The Immortal Heart

12. kihajtottunk a parkolóból magunk mögött hagyva a fürkésző pillantásokat.

Másnap reggel az ablaküvegen kopogó eső hangjára ébredtem fel. Mielőtt még kinyitottam volna a szemem, oldalra fordultam és kinyújtottam a kezem, de az ágyam másik felén, csak az ürességet tapintottam. Felnéztem, de Bella már nem volt sem mellettem, sem pedig a szobában.

Először megijedtem, hogy talán a tegnapi nap mégis álom volt, és meg sem történt, vagy talán Bella ijedt meg, és azért ment el, majd megpróbáltam lenyugtatni magam, hogy nyilván neki is át kell öltöznie a suli miatt, és össze kell szednie a cuccait. Különben is, neki is van élete, és nem lehet a nap 24 órájában velem….

Akkor miért éreztem magam ilyen üresnek?!

Miközben lassan felöltöztem, azon gondolkoztam, hogy vajon mikor láthatom ismét Bellát, és egyáltalán hogyan megyek ma iskolába. A furgonom ugye még Port Angelesben lerobbant, és, habár Bella megígérte, hogy eljön értem, nem tudtam, hogy nem a csak a pillanat hevében mondta e. Valahogy nem tudtam elképzelni, ahogy ott szorongok a kék Volvó hátsó ülésén a nagydarab Emmett és az apró Alice mellett, miközben feszült csendben hallgatjuk az eső kopogását. Fogalmam sem volt, hogy vajon Bella elmondta e a családjának, hogy tudom a titkukat, és ha elmondja, akkor hogyan viszonyulnak hozzám, mit szólnak hozzá, hogy együtt vagyunk…

Magamban bosszankodtam egyrészről, hogy esőben kell gyalogolnom, másrészről viszont alig vártam, hogy láthassam Bellát.
Felgyorsítva mozdulataim berámoltam a cuccaim a táskámba, majd kiléptem a szobámból, hogy megmosakodjak.

Amint kinyitottam az ajtót megcsapta az orrom valami furcsa szag… égett tojás, pirítós, kávé különös egyvelege. Azt hittem, hogy Charlie maradt itthon, és próbál valami reggelifélét összeütni… a szagok alapján kevés sikerrel. Tudtam, hogy Charlie nem éppen a szakácsok gyöngye, így nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak. A fürdőszobába vándoroltam, ahol elvégeztem a szokásos napi tisztálkodási teendőimet.

Ahogy lassan lementem a lépcsőn, és beértem a konyhába, arcomra hatalmas vigyor ült ki, amikor megpillantottam Bellát, amint ott áll egyik kezében egy pohár forró kávéval, másik kezében egy szelet pirítóssal. Olyan elesettnek tűnt, hogy legszívesebben odarohantam volna, hogy megöleljem.

- Ne nézz így! – szólalt meg, miután nem bírtam levakarni az arcomról a mosolyt… - tudod milyen régen készítettem kávét utoljára?! Nem is beszélve az omlettről! – megfordult, és kiöntötte a sötét, szokatlanul sűrű kávét a kedvenc bögrémbe.

Vajon honnan tudta, hogy abból szoktam inni?!

Nem feleltem, csak odamentem hozzá, átkaroltam a derekát, magamhoz húztam és forrón megcsókoltam.
Amint ajkunk összeért mintha életre keltem volna: szívem hevesen kezdett verni, és egyszerre lett melegem és rázott ki a hideg. Éreztem, hogy Bella jéghideg kezei felkúsznak a nyakamon, majd a hajamba gabalyodva állnak meg.
A telefon nem is csöröghetett volna rosszabbkor. Nem szívesen, de szétváltunk, és a telefonhoz siettem. Közben Bella visszatért a reggelim elkészítéséhez.

- Igen? – szóltam bele a kagylóba. Ezalatt Bellát figyeltem, ahogy a tojást próbálja megsütni az edényben.
- Edward? – dörmögte Charlie a vonal másik végén.
- Ki más lenne? – kérdeztem sértődött-durcásan.
- Hogy került ma reggel a furgonod a ház elé?

A furgonomról teljesen elfeledkeztem. Tegnap elvileg Bella azért ugrott be hozzám, hogy közölje: elhozta a kocsit Port Angeles-ből. Bár arra nem tértünk ki, hogyan sikerült ez neki, hiszen be se lehetett indítani, mindenesetre volt némi elképzelésem róla. Ahogy lelki szemeim előtt megjelent ez a törékenynek tűnő lányt, amint felemeli ez én otromba járgányomat, hát még egy mosoly is kiült az arcomra.

- Öhm… - makogtam.

Sosem voltam egy tehetséges hazudozó, be kell, hogy valljam. Főleg nem úgy, hogy egyetlen pillanat alatt kell kitalálnom valami hihető magyarázatot. Az agykerekeim csak úgy pörögtek, mire sikerült a legbugyutább indokot kinyögnöm. Szerencsére Charlie olyan ember, aki vakon megbízik még az ördögben is.

- Hát… Bella egyik… ismerőse… testvére… elhozta nekem.
- De nem azt mondtad, hogy lerobbant?

Habár csak telefonáltunk, szinte láttam, ahogy a szemöldöke felszökik a homloka közepéig, és kételkedve ráncolja a homlokát.

- De igen… felajánlotta, hogy kihívja az autómentőket. Ők hozták el.

Ez annyira bárgyún hangzott, hogy még mielőtt ellentmondhatnék saját magamnak, gyorsan elharaptam a számat. Bella kuncogott egy sort, nyilván ő is így gondolta.

- Ó – szólt a nagybátyám szokásos reakciója. – Vagy úgy. És mikor volt ez? Csak mert én már négykor fent voltam, de egy lelket sem láttam a ház előtt.
- Még tegnap este – vágtam rá sietve.
- Ó – ismételte önmagát. – Rendben. Majd szólok Jacob Black-nek, hogy nézze meg.
- Ühm… köszi.
- Még lenne valami… - folytatta. – Ma délután remélem nem terveztél semmit, mert megbeszéltem a ház tulajdonosaival, hogy közösen megnézzük, ha már úgysem kell elmennünk a kocsidért Port Angelesbe.

Dehogyis nem terveztem! Ma úgy volt, hogy Bellával töltöm a délutánt… és hogy őszinte legyek, nem érdekelt, hogy néz ki a ház. Úgyis én csak egy megtűrt lakó leszek ott, egy albérlő-szerűség. Ha nem is tetszene, akkor se foglalkoznának a véleménnyel nagyon. Csak egy kis lyuk kell, ahol egyedül lehetek. És mivel tudtam, hogy nem fognak összeköltöztetni Seth-tel, pláne nem Leah-val, az én jelenlétem teljesen feleslegesnek bizonyulna.

- Ami azt illeti, terveztem – jelentettem ki kissé keményen.

Nagyon reméltem, hogy Charlie érezte a hangomban, hogy sokkal fontosabb programom van, mint a közös háznézés.

- Akkor remélem, hogy el tudod halasztani, mert máskor nem tudjuk megnézni. A Knight testvérek már nagyon el akarják adni a házat, és ha nem teszem még ma le a foglalót, akkor félek, keresnek mást.
- Nem azt mondtad, hogy jóban vagy ezekkel a… akárkikkel? Nem hinném, hogy annyira bunkók lennének, hogy eladják másnak, csak mert egy nappal később nézed meg?!
- Az ismertség az csak a külcsín, őket is a haszon hajtja, és már vissza akarnak menni Seattle-be. Amúgy én már sokszor láttam a házat belülről is, de szeretném, ha ti is megnéznétek. Mert ha nem tetszik vagy valami…
- Nekem jó lesz! – szakítottam félbe erélyesen.
- Azt se tudod, melyik az a ház!
- De igen, Bella tegnap megmutatta.
Bella ráncolt szemöldökkel nézett rám, én visszamosolyogtam. Észre se vettem, hogy közben elővett valahonnan egy ősrégi szakácskönyvet és onnan próbálja meg kikeresni az omlett receptjét. Az erős égett szagból következtetve, már vagy 10 darab tojás megsínylette a főzési próbálkozásait.
- De belülről akkor sem láttad. Edward, kérlek. Nem akarom, hogy úgy érezd kihagyunk a döntésekből, hiszen… te is a család tagja vagy.
Erre valahogy meglágyult a szívem. A család tagja lennék?
Nem éreztem így. Kívülállónak, betolakodónak éreztem magam Charlie házában. Egy problémás kamasznak, akit hirtelen a nagybátyám nyakába varrtak, pedig ő másra se vágyott volna, csak egy nyugodt kapcsolatra Sue-val és a mintagyerekeivel. Hogy aztán együtt költözzenek abba a házba, mint egy szép nagy mintacsalád, a város ékkövei.
Erre jövök én, és beleköpök a levesébe. Ráadásul a depressziós, antiszociális viselkedésemmel csak még jobban megnehezítem a helyzetét.
Hálás voltam Charlie-nak. Hálás azért, mert befogadott, mikor nem volt hova mennem, hálás azért, mert nem akar megvigasztalni, hálás, mert nem próbálja meggyógyítani a meggyógyíthatatlant. Hálás, mert nem érezteti velem, hogy kolonc vagyok a nyakán.
Most először éreztem azt, hogy milyen sokkal tartozom neki. Az elmúlt hetekben csak fintorogtam, mikor beszélgetni próbált velem, és az egész helyzetért majdnem, hogy őt okoltam, vagyis ezt éreztettem azzal, ahogyan viselkedtem. Pedig ő tényleg próbálkozott és próbálkozik azzal, hogy eggyé kovácsolja ezt a közösséget, hogy úgy érezzem majd egyszer: ide tartozom..
- Rendben – böktem ki végül.
- Örülök… - morogta. – Akkor délután találkozunk… őőő… kellemes napot… - majd azzal a lendülettel megszakította a vonalat.
Visszatettem a kagylót a helyére, és asztalhoz ültem. Addigra már Bella is elkészítette a tojást – és csodák csodájára egész ehetően nézett ki.
- Omlett a la Bella Cullen – libbent le légiesen a mellettem üllő székbe. – Van benne minden földi jó, amitől erős és egészséges leszel.
- Vendéget várunk? - ráncoltam a szemöldököm.
- Már miért várnánk?
- Mert ez a mennyiség legalább hat embert jóllakatna – böktem a villámmal a hatalmas tojáskupacra a tálamon.
És ezt nem azért mondtam, mert kákabélű vagyok. Valóban, legalább hat tojásból állt, nem is beszélve a sokféle zöldségről.
- Edward – nézett rám komolyan Bella. – Tudom, hogy ez nem egy átlagos mennyiség. És ne sértődj meg, amiért ezt mondom, de muszáj enned.
- Ne is mond, kérlek! – csitítottam el.
Sejtettem, hogy Bellának nem volt ínyére a testem látványa. Én magam is tisztában voltam vele, hogy szörnyen nézek ki. Azt viszont nem akartam, hogy ezt így kerek-perec az orrom alá dörgölje.
- Nem akarom, hogy félreértsd – kezdte a magyarázkodást.
- Nem kell magyarázkodnod. Tisztában vagyok… az állapotommal.
- Valóban?
- Valóban – válaszoltam magabiztosan, majd ennek nyomatékod adva, egy hatalmas tojáskupacot púpoztam a villámra és azt mind beletömtem a számba.
A hüvelyujjamat a levegőbe lendítve biztosítottam a csillogó szemű Bellát, hogy a végeredmény jól sült el. Tényleg ízlett. Bár nem azt mondom, hogy ez volt életem legjobb omlettje – az egykori szakácsunkét senki sem tudná felülmúlni – de egy vámpírhoz képest, aki sosem lát emberi kaját, hát tökéletes volt.
- Tényleg ízlik? – csapta össze a tenyereit Bella.
Olyan volt, mint egy kislány, akinek sikerült felépítenie a legóvárat és úgy örül ennek, mint majom a farkának.
Még mindig teli volt a szám, úgyhogy csak hevesen bólogattam.
- Jaj hát ez remek! Tudod, mióta vámpír vagyok, nem főztem emberi táplálékot… most is nagyon nehezen vettem rá magamat… tudod számunkra az emberi étel, az… olyasmi, mint az emberek számára a mocsok, a szemét…
Elképzelni sem tudtam, hogyan lehet úgy undorodni az ételektől, mint a szeméttől.
- És miattam mégis… mégis megcsináltad? – kérdeztem elérzékenyült hangon.
- Muszáj felhizlalni téged.
- Igen… tudom.
- Szóval addig nem kelsz fel innen, míg ez mind meg nem eszed! – utasított, ellentmondást nem tűrve. – Carlisle is aggódik érted.
- Tényleg? Elmondta neked?! Nálatok szokás, hogy kibeszélitek a betegek kórlapját? – fortyantam fel.
- Természetesen nem. Kiolvastam a gondolataiból.

Akaratlanul is elmosolyodtam. Olyan természetesen mondta ezt, mintha magától értetődő lenne, hogy valaki az ember fejében turkál, és gondolatot olvas. Nagyon örültem, hogy az én agyam ismeretlen terep számára.

A reggeli további részében csöndben voltunk: én ettem, Bella pedig nézte, hogyan eltüntetem szép lassan a tálam tartalmát. Más esetben zavart volna, hogy valaki bámul evés közben, de persze Bellával más volt a helyzet: imádtam, hogy itt van, ilyen közel hozzám, és szinte extázisba esve rágtam minden falatot, tudva, hogy ő készítette.
Miután betermeltem mindent, és még elismerően hümmögtem is hozzá, megtöröltem a számat, megittam a narancslevet, felszaladtam a fürdőbe és ismét megmostam a fogam. Mikor leértem a konyhába Bella már minden edényt elmosogatott, és éppen az asztalt törölte le.
- Tudod… annak idején… mikor még ember voltam, nagyon szerettem főzni… egyedül éltünk apámmal, és én gondoskodtam róla.
Rájöttem, hogy szinte semmit nem tudok Bella múltjáról. Vámpírrá válásáról, emberi életéről, biológiai és mostani családjáról, és úgy ám blokk semmiről, ami a múltjával kapcsolatos. Születésének időpontja vajmi kevés információ volt számomra, holott biztos voltam benne, hogy sok mindenen ment keresztül a 119 éve alatt. És én mindent tudni akartam. Mindent, mindent és még annál is többet. Éreztem, hogy sok bepótolni valóm van. 119 év rengeteg idő, és Bella megannyi helyen élhetett, megannyi emberrel találkozhatott, megannyi esemény zajlott le az életében.
Viszont nem ez volt a megfelelő hely és idő. Igyekeztem elfojtani a kíváncsiságomat és elharapni a nyelvemet, még mielőtt kiömlene a számos kérdés az életével kapcsolatban. Bella nem fog hazudni és nem fog eltitkolni semmit – legalábbis előbb-utóbb biztos elmesél mindent, ami fontos lehet. Lehet, hogy nem most, mert még túl friss a kapcsolatunk, de talán majd egyszer, amikor úgy érzi, hogy teljesen megbízhat bennem.
Összeszedtem a cuccaimat a sulira, majd felkaptam a kabátomat és Bellával kézen fogva kiléptem a csípős hidegbe. A szememet szúrta a jeges szél, ami áthatolt a kabátomon és csontig hatolt. A kezem libabőrös lett és a fogaim vacogni kezdtek. Bella láthatóan észrevette, mennyire fázom, és így gyorsan elengedte a kezemet.
Próbáltam gonoszan nézni rá, persze kis sikerrel. Bepattantunk Bella királykék kocsijába, ahol rögtön bekapcsolta a fűtést. Azonnal visszahúzódtak a libabőrök és szinte kiolvadtak a testrészeim.
Ahogy szaladtak mellettünk a házak, és közeledtünk a gimnázium felé, észbe kaptam, hogy most először fogok Bellával a nyilvánosság, azaz a többi diák elé lépni. Elképzeltem a fiúk irigykedő és megvető pillantásait, amint egyértelművé válik számukra, hogy Bella engem választott, és nem őket. A pancser újfiút, akit többször látnak a mosdóban, mint a tanórákon. Magam előtt láttam a focicsapat kapitányának, az iskola legmenőbb srácának savanyú ábrázatát, amint szembesül a ténnyel, hogy nem kell a világ leggyönyörűbb teremtésének.
Fel voltam készülve, hogy ezentúl Jessica és a kis baráti köre többé nem szól hozzám, nem is beszélve a többiekről, akik egyébként sem vettek rólam tudomást. Persze mostantól biztosan a figyelem középpontjába kerülök majd, de nem olyan értelemben, ahogyan egykoron a chicagói sulimban.
Aztán eszembe jutott, hogy Bella mindig a testvéreivel megy iskolába.
- A testvéreid? – kérdeztem.
Kicsit tartottam a találkozástól a többi Cullennel. Nem attól, hogy öt vámpír vesz körül, hanem attól, hogyan fogadnak majd. Biztosan azt szeretnék, ha Bella egy vámpírt találna magának párnak, és nem egy halandó embert.
- Ők másik kocsival jönnek – válaszolta Bella.
Ezután nem tudtam megfékezni a kérdésáramlatot.
- És… - köszörültem meg a torkom. – Tudják, hogy… mi…
- Igen – vágta rá Bella.
Szerettem volna, ha ő böki ki a következő kérdésemre a választ, mert elég kellemetlennek éreztem feltenni. De sajnos nem folytatta, így nekem kellett kérdeznem.
- És mit szólnak hozzá?
Bella rám nézett, elmosolyodott.
- Attól félsz, hogy ha nem tetszel nekik, megesznek? – kuncogott Bella.
- Természetesen nem – feleltem diplomatikusan. – Csak… arra gondoltam… hogy talán zavarja őket, hogy ember vagyok.
- Ne aggódj. Alice kifejezetten örül neked. Nagyon izgatott.
- Tényleg? – éreztem, ahogy felcsillan a szemem.
- Igen… csak hát Rosalie… - itt elharapta a mondat végét.
- Mi van vele? Nem bír? – hervadt le a mosoly az arcomról.
- Hát… tudod, ő aggódik amiatt, hogy kikotyogod a titkunkat.
- Soha, senkinek nem fogom elmondani! – bizonygattam, mire Bella lecsitított a kezével.
- Én tudom ezt! De ő nem…
- Mit tegyek, hogy bebizonyítsam?!
- Nem kell tenned semmit. A lényeg az, hogy mindenki bízik benned. Carlisle, Esme, a pótanyám, Jasper, Emmett és Alice. Ne törődj Rosalie-val. Majd megszokja.
Rosalie-t, a szőke angyalt, aki szintén hihetetlenül gyönyörű volt, nem lehet összehasonlítani Bellával. Sem külsőleg, sem belsőleg. Persze még sosem beszéltem vele, és Bellától is vajmi keveset tudtam róla, arrogáns és pökhendi viselkedésével sok mindent elárult magáról. Ő mintha élvezte volna a férfiak, és nők irigykedő és csodálattal teli pillantását, míg Bella inkább próbált elrejtőzni, nem magára vonni a figyelmet. Rosalie szemében látni lehetett, hogy felsőbbrendű lénynek tartja magát, és nem hajlandó vegyülni az emberekkel. Mintha mi csak csótányok lennénk, akiket el kell tiporni, az ő fajtája pedig az evolúció csúcsa. Persze mára már kiderült számomra, hogy a vámpírok tényleg magasabb rendű lények, valamilyen szinten. Például azért, mert halhatatlanok, hihetetlenül gyorsak, különleges képességeik lehetnek és a többi. Ezek közül egy is elég lenne, hogy kiemelkedjenek az emberek közül.
Mindazonáltal nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Rosalie nem szívesen lát Bella oldalán. Régebben sosem érdekelt mások véleménye, ha azonban egy vámpír nem bír téged, az egész más helyzet. Lehet, hogy mindent megtesz majd, hogy kiiktasson Bella életéből… ha nem is öl meg, de biztosan megtalálja rá a megfelelő eszközt…
Kezdek paranoiás lenni, azt hiszem. Attól, még hogy nem csíp, nem fog kifúrni Bella mellől. Maximum szór rám némi csúnya pillantást és nem szól hozzám egy szót sem. Abba talán nem halok bele.
- Csendben vagy – jegyezte meg Bella percekkel később.
Ekkora már az iskola parkolójába kanyarodtunk be.
- Csak elgondolkodtam…
- Rosalie-n?
- Is.
- Mint mondtam, nem kell miatta aggódnod. Ő ilyen. Nem bírja, ha nem rá figyelnek.
- Ezt úgy érted, hogy…?
- Hogy nem tetszik neki, hogy nem őt vetted észre először.
Bella leparkírozott, majd leállította a motort. A forksi diákok már szállingóztak az iskolába, a legtöbben viszont még klikkekbe tömörülve beszélgettek a parkolóban. Amint azonban Bella csodajárgánya begördült, mindenki abbahagyta, amit éppen csinált, és a kocsi felé fordította a fejét. Megkövülve figyelték, ahogy a sofőr becsúsztatja a kocsit egy szűk helyre, majd szinte tapintható feszültséggel várják, hogy előlépjenek a suli sztárjai, a Cullen testvérek. A visszapillantóban figyeltem az arcokat, és elkapott a félelem.
Senki sem számít arra, hogy ezúttal Bella velem fog kiszállni a kocsiból és nem a testvéreivel. Senki sem tudja, hogy mi történt köztünk a hétvégén, azt pedig pláne nem, hogy most egy pár vagyunk. Sokan még azt sem tudják, hogy egyáltalán létezem.
Percekig ültünk a kocsiban, néma csendben. Tudtam, Bella arra vár, hogy összeszedjem magam, mély levegőt vegyek és kilépjek a reflektorfénybe. Csakhogy úgy éreztem, a lábam gyökeret eresztett a kocsi padlójában. Nem akartam szembenézni velük, csak itt akartam maradni Vele, kettesben, egyedül, ahol nem vizslatnak úgy minket, és főleg Bellát, mintha múzeumi tárgyak lennénk.
A következő pillanatban hangos gumicsikorgásra lettem figyelmes. A visszapillantóban láttam, ahogy egy tűzpiros BMW száguld be a parkolóba, majd bevágódik az első, szabad helyre. Tudtam, hogy a többi Cullen érkezett meg, ezzel a többi diák is tisztában volt. Erről még jobban meg is bizonyosodhattak, mikor kiszálltak gyönyörű járgányból.
- Na? – kérdezte Bella, engem kizökkentve a mélázásból. – Megyünk?
- Ühüm – bólintottam.
Nincs mese. Vagy maradunk itt, míg be nem csöngetnek, és gyáva módjára besomfordálhatunk, mikor már senki sincs a folyosón, vagy pedig szembenézünk a kíváncsi szempárokkal és felvállaljuk a kapcsolatunkat.
Igazából nem is értettem magamat. Itt ül mellettem a világ legcsodálatosabb teremtménye, én pedig berezelek attól, hogy a többiek megbámulnak és irigykednek ránk. Ez egykor nem érdekelt, sőt élveztem, ha villoghattam az új „szerzeményeimmel.” Akkor szerettem, ha irigykednek rám, de mintha tőből kicseréltek volna – most valahogy nyomást érzek a gondolattól is.
Kezdett eluralkodni rajtam a pánikroham. Így meggondolatlanul cselekedtem, megragadtam az ajtót és kirántottam. A másik oldalon Bella hasonlóan tett.
A csípős hideg az arcomba vájta a fogait, de nem érdekelt. Mélyet szippantottam a tiszta, jeges, metsző levegőből és máris, mintha energiabombával dobtak volna meg, erősnek és határozottnak éreztem magam.
Szembenéztem a diákok csoportjaival. Ahogy arra már számítottam, ők tátott szájjal figyeltek minket. Amint a kocsi mögé értem, a kezemet nyújtottam Bella felé, aki megragadta azt, és így indultunk el a bejárat felé.
Már nem éreztem azt, amit a kocsiban. Nem féltem tőlük, a reakcióktól. Nem is értettem néhány perccel ezelőtti önmagamat: mintha újra visszacsöppentem volna a fénykoromba, amikor imádtam, ha engem figyelnek.
Figyeltem a megdöbbenő arcokat, amint elhaladtunk a klikkek mellett. A fiúk fölényeskedően, megvetően vizslattak engem, tetőtől talpig végigmértek. Láttam rajtuk, hogy nem értik a helyzetet: ez az eszményi lány mit keres ennek a pancsernek az oldalán? Mit láthat bennem, amit bennük nem? Őszintén: én sem tudtam. De ettől még cseppet sem sajnáltam őket.
Észrevettem Mike-ot, Angela-t, Laurent és sajnos Jessica-val is volt szerencsém összenézni. Amint azt sejtettem, arca pipacsvörös színben pompázott, és ha a szemeivel ölni tudna, már halott lennék. Gyorsan elkaptam a fejemet, és arra koncentráltam, hogy lépést tudjak tartani Bellával anélkül, hogy megbotlanék a lépcsőben.
A bejárat előtt megpillantottam a Cullen testvéreket. Furcsa volt őket ilyen közelről megszemlélni. Alice állt elől, mellette Jasper, aki átölelte a vállát. Jasper arckifejezése még mindig különös volt: mintha félne tőlem. Rosalie és Emmett mögöttük álltak, de mire Bellával felértünk a bejárathoz, kiléptek onnan, melléjük.
- Edward, én Alice vagyok! – nyújtotta felém kecses karját a kis törpilla lány.
Alice arcán izgatottság tükröződött. Bella nem hazudott: tényleg örült nekem. És ez nem színlelés volt. Viszonoztam a mosolyát és kezet ráztam vele.
- Annyira örülök, hogy végre beszélhetek veled! – ujjongott Alice vékony, ámde tüneményes hangján. – Bella sokat mesélt rólad! Mi biztosan nagyon jóba leszünk!
- Alice… - csitította Bella testvérét, bujkáló mosollyal.
Kérdőn néztem Bellára, de ő direkt kerülte a tekintetemet, majd vállat vont. Sokat mesélt rólam? Vajon mit?!
- Edward, ő Jasper Hale – mutatott a fura képű Jasperre, majd tovább Emmettre és végül Rosalie-ra – Ők pedig Emmett és Rosalie.
- Helló – köszöntem félszegen, mire Jasper és Emmett visszaköszönt.
Félve néztem Rosalie-ra, de végül is nem akartam udvariatlan lenni. Rosalie hidegen nézett rám, ahogy arra számítottam. Karjait lazán összefonta a mellkasán, és egész testtartásával azt sugallta, hogy nem kívánatos személy vagyok az ő klánjukban. Nem is köszönt vissza, nem is biccentett, csak fensőbbséges tekintettel fürkészett engem.
- Rosalie… kérlek… - szólt Bella.
A szőke szépség azonban szóra se méltatta, megragadta Emmett karját és együtt beviharzottak az épületbe.
- Ne foglalkozz vele – vetette oda Alice. – Majd megszokja.
- Igen – helyeselt Bella. – Mint mondtam, nem szereti, ha nem ő van a középpontban. Másfelől pedig amiatt aggódik, hogy elszólod magad… nem mintha bárki is hinne neked.
- Semmi gond – biztosítottam őket.
Jasper nem is pislogott és levegőt sem vett. Sőt, a szeme is elsiklott mellettem és a távolba révedt.
- Jasper a legújabb vegetáriánus és még nagyon nehéz neki... – magyarázta Bella. – De természetesen már nagyjából hozzászokott… csak a te illatod… neki is imponál úgymond.
- De természetesen nem úgy! – vágta rá gyorsan Jasper.
Alice és Bella felnevetett, mire én elmosolyodtam. Kicsit még feszengtem a találkozástól, de kezdtem úgy érezni, hogy ha Rosalie-vel nem is kerülök egy hullámhosszra, attól még a többiekkel jóban lehetek. És nagyon szerettem volna jóban lenni velük.
Az idő sürgetett minket, így mi is bevonultunk az épületbe. Közben a vállam felett gyorsan hátrapillantottam, és döbbentem tapasztaltam, hogy szinte senki sem mozdult el a parkolóból és feszülten figyelték a találkozásomat a Cullen testvérekkel, mintha valami színházi darab lenne.
Kézen fogva haladtunk a folyosón a terem felé, de a pillantásokból ezúttal még több kijutott, mint a parkolóban. A diákok szabályosan félreálltak az utunkból, és a szekrényekhez húzódtak, a folyosó két szélére, és megkövülve, szinte hipnotikus állapotban figyeltek minket, akárcsak egy sztárpárt. Mert minden kétséget kizáróan mi voltunk a suli legújabb sztárpárja.
Mikor beértünk a terembe, már mindenki a helyén ült. Tekintetek és összesúgások kereszttüzében a terem végébe sétáltunk, ahol elfoglaltuk a szokásos padunkat.
Hétfő, első óra. Ez azt jelenti, hogy Bella ül az egyik oldalamon.
A másikon pedig Jessica.
- Edward? – hangzott Jessica rikácsolása.
Persze a hangja nem volt fülsértő vagy bármi hasonló, csak az utóbbi időben annyi földöntúlian gyönyörű hangot hallottam, hogy a normál, emberi hangtól egészen elszoktam, és elsőre kicsit bántotta is a fülemet.
Jessica felé fordultam.
- Igen?
Jessica zavarban volt. Láthatóan nem értette a szituációt. Múlt héten Bellával teljesen hűvös volt a viszonyom, pont olyan, mint bármely más tanulónak a Cullen testvérekkel. Egyetlen hétvége alatt pedig minden megváltozott, persze én jól tudtam hogyan és miként, de persze neki sejtelme sem volt. Jessica év elején azt mesélte nekem, hogy a Cullenek senkivel sem vegyülnek a suliban, erre pedig két nap alatt megdőlt az elmélete. Nyilván nagyon zavarta ez. De leginkább az, hogy pont én kellettem Bellának… hiszen Jessica kiszemelt engem, ehhez kétség sem fért.
- Csak… - makogott, kereste a szavakat. – Csaaak… azt akarom mondani, hogy nagyon sajnálom, hogy… nem jöttél el a bálra… mert nagyon jó volt… bánhatod, hogy nem jöttél…
- Nem bánom – szóltam.
Nem akartam megbántani őt, hiszen nem volt rá okom. Csak tudatni akartam vele, hogy én nem akarok tőle semmit.
- Aha… káár…
Éreztem a hangjában a csalódottságot, majd némi gonosz pillantást dobott Bella felé.
Visszafordultam Bellához, aki érdeklődve figyelte a mi kis eszmecserénket Jessicával. Láthatóan ő többet tudott erről a beszélgetésről mint én: kiolvasta Jessica gondolataiból a kimondatlan szavakat.
De nem akartam megtudni őket. Nem csak azért, mert valakinek a gondolatai nem tartoznak rám, hanem mert nem is érdekelt. Jessica túl fogja tenni magát rajtam. Idővel.

A következő óránk még közös volt, a többi azonban nem. Jól tudtam, hogy ebédnél úgyis látni fogom őt, mégis iszonyúan hiányzott. Mintha az egyik felem hagyott volna el, üresnek éreztem magam és magányosnak. Pedig hozzá kellene szoknom, hiszen nem lehetünk mindig együtt. Mégis pokoli érzés volt, hogy nem éreztem bódító illatát, nem gyönyörködhettem arca vonásaiban…

Természetesen akár külön, akár együtt mutatkoztunk, nem találkoztunk olyan szempárral, mely nem minket mustrált. Szó szerint, mert még a tanárok is szokatlanul figyeltek minket a folyosókon, meg a tanórákon, melyeken mindketten jelen voltunk. Többször ránk is szóltak, mert annyira belefeledkeztünk a beszélgetésbe, hogy észre se vettük, tulajdonképpen órán ülünk és nem az erdő közepén, a tisztáson.
Ami a bámulásokat illeti, úgy éreztem a nap közepére, hogy kezdek hozzászokni. A lányok többségét csak a tudat lepte meg, hogy Bella Cullen párra lelt, mert talált valakit, aki elég jó neki. A diákok nagy része azt sem tudta, ki vagyok, tekintve, hogy az utóbbi időben nem sokat mutatkoztam a suliban, és akkor is igyekeztem néptelen helyeken elbújni. A fiúk pedig természetesen értetlen képpel meredtek ránk, hiszen arra számítottak, hogy ha Bella egyszer beadja a derekát, akkor csakis a futballcsapat kapitányának fogja, vagy valamilyen hasonlóan magas posztú srácnak.

Ebédre menet lázas izgalom jött rám, hogy végre megint láthatom Őt. Először nem is vettem észre a mellém somfordáló Jessicát. Csak akkor lettem rá figyelmes, mikor megköszörülte a torkát.
- Szia – köszönt félszegen.
- Uhm… helló.
Úgy tűnik, nem volt elég egyértelmű számára a reakcióm a bállal kapcsolatban és az sem, hogy Bellával azért járunk kézen fogva az iskola folyosóin, mert egy párt alkotunk. Bár lehet, hogy ezúttal puszta baráti szándékkal jött hozzám.
- Hú… te vagy az új sztár a suliban – jegyezte meg a tényt.
Új sztár?
Furcsa volt ezt így hallani. A valóság azonban nem volt ilyen édes: Bella volt a sztár és én csak az ő hírnevéből törtem le egy darabkát. Ha nem lennénk együtt, esélyem sem lenne a „suli sztárja” pozícióra. Nem is beszélve arról, hogy nem voltam sztár, sőt, a legtöbben egyenesen utálnak most.
- Azért az nem vagyok – kommentáltam és gyorsabbra vettem a lépteimet, hogy minél előbb az ebédlőbe érjünk.
- Ó mennyire tévedsz! Nézz csak körül! Mindenki úgy néz téged, mint valami új csodajátékot. Nálunk ez elég ahhoz, hogy valaki a suli sztárja legyen – ecsetelte gúnyosan Jessica.
- Ha te mondod… - reagáltam egykedvűen.
Felőlem hívhatnak bárhogy a suliban, attól én még se több, se kevesebb nem leszek. Az a fajta ember vagyok, akiről leperegnek a cinikus és keserédes megjegyzések.
- Én mondom! És hidd el, ezek után nem fognak leszállni rólad. Mindent tudni akarnak majd. Főleg azt, hogy hogyan…
Jessica elharapta a mondat végét, de én jól tudtam, hogy mire akar kilyukadni: a románcomról Bellával. Ennek ellenére eldöntöttem, hogy tettetem a hülyét. Biztosan minden diák kíváncsi, hogyan jöttünk össze, de leginkább Jessica az, akit ez érdekel. De ez az, amit soha nem fog megtudni.
- Nem érdekel, mit gondolnak rólam – torpantam meg az ebédlő bejárata előtt.
Szembenéztem Jessicával, akinek szemében még mindig cinikus fény csillogott.
- És ahhoz pedig senkinek semmi köze, ami köztünk történt Bellával – zártam le a témát egyszer és mindenkorra.
Jessica felsóhajtott. Úgy láttam, most végre belátta a dolgok állását. Fellélegeztem.
- Persze, értem – magyarázta. – De remélem azért mi még maradhatunk barátok. Annak emlékére, hogy én voltam az első, aki odament hozzád az első napodon Forksban.
Kicsit úgy éreztem, mintha zsarolna, de aztán gyorsan lenyeltem a paranoiás gondolatokat. Jessica alapvetően kedves lány, jó társaság. És igaza volt: ő volt az első, aki észrevett engem és foglalkozott velem, aki felajánlotta, hogy odaülhetek az asztalukhoz ebédnél. És habár akkoriban nem vágytam társaságra, mégis így visszagondolva, örültem, hogy bevont a baráti körébe.
- Persze, szeretném – feleltem őszintén.
Ekkor mintha Jessica szemében egy hullócsillagot láttam volna végigcikázni, majd hatalmas mosolyra húzódott meggypiros szája.
- Csúcs! Akkor remélem ezek után is velünk eszel az asztalunknál – invitált negédes hangon.
- Őőő… most kihagynám… de köszi – tettem hozzá gyorsan. – Majd valamikor máskor.
Jessica mosolya lehervadni látszott, de próbált uralkodni kitörő csalódottságán. Kipréselt a fogai között egy „rendbent” (vagy valami hasonlót, mert nem értettem pontosan), majd elviharzott mellettem, be az ebédlőbe.
Követtem őt, de mögöttem megpillantottam Bellát, aki aranyosan mosolygott. Megragadtam jeges kezét, és együtt léptünk be az étterembe.

Mondanom sem kell, hogy az összes szempár ránk tapadt abban a minutumban. Egyetlen másodperc erejéig mindenki abbahagyta a duruzsolást, az evést, az ivást vagy éppen, amit csinált, és szobormerevvé dermedve ránk szegezte tekintetét.
A következő pillanatban, mintha mi sem történt volna, mindenki visszatért a tevékenységéhez, azzal a kivétellel, hogy ezúttal összesúgtak a mellettük ülővel, és a téma egyértelműen mi voltunk.
Bellát ez nem zavarta, beállt a sorba és úgy tett, mintha senki se bámulna minket. Közben kiszúrtam a többi Cullen testvért, akik a szokásos asztaluknál ültek. Ők voltak az egyetlenek, akik nem forszíroztak minket. Rosalie szúrós tekintetét néhányszor magamon éreztem, de nem mertem feléje fordulni.
- Remélem, velem tartasz – fordult felém Bella.
- Persze – mosolyodtam el.
- Együnk kettesben – szólt kis idő múlva, majd egy tálcát nyújtott nekem.
Bólintottam. Talán jobb is így, hiszen ha odaülnék a Cullenekhez, az nem biztos, hogy jól venné ki magát.
Elvettem egy salátát, mire Bella elvett még kettőt. Ráraktam a tálcámra egy adag sült krumplit, mire Bella pakolt rá még két nagy kanállal. Már nyúltam is két szelet grillezett csirkemellért, melynek hatására még kettőt rátett a tálcára.
- Bella! Ez sok lesz! – fortyantam fel.
- Nincs vita, majd én kifizetem.
- Dehogyis!
- Edward…
Még a gondolat is elborzasztott, hogy így mindenki szeme láttára Bellával fizettessem ki az ebédemet. Akkor inkább itt helyben elsüllyedek.
- Bella, én fizetem ki – szögeztem le ellentmondást nem tűrő hangon. – De légy szíves pakold vissza a többit, mert ennyit nem tudok megenni.
- Eszemben sincs visszapakolni! És nézd! – mutatott hátra. – A többiek már türelmetlenek, úgyhogy jobb lesz ha sietünk.
A tálcámra már nem fért semmi, így Bellának esélye sem volt több ételt rápakolni. Legalábbis azt hittem. De ő megoldotta. Megfogott még két almát, egy másfél literes ásványvizes palackot, háromféle süteményt plusz két féle palacsintát és azokkal egyensúlyozva a pénztárhoz lépett.
- Hékás! Ez már tényleg túl sok…
- Miről beszélsz? Ezek az enyémek?! Vagy talán én nem ehetek? – tette fel a költői kérdést Bella bujkáló mosollyal.
- De te… - makogtam, értetlen képpel.
- De én is éhes vagyok.
Odaléptem a pénztárhoz, kifizettem a több kilónyi kaját, majd pedig Bella is a sajátját. Volt azonban egy olyan érzésem, hogy azokat is nekem szánja, tudván, hogy ő nem szívleli az emberi ételt.
Odabotorkáltam egy üres asztalhoz, de útközben éppen hogy csak nem ejtettem el a tálcát. Kipakoltam a rengeteg tálat az asztalra és elszörnyedve tapasztaltam, hogy majdnem az egész asztalt beteríti a sok étel. Bella nyilván leolvasta az arcomról a gondolataimat, mert gúnyosan felnevetett.
- Jobb, ha nekilátsz, vagy különben még holnap este is itt fogunk ülni.
- Ez rengeteg, csak el fogom pazarolni!
- Akkor nem, ha mindet megeszed! – kontrázott.
Vágtam valami pofát majd nekiálltam a salátának, a húsnak és a krumplinak. Még a reggeli tojást sem emésztettem meg teljesen, úgyhogy fogalmam sem volt, hogyan fogom tudni letuszkolni ezt a hatalmas mennyiséget. Bella nagyon elszántnak tűnt, így sejtettem, hogy addig nem kelhetek fel innen, amíg be nem vágom az egész asztalt.
- Akkor ezek szerint mégis tudtok enni emberi kaját? – böktem a desszertekre két falat között. – Mert reggel azt mondtad, hogy undorodtok tőle!
- És igazat is mondtam. Ezeket neked vettem.
- Mi?! Na ne?!
- De, de – kuncogott Bella.
Haragudnom kellene rá, amiért belém akar kényszeríteni ennyi kaját, de nem tudtam. Ahogy ott ült velem szemben, mézédes mosollyal, csillogó szemekkel, engem teljesen megbabonázva, rögtön elszállt minden indulatom, és az evés is könnyebben ment. Más esetben gyűlöltem, ha evés közben néznek, de Bella esetében nem zavart.
- Amúgy a vámpírok is tudnak enni emberi ételt – szólalt meg kis idő múlva.
Nyomatékot adva kijelentésének beleharapott az egyik süteménybe. Döbbenten figyeltem, a kés és a villa is megállt a kezemben. Bella arca mintha kitorzult volna. Ilyen képet én csak akkor szoktam vágni, ha a számomra legutálatosabb kaját kell megennem. Egyértelmű volt, hogy undorodik ezektől az ételektől.
- Csak hát nem túl… finom – mondta, miután sikerült lenyelnie. – Én nem olyan ízt érzek a számban, mint mikor te eszed ezt a süteményt.
- Hát?
- Csak úgy tudom hűen leírni, mint mikor te a szádba veszel valamit, amitől undorodsz, irtózol. Mondjuk valami bogarat… vagy sarat… vagy vért.
- Elképzelni se tudom.
- Persze, hogy nem. Furcsa állapot ez – mosolyodott el. – Ezzel szemben azonban a vérnek olyan íze van számunkra, mint az emberek számára a legfinomabb ételnek. Persze minden ember mást szeret, és ez valahogy a vámpíroknál is így van. Nem minden ember vére ízlik.
- Ez mitől függ? Mármint az, hogy milyen egy ember vére?
- Sok mindentől. Például az egészségi állapotától, de lelki állapotától is. De azaz igazság, hogy mivel én sosem ittam emberi vért, így nem igazán tudom milyen az… nem tudom pontosan miben más az állati vértől. Vagyis van némi sejtésem, hiszen a vér szaga is más, de pontosan nem tudom.
- Érzed a véremet? – buggyant ki a számon egy bugyuta kérdés.
- Igen. Nagyon. A tiéd… különösen vonzó. Te voltál az első ember, akinél meginogtam, akit ennyire kívántam.
Éreztem, ahogy a karom libabőrös lett Bella vallomásától. Egyetlen kérdés jutott eszembe.
- Ha ennyire vágysz a véremre, akkor miért… miért vagy velem? Nem rossz ez neked?
- Eleinte szörnyű volt, de nem tudom távol tartani magam tőled. Próbáltam, de nem megy. Én sem értem ezt.
Istenem, most annyira megcsókolnám!
- Akkor ne erőlködj – feleltem. – Ez így van jól.
- Most már én is tudom. Na de siess, mert mindjárt vége az ebédszünetnek.
Egy darabig csöndben ettem tovább, még mindig szempárok kísérték minden egyes rezdülésünket, de kezdtem hozzászokni. Előbb utóbb úgyis leszállnak rólunk, ha történik valami más izgalmas dolog, amin csámcsoghatnak majd.
- Na és milyen az állati vér íz? – kérdeztem, miközben nekiláttam az utolsó csirkének.
- Nem tudom elmagyarázni neked, mert te más ízt éreznél, mint amit mi. A szomjunkat viszont nem képes teljesen elvenni. Olyan mintha te csak tofun élnél egész életben.
- Akkor az szörnyű lehet.
- Hozzá lehet szokni. Főleg, mivel már jó pár 100 éve ezt fogyasztom – kuncogott.
- És minden állat íze egyforma, vagy különböznek?
- Van különbség. Nekem a hegyi oroszlán a kedvencem.
Kerek szemekkel meredtem Bellára, mire ő elnevette magát. Nem viccelt, tény. De egyszerűen nem tudtam elképzelni, ahogy ez a gyönyörű virágszál egy hatalmas hegyi oroszlán vérét szívja. Abszurd volt még a gondolat is.
- És hogyan ejtitek el a vadakat?
- Hát nem puskával természetesen. Elég erősek vagyunk, hogy könnyedén megbirkózunk egy medvével is, akár.
- Medvével?!
Kezdett összekuszálódni a fejemben a sok kép medvékkel és oroszlánokkal harcoló Belláról. El nem tudtam képzelni, hogyan ejtheti el a vadakat. Persze szemtanúja voltam hihetetlen erejének és fürgeségének, de akkor sem tudtam elhinni, hogy képes legyűrni egy medvét is.
- Nem nézhetlek meg egyszer vadászat közben? – kérdeztem, reményekkel teli hangon.
- Szó sem lehet róla. Túl veszélyes – zárta le a vitát Bella.
- Oké… oké… csak kíváncsi vagyok…
Fogalmam sem volt hogyan, de valahogyan sikerült legyűrnöm a grillcsirkéket, a krumplit és még a salátát is. Már csak a desszert volt hátra, de már úgy éreztem, ha csak egy falattal többet eszek, kidurranok.
Bella felvont szemöldökkel nézett és a süteményekre bökött.
- Gyerünk, menni fog.
- De nem fog menni, tényleg nem.
- Márpedig addig innen nem állunk fel.
Bella nagyon elszánt volt, így belenyugodtam a vereségbe.
- Oké, csak had pihenjek egy kicsit.
- De ne sokat, mert mindjárt mennünk kell órára – szögezte le, majd az asztalon áthajolva közelebb hajolt hozzám. – Ugye tudod, hogy Jessica Stanley nem tudja rólad levenni a szemét?
Diszkréten hátranéztem, és találkozott a szemünk. Jessica gyorsan a másik oldalra fordult és csacsogni kezdett az egyik lánnyal, Angelával, azt hiszem.
- Nem ő az egyetlen. Ha jól látom, az egész iskola minket bámul.
- Na igen, de az összes lány közül ő legcsalódottabb a látvány miatt.
- Már megbeszéltem vele a dolgot. Barátok vagyunk.
- Szegényke nagyon össze van zavarodva… - folytatta Jessica gondolatainak elemzését. – Nem érti, hogyan találtunk egymásra ilyen rövid idő alatt.
Bella hangjában éreztem némi gúnyt, így nem állhattam megkérdezni.
- Nem bírod őt, ugye?
- Túl sokat képzel magáról.
- Rosalie is – keltem a védelmére.
- Én azt tudom. De most nem róla van szó.
- Jessica kezdettől fogva kedves volt velem. Mindig odajött hozzám, és próbált szóra bírni. Szóval igazán hálás vagyok neki.
- Ha te is, akkor én is. És nem akarom, hogy azt érezd, korlátozlak. Nyugodtan odaülhetsz hozzájuk, ha szeretnél. Szeretném, ha továbbra is fenntartanád a kapcsolatot az emberekkel.
- Te is odaülhetsz velem…
- Nem hiszem, hogy szívesen látnának.
- Majd megszokják.
Közben nekiálltam a süteményeknek is, és mire kiürült az étkező, én már végeztem is velük.

A nap többi része eseménytelenül telt, biológián valami videót néztünk meg a sejtek osztódásáról, de persze a felére sem emlékszem, tekintve, hogy egész órán, miközben egymás kezét fogtuk a pad alatt, beszélgettünk. Megtudtam, hogy Bella imádja Jane Austen-t, Bronte nővéreket, kedvencei pedig a Büszkeség és Balítélet, a Jane Eyre és az Üvöltő szelek. Habár én kicsit szégyellve vallottam be, hogy egyiket sem olvastam Bella csak a fejét rázta, és nevetve mondta, „Ezek a mai fiatalok.” Magamban persze elhatároztam, hogy amilyen hamar csak lehet beszerzem őket.

Miután az iskola véget ért, kézen fogva indultunk a parkoló felé. Már egészen megszoktam, hogy minden úgy nézett minket, mintha cirkuszi majmok lennénk. Akárhova mentünk, együtt- vagy külön, mindig összesúgtak a hátunk mögött. Nyilvánvalóan mindenki azt találgatta, hogy mikor vagy hogyan is történhetett az meg, hogy a csendes új fiú, és a Cullen lány összejöttek.

Jessica egész nap nem jött oda hozzám, de végig éreztem a tekintetét a hátamon. Ahogy hátranéztem, mikor be akartam szállni Bella kocsijába, megpillantottam a Cullen testvéreket, amint a piros BMW felé táncolnak. Tekintetem egy pillanatra találkozott Rosalie jéghideg, fenyegető pillantásával amitől egyszerre megfagyott az ereimben a vér. Gyorsan elfordítottam a fejem, és Bellára néztem, aki kedvesen rám mosolygott, majd beült a kocsiba. Én is hasonlóképpen tettem, és pár perc múlva éles fékcsikorgás közepette kihajtottunk a parkolóból magunk mögött hagyva a fürkésző pillantásokat.