The Immortal Heart

15. És amiket mondott… tönkretett mindent

A hét villámgyorsan eltelt, szinte észre sem vettem, hogy már péntek este volt, és ott ültünk mindannyian Charlie házában a széles asztal körül és csöndben vacsoráztunk. Odakint süvített a szél, és úgy tűnt bármelyik percben eleredhet az eső. Sue fasírtot készített hagymás krumplival, ami nekem annyira nem ízlett, viszont Charlie odáig volt érte, és nem győzte véleményét mindenféle hümmögésekkel mindenki tudtára adni, amin Seth látszólag jól szórakozott, Leah viszont csak a szemét forgatta.

Az elmúlt héten Bella és én egyfajta rutint alakítottunk ki. Minden reggel eljött értem, és együtt mentünk az iskolába. Habár szerdán Jacob átjött és megjavította a kocsimat, mégsem akartam használni, hiszen minden percnek örültem, amit Bellával tölthetek. A suliban is sülve-főve együtt voltunk, ami persze nem tetszett Jessicának, hiszen hétfő óta nem szólt hozzám egy szót sem, ahhoz viszont nem kellett Bellát megkérdeznem, hogy tudjam, mi jár a fejében. Ebédszünetben Bella már nem a testvéreivel ült, hanem velem egy félre eső asztalnál és igyekezett mindenfélét belém tömni, miközben semmiségekről beszélgettünk. Mikor a kedvenc színéről kérdeztem, rögtön rávágta, hogy a zöld, és utána, ha nem tudtam volna, hogy a vámpírok nem tudnak elpirulni, akkor esküdni mertem volna, hogy enyhe pír ült ki az arcára, miközben lesütötte a szemét. Nem értettem miért, de nem is faggattam, helyette rátértünk a filmekre, zenére, és a könyvekre, miközben egy újabb pizza szeletet tolt elém.
Egyik délután felkerestem az iskola edzőtermét és beiratkoztam, így már egész jó úton haladok afelé, hogy ismét a régi önmagam legyek – legalábbis, ami a külsőmet illeti.

Iskola után, ő vitt haza, és miután hosszasan csókolóztunk a kocsijában, megígérte, hogy este, miután Charlie lefeküdt, feljön a szobámba… amit mindig meg is tett.

Azóta, hogy beszéltünk a vérfarkasokról igyekeztem elkerülni Clearwater-éket. Ha nálunk voltak, mindig valamilyen indokkal felmentem a szobámba, és számoltam vissza a perceket, hogy mikor láthatom újra Bellát.
De sajnos ezt a mai vacsorát nem tudtam megúszni. Charlie szerint muszáj nekem is velük vacsoráznom, hiszen a közeledő költözést kell megbeszélnünk, ami úgy lengett a fejem fölött, mint valami véres kard.

Kínosan hosszú percekig csak az evőeszközök csörömpölése és a nagybátyám hümmögése omlott bele a családi idillbe.
- Nem jött át Jacob a héten megjavítani a kocsidat? – morogta Charlie két falat között, mire mindannyian felnéztünk.
A kérdést egyértelműen nekem intézte, de azért vártam egy kicsit, hátha Sue válaszol helyettem.
- De igen – nyöszörögtem reszelős hangon, mikor ez nem történt meg.
- Akkor miért áll már napok óta a feljárón? Mivel mész iskolába? – kérdezte gyanakvó arckifejezéssel, de a szememet még mindig gondosan elkerülte.
Hogy mivel? Természetesen Bella hiper-szuper kocsijával. Noha nem azért, hogy felvágjak a verdával, hanem azért, mert minden egyes pillanatot meg akarok ragadni, melyet vele tölthetek.
- Bellával – feleltem végül közömbös hangon.
Nem láttam értelmét a kitérő válaszoknak, csak azért, hogy elkerüljem Leah hűvös tekintetét a név hallatán. Mégis mit várt? Hogy egyetlen elcsépelt figyelmeztetésére úgy fogok reagálni, mint egy pincsikutya és majd szakítok vele?
Charlie hümmögött egy sort a válaszom hallatán. Kíváncsi lettem, mi járhat a fejében, de az arca kifejezéstelen maradt, mint általában mindig.
- Na és mond csak, mióta is vagytok együtt ezzel a kislánnyal? – hangzott fel Sue mézes-mázas hangja az asztal túloldalán.
Ettől tartottam. Hogy majd azt hiszi, az összeköltözéssel az én anyám is lesz. Erőltetettnek éreztem a próbálkozását arra, hogy beférkőzzön az életembe, de nem akartam megbántani. Elvégre neki is hálás lehetek, amiért gondoskodik rólam és úgy tesz, mintha örülne az érkezésemnek.
- Egy ideje – vetettem oda némi színlelt lelkesedéssel a hangomban. Éreztem, hogy ez nem elég ahhoz, hogy ne faggasson tovább, így gyorsan hozzátettem. – Pár hete.
A szemem sarkából láttam, ahogy Seth próbálja visszafojtani a kuncogást. Legszívesebben rátapostam volna a lábára. Nem értettem, miért találja ilyen mulatságosnak a lagymatag párbeszédet, de akárhányszor együtt van a család, és én kerülök szóba, valahogy mindig a röhögő görcs kerülgette.
Mivel a fasírt amúgy sem tartozott a kedvenc ételeim közé, és a gyomrom is gombóccá gyúródott a várva várt esti találka miatt, a vacsora nagy részét csak piszkáltam a villámmal és minden egyes falat után a vizespoharamért nyúltam.
Kiszúrtam Sue furcsa hunyorgását, miközben tekintetét köztem és a tálam között váltogatja. Étvágyam látványos javulásának nyomatékosítására ketté vágtam a második fasírtot és az egyik felét egybe a számba tuszkoltam. Legalább egy percig rágtam, mire sikerült némi víz kíséretében lenyelnem, de legalább sikerrel jártam: Sue szemeinek szorító vizsgálódása elernyedt és visszatért a saját tányérjának lepucolásához.
- Talán… - mormolta Charlie, mire felnézett egy pillanatra, egyenes rám. – Talán… meghívhatnád őt egyik nap… vacsorázni.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy azonnal felrohanjak a szobámba és magamra zárjam az ajtót. A kést és a villát olyan hangosan csaptam le a tányéromra, jelezve, hogy részemről befejeztem a vacsorát, és menni készülök, hogy akaratlanul is magamra vontam az egész bagázs figyelmét.
Leah felé fordultam, láttam, hogy engem méreget. Testtartása távolságtartó, ugyanakkor fenyegető: meg ne próbáljam meghívni. Dacoltam vele, álltam a pillantását.
- Micsoda remek ötlet! – nevetett fel Sue, hogy enyhítsen a hangulaton. – Hívd csak meg, had ismerjük meg mi is!
Én még mindig Leah-t figyeltem, aki időközben feladta a viadalt és lesütötte a szemét.
Aztán kezdtem felfogni, mit tervezget a nagybátyám és Sue.
Bellát vacsorára?
Ha csak nem vértorta Sue specialitása, szóba sem jöhet. Főleg nem azok után, hogy két vérfarkas is ül az asztalnál, akik történetesen a vámpírok legádázabb ellenségei. Ettől függetlenül azonban érdekes volt eljátszani a gondolattal, Bella hogyan térni ki az evés alól és hogyan oldaná meg a feszült helyzetet, mely nem csak amiatt alakulna ki, hogy az ellenségeivel ül egy asztalnál…
A gondolat végére sem értem, mire Sue és Charlie arcán gyermeteg lelkesedésük nyomai tűnt fel és úgy villant be a képbe, hogy kis híján lerepültem a székről.
- Nem… hiszem… - kezdtem a magyarázkodást, mire rájöttem, hogy nem is gondolkodtam hihető kifogáson, hogy vajon miért nem ér rá Bella egyetlen este sem. – Nem tudom… Bella nagyon… elfoglalt…
Éreztem vontatott mentegetőzésem páráját lecsapódni a hangulaton, ami eddig sem volt a legoldottabb. Láttam, ahogy ők ketten váltottak egy súlyos pillantást, majd nekilendülnek a következő körnek. Sajnos nem voltam elég körmönfont, hogy kihasználjam a pillanatnyi hatásszünetet, melyet a válaszom okozott és leléceljek.
- Egyik este biztosan van neki egy szabad órácskája… - lendült neki újból Sue, miközben bizalmatlanul méregetett, mintha próbálna valami jelet találni rajtam, hogy szándékosan nem akarom összeereszteni a szerelmemet velük.
- Vagy nem szívesen találkozik velünk? – dörmögte Charlie, miközben leöblítette az utolsó morzsát a vacsorájából. Tányérját mintha kinyalta volna, egy parányi étel sem maradt rajta.
- Nem erről van szó – vágtam rá azonnal, majd összeszorítottam a számat.
Kezdtem rájönni, hogy magam ellen dolgozom. Nem tudhatom, mit akar Bella, nem tudhatom, hogy tényleg úgy gondolja, ahogy én gondolnám, az ő esetében. Talán valóban nem ártana, ha találkozna velük, és akkor talán Charliék bizalmatlansága is megszűnne, amit Bella iránt éreznek. Legalábbis Charlie és Sue bizalmatlansága.
Ami Seth-et és Leaht illeti, őket akkor sem győzhetném meg Bella ártalmatlanságáról, ha bevonulna apácának.
Előbb-utóbb úgyis túl kell esnem ezeken az udvariassági körökön, megúszni úgysem fogom tudni, maximum addig halasztani, ameddig feltűnővé nem válik. Vagy amíg főiskolára nem megyek.
- Hát miről? – fonta össze a karjait a mellkasán a nagybátyám, majd valami jóllakott óvodás módjára, hátradőlt a székében.
Arról, hogy Bella vámpír, ezek ketten pedig vérfarkasok és szét fogják tépni egymást, aminek valószínűleg ti is áldozatává váltok. Mondanám ki, de csak gyáva módjára behúztam a nyakamat és a szemeimet forgattam a menekülési utakat számba véve.
Mielőtt még kiejtettem volna a számon a döntésemet, Charlie közbevágott.
- Tudom én, hogy a Cullenek elég maguknak való emberek, no de ennyire? Ha jól tudom, az iskolában is csak egymással foglalkoznak.
Sue átölelte Charlie vállát.
- Ugyan Charlie, ez csak egy helyi pletyka. Hisz láthatod, az unokaöcséddel jár az egyikük.
Kezdett elegem lenni ebből a beszélgetésből, így gyorsan átvettem a szót.
- Megbeszélem Bellával. Biztosan örülni fog a meghívásnak.
Majd azzal a lendülettel felpattantam az asztaltól és az emelet felé vettem az irányt. Sue hangját hallottam magam mögött.
- Mi a kedvenc étele?
Ekkor Seth akkorát röhögött, hogy még a falak is megremegtek erőteljes hangjától. Egy kis mosoly kísértett a szám sarkában, majd gyorsan el is halt.
- Öhm… szereti a meggytortát – préseltem ki a fogaim között, majd felszáguldottam a szobámba és bevágtam az ajtót. De még így is hallottam Seth őrjítő viháncolását.

Alig bírtam lefoglalni magam Bella érkezéséig. Először az interneten böngésztem, majd olvastam, közben zenét hallgattam, de egyikre se tudtam koncentrálni igazán. Jól tudtam, hogy Bella addig nem jön, míg Charlie le nem fekszik. Nem értettem ezt a fene nagy elővigyázatosságot, hiszen egyrészt Charlie nem volt az apám, csak a gyámom, így a nőügyeim nem igazán tartoznak rá. Másrészt nem először jön fel a szobámba lány, és ez még a szüleimet sem zavarta anno. Bella viszont túlontúl szabálykövető volt, én pedig nem akartam ellenkezni vele.

Fél tíz körül hallottam a neszeket a földszintről, melyek a Clearwater család távozását sejtették. Leugrottam elköszönni tőlük, de miután elmentek Charlie szóval tartott.
- Örültem volna, ha itt maradsz velünk és részt veszel a beszélgetésben – jelentette ki átlátszó hangon, a konyhapultnak támaszkodva.
Éreztem fürkésző tekintetét a bőrömön, de én csak lehajtott fejjel a zoknimat piszkáltam a másik lábammal. Talán tényleg nem illett volna olyan hamar lelécelnem, de… de nem igazán akarództam részt venni a bájos eszmecserében, melyek csupa felületes témát öleltek fel.
Épp itt lenne az ideje, hogy Charlie feladja a családjukba való beolvadásom hajhászását. Nem illettem ide. Ennél nyilvánvalóbb már nem is lehetne.
- Fáradt vagyok… és volt némi leckém – szabadkoztam, még mindig földre szegezett tekintettel. Féltem, hogy ha a szemébe nézek túl egyértelművé válik a hazugságom.
Szánalmas, hatástalan nyafogás.
Lehet, hogy Charlie túl elnéző velem, de nem hülye. Elvégre rendőrfőnök, vagy valami ilyesmi. Tudja, hogy ennek köze sincs a fáradtsághoz, vagy a leckéhez, csak egyszerűen menekülni akarok.
De nem tudja mi elől.
És hogy őszinte legyek, én sem.
- Segítesz elmosogatni? – kérdezte rövid csendet követően. - Van még néhány edény.
Fintorogtam, pedig nem akartam. Láttam Charlie-n, hogy észrevette.
- De ha tanulnod kell, akkor menj csak. Nem akarom, hogy miattam romoljanak le a jegyeid… még jobban.
Habár az utolsó szót inkább csak suttogta, én tisztán értettem.
- Csak mert, a havi konzultáción a tanáraid megmutatták a jegyeidet, és… nem a legjobbak…
Igaza volt. Anyám halála óta a jegyeim az egyes felé tartanak. Korábban sem voltam egy mintatanuló, a középmezőnyben álltam, de az eredményeim az utóbbi időben látványosan romlottak. Ráadásul néhány hete, mikor hiányoztam, több tesztet is kihagytam, amelyeket nem pótoltam be.
És mivel Charlie a gyámom, az ő feladata, hogy fenékbe billentsen. Korábban a szüleim ezt sosem tették meg. Soha.
- Igyekszem – suttogtam, lehajtott fejjel, a nappali szőnyegének mintáit forszírozva.
- Tudom – reagált azonnal Charlie. – Tudom, hogy ami veled történt… - elhallgatott, kereste a szavakat, amiket mindig oly nehezen talált meg. – az… a legerősebb embereket is megingatná.
Felnéztem, egy pillanatra farkasszemet néztünk. Charlie hunyorgott, láttam, hogy őszintén aggódik és segíteni akar, hogy elmúljon a fájdalom és talpra álljak. Csakhogy ez nem fog elmúlni. Majd megtanulok együtt élni vele az idő múlásával, de nem szűnik meg soha.
- Csak azt akarom mondani – zárta rövidre Charlie – hogy… számodra a tanulás legyen az első most.
Lefordítva: ne vidd túlzásba a randizást Bellával, vagy kénytelen leszek szigorúbb szabályokat felállítani.
Biccentettem, és kettesével szedve a fokokat felszaladtam a szobámba.

Minden gondom egyszerre elpárolgott, mikor megpillantottam Bellát az ablak mellett, egyszerű farmerben és pólóban, de még így is messze felülmúlta az A-listás sztárokat. Vöröses-barna haja lazán omlott a vállára, holtsápadt, izmos karjait keresztbefonta a mellkasa előtt. A testtartása merev volt és távolságtartó, a szemei, mint két feneketlen kút, feketén izzottak a félhomályban.
Két lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, de egy karnyújtásra megálltam előtte, holott égtem a vágytól, hogy a karomba zárjam és megcsókoljam. Nem tudom, miért szállt inába minden bátorságom, mikor egymással szemben álltunk, de valami arra késztetett, hogy most hagyjak teret közöttünk.
Próbáltam rájönni, miért tűnik most olyan másnak, aztán csakhamar rá is jöttem: arany szemei most koromfeketék voltak, szemei alatt a lila karikák sokkal mélyebbek és duzzadtabbak.
- Szia – köszöntem félszegen, mintha félnék, hogy ha megszólalok, eltűnik.
- Szia – köszönt vissza Bella, a hangja izgatott, sürgető.
Vártam, hogy elengedje magát, hogy ellazuljon, de ő ugyanolyan mozdulatlanul állt végig. Még a szeme se rebbent meg, egyetlen pillanatra sem vette le a szemét rólam.
- Csak pár percre ugrottam be – szólt, és én éreztem, azon erőlködik, hogy lenyugtassa a hangját. – De inkább kár volt.
Bella az ablakig hátrált, mintha készülne kiugrani, de én előre nyúltam, és hangosan felkiáltottam, hogy Ne. Talán túl hangosan is, hiszen Charlie még fent volt.
- Mi az? – kérdeztem értetlen arccal.
- Ideje vadásznom… túlzásba estem, mikor azt hittem, hogy kibírom melletted, ha szomjas vagyok. Túl sokat képzeltem magamról.
Vallomása felizgatott és megnyugtatott egyben. Felizgatott, mert Bella most legszívesebben kiszívná a véremet és megnyugtatott, mert azt hittem velem van a baj.
Bella ajkai keserű mosolyra húzódtak.
- Hát nem félsz? Most vallottam be, hogy… - hangja elcsuklott, és elengedte a pillantásomat.
- Nem – feleltem annyi magabiztosságot erőltetve a hangomba, amennyim sosem lesz.
- Holnap találkozunk.
Megragadta a párkányt, de én megint nem engedtem el.
- Várj! – kiáltottam ismét, mire Bella rám nézett a válla fellett. – Csak még annyit szeretnék mondani, hogy… hogy Charlie-ék meghívtak téged vacsorára.
Bella szemei elkerekedtek, majd egész testével felém fordult.
- Ez nem túl jó ötlet – felelte olyan gyorsan, hogy alig bírtam felfogni a szavakat.
- Ha nem akarsz… majd megoldom… kimentelek valahogy.
Mindketten tudtuk, hogy hosszú távon ez úgysem működhet.
- Nem menthetsz ki örökké – mondta ki Bella a gondolataimat. – De majd… megbeszélem Carlisle-al…
Nem akartam tovább fenntartani, láttam, hogy már alig bírja türelemmel. Így hát csak biccentettem és elköszöntem. A következő pillanatban Bella már nem volt a szobában.

Szokatlanul üresnek éreztem magamat a távozása után. Túlságosan hozzászoktam ahhoz, hogy minden estét velem tölt, hogy most, mikor nincs mellettem csigalassúsággal vánszorognak a másodpercek, és egyszerűen nem tudtam hova tenni magamat. Legszívesebben elmentem volna edzeni, csakhogy már becsukott az iskola. Így hát – ígéretemhez híven – elővettem a házi feladatokat és tanulnivalókat, csakhogy minden gondolatom olyannyira Bella köré fonódott, hogy nem tudtam koncentrálni.
Korán feküdtem le, de sokáig csak forgolódtam.

Vakítóan fehér falak rajzolódtak ki előttem. Hunyorogtam, hogy tiszta kép alakuljon ki környezetemről, de végtelenbe nyúló pillanatokig csak álltam, földbegyökerezett lábakkal. Mikor erőt vettem magamon, hogy megforduljak és körülnézzék, már tudtam hol vagyok. Szemben velem katonás sorokban fapadok, azokban arctalan, homályos alakok, koromfekete ruhákban. Próbáltam ismerőst találni közöttük, de mintha fátyol fedte volna az arcukat, nem láttam mást, csak a sötét, komor sziluettjüket.
Aztán oldalra pillantottam. Ijedtem hátrálni kezdtem, de csak hűvös falat tapintottam magam mögött – nem volt hova menekülni.
És ekkor valami külső hatalom lett úrrá a testemen, mert elkezdtem araszolni a koporsók felé, melyekben jól tudtam kik vannak, és mégis reménykedtem benne, hogy üresek lesznek. Ezután hallottam meg a pap hangját, aki valamilyen számomra ismeretlen nyelven kántált valamit. Az ő arca is a semmibe nyúlt, csupán a papi ruháját tudtam kivenni.
Egyre csökkent a távolság köztem és a közelebbi koporsó között, pedig legszívesebben elmenekültem volna, ki a templomból… el jó messzire az emlékektől.
De a testem nem reagált többé az akaratomra. Átvették felettem az irányítást.
A koporsók közé léptem. Mindkettő nyitva volt és megláttam bennük a szüleimet. Anyám még így is, holtan is elképesztően szép volt. Arcvonásai lágyak és a természetellenes sápadtsága ellenére is olyan volt, mintha csak aludna. Tűzvörös bársonyruhát viselt, ami mélyen szabadon hagyta a vállát és a dekoltázsát, ugyanakkor teljesen lefedte testének többi részét. Egy reneszánsz festmény nőalakjára emlékeztetett. Apám ezzel szemben, a másik koporsóban, modern, fekete öltöny viselt és az ő arca is ugyanolyan nyugodtnak hatott, mint anyámé.

Anyám koporsója mellé léptem. Az űr, amit a halála okozott bennem, és amely azóta is csak tágulni tudott, ahogy a hiányérzet egyre keservesebb leple rám borult, most egyszerre elviselhetetlenül óriásivá vált. Zokogás mardosta a torkomat, de mintha elzárták volna a könnyek útját.
Felnéztem, a papra, merthogy időközben érthetően kezdett el beszélni.
„Azért gyűltünk itt össze…” szólt, majd hirtelen eltűnt a keze az oltár alatt és a következő pillanatban már egy fakalapácsot tartott. Olyan kalapácsot, mely a bíróknak szokott lenni a tárgyalásokon. „…hogy ítéletet mondjunk Edward és Elizabeth Masen felett!”
Erre a mondatra hangja erőteljessé, gúnyossá, fennhéjázóvá vált és nyoma sem volt többé a papi együttérzésnek. „Ki gondolja úgy, hogy ez a két ember bűnös?” folytatta ugyanolyan szarkasztikusan.
A nép felé tekintettem, az arctalan, fekete semmikre, akiket nem ismertem és akikről tudtam, hogy nem azért vannak itt, hogy gyászolják a szüleimet, hanem hogy… bántsák őket? A pap torkát gúnyos kacaj hagyta el, én pedig megremegtem ijedtemben.
De nem miatta.
Mert hogy a következő pillanatban, a halott szüleim felültek a koporsóban, felhúzható játékokként életre keltek. A mozdulataik nem voltak életszerűek, természetesek. Úgy mozogtak, mint a robotok, a szemük is végig csukva maradt.
A szívem a torkomban dobogott, mert feléledt bennem a remény, hogy talán mégsem haltak meg, hogy talán mégsem hagytak itt engem, egyedül.
Ekkor a nép erősen felkiáltott. „Bűnösök!!!” a moraj végigszáguldott a termen, visszhangot verve a vakító falak között. Mintha ezer késsel szúrtak volna át a bőröm, a szavak a csontomig hatoltak.
Nem hagyták abba.
Elkezdték kántálni, hogy „Bűnösök!”, miközben a hangjuk belefeledkezett a visszhangba és egyetlen, egységes masszává olvadt össze a templom falai között. Úgy éreztem, ha nem hagyják abba azonnal, megőrülök. Hiába próbáltam befogni a fülem, ugyanúgy hallottam akkor is.
A pap vetett véget ennek. Kalapácsával rácsapott az oltárra, mire a moraj abbamaradt és síri csend söpört végig a teremben.
„Kívánnak szólni az utolsó szó jogán, mielőtt kihirdetném az ítéletet?” kérdezte, a szüleimnek címezve a kérdést.
Ők felém fordultak a testükkel, szemeik azonban még csukva. Az ereimben megfagyott a vér.
Anyám kinyújtotta holtsápadt karját, és mutatóujjával egyenesen rám célzott. „Az ő hibája! Miatta történt minden!”
Nem tudtam elhinni. Hallottam édesanyám selymes hangját, amely olyannyira hiányzott, hogy most simogatott, ugyanakkor megborzongtam tőle: soha, de soha nem szólt hozzám ilyen hangon. És amiket mondott… tönkretett mindent.
Anyám mutatóujja továbbra is rám szegeződött. De ekkor a pap szólalt fel mögöttem. „Ezennel megszületett a döntés. A bűnös Ifjabb Edward Masen!” és ő is pontosan rám célzott az ujjával.
A gyásznép felhördült és a „Bűnös, Bűnös!” kántálásába kezdett, csakhogy ezúttal nekem címezték a vádakat. Ujjaikkal felém böktek és felkeltek a padokból. A kántálás közepette megindultak felém, és én nem tudta hova menekülni…

Örvénylő fehérség vett körül és én zuhantam… zuhantam… a semmibe…

Kemény fára estem. Időm sem volt feleszmélni, hogy hol vagyok, és mi történik, mert két kar megragadta a vállaimat és felállított.
Szembenéztem az arctalan, lélektelen szörnyekkel, a néppel. Ott álltak velem szemben, engem körülvéve egy tompa fényű, zöld mezőn, melyet sűrű fák szegélyeztek minden irányból, így börtönt képezve körülöttem.
Erős karok még mindig szorították a vállamat, én pedig felordítottam fájdalmamban. Fogva tartóim két maszkos férfi, olyan izomtömegekkel, hogy kétség sem fért hozzá, egy apró mozdulattal végezhetnének velem. És a szándékuk is ez volt…
Egy emelvényen álltam, egy fa tákolmányon, így kiemelkedve a tömegből. Néhány lépéssel mellettem a pap, a fakalapácsával, és lent pedig észrevettem a gyönyörű vörös ruhás anyámat, a jobbján apámmal. Szemük még mindig nem volt nyitva, de rezzenéstelen arccal az emelvény felé, azaz felém bámultak. És ekkor vettem észre Őt.
Bella nem messze a szüleimtől állt. Az ő arca volt egyedül látható és érzékelhető. Csakúgy mint a többiek, ő is talpig feketét viselt, arcát csipkés fátyol fedte el, de így is láttam gyönyörű vonásait, melyek most szokatlan keménységbe rendeződtek. Egyszerre volt idegen és ismerős. Kerestem a forróságot, amit pillantása kelt bennem, de csak a hideg rázott ki, mert sötétséget és hűvösséget találtam.
„Bella!” kiáltottam, hangom távoli és ismeretlen, és ami még rosszabb, én magam is alig hallottam. „Bella!” próbáltam ordítani, de csak suttogás hagyta el a számat.
Igyekeztem kiszabadítani magam a két izomagy szorításából, de nem ment. Olyan erősen fogtak, hogy a legapróbb mozdulat is a legnehezebb erőfeszítésembe került.
Aztán elindultak, magukkal cipelve engem. És ekkor pillantottam meg a helyet, ahova vezettek.
Egy akasztófa állt az emelvény közepén, és engem egyenes a kötél alá cipeltek. Vergődtem, rúgtam, ordítottam, próbáltam kiszabadulni, de olyan erősen fogták a karomat és én olyan embertelenül gyenge voltam, hogy tulajdonképpen egy légy zümmögése is több hatást ért volna el. Teljesen lebénultam. Valami rajtam kívül álló erő irányított, mert a lábaim maguktól kerültek egymás elé, míg végül a kötél alá értem.
Szembefordítottak a tömeggel, akik továbbra is rezdületlenül figyelték a jelenetet. A szüleim is. Bella is.
Az egyik maszkos alak a nyakamra húzta az érdes tapintású, vastag kötelet és meghúzta a csomót olyan erősen, hogy én már szinte fuldokoltam tőle.
„Kíván szólni az utolsó szó jogán?!” kérdezte a pap lagymatag, kiüresedett hangon.
„Bella! Bella! Könyörgök segíts! Segíts! Megölnek!! Nem én vagyok a hibás!” próbáltam ordítani, ahogy csak a torkomon kifér, de a hangom beleveszett a semmibe, úgy tűnt, el sem ér a gyásznépig.
Minden egyes porcikámon végigfutott a rettegés, a félelem, a végzet. Tudtam, hogy ennyi, nincs tovább, és nem segít senki. Bella volt az egyetlen reményem, az egyetlen boldogságom, az egyetlen vágyam az életben és most a kötéllel a nyakamban, cserbenhagyott. Láttam a fátyol mögött rideg arcát, a teljesen érzelemmentes, kifejezéstelen, semmitmondó arcát, mely mindig a reményt keltette bennem, amely miatt érdemes volt tovább élnem. De most csak egy üres porcelánbaba, mely tőrt szúrt a mellkasomba.
Nem adtam fel, az életakarat utolsó pislákoló fénye még dúlt bennem. Toporzékoltam, vergődtem, ordítottam, de senki sem nézett fel többet.
„Bella… kérlek…” hangom egyre halkult, ahogy rádöbbentem tettem feleslegességére.
A pap felemelte a kezét.
„Szeretlek.” suttogtam, könnyes szemmel a pillantását keresve. De ő elfordult, és elindult a tömegben, a fák felé. Hamarosan elnyelte a sötétség.
A pap lecsapta a kalapácsot, a maszkos meglendítette a kart és én beleomoltam az édes, nyugtató, könnyű halálba…

Hógolyó tapadt a homlokomra, fájdalmas, égő érzést hagyva maga után.
Miért fáj? Nem úgy volt, hogy nincs fájdalom, szenvedés a halál után?
Hol van az örök boldogság, a teljes megnyugvás, a kiszabadulás a szenvedéssel járó körforgásból, a könnyű harmónia?
Nem itt.
Mert akkor nem fájna ennyire még mindig. Éreztem a mellkasomba fúródott kősziklát, az égető lyukat a szívemben, az ürességet és a… a pokoli bűntudatot. Nyöszörögtem, forgolódtam, de végtagjaimon, minta tonnás súlyok lennének, alig akartak engedelmeskedni. Szemeimet összepréseltem és vártam, hogy jöjjön, aminek jönnie kell.
- Csss… itt vagyok – szólt az angyal.
Hát mégis van mennyország?
Hát mégsem a pokolba kerültem?
Csak hallani akartam még egyszer őt. A hangot. Az angyal hangját. Csak hallani akartam még egyszer, hogy tudjam, nem képzeltem.
- Itt vagyok – vált valóra a vágyam, miközben a hógolyó még mindig a homlokomon nyugodott, vészesen mozdulatlanul.
Nem ziháltam többé. Lelassult a légzésem, ellazultak a végtagjaim és elpárolgott belőlem a félelem, düh, kétségbeesés. És többet akartam. Hogy beszéljen, még, még, még, az örökkévalóságig.
A hógolyó szétcsúszott a homlokomon, de nem éreztem a csöpögő vizet lefolyni az arcomon. Csak az egységes, állandó, tiszta hideget, amely olyan volt, mint a hűvös nyári zápor aszály idején.
Tudtam, hogy nem halaszthatom sokáig a szemeim kinyitását. Előbb-utóbb szembe kell néznem azzal, hova kerültem. Egyelőre azonban elmerültem az édes, mámorító illatban, mely talán csak egy hamis illúzió, hogy megtévesszenek.

Lassan kinyitottam a szemeimet. Résnyire, majd teljesen. Pislogtam, egyet, kettőt, de eltartott még egy ideig, mire kitisztult a kép. Fehér plafont láttam magam előtt, ismerős lámpát és egy…
…egy sápadt, jéghideg kéz cirógatta a homlokomat.
Bella!
A szemeimmel követtem a kart, mely tökéletes testbe érkezett. Bella ott ült az ágyam szélén, aggódó, féltő arccal, összepréselt ajkakkal. Megpillantottam az ismerős arany szempárt, melybe minden egyes alkalommal elvesztem.
- Bella! – nyöszörögtem recsegős hangon, majd felültem és azonnal Bella ölébe vágódtam, mint egy kisgyerek, akinek rémálmai voltak…
Nem érdekelt, mennyire szánalmasan festek, nem érdekelt mit gondol most rólam, csak azt tudtam, hogy nem haltam meg és ő nem hagyott el. Magamba szippantottam az illatát, nem győztem betelni vele, és olyan erősen szorítottam a derekát, hogy az már nekem fájt, de Bellát látszólag meg se rezdítette. Nem foglalkoztam azzal, hogy jéghideg testétől borsózik a hátam, hogy kőkemény tagjai sebeket vájnak a bőrömbe.
Csak azt akartam, hogy minél közelebb kerüljek hozzá, hogy megbizonyosodjak: az csak egy álom volt.

Bella a belemarkolt a hajamba, és megsimította, majd a hátamon, a karjaimon és végül az arcomon kalandozott el a keze. Segíteni próbált, megnyugtatni és talán mondani is szeretett volna valamit, de nekem annyi pont elég volt, hogy itt van velem.
- Nyugodj meg! – fogta közre kezeivel az arcomat. – Csak egy álom volt. Vége. Egy buta álom.
Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Bárcsak egy hétköznapi, buta álom lenne. Akkor talán nem remegnék még mindig úgy, mint egy kocsonya, és nem fojtogatná a torkomat a sírás. Próbáltam lenyelni a kibuggyanni készülő könnyeket, de azok megállíthatatlanul potyogtak, Bella ölébe.
- Edward… mi baj? – kérdezte, mikor megérezte a nedvességet az ölében.
Percekig maradtunk így, mozdulatlanul, a hajnali félhomályba burkolózva. Ő nem követelt, és én nem voltam készen. Csak közel akartam tudni magamhoz, másra most nem volt szükségem.

Aztán elhúzódtam, visszadőltem a falnak. Letöröltem a maradék könnyeket az arcomról és üres tekintettel meredtem a semmibe.
Olyan elevenen élt bennem az álom, mintha tényleg megtörtént volna. Az egyik percben úgy hittem, hogy tényleg meg is történt, a másikban pedig rádöbbentem, hogy az lehetetlen. De e pillanatban lényegtelen volt, igaz volt vagy sem.
Az volt a fontos, amit üzent nekem.
- Akarsz róla beszélni? – kérdezte Bella, hosszú percekkel később.
A torkom annyira kiszáradt, hogy kétséges volt, meg tudok e szólalni. És hogy akarok e róla beszélni?
Eddig úgy hittem, Bellának mindent elmondhatok, mert ő az egyetlen lelki társam, aki megért és elfogad. De ez… ezt nem értheti. Hiszen én magam sem értem.
- Nem tudok – nyögtem ki reszelősen a legésszerűbb választ.
Bella megértőin bólintott.
- Remélem egyszer menni fog. Rossz így látni téged. És ketten, együtt… talán megoldhatnánk.
Megragadta a bágyadtan csüngő karomat és bátorítóan megszorította.
- Ezt nem lehet megoldani – suttogtam.
Mondani akart valamit, de visszacsukta a száját. Bármennyire szerettem, nem tudott volna most olyat mondani, amitől jobban érezném magam.

Elvégre megtudtam azt, amit ugyan már eddig is sejtettem, de valahol a lelkem mélyén reménykedtem, hogy nem igaz. Olyannyira próbáltam elfojtani, hogy most, mikor szembesültem vele, még rosszabb volt, mintha egész végig biztos lettem volna benne. Még ha csak egy álomban történt is.
- Feküdj vissza, még korán van.
Engedelmeskedtem neki, visszadőltem a párnámra, de nem akartam aludni. Nem akartam, hogy megint visszacsöppenjek az álmok birodalmába, hogy megint szembenézzek az igazsággal.

Bella végig fogta a kezem, végig engem figyelt, a legkisebb rezdülésemre is úgy reagált, mintha halálos veszélyt észleltem volna a szobában. Felkelt, és megsimította az arcomat, aztán vissza is dőlt, megnyugodva.

Gyűlöltem magam, amiért nem tudtam beszélni róla. Gyűlöltem, amiért nem volt elég erőm és bátorságom elmondani neki mindent a múltamról, mindent, ami évek óta nyomaszt és felemészt engem. Pedig én magam is tudtam, hogy nála jobban senki sem tudna segíteni nekem, a legjobb pszichológus sem. És azzal is tisztában voltam, hogy ha beszélnék, ha kiadnám magamból a mérget, akkor könnyebb lenne megemészteni, elfogadni. De nem elfelejteni, vagy túltenni magam rajta… csak könnyebb lenne megtanulni együtt élni vele. De jelen pillanatban ez is elég lett volna.
És mégis, akkor miért esett olyan nehezemre, hogy kinyissam az átkozott számat és kitálaljak a múltamról? Miért éreztem hatalmas kősziklát fennakadni a torkomban, akárhányszor nekilendültem volna? Miért nem, ha annyira szerettem, hogy akár az életemet is rábíznám? És főleg, miért nem, mikor ő olyan titkokat osztott meg velem, melyekről a Földön egyetlen emberi lény sem tud, rajtam kívül és melyeket évszázadokon át gondosan őriztek a halandók elől?
Az ő előéletéhez, múltjához képest az én szánalmasan rövid, roncs életem egyszer egynek tűnt.
Mégis, én vagyok az, aki nem tud beszélni magáról.
És most már mindennek az okát is tudtam.

Szégyelltem. Csak erről volt szó. Rettegtem, hogy ha elmondom Bellának, többé nem úgy néz rám, mint eddig, hogy csalódik bennem. Mert a mostani Edward kép, nem azaz Edward kép lesz többé, amit megismert, mint maszkot, mellyel tökéletesen elfedtem a múltam sötét titkait.
És én imádtam, ahogy rám néz. Soha senki nem nézett rám így. És nem bírnám elviselni, ha ezentúl máshogy nézne rám.

Sűrű felhőréteg borította az eget reggel, mikor kikászálódtunk az ágyból. Gépiesen öltöztem fel és végeztem el a napi rutinomat, a reggelit is beleértve, mely komor csendben telt el. Bella palacsintát készített nekem, amiből egyetlen falat sem ment le a torkomon, bármennyire szerettem volna örömet okozni neki. De ő nem erőltette. Látta rajtam, hogy az étel szagától is a hányás kerülgetett, és inkább nem nógatott az evéssel. És azzal sem, mitől változott meg megint az étvágyam, negatív irányba.

Az iskolába vezető úton is majdnem végig csendben voltunk. A hűvös ablaknak dőlve hallgattam az eső kopogását a szélvédőn.
„Bűnös, bűnös!”
- Ne! – kiáltottam fel, majd ijedtemben akkorát ugrottam, hogy bevertem a fejem a kocsi tetejébe.
Körülnéztem. Már rég a Forksi Gimnázium parkolójában voltunk, figyeltem a visszapillantóban a kapu felé szállingózó diáksereget, majd ráeszméltem, hogy elaludtam a néhány perces úton.
Bella mellettem kétségbeesett pillantással fürkészett.
- Ma ne menjünk iskolába – nyöszörögtem érdes hangon.
Torkom annyira kiszáradt, hogy minden egyes szó kimondásáért meg kellett küzdenem.
- Én is így gondoltam – reagált Bella, holott azt vártam, hogy majd megdorgál érte.
Egyszerre szállt el minden bizonytalan gondolatom. Semmi mást nem akartam, csak megosztani vele az álmokat és az álmok okát. Szükségem volt rá. Nem bírtam egyedül elviselni. Soha nem volt még senkire ennyire szükségem.
- Menjünk a rétre.
Alig ejtettem ki a szavakat, Bella máris beindította a motort és néhány dudaszó kíséretében kivágódott a parkolóból. Valószínűleg erre néhány tanár is felfigyelt, tekintve hogy a diákok mellett a kányaként köröző felügyelőknek szólt a dudaszó. Akik alig várják, hogy értesítsék Charliet a lógásról.
De ez most mind nem érdekelt.

Bella ráhajtott a most már ismerős útra, melynek végén kezdődött a réthez vezető út. A percek a szokásosnál gyorsabban pörögtek, legközelebb azon kaptam magam, hogy már vagy negyed órája gyalogolunk az erdőben. Habár csak egyszer jártam erre, az erdő ezen szakasza barátságos ismerősként köszönt vissza. És az ismerős érzés csak fokozódott, ahogy egyre közelebb kerültünk a réthez.
Egy vízesés zubogása csapódott bele a csendbe és pár perc múlva feltárult előttünk a mező. Ugyanolyan érintetlen volt, ahogy itt hagytuk. Akárhányszor fogok ide jönni még, ezt az elképesztő látványt sosem fogom megszokni. Pont olyan volt, mint Bella maga. Tökéletes. Minden tekintetben.

Leheveredtünk a tó partjára, egymással szemben, törökülésben. Éreztem Bella fürkésző pillantását, de most nem tudtam szembenézni vele. Egyelőre az is elég nagy traumát jelentett, hogy összeszedjem a gondolataimat és rájöjjek, hol is kezdjem.
- El szeretném mondani… - makogtam, kerestem a szavakat, de a torkomat még mindig fojtogatta a kőszikla. - … csak el szeretném mondani… mindezt.
A szemem sarkából láttam, hogy Bella bólogat és támogatóan megszorította a kezemet.
- Mindent.
Felnéztem rá, egyenesen az aranyszínű szempárba.