The Immortal Heart

...egy aranyszemű angyalt pillantottam meg fejem felett, amint karjába fogva repül velem az ismeretlenbe...

Szóval ott ültem Seth-tel szemben, akinek valami furcsa, ijesztő kifejezés ült az arcán… olyan érzésem volt, mintha egy horrorfilmben lennék, és éppen a gyilkossal ülnék szemben.

- Tudod, - kezdte, majd szemöldökét összehúzta. – Nálunk a rezervátumban él pár helyi legenda….
- Ez hogy kapcsolódik Cullen-ékhez?! –kérdeztem idegesen
- Várj, mindjárt meglátod. Szóval egy csomó legenda kering a rezervátumban. Az egyik szerint a Quileute törzs a farkasoktól származik, és a farkasok, a testvéreink, még mindig ott kint élnek az erdőben. A törvényeink szerint tilos farkast ölnünk… - Szünetet tartott és lenézett - Na meg persze itt vannak a történetetek a hidegekről, akik a farkasok természetes ellenségei, na nem a normális értelemben vett farkasoké, hanem az embereknek, akik képesek farkassá változni, a vérfarkasoknak, akik az őseink. A dédapáink ideijében érkeztek meg a hidegek a környékünkre… Akkor még öten voltak: három férfi, és két nő… Ők azt mondták, hogy mások, és nem veszélyesek, mivel nem vadásznak emberekre, és sikerült beérniük az állatokkal. – Kirázott a hideg, a gondolattól, hogy mit is értett ezalatt - Így alkut kötöttünk velük: itt maradhatnak, bizonyos szabályok mellett: nem ölhettek embert, nem léphettek rá a földünkre, és így tovább, cserébe mi sem háborgatjuk őket…
- De ha azt mondták ők nem veszélyesek, akkor miért….
- …. Mert akkor is kockázatos az emberek számára, ha a közelükben vannak, mivel nekik a gyilkolás a vérükben van. De ez a csoport beilleszkedett, és látszólag úgy élt, mint egy normális család…
- Na jó de mi köze ezeknek a hidegeknek Cullen-ékhez?
- A hidegek és Cullen-k egy és ugyanaz… Ők a hidegek… Bár mostanában már vámpíroknak hívják őket… Habár akkor még az alacsony lány és a szőke hajú férfi nem volt velük, de most ismét itt vannak és visszatértek… Carlise, az orvos a vezetőjük, aki a kórházban dolgozik. A törzsünk-béli idősek nem hajlandóak őmiatta oda menni.

Mindketten hallgattunk. Láttam a szemem sarkából, hogy Seth az arcomat figyeli, nyilvánvalóan, azt kutatva, hogyan reagálok a meséjére…. Elég érdekes feltételezés, hogy a Cullen család…. Még kimondani is furcsa, egy vámpír família, akik állati vérrel táplálkoznak… Lelki szemeim előtt megjelent Bella, vámpír-szerű nagy agyarakkal, és olyan Lugosi Béla- jelmezben, amint egy koporsóban alszik…
- Jó kis mese, nem!? –kérdezte Seth mosolyogva látszólag elégedetten, miután jó pár percig nem feleltem… - Persze ezt csak az idősek mesélik, és riogatják vele a kisebbeket… Mi már nem nagyon hiszünk benne, ennek ellenére nem engedik meg, hogy betegyük a lábunkat a kórházba.

Ami a délután többi részét illeti, Seth és én nagyrészt csöndben ültünk a tévé előtt, miközben Sue a konyhában főzött.

Seth nyilvánvalóan már lezártnak tekintette a Cullen család, a hidegek és vérfarkasok témáját, én azonban gondolatban újra és újra lejátszottam a nemrég hallott egész sztorit.
Előkotortam emlékeimből mindazt, amit a vámpírokról tudok a filmekből, és könyvekből, mint például koporsóban alszanak, hegyes agyaruk van, megégnek a naptól, rettegnek a fokhagymától, és a kereszttől, és persze vért isznak. Habár utóbbiról nem tudok biztosat mondani, de a Cullen család határozottan nem égett halálra, és testük nem vált finom porrá az iskolában nappal. Bár az is igaz, hogy az eget vastag felhőréteg borította, így a nap sugarainak melengető hatása csak nagyon enyhén érvényesült. Plusz elég nehezen tudtam elképzelni a szépséges Rosaile-t, vagy azt a nagy darab Emmett-t amint egy koporsóban alszanak….

Ez az egész nevetséges: vámpírok, és vérfarkasok csak a mesékben léteznek meg a filmekben.

Akaratlanul is eszembe jutott az a pornófilm, amit egyszer még sok éve néztünk meg még otthon Chicagóban az ottani barátaimmal részegen. A filmben egy bőr vámpír ruhába öltözött szőke csaj, kötözött meg egy pasit, és cipelte a várába, ahol aztán…. Hát ki lehet találni mit csináltak….

Bár én nem bánnám ha Bella kötözne meg és cipelne a várába, de akkor is ez az egész gondolatmenet hülyeség….

De akkor miért nem hagy nyugodni a dolog?!

Még akkor is ezen rágódtam mikor Leah is megjött valahonnan, és miután Charlie is csatlakozott a vacsoraasztalhoz, ahol aztán elkezdett mesélni a főúton történt balesetről, ahol helyszínelnie kellett. Én a magam részéről fáradtságra hivatkozva otthagyni készültem az érintetlen lasagnámat mikor Charlie felém fordult
- Öhm… ma este Sue-nál alszunk…. Ha nem gond… Pár nap a héten mindig…khm… ott szoktam aludni.- bökte ki nehezen a nagybátyám.

Aludni…. Na persze…. kizárt, hogy a Clearwater házban olyankor, ha Charlie ott alszik csak és kizárólag alvásról legyen szó… Kirázott a hideg… Gyorsan kiűztem fejemből minden zavaró gondolatot, melyek a nagybátyám szexuális életére vonatkoztak, majd lassan felé fordultam
- Nem baj, ha én inkább itthon maradok?! Már… kaptunk házit, és… elég fáradt is vagyok. –próbáltam érvelni. Láttam Charlie arcán, hogy nem nagyon örül a dolognak
- Hát… akkor azt hiszem én is itthon maradok…. Majd máskor….
- Ne ne… te nyugodtan elmehetsz. Én el leszek itt egyedül. Másnap úgy is iskola… nem gond.

Végül Charlie nagy nehezen belement a dologba, és miután vagy százszor megkérdezte, hogy biztos nem gond, ha egyedül maradok, végre elmentek, egyedül hagyva a házban. Először csak álltam a bejárati ajtóval szemben a sötétben és hallgattam a csendet…. De hamar unalmassá vált, így felszaladtam a szobámba kettesével szedve a lépcsőfokokat, felhuppantam az ágyra, bedugtam fülembe az MP3 lejátszómat, és maximumra vettem a hangerőt, míg nem a fejem már zúgott az erős basszustól. A szoba fényei lassan távolodni kezdtek, én pedig egyszer csak az erődben találtam magam….

Ott álltam a fák alatt, a sötét lombok eltakarták az éjszakai eget, és vastag ködtakaró gomolygott kísértetiesen a talaj közelben. Lassan és bizonytalanul megindultam előre, nem igazán tudva, hogy merre is tartok.

A távolban mintha egy farkas vonyított volna, de lehet, hogy inkább sikítás volt.

Félelem lett úrrá rajtam, és megborzongtam… eszembe jutottak azok a hülye hollywoodi horrorfilmek, melyekben hozzám hasonlóan, az erdőben egyedül barangoló hőst valami emberevő szörny, természetfeletti démon, vagy egy elborult elméjű ember veszi üldözőbe… és persze valahogy mindig a szerencsétlen, elveszett hősünk húzza a rövidebbet.

Magamba elkezdtem dúdolni a Cápa című film ismert betétdalát, mely valahogy nagyon is találó volt ehhez az egész helyzethez.

Egy ideig bolyongtam a sűrű rendegetekben a fák között, miközben talpam alatt megtörve a csendet hangosan ropogtak a falevelek. Már-már úgy éreztem, hogy soha nem jutok ki az erőből, mikor hirtelen a fák lassan ritkulni kezdtek és egyszerre egy temetőben találtam magam, mely egy kis tisztáson feküdt az erdő közepén. A sűrű ködtakaró alól a fejfák vészjóslóan magasodtak az ég felé.

Ahogy lassan elsétáltam a sírok között, ismét, újult erővel tört rám a félelem, miközben a köd lassan oszlani kezdett, és visszahúzódott a fák közé.
Mikor fátyolfüggöny teljesen szétszéledt észrevettem, hogy közvetlenül egy sír előtt állok… egy felettébb ismerős sír mellett, melyen még mindig friss volt a krizantém…

Itt nyugszik Edward Sr. És Elizabeth Masen…

Nem kaptam levegőt… a szüleim sírja… Soha nem akartam ide visszatérni… megfogadtam, hogy soha…
Megfordultam és a másik irányba eredtem. Magam mögé néztem, miközben felgyorsítottam lépteim, és már-már futva cikáztam az idegen sírok között. Nem figyeltem és hirtelen kicsúszott lábam alól a talaj, és egyszerre a sáros földön találtam magam. Térdem elkezdett hasogatni, és éreztem, hogy valami keményre estem. Összeszorítottam szemeim, és megpróbáltam megelőzni, hogy az áruló könnycseppek kiszökjenek, miközben a szúró fájdalom egyre csak erősebb lett.
- Francba… - sziszegtem, majd lassan kinyitottam a szemem…

Egy lábat pillantottam meg az orrom előtt… egy hófehér meztelen lábfejet, mely annyira közel volt arcomhoz, hogy szinte már a számban volt. Lassan felnéztem, és tekintetem egyesen Belláéval találkozott…. Nem hittem a szememnek, mit keres ő itt? Elállt a lélegzetem, miközben ismét megcsapta orromat az a hihetetlen eperillat, melyet az iskolában is éreztem.. Mélyen magamba szívtam a bódító aromát, mely egyszerre lenyugtatta szívverésem, és hirtelen ez az egész szituáció nem is tűnt olyan ijesztőnek.

Bella lassan kinyújtotta felém karját. Ekkor vettem csak észre, hogy hosszú, fekete selyem köntöst visel, mely szorosan össze volt fogva elől a magas nyakánál, mely elegánsan keretezte hófehér arcát. Mahagóni színű haja, mely a sötétben feketének tűnt szigorúan hátra volt fésülve. Bőre szinte világított a temető homályában.

Megfogtam kezét, miközben végig a szemébe néztem, ő pedig az enyémbe, és lassan felkeltem a földről. Hosszú fekete köntöse kicsit szét nyílt és láttam, hogy egy vörös bársony ruha van rajta, mely múlt századinak tűnt, de remekül illett hozzá.
- Mit keresel te itt? –kérdeztem, annak ellenére, hogy azt sem tudtam, hogy én miért vagyok itt, és egyáltalán hol az, az „itt”

Bella azonban nem felelt, csak óvatosan elfordította tekintetét, mely eddig rajtam nyugodott, és a hátam mögé nézett. Bizonytalanul követtem pillantását, és megláttam Alice-t, Jasper-t, Emmett-t és Rosalie-t a temető szélén állva ugyanolyan magas nyakú fekete selyem köpenyben, mint amit Bella is viselt. Vészjóslóan álltak ott egymás mellett, mintha várnának valamire. Ránézte Bellára, akinek aggdalom tükrözött gyönyörű arcán.
- Nahát Edward, - hallottam egy ismerős hangot… Magam mögé néztem, és a temető egyszerre eltűnt, mintha ott sem lett volna, és a tisztáson a sírkövek helyett egy hosszú, megterített asztal tűnt elő a semmiből, öt üres székkel. Mellette ott állt anyám az egyik széknek támaszkodva, régi reneszánsz korabeli hosszú bordó ruhában, feltűzött hajjal. – Hát eljöttél… - mondta elfúló hangon, majd megindult felém.
- Anya….
- Igen, Edward, én vagyok… - megállt pár lépéssel előttem és kinyújtotta felém hófehér karját, ami alig látszott ki a ruha hosszú úja alól.
- Ne húzzuk az időt… - jött elő a fák közül apám. Ő fekete nadrágot, fehér inget, és bordó bársony mellényt viselt. Az ing gallérja alól csinosan megkötött fekete csokornyakkendő tekingetett ki. – Barátaink már éhesek….
Anyám rám nézett, majd leengedte a kezét, és a Cullen családra nézett. Alice, Jasper, Emmett és Rosalie még mindig ugyanott álltak a rét szélén, mint valami mesterien megmunkált kőszobrok.
A holdfényben egyszerre megcsillant egy penge… egy borotvapenge apám kezében.
- Istenem… - suttogtam, majd ismét Bellára néztem, aki még mindig mellettem állt, és némán engem nézett.
- Hol szeretnéd drágám?! –kérdezte apám, majd anyám mögé lépett, meglengetve előtte az éles pengét…
- A csuklómon
- Anya! – kiáltottam, és kétségbeesetten megindultam feléjük de a térdembe ismét belenyilallt az éles fájdalom, és a földre rogytam. Képtelen voltam megakadályozni anyám halálát… megint…

Kétségbeesetten néztem, ahogy apám odaemeli az éles borotvapengét anyám csuklójához, és lassan végighúzza az ér mentén, miközben anyám… mosolyog. Könnyes szemmel láttam, ahogy kicsordul egy csepp vér, majd még több, míg végül megállíthatatlanul spriccelni kezd, és anyám a földre rogy… holtan.

Alice, Jasper, Emmett és Rosalie egyszerre kinyitották szájukat, és élesen sziszegni kezdtek. Megpillantottam az éles, hegyes metszőfogakat, melyek a vérre szomjaztak.
- Ne! – kiáltottam, majd ismét próbáltam felállni, de a fájdalom csak még inkább erősödött… Felnéztem Bellára, aki fájdalmas tekintettel meredt rám, mintha a szemeivel azt mondaná, hogy sajnálja.
- Ne! –suttogtam, majd kétségbeesetten négykézláb indultam meg anyám felé.

Nem értem oda időben…. A vámpírok rávetették magukat a testére, és már csak azt hallottam, ahogy az utolsó csepp vért és kiszívják belőle…


Izzadtan, zihálva ültem fel az ágyamban, miközben a világ forgott velem. Újabb álom, mint minden éjjel, ha lehunyom a szemem. Nagyon ki lehettem merülve, ha képes voltam elaludni a maximum hangerőn dübörgő zene ellenére.
Apám halálla óta, ismét újult erővel törtek rám ezek a lidércnyomások melyekben újra és újra megelevenedett anyám öngyilkossága… Miért pont most?! Miért?! Üvölteni szerettem volna, kiabálni, vagy valamit összetörni… De nem tettem semmit, csak ültem az ágyamban mozdulatlanul.

Odakint már lassan hajnalodni kezdett, és nap első fénysugarai lustán kúsztak be a sötét szobába.

Odacammogtam az ablakhoz, és kitártam. A hideg levegő nagy örömömre lassan teljesen átjárta minden porcikámat, azonban a kívánt hatást nem hozta meg… ugyanúgy zúgott a fejem, és szédültem.

Ahogy bámultam kifelé a még alvó utcára, elhatároztam, hogy elmegyek és járok egyet, még suli előtt, hogy némiképp kitisztuljon a fejem. Amúgy is volt egy csomó időm, hiszen lehetett vagy 6 óra, vagy még annyi se. Beszaladtam a fürdőszobába elvégeztem a mindennapi rutint, magamra kaptam egy, a bőröndben talált farmert – ugyanis még mindig nem volt kedvem mindent kicsomagolni, egy szürke Ed Hardy pólót, és egy szürke-fekete kapucnis kardigánt. Majd miután összepakoltam a cuccaim a suliba, és felvettem a dzsekim, kiléptem a friss őszi hajnalba.
Ahogy a furgonom felé haladtam, összehúztam magamon a kabátot, és előkotortam a cigis dobozt a zsebemből…. Ahogy rágyújtottam ismét rám tőrt a hányinger, és a rosszullét. Elhajítottam a cigit, és nekidőltem a kocsi oldalának, miközben mélyen beszívtam a hűvös levegőt… Ha még a cigi sem kell, az már komoly bajt jelent gúnyolódtam magamon.

Charlie nem közvetlenül a városközpontban lakott, ha lehet ilyet mondani, Forks esetében, hanem kicsit kijjebb, egy kevésbé forgalmas helyen, ahol a legközelebbi szomszédot is csak pár perces sétával lehetett elérni. A házat nem vette körbe kerítés és mögötte pár méterre már az erdő hatalmas fái magasodtak. Kiskoromban, mikor párszor itt jártunk a szüleimmel, mindig arról álmodoztam, hogy az erdőben minden féle mesebeli lények laknak, akik csak arra várnak, hogy én felfedezzem őket. Azt gondoltam, hogy a fák élnek, és amikor fúj a szél, és zörögnek a levelek, akkor beszélgetnek egymással, és szólongatnak engem. Párszor próbáltam elszökni és bemenni a fák közé, de valahogy a nagybátyám mindig gyorsabb volt és rajtakapott, utána persze jó kis fejmosást kaptam, hogy nem szabad oda menni, mert veszélyes.

Hirtelen azon kaptam magam, hogy a megindultam a fák irányába. Felgyorsítva lépteim futásnak eredtem, miközben egyre távolodtam az úttól, és Charlie házától. Nem tudtam, miért, vagy mi elől rohantam, csak abban voltam biztos, hogy futnom kell, minél gyorsabban. Éreztem, hogy arcom egyre nedvesebb lesz, nem tudtam, hogy attól, hogy eleredt az eső, vagy én kezdtem e könnyezni. Szívem már hevesen vert és tüdőm elkezdett szúrni, de nem álltam meg, csak futottam az ismeretlen elől, minél távolabb a való világtól. Szemem sarkából mintha láttam volna anyámat, amint ott áll egy fa tövében sápadtan és élettelen arccal….

Egyszerre a talaj kicsúszott a lábaim alól és a sáros földre zuhantam, valahonnan távolról hallottam is, a puffanást, amint talajt értem.

Fáradt voltam, és minden tagom fájt. Nem bírtam megmozdulni, és hagytam, hogy a sötétség magával ragadjon a mélybe…

Nem tudom mi történt utána, vagy, hogy mennyi ideig fekhettem ott a semmi közepén félig eszméletlenül, valahol az éberlét és az álomvilág között,de abban a pillanatban az sem érdekelt, ha ott halok meg, egyet akartam: aludni, aludni és aludni, de jó sokáig.
Orromat egyszerre megcsapta valami hihetetlenül édes illat: eper, és…. Napfény, vanília, és még valami, amit nem tudtam azonosítani, de hihetetlenül jó volt. Megnyugodtam. Ekkor hirtelen azt éreztem, hogy testem felemelkedik a földről, és repülök, miközben a bódító illat még erősebb lett. Arcomat lágyan bizsergette a szél, amint suhantam a fák között, és magam sem tudtam, hogy miért, de elmosolyodtam. Óvatosan kinyitottam a szemem, és egy aranyszemű angyalt pillantottam meg fejem felett, amint karjába fogva repül velem az ismeretlenbe…