The Immortal Heart

4. Szóval tudni akarsz Cullen-ékről?!

Nem tudom mióta állhatott ott, vagy, mennyit láthatott, de tekintetéből ítélve éppen eleget, ahhoz, hogy teljesen őrültnek tartson. Aranyszínű szemei szokatlanul tágra nyíltak, vonásai merevek voltak, és úgy tűnt szinte levegőt sem vesz. Csak ott állt a terem ajtajában engem nézve, mintha félne bejönni.

Nem vártam meg a reakcióját, mit fog mondani vagy tenni. Elvörösödve letöröltem arcomról a könnycseppeket, felkaptam a táskámat, aminek pántjában, a nagy hévben majdnem hasra is estem, majd megindultam az ajtó felé. Ahogy közeledtem felé, orromat megcsapta valami hihetetlenül édes illat, eper, rózsa…..és napfény…. Esküszöm a napfényre emlékeztető bódító aromát éreztem mikor elhaladtam mellette. Erős késztetést éreztem, hogy odamenjek hozzá, megöleljem, és mélyen magamba szívjam az illatát… Te jó ég ez meg honnan jött ?!
Ahogy kikerültem Bella bűvköréből, ismét kitisztult a fejem, és visszatért az a zúgás, amit a fáradtságnak, és az éhségnek tulajdonítottam. Mikor meghallottam az óra kezdetét jelző csengő éles sikolyát, berontottam a fiú vécébe, majd miután megbizonyosodtam róla, hogy egyedül vagyok, magamra csuktam az egyik fülkét, és leroskadtam a földre.

A fejemben egyre csak az álom-béli képek kavarogtak, a zúgás pedig egyre erősödött, míg nem éles sípolássá vált. Füleimre szorítottam a kezem, remélve, hogy alábbhagy egy kicsit is a zaj… ám tévedtem.

A gyomromban hirtelen egy erős lökést éreztem, és épp időben hajoltam a WC csésze fölé, hogy kiadjam magamból a reggeli kávém és a pár falat gabonapelyhet.

Fogalmam sem volt meddig ülhettem ott, a hideg, koszos WC padlón… talán percekig, órákig, vagy napokig…. Nem tudom. Mindenesetre senki nem jött be, így sejtettem, hogy tart még a tanóra.

Miközben a WC fülke ajtójára karolt groteszk feliratokat bámultam, akaratlanul is Bellára terelődtek a gondolataim… magam előtt láttam arany színű tekintetét, hófehér márványszínű bőrét, mahagóni színű haját…. Hihetetlen, de még egy szót sem váltottunk egymással, mégis ilyen hatással van rám, mintha valami mágnes lenne kettőnk között, ami vonzana hozzá. Valahogy, ahogy rá gondoltam, a zúgás sem volt olyan erőteljes.

Behunytam a szemem, mélyeket, és egyenletesen lélegeztem minden gondolatot száműzni a fejemből… különösen a Bellával kapcsolatosakat

Nem fogok elaludni, csak egy kicsit pihenek… mondogattam magamnak…. Közben mintha egyre távolodtam volna a világtól: nem hallottam, és nem éreztem semmit, csak a légzésemre koncentráltam: orron be szájon ki…

Valamiféle transzba eshettem, mivel a következő dolog, amire feleszméltem az óra végét jelző csengő, majd valaki nagy erővel belökte a fiú vécé ajtaját és betrappolt. Gyorsan felálltam a kőről, összeszedtem a cuccaim, lehúztam a vécét, majd kijöttem a fülkéből, mint aki jól végezte dolgát. Kis sziesztám a vécében, azonban reményeim ellenére sem segített. Ugyanolyan fáradt, és nyúzott voltam, vagy, ha lehet még jobban, mint korábban.

Érzékeim eltompultak, és azt se tudtam hová megyek, csak szedtem a lábam, és haladtam a diákok áradatával. Majd, mint a sötétségben egy apró fénypontot, megpillantottam őt: egy nagyon alacsony lánnyal beszélgetett, akinek sötét haja szerte-széjjelállt, azt az érzést sugallva, hogy reggelente vagy több órát tölthet a fürdőben, hogy beállítsa. Bőre furcsamód, ugyanolyan fehér volt, mint Belláé, és szája olyan gyorsan mozgott, hogy szinte alig lehetett követni, miközben magyarázott valamit.
Lehajtottam a fejem, és olyan gyorsan lépkedtem el mellettük, ahogy csak bírtam, hátamon érezve Bella tekintetét. Közben nekimentem egy-két diáknak, de nem érdekelt. Minél gyorsabban el akartam tűnni, hiszen éppen elég ciki, hogy Bella látott egyik gyenge pillanatomban, és biztos vagyok benne, hogy elmebetegnek néz. Hiába olyan szép, mint egy angyal, nem akarom, meg tudni mit gondolhat rólam, és a legjobb ha nagy ívben elkerülöm.

Szerencsére a következő órámra, minden incidens nélkül, megérkeztem, és még nagyobb örömömre ez az órám nem volt közös Bellával. Bár, ha valaki megkérdezni miről is volt szó, valószínű, hogy nem tudnék visszaidézni egy mondatot sem, ugyanis amint leültem, nem láttam és nem is hallottam semmit: az egészen óra komplett homály volt: a szemeim nyitva voltak, és még Jessicával is váltottam egy-két szót, ennek ellenére, semmire nem emlékszem. Egyszerre csak az ebédlőben találtam magam, amint sorban állok a vizemért, és az almámért, miközben Jessica és Lauren állandó motyogását hallgatom.
- Hello lányok! – hallottam egy ismeretlen hangot.
- Szia Mike! – köszönt Jessica egy szőkés hajú srácnak, aki, annak ellenére, hogy csak most jött, beállt mögénk a sorba, figyelmen kívül hagyva, még várnak jó páran mögöttünk – Ő itt Edward, a rendőrfőnök unokaöccse. Edward, ő pedig Mike.

Egy kézfogás után, mindannyian megvettük az ebédünket, és leültünk az egyik asztalhoz, ahol már páran ültek.
- Ő itt Eric, Tyler és Angela – mutatta be őket Jessica.

Elhangzott pár „szia” , majd nekiálltunk enni, vagyis ők nekiálltak, én felbontottam a vizemet, és nagyot húztam belőle. Még az is fájt, ahogy lenyeltem a vizet, ugyanis a torkom olyan száraz volt, mintha most jöttem volna egy sivatagi túráról.
- Nem eszel Edward semmit? – kérdezte Jessica, miközben a pizza szeletébe készült beleharapni.
- Nem vagyok éhes. – dörmögtem, majd ismét számhoz emeltem a műanyag üveget.

Az ebédlőben hirtelen megfagyott a levegő, síri csend lett és minden szempár egy irányba fordult. Még a konyhás nénik kezében is megállt a kanál, és a félig megsült szalvétába csavart pizza darab, amit a pult mögött állónak akart adni.

Kérdőn néztem az asztalnál ülőkre, de ők is, mintha meg lettek volna babonázva, úgy néztek a bejárati ajtó irányába. Megfordultam, és akkor láttam meg őket. Először Bellán akadt meg pillantásom, aki ugyanaz mellett a rövid hajú lány mellett lépkedett légiesen, mint akivel a folyosón láttam beszélgetni. Miután magamba szívtam hihetetlen szépségét, és kecsességét, mellyel egyszerűen képtelen voltam betelni, tekintetem a többiekre fordítottam.

Bellán kívül még négyen voltak: két fiú és két lány. Márványsimaságú bőrük még az enyémnél is sápadtabb volt, szemük alatt vékony sötét vonal húzódott, de ettől furcsa mód még gyönyörűbbnek tűntek. Mindegyikük hihetetlen légies, és kecses volt, még a nagydarab sötét hajú srác is, aki külsőre egy kosaras, és egy birkózó keverékének tűnt. Bő farmernadrágot, és fehér melegítő felsőt viselt, melynek hátán egy nagy 69-es díszelgett. A srác egy hihetetlenül szép szőke hajú lány kezét fogta, akit körülbelül a Cosmopolitan, vagy más magazin címlapján tudna az ember elképzelni. Szűk farmer lágyan simult tökéletes alakjára, magas sarkú szandálja pedig vészjóslóan kopogott az ebédlő koszos padlóján. Valószínű, hogy ők lehettek a suli álompárja: a srác a helyi kosárcsapat sztárja, aki után minden csaj ácsingózott, a lány pedig a pop-pom csapat tagja, akinek közelében a többiek lesütik a szemét, és elbujdokolnak. A másik fiú az alacsony sötét hajú lány kezét fogta, és olyan mereven állt, mintha karót nyelt volna. Szőke göndör haja lágyan keretezte arcát, sötét arany szemével folyamatosan a párját figyelte. Szürke csíkos inget viselt, és sötét farmert, valami márkás cipővel.
- Megjöttek Cullen-ék. – mondta enyhe fintorral hangjában Jessica
- Az a nagydarab srác ott – hajolt az asztal fölé Lauren, majd szinte suttogva folytatta – Emmett Cullen. A szőke csaj mellette, akinek a kezét fogja az pedig Rosalie Hale. A szőke hajú srác, aki úgy néz ki, mintha a citromba harapott volna Jasper Hale – Rosalie édestestvére. Az alacsony lány, aki szerintem a legfurább Alice Cullen, a barna hajú pedig Bella Cullen. Ők mint Dr. Carlise Cullen és a felesége örökbefogadott gyermekei, és Emmett és Rosalie, Alice és Jasper együtt vannak, mármint együtt járnak…. Ami elég bizarr, ha engem kérdezel.
- És Bella, neki nincs barátja? – szaladt ki a számon, miközben néztem, ahogy a Cullen-k és Hale-k leültek az egyik legtávolabbi asztalhoz
- Nincs, de ezen a földön senki nem elég jó neki – vágott közbe Mike – nem hajlandó szóba állni senki mással, csak a testvéreivel.. – mondta furcsa hangsúllyal, miközben beleszúrta műanyag villáját egy szem sült krumpliba - nem mintha ez engem zavarna… csak úgy észrevettem.
- Persze Mike – nézett rá Jessica a szemét forgatva.

Ezután a beszélgetés másfelé terelődött: Mike kezdte ecsetelni, hogy mi történt vele a nyáron, és, hogy összejött valami szörfös csajjal Los Angelesben, ahol két hetet töltött, valami rokonánál. Őszintén szólva nem nagyon érdekelt a történet, így tekintetem a hátsó asztal felé fordítottam, ahol a modell alkatú szőke hajú lány – azt hiszem Rosalie – beszélt Bellához, aki az előtte lévő érintetlen ételt kotorászta villájával. Nem tudom mit mondhatott neki, de valami komoly dologról lehetett szó, mivel mindannyian komolyan figyelték Bellát, és olyan mereven ültek, mintha márványszobrok lettek volna. Ekkor hirtelen a rövid hajú lány –Alice rám nézett, egyenesen a szemembe… majd a többiek is követték a pillantását, és végül mind az öten engem néztek. Éreztem, hogy elpirulok, és lehajtottam a fejem.
- Edward…. Cullen-k téged néznek – hallottam Lauren hangját.
- Igen?! – motyogtam kezembe forgatva a limonádés palackom üvegét

Az ebédszünet további idejében végig az asztalomat bámultam, mivel féltem, hogy tekintetem találkozik azokkal az aranyszínű szempárokkal. Nem sokkal a csengő előtt álltunk fel az asztalról, és indultunk meg a következő órára, ami nekem Biológia volt Mr. Molinával. A terem előtti sarkon elbúcsúztam a többiektől mivel furcsa mód egyikükkel sem volt ez az órám közös…

Mikor beléptem már szinte mindenki benn ült a helyén, és Mr. Molina egy kupac lap felett görnyedt a tanári asztalnál. Ekkor persze hirtelen eszembe jutott, hogy a papírt kidobtam, amit alá kellene íratnom vele…
- Öhm…. Jó napot… Edward Masen vagyon….az új diák…
- Áh igen, mondták, hogy jössz.
- Igen… viszont sajnos valahogy elveszítettem a lapot, amit adtak, hogy írassak alá minden tanárral…. – böktem ki


Mr. Molina levette a szemüvegét, és megdörzsölte fáradt szemeit….

- Akkor szerintem majd kérj újat, és holnap hozd be! Most pedig ülj le valahova, mindjárt kezdődik az óra.

Nagy megkönnyebbülve, hogy ilyen könnyen megúsztam, megfordultam, és persze ismét őt megpillantottam meg…. Bella ott ült a második sorban, és ugyanolyan, vagy inkább még gyönyörűbb volt, mint eddig… ahogy mahagóni színű haján megcsillant az ablakon beszűrődő napfény, észrevettem, hogy néhány vöröses tincs is elbújt a barna szálak között.
Körbenéztem, és miért is ne csak mellette volt az egyetlen üres hely…
Bella látszólag nem látott meg engem, mivel tekintetét mereven az előtte lévő már agyonolvasott könyvön tartotta.
Lassan megindultam az üres hely felé, és igyekeztem olyan kis zajt csapni, mikor kihúztam a székem, és leültem. Nem mertem padtársam felé nézni, de ismét éreztem, azt az édes mámorító illatot, amit korábban is, mikor elhaladtam mellette. Mélyen magamba szippantottam, majd lassan oldalra fordítottam fejem, és észrevettem, hogy Bella kihúzódott a pad szélére, és úgy szorítja könyvét, hogy az majdnem szétszakadt. Szóval jól gondoltam… komplett idiótának tart, azután, hogy látott a másik teremben.
Én is kicsit kijjebb húzódtam a székemmel, még majdnem ki estem a padból, de végül sikerült megtámaszkodnom az asztalban. Mellőlem mintha egy halk kuncogást hallottam volna, ám mikor oldalra néztem Bella ugyanolyan komoly arccal ült ott a könyvébe bújva.

Remek, már hallucinálok is.

Az egész óra alatt éreztem Bella jelenlétének bizsergető közelségét. Olyan volt, mintha valami láthatatlan erő vonzana mindig hozzá, mintha minden egyes sejtem azért sóvárogna, hogy minél közelebb kerüljek hozzá. Fogalmam sem volt miért történik mind ez, hogy miért éreztem mindezt Bella iránt, főleg mivel még egy szót sem váltottam vele…

Időnként azon kaptam magam, hogy a szemem sarkából őt figyelem, ahogy a pad másik oldalán könyökére támaszkodva mereven ült, mint egy hihetetlen szépségű márványszobor.

Fogalmam sem volt mit vettünk az órán, egész végig Bella-bódulatban ültem kissé kábultan, mint egy idióta, és csak akkor eszméltem fel mikor megszólalt az óra végét jelző éles csengő.

Mind azt már megszokhattam volna, Bella úgy tűnt el mellőlem. mint a kámfor, mivel mikor oldalra fordultam már nem volt ott.

A nap további része teljesen eseménytelenül telt, persze minden órán együtt voltam Bellával, de ettől még nem kerültem hozzá közelebb, mivel tőlem mindig a lehető legmesszebbre ült le, és nem szólt senkihez egy szót se. Angol irodalmon vele volt az a rövid hajú lány is Alice, és szinte végig vele beszélgetett, időnként éreztem, hogy engem néznek, de mikor megfordultam, hogy erről megbizonyosodjak, ők mindig vagy a könyvüket bámultak, vagy egymással pusmogtak olyan halkan, hogy nem lehetett semmit hallani, csak a szájuk mozgott.

Mikor az utolsó óráról is kicsengettek bementem Mrs. Coop –hoz az irodába és elmagyaráztam neki – bűnbánó kiskutya tekintettel -, hogy sajnos sikerült elveszítenem a papírt, rakta a tanárok aláírásával. Miután befejeztem mondókámat egy ideig csak furcsa tekintette bámult rám, majd olyasmit motyogott, hogy semmi gond, holnap majd ad egy újat. Ezután unottan cammogtam a furgonomhoz, miközben figyeltem, ahogy a Cullen-k és Hale-k a kék Volvo-hoz lépdelnek olyan kecsesen, mintha öt centivel a föld felett járnának, majd hangos fékcsikorgás közepette elhajtanak.

Ahogy behajtottam az utcánkba észrevettem, hogy a házunk előtt egy ősrégi BMW parkol, de Charlie cirkálója sehol…

Leparkoltam a furgonommal az ismeretlen kocsi mellett, és mikor kiszálltam az eső áztatta aszfaltra meghallottam, hogy bent szól a rádió. Lassan megindultam a bejárat felé, és mikor beléptem, az orromat megcsapta a lasagna paradicsomos illata.
- Szia Edward! – köszönt rám Sue a konyhából. – Éppen vacsorát készítek. Lasagna lesz, ugye szereted?
- Öhm… persze…

Furcsa volt látni, ahogy Sue, rózsaszín kötényt viselve úgy sürög-forog Charlie konyhájában, mintha csak otthon lenne.
- Szia Edward! – hallottam Seth vidám hangját a nappaliból.

Mikor bizonytalanul besétáltam láttam, hogy Seth éppen valami mecset néz a tévében, Charlie kedvenc foteljából ölében egy nagy adag pattogatott kukoricával. Elég bizarr látvány volt, szinte idegennek éreztem magam, mintha egy másik család házába léptem volna be.
- Éppen a Chicago Bulls és a Phoenix Suns játszik.

Lehuppantam a kanapéra, és üveges tekintettel a képernyőre meredtem….

- Charlie nemrég telefonált, vacsorára itthon lesz. Valami baleset történt a főúton és oda kellett kimennie – kiabált Sue a konyhából.

Nem feleltem. Habár nem szeretem a kosárlabdát… meg amúgy egyik sportot sem, most feszült figyelemmel néztem a meccset, hátha az majd eltereli a figyelmem erről az egész helyzetről…Úgy éreztem magam mintha vendég lennék a saját otthonomban…. Miket beszélek ez nem is az otthonom… csak valami ideiglenes megoldás, amíg …. Amíg valami lesz….

A tévében az egyik hatalmas játékos – aki nagyon hasonlított Emmett Cullen-re épp fellökte az ellenfél tagját, aki nagyot esett, és a bíró lefújta a játékot… erről persze gondolataim elkalandoztak a Cullen és Hale testvérek felé… és Bella felé…

Mielőtt meggondoltam volna mit is kérdezek, Seth felé fordultam, aki éppen egy nagy adag popcorn-t tömött a szájába.

- Mondd csak, mennyire ismered a Cullen-éket?

Szegény fiút úgy létszik meglepte kérdésem, ugyanis szemei hirtelen kitágultak, és egy félrenyelt falattól elkezdett annyira köhögni, hogy a feje kipirult. Gyorsan odamentem hozzá, és megütögettem a hátát, hátha jobban lesz tőle. Önző dolog volt, de csak az járt a fejemben, hogy választ kapjak a kérdésemre, és minél többet tudjak meg a Cullen-ékről, legfőképpen Belláról. Tudni akartam mikor költöztek ide, mi történt az igazi szüleivel, és miért pont neki nincs barátja, volt e neki egyáltalán…

Miután Seth köhögése csillapodott és az arcszíne is normális lett, kimentem neki egy pohár vízért a konyhába.

- Szóval tudni akarsz Cullen-ékről?! – kérdezte Seth miután nagyot kortyolt a vízből.