The Immortal Heart

16. Én pedig… semmi vagyok… egy szörnyeteg

Végigsimítottam a nedves füvet a tenyeremmel, élveztem, ahogy csiklandozza a bőrömet, melytől a hideg futkosott a hátamon, de nem hagytam abba. Az ujjaim köré csavartam a szálakat, majd kihúzkodtam őket, vagy csak hagytam szétmorzsolódni a tenyeremben. A kezeim egészen vizesek lettek, de ez az érzés inkább jól esett, mintsem zavart volna.
A testemen kívül jártam.
Mintha csak egy külső szemlélő lennék, egy látogató a moziban, figyeltem magamat, magunkat a vásznon, elkalandozva az apró részleteken, mozdulatokon, gesztusokon. Láttam, ahogy tépkedem a füvet, ahogy a harmat folydogál az ujjaim között, le a tenyeremen végül visszacsöpög a földre. Láttam, ahogy Bella kőszobor módjára, dermedt testtartással ül és az arcomat fürkészi.
És láttam magamat.
Tépelődni.
Elhatároztam, hogy kitálalok Bellának a múltamról, mindenről, amiért most itt vagy vele, Forksban. Csakhogy ez nehezebben ment, mint gondoltam. Sokkal nehezebben.
Mert mikor elmondtam volna mindent, akkor mintha a szavak az ajkaimra fagytak volna, és egyszerűen nem tudtam megszólalni. Talán az, hogy most nem jártam a testemben, valamiféle tudatalatti menekülési alternatíva… hogy ne kelljen beszélnem. Csakhogy az agyamnak még mindig volt egy racionális része, mely abban a pillanatban jobban akarta a titkaim feltárását, mint amennyire az irracionális felem menekülni akart, és így visszaszálltam a testembe.
Bella türelmesen várt, nem sürgetett, nem követelt, megvárta, míg összeszedem magam és belekezdek. Ami elméletben nagyon egyszerűnek tűnt, de itt és most, csak játszadoztam a fűszálakkal bágyadtan logó fejjel, miközben pillantásom vadul repdesett Bella és a vízesés között.
Egyáltalán hol kezdjem?
Talán az elején.
És mi van, ha Bella… mi van, ha Bella… elhagy? Mint az álmomban, most oly forró pillantása kihűl, elhal és nem marad más, csak az üres, idegen arc. És végül már az sem. Mert elfordul, és beleveszek a rengetegbe.
A gondolattól is pánikroham fogott el. Ha Bella is elhagy… akkor abba belehalok. És szinte biztos voltam benne, hogy a mai álmom rossz ómen… talán a jövőt álmodtam meg.
Megráztam a fejem, hogy megszabaduljak a negatív gondolatoktól. Persze, hogy nem sikerült, de most már késő volt visszakozni. És nem is akartam.
Talán megkönnyebbülök. Talán Bella elhagy. De sosem fogom megtudni, ha most nem beszélek.
- Anyámról van szó – préseltem ki a fogaim között elfúló hangon, mintha valami belső kényszer próbálná megakadályozni, hogy beszéljek.
De az erősebb részem győzött. Megint.
- Mindig is… gyenge idegzetű volt… hogy mondjam?! – néztem fel az égre, mintha onnan várnám a segítséget, de csak a vészjóslóan gomolygó felhőket láttam. – Érzékeny. Nagyon érzékeny.
Bella bólintott, és nem engedte el a tekintetemet, de a szemeim most a tavon állapodtak meg.
- Születésemkor komplikációk léptek fel és anyám majdnem belehalt. Az orvosok megállapították, hogy annak az esélye, hogy újra teherbe essen, szinte lehetetlen… - hangom elcsuklott, ahogy visszaemlékeztem arra, mikor megtudtam ezeket… keserű mosolyt erőltettem a számra, nem akartam túlságosan drámaira venni a figurát. – Szülés utáni depresszióba esett, nem törődött velem, nem vett tudomást rólam…
Habár ezekre az időkre egyáltalán nem emlékeztem, azt megtudtam később, hogy a nagyszüleim és dadák gondoskodtak rólam az első néhány évben.
- Pszichológushoz járt, aztán valahogy rendbe jött, de beletelt egy pár évbe, míg normális anyaként tudott viselkedni velem. Persze apám nem könnyítette meg a dolgát… mindig is a munka volt az első a számára, és úgy nőttem fel, hogy alig láttam. Inkább… inkább a homokba dugta a fejét, semmint anyám mellé álljon és segítsen neki. Aztán, mikor újra rendbe jött, úgy tett, mintha mi sem történt volna.
Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Bárcsak itt kezdődött volna a happyend és boldogan élünk míg meg nem halunk.
- 15 éves voltam, mikor valami csoda folytán újra teherbe esett… tisztán emlékszem… annyira boldog volt. Soha nem láttam még olyan boldognak – önkéntelenül is mosoly ült ki az arcomra, mintha csak egy régi, családi fényképet nézegetnék, mely kellemes emlékeket ébreszt bennem. – Karácsony előtt… - nyomban lehervadt az arcomról mindenfajta pozitív érzelem nyoma, mikor ahhoz a ponthoz érkeztem, mely mindent elrontott. - … mikor a hatodik hónapban volt… kocsival mentünk ketten… nem is tudom már hová… - a hangom egyre halkult, de muszáj volt kényszerítenem magam, hogy tovább beszéljek - …csak mentünk, és sűrűn esett a hó.
Megjelentek előttem a kövér hópihék, melyektől egy méternél tovább nem lehetett látni.
- … nyafogtam, mert el akartam menni síelni a haverjaimmal és anyu nem engedett el. Tudod… nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy nem kapok meg valamit… szóval tovább nyavalyogtam… veszekedtünk.
Forró könnyek zuhataga indult meg, és bármennyire próbáltam visszatartani, megállíthatatlanul potyogtak.
- Aztán… egyszer csak sötétség…. balesetet szenvedtünk… jeges volt az út… az anyám felidegesítette magát és elveszítette az uralmát a kocsi felett. Nekem nem lett különösebb bajom, de ő…
A könnyek belepték az arcomat, tekintetem elhomályosult és csak egy egybefüggő, zöld takarót láttam magam előtt. Éreztem Bella jéghideg kezének szorítását a csuklómon, de most ez sem hatott rám elég megnyugtatóan ahhoz, hogy elfojtsam a sírást.
Az csak jött. Magától, megállíthatatlanul. Nem tudtam, mit tenni ellene. És talán… talán nem is akartam.
Hosszú másodpercekig csak a szipogásom törte meg a csendet. Nem tudtam megszólalni, egyszerűen a sírás elzárta a szavak útját.
Csak percek múlva nyugodtam meg annyira, hogy folytatni tudjam.
- de ő… elvetélt. És kezdődött minden elölről. Vagyis, minden még rosszabb lett… szó szerint belebetegedett a veszteségbe… inni kezdett… és végül… szó szerint megőrült.
Sosem mondtam ki ezeket hangosan. Sőt, még magamban sem ismertem el ezeket a tényeket. Azt hiszem, attól féltem, hogyha nem mondom ki, ha nem gondolok rá, akkor nem válik igazzá. Talán apámtól örököltem ezt a tulajdonságot, de attól még tisztában voltam vele, mi történik vele.
- Apám a legjobb pszichológusokat fogadta fel mellé, a legjobb specialistákat kereste fel a világon. De csak ennyit tett. Közvetve próbált meg segíteni rajta, közben ő maga semmit sem tett. Vagyis de igen, tett. Ismét homokba dugta a fejét, éjjel nappal dolgozott, közben minden jött-ment nővel megcsalta anyámat. Talán hibáztatnom kéne őt, de közben pontosan tudom, hogy ki a hibás… és anyám is pontosan tudta. A betegsége sosem feledtette el vele. Engem hibáztatott… végig engem hibáztatott, és persze joggal. Hiszen miattam történt a baleset. Csakis én vagyok a hibás mindezért.
Láttam Bellát, hogy közbe akar szólni, biztos valami „nem te vagy a hibás”-féle közhelyet, amelyet már annyiszor hallottam, és nem voltam kíváncsi még egy fajta verzióra. Ez mind csak maszlag. Kedvesek akarnak lenni hozzám, hogy kikaparjanak a gödörből, de én juttattam oda magam, és meg is érdemlem, hogy ott maradjak, életem végéig.
Gyorsan folytattam, még mielőtt megszólalhatott volna.
- Eleinte nem mondta ki ezt nyíltan… de a viselkedésével tudatta velem. Egyszer, mikor be kellett feküdnie a kórházba, kivizsgálásra, meglátogattam őt, vittem neki virágot. Ő pedig szó szerint kidobott a kórteremből és azt kántálta, hogy én vagyok a hibás mindenért. És ami a leghátborzongatóbb, hogy nem dühösen, hanem olyan hangon, ahogy egy normális anya szól a gyerekéhez… tudod… olyan kedvesen… gyengéden. Aztán, mikor már annyira elborult az agya, hogy játékbabákat ringatott és dédelgetett, mert azt hitte, hogy azok a gyerekei, akkor többé nem vett rólam tudomást. Nem ismert fel… nem tudta ki vagyok. Nem fogadott el fiának.
15 éves voltam. Sírtam, toporzékoltam bömböltem a hatalmas házban, anyám kulcsra zárt szobája előtt, hogy engedjem be, mert szeretem és szükségem van rá. Könyörögtem neki, hogy bocsásson meg nekem, hogy ne haragudjon rám. A körmömmel az ajtót kapartam, de ő csak azt az altatódalt énekelte odabent, melyet gyermekkoromban nekem szokott dúdolni. Majd mikor nem bírta elviselni a hisztizésemet, hívta a biztonsági őrt, hogy vigyen el, mert azt hitte betörő vagyok. A biztonsági őr hiába magyarázta, hogy én a fia vagyok, anyám hallani sem akart rólam, makacsul ragaszkodott a kis Lizzy babához, melyet a lányának hitt.
- …nekem pedig bele kellett törődnöm ebbe. Apámat havonta néhány alkalommal láttam, de jóformán, mikor otthon volt, akkor is szállodákban töltötte az idejét a nőivel. Anyám mellé fizetett állandó ápolókat, akik egész nap vele voltak, csak éjszaka nem… és én?! – keserű mosolyra húzódott a szám, ahogy felidéztem magamba azokat a heteket. Egyik pillanatról a másikra zuhantam a mélybe, és nem volt, aki mellettem állt volna. – Tulajdonképpen ugyanazt csináltam, mint apám. Vagyis, még rosszabbat. És apám mindebben támogatott. Minden hónapban egy nagyobb összeget utalt a számlámra, csakhogy ne zargassam őt. Ügyesen megoldotta, hogy lepattintson.
Nem akartam Bellának elmesélni, mi mindent csináltam. Nem akartam, hogy megtudja. Egyszerűen, mert szégyelltem magam. Megszállottan kerestem a rossz társaságokat, a legrosszabb arcokat, hogy elfelejtsem az otthoni problémáimat. Féktelenül buliztam, piáltam, drogoztam, csajoztam, felgyújtottam a szemeteseket a suliban, megvertem a pancsereket, kirakatokat törtem be és végül elkötöttem egy BMW-t, miután a hátsó ülésen összefeküdtem apám munkatársának a feleségével (aki mellesleg 40 éves). És persze ezután lecsuktak.
És ekkor adtam hálát az égnek, hogy Bella nem olvas a gondolataimban.
- És ez így ment, egészen addig, míg anyám egy szép, őszi hajnalon elvágta az ereit. Én találtam rá. Egy buliból jöttem haza, és ő ott feküdt a fürdőszoba padlóján vérbe fagyva. Szemei nyitva voltak és egyenesen rám meredt.
A kép még mindig annyira elevenen élt bennem, annak ellenére is, hogy a kábítószerektől félig magamon kívül voltam.
- Tavaly történt. Apám a legpuccosabb temetést rendezte meg, de látszott rajta, hogy megkönnyebbült a halála után. Eggyel kevesebb kolonc a nyakán. Már csak tőlem kellett megszabadulnia, amit szépen el is tervezett.
Elvonóra akart küldeni, miután az utcáról söpörtek össze egy buli után. Mindenemet ellopták, csoda, hogy a ruháimat nem. Semmire sem emlékeztem az estéből, így azt sem tudtam megmondani a dokiknak, hogy miket szedtem be. És mindez megint az a momentum volt, amit nem akartam Bellával megosztani.
- … el akart küldeni, egy… egy nagyon-nagyon messzi suliba a hegyekbe – végül is az elvonóban működött egy iskola is, így nem hazudtam túl nagyot. – De nem jött neki össze. Most a nyáron autóbalesetben meghalt.
Kiegyenesedtem, letöröltem a könnyeimet és Bellára néztem, aki feszült figyelemmel hallgatott.
- Ennyi – vontam meg a vállam. – Most már mindent tudsz rólam. Senki más, csak te.
Bella felsóhajtott, de nem mondott semmit. Kíváncsi voltam, mi lesz az első reakciója. Fel voltam készülve rá, hogy feláll és kecsesen elsétál, pont úgy, mint az álmomban.
- Most már tudod – folytattam kimért hangon. – Tudod, hogy mindkét szülőm miattam halt meg. Csak és kizárólag miattam.
- Edward… - kezdte Bella, de nem hagytam beszélni.
- Ne! – kiáltottam, erélyesebben, mint szerettem volna. – Ne mond azt, hogy nem tehetek róla, hogy nem én vagyok a hibás! Elegem van abból, hogy akikkel csak találkozom, ezt hajtogatják és sajnálnak!
Bella kellemes pillantással nyugtázta a mondandómat. Visszacsukta a száját és várt. Csak nem tudtam, mire.
- És ezen nem tudok túljutni – fejeztem be elfúló hangon.
- Én azért vagyok itt, hogy segítsek neked ebben – szólalt meg végül, hangja, mint a legtisztább hegyi forrás, őszinte, makulátlan és simulékony.
- Talán nem hiszed, de már segítettél – feleltem bágyadtan, összeszorított szájjal. – Könnyebb lett, de ma este… - az álomra gondoltam, mely még mindig képes volt leizzasztani. - … ma este visszatért. Az álmok visszatértek. Nem hagy nyugodni. Még a halála után sem hagy békén. Meg akarja keseríteni az életemet, amiért én tönkretettem az övét.
Bella közelebb hajolt hozzám, és szorosan magához ölelt, majd miután elváltunk és arany színű szemeibe néztem, a bűntudat még erősebbé vált, mint valaha. És többé már nem csak az anyám miatt, hanem miatta is.
Mindaz, amiket annak idején tettem, hogy elfeledjem anyámat és mindent, ami otthon várt, mindez idáig csupán egy fejezete folt volt az életemnek. Csak egy fejezete. Szeretetre vágytam és ennek az érzetét kaptam a nőktől, akikkel lefeküdtem. Ugyanezt kaptam a drogoktól is, meg az alkoholtól. Nem fájt semmi, gondtalan, boldog és szabad voltam. Aztán apám, miután annyira kiütöttem magam a drogoktól, hogy kórházba kerültem, egy magánpszichiáterhez járatott, aki mellesleg egy 30-as évei végén járó, csinos nő volt. Apám látszólag nagy örömmel fogadta a hírt, hogy hetente többször, önként és boldogan megyek a kezelésekre, de persze azt nem sejtette, hogy a kezelések csupán szexből álltak. De, a drogokról sikerült leszoktatnia…
Attól a naptól fogva viszont, hogy Bella belépett az életembe, ez a fejezet már nem csak egy fejezet maradt. Bella… ő nem így ismert meg engem. Nem tudja, hogy miket műveltem alig néhány hónappal ezelőtt.
És emiatt éreztem bűntudatot. Bella tökéletes. Én pedig… egy undorító, selejt vagyok. Összeszámolni se tudom, hány egyéjszakás kalandom volt, hány különböző nővel feküdtem le, akik közül alig emlékszem néhánynak az arcára vagy nevére. És ha ez még nem lenne elég, olyan embereket bántottam fizikailag, akik sosem ártottak nekem és akik a legkevésbé tehetnek a velem történtekről.
Ezzel szemben Bella, akinek természetes tápláléka az ember, soha egyetlen embert sem bántott. Ha csak nem vesszük figyelembe azt a rengeteg összetört férfiszívet, mely utána áhítozik mindenütt, ahol csak felbukkan.
Nem illek hozzá. Nem érdemlem meg őt.
Talán Bella érdekében az lenne a legjobb, ha nem lennénk együtt. Én, a szörnyeteg tönkretenném az ő makulátlan lelkét, csak rossz hatással lennék rá… talán az lenne a legjobb, ha elhagyna…
- Bella… itt még nincs vége.
Úristen, mit művelek?! Végleg elüldözöm magamtól!
Most, hogy már ideáig eljutottam, tartozom neki a teljes igazsággal. Nem nyelhetem el a múlt egy részét, nem tehetem meg nem történtté, még akkor sem, ha ő akkor nem volt az életem része. És ha velem van, tudnia kell, hogy milyen is vagyok… voltam valójában.
- Csak… el akartam felejteni mindezt, ezért fordultam olyan dolgokhoz, amikhez egyébként sosem tettem volna… mármint ha normális életem van, normális szülőkkel és élettel.
Mivel nem tudtam, hogyan folytassam Bella kérdezett rá.
- Milyen dolgokhoz?
Sejthettem, hogy sejtheti, mire célzok, így némileg haragudtam rá, amiért elvárja, hogy hangosan kimondjam.
- Öhm… élvezeti szerekhez. Mindenféle élvezeti szerhez.
Talán az, mennyire megbántam mindezt vagy csak az érzelmi nyomástól, de megint sírni kezdtem. Gyűlöltem magam, amiért annyira ostoba voltam, hogy nem tudtam kontrollálni az életemet, amiért nem bírtam visszafogni magam a tivornyázásban. Gyűlöltem magam, amiért olyan dolgokat műveltem, amiket undorítónak tartok és amikről sosem gondoltam volna, hogy megteszem.
- Edward, ember vagy. Rossz döntéseket hoztál, mert elvesztél. A körülmények kényszerítettek bele – hangzottak Bella szavai, melyek nem azok a szavak voltak, melyeket vártam.
Könnyektől elhomályosult tekintettel rá meredtem, mintha nem érteném a nyelvet, melyen hozzám szólt. Szánalmat, sajnálatot és legfőképpen undort akartam látni a szemeiben. Azt akartam, hogy ábránduljon ki belőlem, mert nem érdemlem meg őt. Túl jó hozzám, túl tiszta, túl tökéletes. Ha majd felemészt a bánat, hogy elhagyott, talán elég mély lesz bennem a lelkiismeret furdalás és önutálat ahhoz, hogy kompenzáljam múltbéli cselekedeteimet.
De mindezek helyett megértést, szeretet láttam, valami mély együttérzést, melyet eddig még nem ismertem és először azt hittem, hogy csak a tudatalattim játszadozik velem. Aztán, ahogy morzsolgattam a szavait, betűről betűre, szótagról szótagra, már nem tudtam eldönteni, hogy örüljek e ennek vagy inkább még jobban lombozódjak le.
- Ezt te nem érted… - kezdtem, de fogalmam sem volt, hogyan fejezzem be.
- Hát magyarázd el! – vágta rá Bella, összeszorított szájjal, szemöldökét ráncolva.
- De én magam sem értem… akkor te hogy értenéd?
Bella lebiggyesztette ajkait, úgy éreztem ez az a pont, mikor végleg elronthatok mindent. De muszáj vele őszintének lennem… gyökerektől.
- Megpróbálom – emelte rám csillogó szempárját, melytől a szívverésem kétszeresére gyorsult.
Cinikusan felnevettem, a fejemet ráztam, mintha az, hogy megértse, sokkal irracionálisabb lenne, mint az, hogy léteznek vámpírok…
- Sosem fogod megérteni – préseltem ki a fogaim között.
- Hát akkor nem én vagyok az igazi.
Sosem nézett rám ilyen komolyan és ilyen… nem volt csalódott, csak határozott. És utáltam bevallani, de igaza volt.
- Edward, én valóban nem tudom felfogni, hogy miken mentél keresztül, de talán hagynod kellene, hogy segítsenek neked. Most itt sajnáltatod magad és a sebeidet nyalogatod, miközben elvárod, hogy mindenki rábólintson arra, hogy te vagy a hibás mindenért. De talán azt is észre kellene venned, hogy még vannak olyanok, akik melletted állnak és akiknek fáj így látni téged! Miért teszel úgy, mintha egyedül lennél a problémáddal? Miért őrlődsz magadban és kínzod magadat a végtelenségig, ahelyett hogy belátnád: rengeteg balszerencsés körülmény játszott közre a szüleid halálában! Hiszem azt, hogy minden okkal történik, és talán kegyetlen ezt hallani, de ez is okkal történt. Istenem, Edward, annyira önzően viselkedsz! Sajnáltatod magadat, miközben Charlie már az sem tudja, hogyan járjon a kedvedben! Mindent megtenne azért, hogy a kedvedben járjon és te mintha direkt próbálnád megnehezíteni a helyzetét, magasról teszel rá.
Bella egy lélegzetvétellel hadarta el mindezt, és nagyon kellett figyelnem, hogy felfogjam a szavait. Meglepett a kifakadása.
- Kérlek, hagyd, hogy segítsünk. Nyílj meg! Ne akarj úgy tenni, mintha senki se állna melletted.
Hangja kevésbé volt sürgető és dühös, inkább megfontolt és higgadt.
És én pedig tátott szájjal, kigúvadt szemekkel figyeltem és emésztettem a szavait. Nem tudtam, mit gondoljak. Talán most be kéne vágnom a sértődöttet, amiért támogató szavak helyett a fejemhez vágta, hogy egy önző fráter vagyok?!
Ezt is tehetném, akár.
Vagy pedig, félretéve a férfiúi büszkeségemet, átgondolhatnám a hallottakat és megfontolhatnám, hogy talán lehet benne némi igazság. Nem sok… de valamennyi…
Igaza volt.
Megint rámutatott a valóságra.
A fejemben végigszaladtak az elmúlt évek eseményei, a viselkedésemre fókuszálva. Láttam magamat, ahogy unott képpel, bárgyún felelek és reagálok Charlie és Sue minden kérdésére, tettére, és azt is láttam, hogy mennyire igyekeznek a kedvemben járni. Láttam, ahogy Jessica odajön hozzám az első napomon a forksi gimnáziumban és próbál barátkozni velem. És láttam, hogy én mennyire érdektelen vagyok vele szemben és még csak meg sem próbálom az ellenkezőjét elhitetni.
És itt van Bella.
A mai napig vonakodtam elmondani a velem történteket, és tulajdonképpen én magam sem értettem, miért félek a vallomástól. Legalábbis a szüleimet illető résztől…
Azt gondoltam, egyedül is meg tudom oldani?! Azt gondoltam, majd egyszer csak elmúlik?
Azt hiszem igen. Amióta Bella és én együtt vagyunk, tényleg nem voltak rémálmaim, az étvágyam is jelentősen javult, nem is beszélve a kedvemről. Minden gondolatom Bella körül forgott és forog most is, a szüleim és minden más alig jutott eszembe.
De a mai estén kiderült, hogy naiv gondolat volt azt hinni, hogy minden megoldódott. Elég volt annyi, hogy Bella nem velem töltötte az éjszakát és máris minden felborult.
- Mondj valamit kérlek – szólt Bella, majd megrázta gyönyörű hajzuhatagát.
Sóhajtottam. Nem tudtam, mit mondhatnék.
- Ne haragudj – ráncoltam a szemöldököm.
- Én nem haragszom. Nem kell bocsánatod kérned. Nincs miért.
Hűvös szél süvített végig a tisztáson, felborzolva a fűszálakat, melyek úgy hajlongtak és ringtak, mintha együtt táncolnának.
- Azt hiszem, igazad van. Egyedül nem tudom megoldani. Csak attól féltem… hogy ha elmondom az igazat… hogy mi történt velem… te is elhagysz. Mint az álmomban… amikor mindenki elfordult tőlem.
- Edward, én sosem foglal elhagyni! Az csak egy álom volt! Az agyad vizuális formába öntötte a félelmeidet! De ez az, amitől legkevésbé kell félned a világon! Soha de soha nem hagylak el!
Bella mellém kuporodott, és karját a vállam köré dobta. Olyan jó volt érezni testének hidegét, melyhez napról napra egyre jobban hozzászoktam, hogy kezdtem hinni neki. Kezdtem hinni neki, hogy ez a mai napi rémálom, csak egy álom volt. Hogy tényleg a félelmeimet álmodtam meg és nem a jövőt…
Kezeink egyetlen csomóvá egyesültek, ujjaink egymásba fonódtak. Nekem nem kellett ennél több, hogy megbizonyosodjak szavai igazáról. Azt valahogy érzi az ember. Egyetlen apró érintésből, egyetlen suhanó pillantásból. Eddig azt hittem, sosem jönnek be a megérzéseim és nem tudom kiismerni az embereket. Ennek ellenére, most biztos voltam benne, hogy Bella nem fog elhagyni. Csak az kellett, hogy a megfelelő emberrel találkozzam, és máris mindent annyira tisztának és egyértelműnek látok.
- Nem érdemellek meg – sápadt karját a számhoz emeltem és megcsókoltam. – Te annyira… tökéletes vagy. Egy angyal. Én pedig… semmi vagyok… egy szörnyeteg.
Ziháltam, de sikerült elfojtanom a könnyeket. Bella elengedte a kezeim és tenyerei közé fogta az arcomat, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Szemei szinte elnyeltek, magukkal ragadtak és lerántottak valami számomra ismeretlen, valószerűtlen világba.
Szerelem.
- De nekem te vagy a minden!
Csak arra emlékszem, hogy ledöntött a fűbe és úgy csókolt meg, mint még soha senki…