The Immortal Heart

13. Mostanra már nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Seth és Leah tudnak Cullenék titkáról

A hazafelé tartó utat nagyrészt kényelmes csöndben tettük meg. Mindketten gondolatainkba belefeledkezve hallgattuk a szélvédőn kopogó esőcseppek ritmusos dallamát. Miután bekanyarodtunk a ház elé, Charlie cirkálója mellett Sue öreg kocsiját pillantottam meg a garázs feljárón.
- Úgy látom vendégeitek vannak - jegyezte meg Bella, miután leállította a motort, és fejével a Clearwater család autója felé biccentett.
- Inkább én érzem magam vendégnek… - néztem az ölemben nyugvó kezemre.
Hallottam, hogy Bella felém hajol az üléséből, és éreztem, hogy jéghideg ujjaival megsimítja arcom. Éreztem édes leheletét, és bizseregni kezdett bőröm az érintésétől. Felé fordultam és egy lágy csókot nyomtam csuklójára, pont úgy mint ahogy a réten is tettem.
- Charlie szeret téged… és aggódik érted – mondta halkan.
- Igen tudom… de akkor is úgy érzem, hogy ez inkább az ő otthonuk, mint az enyém.
Bella nem felelt, csak lassan hozzányomta hűvös ajkait az enyémhez. Bizsergés futott végig az egész testemen Nem akartam kiszállni a kocsiból, legszívesebben örökre itt maradtam volna Bellával, elveszve az ajkaiban.

De persze ennek a pillanatnak is véget kellett érnie. Charliék már csak rám várhatnak, és minél előbb bemegyek, annál előbb végzünk a háznéző procedúrával.

- Akkor este ugye átjössz? – kérdeztem, miután szétváltunk.
- Ha szeretnéd – mosolyodott el.
- Szeretném – biztosítottam és megsimítottam jéghideg, sápadt arcát.
- Akkor jövök. De most menj, mert Charliék már tűkön ülnek.

Már épp menni készültem, amikor Bella hirtelen megváltozott arckifejezése és testtartása megállított. Mintha valami szörnyűséget vélt volna felfedezni a kocsi feljárón, a ház előtt. Elkerekedett szemei egyenesen a bejárati ajtóra tapadtak, pupillái kitágultak, ahogy az orrlyukai is. Aprókat lélegzett, mintha valami szokatlan, eddig soha nem tapasztalt illatot érezne. Ennek hatására nagyokat szippantottam, de nem éreztem semmi különöset, csupán Bella csodálatos illatát és némi kocsi illatosítót.
Bella szobormerevvé vált az ülésben. Kezeit ökölbe szorította, de olyan erősen, hogy már az inak is kidagadtak vékony bőre alatt. Végtelenbe nyúló másodpercekig ült így, sóbálvánnyá válva, kitágult szemekkel, dermedt, ijedt arccal.
Aztán rájöttem, hogy nem is ő van megijedve. Olyan volt a testtartásra, mintha támadásra készülne, mintha az ellenség bármelyik pillanatban lecsaphatna rá, és próbálja megérezni, melyik irányból fog rátörni. Szinte rezgett a levegőben az iszonyatos koncentrációja, mellyel egyrészről kizárta a külvilágot, másrészről csak az támadó jeleket engedte be.
Az interneten begyűjtött tudásom szerint a vámpírok rendkívül kifinomult érzékszervekkel rendelkeznek, és képesek kiszagolni valakit akár több kilométeres távolságból is. Sejtettem, hogy most valami ilyesmi történhetett, csakhogy halvány gőzöm sem volt arról, hogy mi az a valami vagy valaki, aki ezt váltotta ki belőle. Talán egy medve vagy hegyi oroszlán van a közelben és Bella rádöbbent, hogy éhes…
Teltek a percek és Bella nem lazított a pozícióján, én pedig nem voltam elég bátor, hogy megzavarjam őt és megkérdezzem, mi zaklatta fel ennyire. Nem igazán tudtam, hogyan viszonyuljuk egy megmerevedett, támadásra kész vámpírhoz. Nem akartam semmi meggondolatlant tenni, nehogy megzavarjam őt. Így úgy döntöttem, hogy alkalmazkodom hozzá, és megkövülve figyelem, mit fog tenni.
Hirtelen rám nézett, elszakadva Charlie házának vonzásától. Szemei összeszűköltek, és lazított a testtartásán is. Ökölbe szorított kezeit kiengedte és hátradőlt az ülésben.
- Mi történt? – kérdeztem, hangom borotvaként hatolt bele a csendbe.
- Nem fontos… - hazudta.

Még hogy nem fontos?! Hiszen majdnem kivágódott a kocsiból és… bele se mertem gondolni, mi járt a fejében.

- Bella, kérlek… láttam, hogy… olyan furcsán viselkedtél – próbáltam leírni a látottakat, de ahogy beszéltem, mintha az egészet csak képzeltem volna, annyira másnak tűnt most. Talán csak túl hirtelen történt a váltás.
- Ne haragudj, ha megijesztettelek! Sosem tudnálak bántani téged! – bizonygatta hevesen, már vagy századszorra.
- Tudom! Nem azért kérdeztem! Hanem mert láttam, hogy valami zavar… ha elmondanád mi, akkor tudnék segíteni, de ez így nem fog működni, ha nem vagyunk egymáshoz őszinték.
Bella enyhülni látszott. Bárány szemekkel nézett rám, mintha belátta volna, hogy igazam van, ugyanakkor tartózkodott attól bevallja. Ő is ugyanolyan büszke volt, mint én – sosem ismerné el, hogy nincs igaza.
- Edward… erről most nem beszélhetek… - próbálta kimagyarázni magát, de én nem adtam fel.
- Miért nem?
- Mert nem… most még nem.
- Akkor mikor?
- Edward…
- Bella!
Most én győztem, ezt határozottan éreztem. Csak annyit szerettem volna tudatni vele, hogy megbízhat bennem, és nekem elmondhat bármit… annyira szerettem volna, ha megosztaná velem életének minden mozzanatát, pillanatát és problémáját.

- Vigyázz Seth-tel és Leah-val! – szólalt meg néhány másodperc múlva.
Nem nézett rám, hanem megint a házat fürkészte, de azt nem láttam, hogy pontosan mit… talán az ablakot.
De hogy jött ide Seth és Leah?! És miért kellene vigyáznom velük?

- Tessék?! Mi a fenéről beszélsz?! Bella! Én komolyan beszélek… de te…
- Én is! – szakított félbe talán túl keményen. – Majd el fogom magyarázni, és meg fogod érteni, hogy miért mondom ezt, de kérlek, bízz bennem. Csak ennyit mondhatok most: bízz bennem! Soha, de soha nem ártanék neked! Nem lennék képes neked fájdalmat okozni!
- Akkor miért nem mondod el most?
- Mert túl hosszú… légy türelemmel kérlek.
Nehezen bár, de lenyeltem a beszélgetést, és a tényt, hogy még várnom kell a magyarázatra. Ha azt mondta, hogy elmondja, akkor biztosan így lesz, csak győzzem kivárni…
Elbúcsúztunk egymástól, én pedig kikecmeregtem a kocsiból. Elindultam a bejárat felé, közben Bella gumicsikorgása jelezte a távozását és azt, hogy még mindig ideges. Máskor mindig ügyelni szokott arra, hogy Charlie házának környékén ne vadul vezessen.

Mikor felértem a tornácra, észrevettem Leaht az ablakban. Amint összenéztünk, ő gyorsan látótávolságon kívülre lépett.
Ezek szerint Bella őt figyelte az előbb?!

Beléptem a házba, és abban a pillanatban az egész Clearwater bagázs valamint Charlie abbahagyta a beszélgetést, és rám meredt, mintha valami szokatlan lenni rajtam. A nappaliban ültek, mint tegnap este, csak hogy ezúttal egy hatalmas chips-es tállal emelték a hangulatot. Volt ott némi üdítő is, meg sütemény. Biztosan a közös fészek megvásárlását ünnepelték.
- Szervusz, Edward. Már vártunk – jegyezte meg Charlie fintorogva.
- Eddig tartott a suli – kommentáltam.
Seth kuncogott egy sort, bár nem értettem miért. Talán mégis van rajtam valami különös.
- Akkor legalább nem kellett volna a kis Cullen lánnyal húsz percet a kocsijában… - hadarta a nagybátyám, majd arca tűzpirossá változott.
Seth alig bírta visszatartani a röhögést, láttam rajta, hogy szinte fuldokol, nehogy kiadjon valami olyasmi hangot, amitől Charlie még kellemetlenebb helyzetben érezheti magát. Vicces volt látni a nagybátyámat, ahogy próbálkozik kinyögni valami illedelmes mondatlezárást.
- …töltened – mondta ki végül.
- Nem volt húsz perc. Csak pár percig beszélgettünk – ellenkeztem.
Utáltam, hogy Charlie így mindenki előtt kéri számon, hogy miért töltök húsz percet Bella kocsijában… úgy éreztem a semmiről vitázunk, csak azért, hogy Charlie megmutassa a leendő családja előtt, hogy meg tud fegyelmezni engem, és méltó a pótapa szerepre.
- Majdnem fél órát voltatok kint, hallottuk, mikor megjöttetek.
És gondolom megint leskelődött, csakhogy ezúttal a többieket is bevonta. Remek. Egy csapat leskelődős, kémkedős, mindent-tudni-akarós, levakarhatatlan spiclivel fogok összeköltözni.
Ahogy azonban átgondoltam az elmúlt perceket, melyeket Bellával a kocsijában töltöttem odakint, talán meglehet, hogy mégis csak húsz perc volt az a húsz perc. De mikor Bellával vagyok, teljesen kiesik az idő és a valóság…
- Amúgy igazán behívhattad volna… - jegyezte meg Charlie kis idő után. – Egy süti erejéig…
Hmm… lelki szemeim előtt látni véltem, ahogy Charlie, Sue és a kölykei Bellára reagálnának. Persze már biztosan láttak a Cullen testvéreket, de közvetlen közelről mégis csak más lenne az élmény, ahogy nekem is az volt. Charlie biztos pipacsvörössé válni zavarában, ahogy Seth is, míg Sue és Leah azért nem tudnák levenni róla a szemüket, mert tudják, hogy ők még a legjobb retus-géppel sem érhetnének el ilyen eredményt…
És azt is elképzeltem, ahogy Bella illedelmesen elfogyasztana egy szelet süteményt, miközben még az undortól kitorzult arcát is csodálnák a többiek és persze én is.
- Így is késésben vagyunk Charlie – szólalt meg Leah. – Ha Edward behívta volna, biztosan estig itt marad és akkor végképp nem lesz miénk a ház.
Éreztem Leah hangjában valamiféle gúnyt. Szúrósan nézett rám, ahogy beszélt, mintha nem is Charlie-nak, hanem nekem intézné a szavait és azt üzenné velük, hogy nehogy meghívjam ebbe vagy a leendő házunkba Bellát, mert akkor nagy bajban leszek…
Akaratlanul is komolyan vettem az üzenetét és eszembe jutott Bella kétes megjegyzése, hogy vigyázzak a Clearwater testvérekkel. Lehet, hogy a kettőnek van köze egymáshoz?
- Igen Leah, igazad van – bólogatott Charlie. – Már így rettentő késésben vagyunk. Kettőre számítottunk rád Edward és most meg már fél négy lesz.
- Nem kellett volna megvárnotok – dörgöltem az orruk alá. – Engem úgysem izgat.
Sue és Charlie váltott egy aggodalmas pillantást, végül Sue odasétált hozzám, megfogta a két vállam, ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzek, és mézes-mázos hangon megszólalt:
- Hát nem akarod kiválasztani a szobád?
- Nem vagyok már ötéves. Teljesen mindegy hol lesz a szobám, csak legyen – feleltem, közben rángatózni kezdtem, hogy lesöpörjem magamról Sue kezeit. Idegesített, ha más fogdos (Bellát kivéve persze).
- Ó – engedte el a vállaimat. – De azért eljössz velünk ugye?
Kitártam a bejárati ajtót, kiléptem a szél fútta tornácra.
- Indulunk végre?! – néztem hátra, mikor rájöttem, hogy a többiek nem mozdulnak.

Charlie cirkálójába zsúfolódtunk be öten. Már előre gyűlöltem az utat, mikor Charlie közölte, hogy egy kocsival megyünk. Hiába nyafogtam, hogy had én üljek az anyósülésre, Charlie ragaszkodott hozzá, hogy Sue üljön melléje, én pedig a Seth-tel és Leah-val a hátsó ülésbe préselődjek be. Sue persze vette a lapot, hogy nem akarok heringkonzerv módjára a kis csemetéihez dörgölőzni, mégsem volt elég meggyőző ahhoz, hogy Charlie is beleegyezzen. Így végül is Leah benyomult középre, a két oldalára pedig én és Seth kerültünk.
Egész út során próbáltam minél jobban az üveghez tapadni, hogy minimális felületen érintkezzek Leah-val, de persze ezt egy öreg cirkálóban vajmi nehezen tudtam megoldani. Ez a mániám is anyám halála után alakult ki nálam. Előtte nem zavart, ha megérintenek, most azonban úgy éreztem, mintha minden egyes apró érintés egy idegentől egy halálos kórságot bocsátana rám, amelytől ösztönösen menekülnöm kell. Most döbbentem csak rá, ahogy itt ültem a két Clearwaterrel, hogy Bellánál ezt pont ellenkezőleg éltem meg: vágytam az érintésére, mert mintha gyógyító hatású lenne…

Nem tudom, hogy Leah érezte e a szorongásomat, ami a túlzott közelség váltott ki, mindenesetre ő nyugodtan és látszólag kényelmesen ült a helyén és egy cseppet sem zavarta, hogy összeérintkeznek a karjaink.

A rövid út alatt nem esett túl sok szó. Sue és Charlie motyogott valamit elől, majd Sue megkérdezte tőlem, hogy ettem e rendesen az iskolában és nem győzött bocsánatot kérni, amiért nem engedték, hogy egyek valamit, miután hazaértem. Úgy tűnt számomra, hogy Sue lételeme az aggodalmaskodás, így én csak hümmögtem pár sort, és hagytam, had élje ki magát az aggályaiban. Ez az a tulajdonság, amit nem lehet kiverni senkiből… anyám is ilyen volt és így is halt meg.

Pechemre Charlie rákérdezett, hogy miért volt teli a szemeteskuka elégett kenyérdarabokkal, és tojással, mire én majdnem felnevettem, mert eszembe jutott Bella szerencsétlenkedése a konyhában. Aztán persze kimagyaráztam, hogy természetesen én voltam ennyire béna, mire az egész Clearwater család hangos hahotázásba kezdett.

Pár perc alatt megérkeztünk Forks eddig számomra ismeretlen utcájába, ahol sokkal kevesebb ház állt, de pont emiatt tűnt barátságosabbnak. Viszonylag új építésű házak feküdtek, titkon reméltem, hogy ezek közül lesz valamelyik. A reménykedésem azonban nem igazolódott be. Charlie leparkolt egy nagy, barna színű ház előtt, melyet minimum 10 éve építettek és melyhez hasonlót eddig leginkább csak kisvárosi filmekben láttam.
Legalább kétszer akkora volt, mint Charlie jelenlegi háza és habár a színével voltak gondjaim, egész otthonosnak tűnt.
Amint leállította a motort, én már ki is vágódtam a kocsiból. Mélyeket szippantottam a jeges levegőből és körülnéztem a környéken. Alapvetően nem sokban különbözött a mostani házunk fekvésétől, abban a tekintetben, hogy e mögött is a sűrű, végtelen erdő húzódott. A fák csúcsai mintha a súrolták volna az eget a horizonton. Imádtam és gyűlöltem egyben.
- Jó nagy garázs van a házhoz – jegyezte meg Charlie. – Három kocsi is elfér benne.

Ja, csak nem az én otromba furgonom…

A ház előtti tornácon megpillantottam egy férfit és egy nőt. Sejtettem, hogy ők lesznek azok a… hogy-is-hívják testvérek, akik Charlie osztálytársai voltak. A következő pillanatban meg is bizonyosodhattam erről, hiszen régi jó ismerősként köszöntötték egymást.
- Szervusz Charlie! – köszönt a férfi, mély dörmögő hangon, majd megölelte Charliet, és jól hátba veregette. – Ezer éve nem találkoztunk!
- Hát igen, van már vagy öt éve – viszonozta a köszönést a nagybátyám, majd hasonlóképpen megölelte a nőt is.
Ezer éve nem találkoztak? Azt hittem már jó ideje a városban vannak… legalábbis a beszélgetésükből úgy tűnt.
- Charlie! – kiáltott fel a nő. – Te semmit sem változtál! Rajtad nem fog az idő vasfoga!
Gondoltam, hogy valami hasonló közhelyek el fognak hangzani közöttük, és a következő pár percben még elpöttyintettek néhányat. Aztán Charlie Sue-ék és felém fordult.
- Had mutassalak be titeket a családomnak! Ő itt Sue, a kedvesem és a gyermekei Leah és Seth. Ő pedig Edward, az unokaöcsém… tudjátok, meséltem róla, hogy…
Charlie elakadt. Nyilván nem akarta kimondani előttem, hogy kikotyogta az élettörténetemet holmi öt éve nem látott jó ismerőseinek.
- …hogy hozzám költözik – nyögte ki végül.
- Ó igen, emlékszem! – vette át a szót a nő. – Én Sandra vagyok, ő pedig a bátyám Max.
Miután lefutottuk a szokásos udvariassági köröket (ami azt illeti, inkább csak Clearwater-ék jópofiztak, én csöndben megsunnyogtam a háttérben), a Knight testvérek beinvitáltak a házba.

A ház természetesen teljesen üres volt. Egykori lakójára, a Knight anyukára csak a nappali ronda zöld színe emlékeztetett.
Az előtér után a nappali következett, mely egybe nyílt a konyhával. Közben Sandra és Max magyarázott valamit a házzal kapcsolatban Charlie-nak, de nem értettem pontosan.
A nappaliban körbe álltunk, mintha tábortűznél lennénk, és Sandra vette át a szót.
- A ház négy szobás, ezen kívül ebből a hatalmas nappaliból, a szomszédos konyhából és ebédlőből áll. Két fürdőszobával rendelkezik, az egyik fent, a másik pedig lent található. Még megemlíteném a garázst is, de azt már úgyis láttátok.
Utána elmondott néhány számomra jelentéktelennek tűnő adatok, melyek többnyire négyzetméterekből álltak. Zsebre dugott kézzel álltam ott Charlie és Seth között, és a cipőmről igyekeztem a másik lábammal levakarni egy sárdarabot. Közben a Knight testvérek végig rizsáztak a házról, a fekvésről, a környékről, de különösebben nem érdekelt a dolog.
Azon morfondíroztam, hogy amint vége ennek, újra láthatom Bellát, és csak ez adott erőt, hogy kibírjam ezt.
Egyre jobban úgy éreztem, hogy nem vagyok idevaló. Mármint Charlie és Sue életébe, úgy értem. Most is, mindegyikük feszült figyelemmel, tágra nyílt szemekkel hallgatta az előadást, szinte éreztem a levegőben az izgatottságukat, mennyire várják, hogy végre beköltözhessenek. Erre itt vagyok én és azzal küzdök, hogy megtisztítsam a cipőmet… nem különösebben érdekelt, hogy Charlie-val lakom, vagy plusz három fővel… így is annyit lógtak nálunk, hogy majdnem olyan volt, mintha ők is ott élnének.
Mikor legközelebb felnéztem, azt láttam, hogy Leah engem bámul. Ezúttal azonban tovább bírta a szemkontaktust. De így is végül ő vérzett el és fülig vörösödve Sandrát kezdte el figyelni.

- Ha jól sejtem, szeretnétek megnézni a lakás többi részét is, úgyhogy nem is húzom tovább a szót – zárta le a kiselőadást Sandra.
- Mi is így gondoljuk, húgi – jegyezte meg cinikusan Max.
- Ó te! – csapta hason egy mappával a testvére, majd elindult a lépcső felé.

Mikor felértünk a széles folyósra, Max elmagyarázta, hogy mind a négy szoba az emeleten van. Kettő szoba az utcára, kettő pedig az erdőre néz.

Mikor végigkalauzoltak minket az összes szobán, hosszasan elemezve mindegyiknek a fekvését, méreteit, egykori funkcióját, és egyebeket, a testvérek elvonultak Sue-val és Charlie-val, hogy elintézzék a pénzügyi oldalát a dolognak.
Én, Seth és Leah az egyik utcára néző szobában maradtunk, és tehetetlenül figyeltük a falakat. Legalábbis én és Leah, mert Seth nagyon lelkesnek tűnt.
- Nem tetszik ez a szoba – jelentette ki, miután bejárta minden szegletét, alaposan felmérte a kilátást, sőt még le is feküdt a földre, csak tudnám miért.
- Jesszus… most mi lesz… - kommentáltam egykedvűen, cinikusan.
Seth a nyelvét nyújtotta felém.
- Ha-ha, bénák, enyém lesz a legjobb szoba! – majd azzal a lendülettel kivágódott az ajtón, hogy megnézze a többit is.
Most azt kívántam, bárcsak én is olyan izgatott lennék, mint Seth. Mondjuk izgatott is voltam. Csak nem a szoba miatt…
Kinéztem az ablakon, majd leültem a párkányra. Ekkor vettem észre, hogy Leah még mindig az ajtófélfának támaszkodva, engem figyel. Most sem bírta sokáig a szemkontaktust.
- Te nem választod ki a szobádat? – kérdezte, felszakítva a szinte vágható csendet.
- Nem – feleltem közömbösen.
- Akkor neked marad a legrosszabb szoba – jelentette ki diplomatikusan.
- Mindegyik szoba ugyanolyan.
Nevetségesnek éreztem ezt a vitát, és tudtam, hogy Leah is. Csak nem akarta, hogy eluralkodjon közöttünk a kínos csend.
- Ez nem igaz.
- Akkor nekem jó lesz a maradék is.
Leah felvonta a szemöldökét.
- Te tudod.
Láttam rajta, hogy valamit nagyon meg akar kérdezni. Feszengett, rángatózott, a kezeit tördelte, vagy a körmeit harapdálta.
- Edward… - szólalt meg végül. – Csak kérdezni akarok valamit…
Médiumnak kellene mennem.
- Mondjad.
Olyan zavarba ejtő nem lehet a kérdés… akkor meg miért nyögi ki ilyen nehezen?!
- Csak azt akarom kérdezni, hogy együtt jársz Isabella Cullennel?
Meglepett, hogy ezt kérdezi, azok után, hogy leskelődött ma az ablakban. Ha nem is tudja, milyen Bella kocsija pontosan, Charlie akkor is beszámolhatott nekik tegnap délután, hogy kivel mentem el.
Amúgy mégis mit hisz?! Hogy csak megbíztam, hogy legyen a személyi sofőröm és ezért furikáz a kocsijával?
- Igen. Miért kérdezed?
Arcán mintha egyszerre láttam volna csalódottságot, és dühöt. Szemei elkalandoztak mellettem, ki az utcára.
- Hát… csak, mert szerintem nem kellene vele lenned.
Miért akarja ma mindenki megmondani nekem, hogy kivel kellene együtt lennem és kivel nem?! Először Bella figyelmeztet, hogy vigyázzak Seth-tel és Leah-val, most meg Leah akarja telebeszélni a fejem azzal, hogy nem kellene Bellával lennem!
És vajon, miért érzem úgy, hogy valami fontosat nem tudok, amit ők igen?!
- Légy szíves ne adj nekem életvezetési tanácsokat – förmedtem rá. – Semmi közöd ahhoz kivel vagyok együtt!
- Én csak… - hebegte – Nem akarom, hogy bajod essen… vagy valami.
Bajom essen? Miért aggódik mindenki ennyire a testi épségem miatt?
- Miért esne bajom?!
Felkeltem a párkányról, és odamentem hozzá. Egyetlen lépés választott el tőle. Itt és most akartam megtudni, hogy mi ez az egész.
- Mondd el az igazat! – követeltem, szinte már kiabáltam. De az sem érdekelt jelen pillanatban, hogy a többiek meghallják.
Leah próbálta kikerülni ingerült pillantásomat, és láttam, hogy menekülő utat keres. Habár ott volt mellett a bejárat, ő meg se moccant, mintha nem akarna egyedül hagyni.
- Milyen igazat? – értetlenkedett, pedig jól tudta, hogy mire célzok.
- Hogy miért mondtad ezt!
Éreztem, ahogy hangom fokozatosan emelkedik. Ezt már bizonyára Charliék is hallottak, hacsak nem kint a kertben kötik meg az üzletet.
- Azt hiszem, nincs minden rendben velük…
- Kikkel?
- A Cullenékkel.
Leah is tudja. Tudja, hogy Cullenék vámpírok.
Az egész lavinát úgymond Seth indította el, mikor néhány hete mesélt nekem a vámpírokról. Akkor úgy állította be, mint egy mesét, de most már világossá vált számomra a kép: el akarta hitetni velem, hogy ez csak egy legenda. Ők mindketten tudják, hogy Cullenék valóban vámpírok.

Ekkor Seth dugta be a fejét a szobába. Az orrom alatt káromkodtam egy sort, majd visszamentem az ablakhoz, és a párkányra támaszkodtam.
- Hé mi van veletek? Nem választjátok ki a szobát? Nekem már meg van! – ujjongott a kissrác.
- De – vágta rá Leah gyorsan, majd a pillantását a hátamon érezve, kilépett a szobából.

Nem mozdultam el onnan, míg Charlie le nem hívott mindannyiunkat a nappaliba. A fejemben kavarogtak a gondolatok, egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy mi közük van Culleneknek a Clearwaterékhez… bár emlékeztem rá, hogy Seth még mondott valamit aznap este, de csak a vámpíros, Bellára és a családjára vonatkozó részek maradtak meg.
- Nos, örömmel jelenthetem be, hogy néhány hét múlva költözhetünk – csapta össze a tenyereit Charlie.
- Juhééé – kiáltott fel Seth örömében. – Én már ki is választottam a szobámat! Stip-stop a balról második!
Sue és Charlie megölelték egymást, majd mindannyian kiléptünk a tornácra. A felettünk sötétlő felhőkből közben cseperegni kezdett az eső.
Elköszöntünk a Knight testvérektől, majd megint bezsúfolódtunk a cirkálóba.
- Mi lenne, ha ezt megünnepelve, elmennék vacsorázni valahova? – kérdezte Charlie örömittas hangon, majd kihajtott az útra.
- Szuper! – örvendezett Seth.
Míg Seth azt fontolgatta, hogy végigeszi a fél étlapot, én akarva-akaratlanul azon gondolkoztam, hogy Charlie hogyan került olyan anyagi helyzetbe, hogy egy ekkora házat tudjon venni, sőt még holmi éttermi kiruccanásokra is futja. Talán felemelték a fizetését a rendőrségnél… vagy ennyi pénzt össze tudott gyűjteni az évek alatt?! Végülis nem volt lehetetlen, elvégre egészen idáig nem volt senkije, akire költenie kellett volna.
Sue aggodalmas pillantást vetett Charlie-ra, mintha azt akarná üzenni, hogy talán nem kellene most felesleges kiadásokba bocsátkozni. De végülis nem szólt semmit, így talán csak képzelődtem az imént.

Port Angelesig azért nem mentünk el ünnepelni. Charlie laparkírozott Forks egyetlen normális étterme előtt, ami körülbelül öt perces kocsiútra volt vadonatúj otthonunktól.
Becsörtettünk az étterembe, egy kerthelységen keresztül, melyet helyes kis páfrányok szegélyeztek. Hétfő este lévén nem sokan étkeztek odabent, de amint mi beléptünk, egy mosolygós pincérlány libbent elő valahonnan, étlappal a kezében. Charlie kért egy ötszemélyes asztalt, ami meg is kaptunk egy eldugodtabb, meghitten megvilágított sarokban.
Seth rögtön belevetette magát az étlap tanulmányozásába és minden egyes kedvére való ételnél felnyögött, majd valami olyasmit morfondírozott, hogy most már végképp nem tudja, hogy mit válasszon. Leah, Charlie és Sue csendesen bögészték a könyvet, még én csak úgy tettem, mintha ezzel foglalkoznék. Az ölembe támasztottam, és a szemeim is rátapadtak, de a gondolataim egészen máshol jártak… egy cseppet sem tudtam most gondolni az étkezésre, már csak azért sem, mert az ebédre elfogyasztott tetemes mennyiség még mindig ott lapult a gyomrom mélyén.
Egyfojtában az járt a fejembe, ami ma délután történt Bella kocsijában és Leah-val abban a házban.
Mostanra már nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Seth és Leah tudnak Cullenék titkáról. És azt is tudják, hogy én tudok róla, vagyis Leah biztosan. Csak azt nem értem, miért érzi úgy, hogy joga van beleszólni a kapcsolatunkba… hogy joga van meghatározni, hogy kivel járhatok és kivel nem. Lehet, hogy Bella vámpír és veszélyes, de nekem sosem ártana…
És mi az, amit én nem tudok és ők igen… még mindig nem jutott eszembe Seth meséjének többi része… talán újra meg kellene kérdeznem őt, persze csak tapintatosan… de nem itt és nem most.
Aztán eszembe jutott, hogy talán Charlie és Sue is tud a Cullen titokról. Legalábbis Sue. De ha ő tudja, akkor biztosan elmondta Charlie-nak is… De nem. Charlie nem tudhatja. Mert ha tudná, akkor nem engedné, hogy Bellával legyek, sőt még az egész Cullen családot is elüldözné a városból, vagy az államból. A gondolattól, hogy soha többet nem láthatom Bellát összeszorult a gyomorom, és szúró fájdalom nyilalt bele a mellkasomba.

Fészkelődni kezdtem a székemben, mire nyolc szem meredt rám, majd ugyanilyen gyorsan el is tűnt az étlap mögött. Gyorsan elhessegettem ezeket a negatív gondolatokat a fejemből, majd az étlapot kezdtem el olvasni
- Választottatok? – kérdezte Charlie kis idő elteltével.
- Én igen – csapta össze az étlapot Leah. – Peper Steak-et.
- És te Seth? – fordult a srác felé.
- Wííí nem tudom… vagy borsos kacsacombot vagy brokkolis csirkét… nem nem inkább legyen gombás pulykamell.
A pincérlány megint ott termett a semmiből, meg is hökkentem ijedtemben, mire ő a szempilláit rebegtette felém. Zavaromban gyorsan elkaptam a fejemet és beletemettem az étlapba.
- Sikerült választani? – kérdezte 32 fogas vigyorral.
- Igen… azt hiszem… - válaszolta Charlie.
Sue, Seth és Leah sorban elrebegte a kívánságát, majd Charlie is az övét, aki mellesleg a legolcsóbb ételt választotta.
- És te? – kérdezte mézédes hangon a lány. – Mit hozhatok neked?
A csaj nem bírta levakarni magáról a vigyort és a nyílt flörtölése kezdett idegesíteni. Pont mellettem állt és a comjbait a vállamnak dörgölte, miközben feljegyezte az ételeket. Nem tudtam elhúzódni, így már szinte fel voltam kenődve a falra.
Gyorsan ráböktem az első ételre, amit megláttam a lapon.
- Gombás raviolit… kérek.
- Máris hozom – majd azzal a lendülettel távozott.
Megkönnyebbülve húzódtam vissza a székem közepére. Ekkor vettem észre, hogy Leah ádáz szemekkel engem vizslat. Nem értettem mi a baja

A vacsora csendben telt el. A pincérlány, miközben szedte le az asztalokat, az ölembe dobott egy cetlit, amin minden bizonnyal a telefonszáma lehetett, de én az első kukába kidobtam.

Fél nyolc körül indultunk haza. Clearwaterék nem maradtak sokáig, körülbelül fél óra múlva ők is vissza kocsikáztak La Push-ra.
Mivel Charlie nem engedte, hogy bevonuljak a szobámba, míg ott vannak, így jobb híjján ott dekkoltam a nappaliban egészen addig, míg ki nem gördült a kocsijuk a főútra.
Már épp menni készültem a szobámba, mikor Charlie megállított.
- Edward… csak azt szeretném kérdezni, hogy… őszintén, mit szólsz a költözéshez?
Vállat vontam.
- Most számítana valamit, ha nem akarnék összeköltözni velük? – bukott ki a számon, aztán rögtön meg is bántam. Ha azt mondtam volna, hogy repesek az örömtől, akkor már rég a szobámban lehetnék, Bellával.
- Persze, hogy számítana… de ugye nem bánod?
- Nekem mindegy. Ez a te életed.
Charlie biccentett egyet. Láttam, hogy még mindig nem hagyja nyugodni ez a téma, de mivel nem mondott semmit, így fogtam magam, jó éjszakát kívántam és felcaplattam az emeletre.

Reményekkel telve nyitottam be a szobámba, de nagy sajnálatomra Bella nem volt ott. Előhalásztam az fekete bermudanadrágom, és sárga pólót, amiben aludni szoktam, majd becammogtam a fürdőszobába. Fájdalmas lassúsággal végeztem el a tisztálkodási teendőket, majd kezemben a ruháimmal, és nedves hajjal mentem vissza.

Éreztem, hogy egy ezer vattos mosoly ül ki az arcomra, amint benyitottam a szobámba, és megpillantottam Bellát, ahogy ott hasalt az ágyamon, kezében egy CD-t tartva, lábát a levegőben összekulcsolva.
- Ezt kölcsön kell adnod - mutatta fel mosolyogva a Muse CD-t, amit még szombaton vettem Port Angeles-ben.
Nem válaszoltam, csak ledobtam a ruháimat a földre, és leültem mellé az ágyba. Bella felült egy gyengéd csókot nyomott az ajkamra, és szorosan megölelt. Ekkor jöttem rá, hogy valójában mennyire hiányzot a délután folyamán.
- Milyen volt a közös családi kiruccanás? – kérdezte Bella, miután szétváltunk.
Sejtettem, hogy ez valami gyenge téma elterelős kérdés akar lenni, de mivel egész délután a kocsiban történtek és Leah megjegyzése járt a fejemben, vajmi kevés esélye volt, hogy elfeledkezzek róla.
- Tűrhető… alig bírtam ki nélküled – nyomtam egy puszit az arcára.
- Ó, na ne mond – mosolyodott el.
- Bella… beszélnünk kell arról, ami délután történt – váltottam témát.
Bella arca elkomorult és elhúzódott.
- Leah mondott valami furát…
- Leah? Mit?
- Azt, hogy nem kellene veled lenned. És az, amit te mondtál a kocsiban ma délután… mintha ellenségek lennétek, vagy valami ilyesmi…
Bella hallgatott. Aranyszínű szemei elsiklottak mellettem, és valahol a szoba távoli szegletében állapodtak meg. Láttam rajta, hogy nem akar beszélni erről, de mégis el akarja mondani.
- Hát valahogy úgy.