázisban voltam, mégis emlékeztem arra, hogy a számomat nem adtam meg.
- Mindjárt ott leszek. Úgyhogy készülődj – közölte, majd lecsapta.
Egy darabig még ott visszhangzottak szavai a telefonban, majd miután felfogtam, hogy ő már nincs ott, visszacsuktam és elraktam a készüléket.
- Ki volt? – kérdezte Charlie, ezzel visszarázva a Földre.
- Egy évfolyamtársam…. – vágtam rá, majd felkeltem az asztaltól. – Öhm el kel mennem… mert…. – gondolkoztam egy jó indokon…. – mert egy közös iskolai projekten dolgozunk és össze kell ülnünk megbeszélni….I
Elindultam a bejárati ajtó felé, hevesen verő szívvel. Olyan érzés volt, mintha a lábaim önálló életre keltek volna, és érezve Bella közeledtét, mágnes módjára elindulnának feléje. Bella volt a mágnesem. Vonzotta minden porcikámat. A legutolsó sejtem is arra vágyott, hogy ott legyen mellettem, mert csak akkor élnek igazán. Nélküle csak valami élő holtak, de mikor ott van karnyújtásnyira, felélednek és új erőre kapnak. Mintha Bellából táplálkoznának.
Te jó ég! Klinikai eset vagyok… ilyeneket még sose gondoltam.
- Most?! Még nem fejeztük be a beszélgetést! – hangzott Charlie szokatlanul éles hangja, ami megállásra kényszerített.
Teljesen elfeledkeztem róluk. Morogtam az orrom alatt valami elnézésfélét, de nem hallották meg, így szembefordultam velük és úgy mondtam el, amit akartam.
- Felőlem oké a dolog…. – Ha össze akarnak költözni, hát tegyék, ki vagyok én, hogy meg tiltsam Charlie-nak, hogy a nőjével legyen, hiszen befogadott, mikor apám is meghalt, és egyedül maradtam…
Majd miután megláttam az elégedett mosolyt az arcukon, sarkon fordultam és kiviharzottam.

Amint kitettem a lábam a házból láttam, amint Bella égszínkék Volvója begördül az utcába, és pillanatok alatt a kocsi feljárónk előtt terem. Éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog, ahogy a sofőr felöli ablak lassan lehúzódik, és Bella gyönyörű arca bukkant fel.

Mikor a sötét szobámban azon gondolkoztam, hogy Bella Cullen vámpír e vagy sem, azt hittem, hogy, ha ma látom, ha a ránézek hófehér bőrére, aranyszínű szemeire, és mahagóni színű hajára, akkor rögtön tudni fogom, hogy mi az igazság….

De nem lettem okosabb. Ott álltam Charlie háza előtt, mint egy idióta, és néztem, ahogy Bella gyönyörű hajába belekap a szél, és egy-két tincset az arcába fúj. Ő is engem nézett azzal a már jól ismert, üres, kiolvashatatlan arckifejezéssel, melyet annyira szerettem, de ugyanakkor utáltam. Valamit mondani akartam, valami olyasmit, hogy „de jó, hogy itt vagy,” vagy „egész nap téged vártalak,” de nem jött ki semmi a számon.

Bella tekintete hirtelen átsiklott a vállam fölött és mögöttem állapodott meg…

Hátranéztem, és észrevettem, hogy Charlie ott áll a verandán, karba tett kézzel, összevont szemöldökkel minket nézve, szemét ide-oda forgatva köztem és Bella között.

Bella rám pillantott, szemöldökét felhúzta, és mintha próbálna elrejteni egy mosolyt, lesütötte a tekintetét.

Kezdtem kellemetlenül érezni magam, és mielőtt még feszültebbé válna a helyzet, és Charlie odajönne hozzánk, és valami nagyon kínosat mondana nagyot sóhajtottam, majd elindultam feléje.
- Ki a kis barátod? – kérdezte még mindig összehúzott szemöldökkel, gyanakvó tekintettel a nagybátyám, miközben folyamatosan Bellát nézte.
- Ő…. Az egyik évfolyamtársam… együtt dolgozunk azon…. Az iskolai projekten
- Aha… projekten…. – motyogott- Olyan ismerős….
- Ő Doktor Cullen egyik nevelt lánya Bella… Bella Cullen.
- Aha … - dörzsölgette az állát… - Mikor akarsz a kocsidért menni? Még mindig Port Angelesben lehet, ha azóta nem szállították el…
Teljesen megfeledkeztem a kocsimról, és az igazat megvallva a legkevésbé sem érdekelt azaz ócskavas. Jelen pillanatban csak azon járt az eszem, hogy minél előbb lerázzam Charliet, és bepattanjak a Bella mellé, hogy aztán egész hátralévő nap élvezhessem a jelenlétét.
- Majd… Holnap iskola után – vonakodtam.
- Akarod… Hogy elvigyelek?

Jobb híján beleegyeztem, és megbeszéltük, hogy holnap suli után indulunk Port Angelesbe a furgonért. Láttam, hogy Sue a nappali ablakából aggódva figyeli az eseményeket, és amint tekintetünk találkozott gyorsan visszahúzódott a függöny mögé.

- Na akkor én megyek is - fordultam sarkon, alig várva, hogy beülhessek Bella mellé a kocsiba és elhajtsunk innen.
- Mikor jössz haza? – kiáltott utánam Charlie.
- Nem tudom… majd estefelé – vágtam rá, majd sietősebbre vettem a lépteimet. De így is, mintha örökkévalóságig tartott volna odaérni.

Hevesen vert a szívem, mikor kinyitottam az autó ajtaját, és beültem. Rögtön megcsapta az orrom az édes eper illat, ami – most, hogy már volt lehetőségem testközelből szagolni – nem is eper volt, hanem… valami földöntúli illat, amit még sosem éreztem, és nem is fogok soha. De biztos voltam benne, hogy a világon ennél jobb illat nem is létezhet. Ha valaki csak egyet szippant belőle, az tutira a világ legboldogabb emberévé válik.
Bella rám mosolygott, mikor végre elhelyezkedtem az ülésben. Majd beindította a motort és szép komótosan kigördült az útra. Nyoma sem volt annak a rally típusú vezetési stílusnak, amivel tegnap rémisztgetett. Ennek biztos az volt az oka, hogy Charlie még mindig a verandán állt, meg talán az is, hogy nem akarta a frászt hozni rám.
Hamarosan kiértünk a kisvárosból és nem volt előttünk más, csak az égig érő fenyvesekkel szegélyezett kihalt út. Néhány perc múlva Bella valami számomra eddig ismeretlen útra hajtott rá, ami úgy tűnt, mintha az erdő mélyébe vezetne.
Némán ültünk a kocsiban. Nem azért, mert nem volt mit mondanunk egymásnak – legalábbis a részemről nem azért, hiszen megannyi kérdés záporozott bennem – hanem, mert úgy éreztem, nem kell beszélnünk ahhoz, hogy megértsük egymást, vagy hogy egyszerűen kommunikáljunk. Mintha a csend megtette volna helyettünk.
Észre se vettem, hogy már vagy negyed óra telt el így.
Amire legközelebb felkaptam a fejem, hogy elfogyott az út. Szó szerint. Bella leparkolt egy kis kiugrásban az út mentén.
Vajon miért jöttünk ide?
Körülöttünk nem volt más csak fenyvesek, a végtelen erdő. Közel s távol egyetlen lelket sem láttam. Csak mi ketten voltunk, senki más.
Persze én is kettesben szerettem volna lenni vele, hogy nyugodtan tudjunk beszélni, de én ezt valami étterem félreeső zugában vagy maximum egy park legutolsó fájánál képzeltem el.
És nem az erdő közepén.
Ösztönös félelem lett úrra rajtam és egyből eszembe jutottak az interneten olvasottak. Ha Bella vámpír, akkor vért iszik. Ha vért iszik, akkor embert öl. Ha embert öl, akkor azt úgy csinálja, hogy senki emberfia ne szerezzen róla tudomást. Az áldozatot elcsábítja egy néptelen helyre és…
…
Végez vele.
Nyeltem egyet. Még egyet. Kiszáradt a szám. Remegni kezdett a kezem, pedig nem akartam félni.
Bella kiszállt a kocsiból, követtem.
Hinni akartam benne, Istenem, annyira akartam hinni benne, hogy Bella nem fog bántani! Bíztam benne és…
Féltem tőle?
Basszus! Egy szánalomkupac vagyok! Itt állok az erdő közepén a világ legszebb nőjével és erre azon kapom magam, hogy félek tőle, mert azt hiszem vámpír és ki akarja szívni a vérem!
Ahogy ez átfutott az agyamon, spontán felnevettem. Bella kérdőn nézett rám, mire én megráztam a fejem, jelezve, hogy semmi fontos.
Ahogy elnéztem ezt a tökéletes lényt, megláttam benne, amit néhány perce kétségbeesetten kerestem: az ártatlanságot. Már nem hittem el, hogy vámpír és vért iszik, csak a törékeny, de mégis eszményi lányt.

- Félsz tőlem?! – kérdezte Bella olyan édes, lágy hangon, melytől még egy kőszív is megrepedne.
Szemében mintha egy másodperce a szomorúság sötét árnyait láttam volna átsuhanni, de lehet, hogy csak képzelődtem. Annyira oda akartam menni hozzá, és megérinteni, hogy ökölbe kellett szorítanom a kezem, nehogy valami meggondolatlanságot cselekedjek, ezzel elijesztve őt.
- Nem, miért félnék?

Bella egy ideig gondolkozott ezen, majd rám nézett.
- Nem csodálnám… azok után, ami tegnap történt…

Hirtelen olyan magabiztosnak éreztem magam, mint még soha a közelében. Megindultam feléje, és éreztem, hogy szívverésem minden lépéssel gyorsul, ahogy közeledek hozzá.
Egy lépésre álltam meg előtte, és a szemébe néztem. Abba a csodálatos aranyszínű szempárba, mely valahogy olyan szomorúnak tűnt.
- Nem félek tőled. – jelentettem ki olyan határozottan, mellyel még magamat is megleptem.
Nem érdekelt, hogy Bella ember e, vagy vámpír, vagy akármi… ő számomra csak Bella volt, az a lány, aki iránt minden porcikámmal és sejtemmel vonzódok.

Egy ideig egymást néztük, és nem tudom mit láthatott Bella a tekintetemben, de hirtelen elmosolyodott… a világ legszebb mosolya volt, ami kiült az arcára…
- Akkor gyere…. Mutatok valamit… - majd elindult egy kis erdei ösvényen, én pedig követtem.

Nem tudom mióta gyalogolhattunk ott, csöndben, hallgatva az erdő énekét, a madarakat, a fák susogását, és a lépteink alatt megreccsenő ágakat, és gallyakat. Bella olyan otthonosan mozgott ezen a számomra teljesen ismeretlen terepen, mintha minden nap megtenné ezt az utat. Pontosan tudta, hogy hova kell lépni, és mikor kell vigyázni, mert például egy kidőlt fa zárta el az utunkat.

Némán követtem, bíztam benne. Magamat is megleptem ezzel a kijelentéssel, de éreztem, hogy így van.

Időnként hátra nézett, hogy meg vagyok e, mivel én sokkal ügyetlenebb és lassabb is voltam, mint ő: párszor megbotlottam, és csak kis híja volt, hogy el ne essek, de szerencsére, meg tudtam támaszkodni valamiben. Bella olyankor mindig megállt és megkérdezte, hogy jól vagyok e, vagy, hogy pihenjünk e. Férfiúi büszkeségem azonban mindig azt mondatta velem, hogy minden rendben van és mehetünk tovább, pedig már eléggé fáradt voltam, tekintve, hogy legalább másfél órája gyalogoltunk.
Bella azonban egy atléta fürgeségével mindig legalább három lépéssel előttem járt, és akárhogy próbáltam mellé kerülni, sosem sikerült. Olyan volt, mintha repülne… a fáradtság szemernyi szikrája sem tükröződött rajta, annak ellenére sem, hogy hozzám képest szinte szaladt. Egy balett-táncos kecsességével ugrándozott az utunkat elzáró farönkökre, míg én egy túlsúlyos medve módjára verekedtem át magam rajtuk. Ezek után persze, hogy zavarom a tető fogára hágott.
Az eget fejünk felől a fák sűrű lombkoronája takarta el, elzárva ezzel a napfényt, és félhomályba borítva az erdőt. Nem szólaltunk meg, mióta elindultunk, de nem bántam: élveztem minden percet melyet a közelében tölthetek.

- Mindjárt odaérünk – hallottam Bella lágy, szokatlanul vidám hangját, amint átszökdécselt egy vaskos kidőlt fán. – Hallod a víz csobogását?!

Füleltem.... De nem hallottam semmit, a madarakon, és a szél zúgásán kívül.
- Hallanom kellene? – kérdeztem bizonytalanul, mire Bella arca elkomorodott, és maga elé motyogott valamit, amit nem értettem.

Még egy ideig csöndben gyalogoltunk az erődben mindketten a saját gondolatainkba felejtkezve. Tudtam, hogy ami az elkövetkező pár órában fog történni, meg fogja változtatni kettőnk kapcsolatát, és minden vágyam szerint pozitív irányba. De nem akartam reményekből és vágyakból építkezni, mert az én esetemben annak mindig csalódás lesz a vége.
Inkább csak hagytam, hogy történjen, aminek történnie kell.
És ekkor pillantottam meg a helyet.
Tudtam, hogy megérkeztünk.