The Immortal Heart

6. rész – Beszéltem Bella Cullennel.

Bíp Bíp Bíp Bíp

Mi a szar?! Valaki szóljon Charlie-nak, hogy halkítsa le a tévét, mert nem tudok aludni…..

Valami nem stimmel…. Én nem szoktam aludni….legalábbis mostanában nem

Lassan kinyitottam elnehezült szemeim, és amint sikerült hozzászoknom az erős fényhez, megpillantottam a hófehér falakat. Nem tudtam hol vagyok, bár ahogy oldalra néztem a sípoló hangforrás irányába, gépeket vettem észre, melyek vékony drótokkal voltak a karomhoz erősítve, melyekben valami furcsa vízszerű folyadék csöpögött.

Ez csak egyet jelenthet: Kórház…

De vajon miért hoztak be?!

Nem emlékeztem semmire, csak arra, hogy zenét hallgatok az ágyon, majd az álom…
Hirtelen egy éles villanással minden eszembe jutott: Rohantam az erdőben, majd az esés, és a sötétség…
- Nahát úgy tűnik valaki felébredt. – halottam meg egy hihetetlenül szép férfihangot. Tudom elég hülyén hangzik, hogy egy férfinak lehet szép a hangja, de akkor is.

Ahogy észrevettem a fehér köpenyben lévő orvost amint felém közeledik rögtön tudtam kivel van dolgom: csak is dr. Carlise Cullen lehetett az, Bella nevelő apja tekintve az éles hasonlóságot közte és többi Cullen között. Bőre hófehér volt, akárcsak a nevelt gyermekeinek, és ami még furcsább, hogy még a szeme is ugyanolyan aranyszínű volt, csak egy kicsit sötétebb… Világos szőke hajával, mely szigorúan hátra volt fésülve, és hófehér bőrével, olyan érzést keltett, mintha magába a napba nézne az ember. - Hogy vagyunk ma reggel?! Mit ne mondjak jól ránk ijesztettél… - folytatta, miközben előhalászott a fehér köpenyének zsebéből valami apró eszközt, majd bekapcsolva belevilágított vele a szemembe.
- Mi… mi történt?! – kérdeztem rekedt hangon, miközben hunyorítottam a fénytől.
- Az erdőben talált rád eszméletlenül egy vadász, aki behozott a kórházba. – felelte, majd hümmögött párat, és eltette az apró lámpát. – Nagy szerencséd volt. Ha nem járt volna arra, ki tudja meddig feküdtél volna még ott. Mellesleg mit kerestél az erdő közepén?

Mit kerestem ott?! Fogalmam sincs….

- Sétáltam egy kicsit… - tudtam milyen hülyén hangzik ez a válasz, de képtelen voltam, mást kitalálni. – Korán felébredtem, és nem tudtam visszaaludni, gondoltam kimegyek….

Dr. Cullen nem felelt, csak felírt valamit egy lapra, majd megnézte a pulzusom, és a vérnyomásom.

- És miért lettél rosszul?
- Nem tudom… maga az orvos…
- Szerencsére az esés következtében nem történt semmi komolyabb sérülés, eltekintve kisebb horzsolásoktól. Viszont van itt más is: Mondd csak Edward… eszel te rendesen?
- Persze… miért ne ennék?
- Tudod… mikor behoztad vért vettünk, és azt tapasztaltuk – nyitott ki, egy kezében lévő kicsit vastagabb mappát – hogy alacsony a véredben a fehérjetartalom, és a szervezetedben elég nagy mennyiségű víz található. – csukta össze a lapokat – Ezt éhezési ödémának nevezik, és krónikus alultápláltság esetén alakul ki. Nem is beszélve a kiugró csontokról, és az alacsony vérnyomásodról…. Nézd… Edward… Tudom, hogy sok mindenen mentél keresztül az elmúlt időszakban: apád halála, a költözés… Ismerek Port Angelesben egy jó pszichológust, aki esetleg tudna segíteni…
- Azt hiszi bolond vagyok?! – fakadtam ki idegesen. Még hogy dili dokihoz menjek?! Ez megőrült?!
- Nem dehogyis. Egy szóval sem mondtam, hogy bolond lennél, csak azt, hogy … szerintem segítségre van szükséged.

Félelem lett úrrá rajtam. Tudtam, hogy igaza van, hogy valami nincs rendben velem, de ugyanakkor féltem hangosan beismerni… mert akkor igazzá válik. Nem tudtam mit felelni, csak néztem magam elé, és éreztem, hogy könnyes lett a szemem. Mellettem a gép gyorsabban kezdett pittyegni. Nem akartam sírni... főleg nem Doktor Cullen előtt. Mély levegőt vettem, és igyekeztem lenyugtatni magam.
- Miért…. – kezdtem elfúló hangon. Meg akartam kérdezni, hogy miért történik mind ez velem, de nem jött ki több a számból.
- A depresszió…. Gyakran jár együtt étvágytalansággal… Felírhatok antidepresszánst és nyugtatót, de a legfontosabb, hogy elkezdj enni…. És fokozatosan, szépen lassan, nem egyszerre sokat, mert az szívritmuszavarhoz vezethet…
Magamban mérlegeltem a dolgot, és tudtam, hogy igaza van, de nem éreztem magam depressziósnak… azzal tisztában voltam, hogy valami nem stimmel velem, de akkor is…

Ekkor hirtelen még egy dolog eszembe jutott….
- Charlie… ne mondja el Charlie-nak! Nem akarom, hogy aggódjon… - Biztos voltam benne, hogy szegény nagybátyámnak így is elege van belőlem, hiszen világ életében egyedül élt magányos farkasként, és hirtelen a nyakába varrták a 17 éves unokaöccsét, megannyi gonddal.
- Sajnos muszáj neki elmondanom, - lélegzett mélyet - tekintve, hogy ő a gyámod, és még nem vagy nagykorú….

És meg is tette… Nem sokkal később mikor Charlie bejött hozzám, Dr. Cullen beszámolt neki az állapotomról, még az evési gondjaimról is. Közben láttam, ahogy nagybátyám először megnyugszik, majd szemei lassan elkerekednek, felém fordul, és tág tekintettel engem néz, miközben Dr. Cullen magyaráz neki. Nem tudtam a szemébe nézni, valahogy szégyelltem magam, hogy ennyi gondot okoztam neki. Mikor Dr. Cullen mindent elmondott neki, és kiment a szobából, Charlie egy ideig csak ott állt az ajtóban és a gondolataiba merülve a padlót bámulta. Kínos csend ködfátyolként telepedett meg a kis kórházi betegszobára. Nem tudtam mit mondjak, vagy egyáltalán megszólaljak e.
- Miért nem árultad el? – kérdezte egy idő után nagybátyám fájdalmas tekintettel
- Én… - kezdtem rekedt hangon, de nem jött ki több a torkomon.
- Ha elmondtad volna… akkor …. Megértem, hogy min mész keresztül és … én … mi Sue-val segíteni akarunk, hogy ez minél könnyebb legyen.
- Kösz….. én igyekszem. – böktem ki
- Dr. Cullen elmondta, hogy …. Nem eszel rendesen, és ez a depresszió miatt van, és azt javasolta, hogy vigyünk el Seattle-ben egy…
- Ne – tiltakoztam kétségbeesetten kiszáradt torokkal - Nem vagyok őrült, nem megyek pszichológushoz. Kérlek Charlie! – éreztem, hogy könnyes lesz a szemem, és hallottam, hogy a hozzám kötött gépek gyorsabban kezdenek el csipogni. De nem érdekelt, nem akartam dili dokihoz menni. Charlie is aggódva nézett a monitorra, szemöldökét összehúzta majd visszanézett rám
- Jól van, nyugodj meg. – Charlie mély levegőt vett, majd hozzátette - Viszont akkor el kell kezdened enni….

Mást nem tehettem, mint megígértem, hogy ezentúl, igyekszem rendszeresen enni, és ott abban a percben ezt komolyan is gondoltam.

Dr. Cullen még egyszer bejött megvizsgálni, majd késő délután hazaengedtek, persze azzal szigorú feltétellel, hogy, megtartom az ígéretem és napi ötször veszek magamhoz, először kisebb, majd nagyobb mennyiségű ételt.

Miután Charlie hazafuvarozott minket kékszínű cirkálójával, megkezdődött a kiképzésem: Sue már ott várt minket egy lábos gőzölgő húslevessel. Persze ott volt Seth és Leah is, akiket abban a pillanatban a hátam közepére sem kívántam volna. Miután asztalhoz ültünk egy ideig kínos csendben evett mindenki. Én is igyekeztem annyi kanál levest enni, amennyit csak bírtam, főleg mivel éreztem, hogy Charlie végig engem figyel. Clearwater család nem hozta fel a kórház sztorit, vagy azt, hogy miért vittek be, bár szerintem Sue tudta, hiszen ő is furán nézett rám egész vacsora alatt.

Másnap nem mentem be iskolába, Charlie engedélyével persze. Este egy kicsit aludtam de nem sokat, így másnap egész végig bágyadtan ágyban maradtam és olvastam, vagy zenét hallgattam. Sue munka után átjött frissen készült kajával, amiből nem ettem sokat, mivel a hányinger időnként még rám tőrt.

Következő nap reggelén szokatlan izgalommal ültem be a furgonba, miközben az eső lágyan szemerkélt, és az eget sűrű, szürke felhőréteg takarta. Fogalmam sem volt miért voltam ilyen nyugtalan, bár amikor behajtottam az iskola parkolójába és megláttam a kék volvót már tudtam miért… Alig vártam, hogy viszontlássam Bella Cullen-t, hiszen míg otthon voltam csak rá tudtam gondolni. Még álmodtam is róla…
Furcsa, hogy még egy szót sem váltottam vele, máris szinte minden gondolatomat ő uralja… ennek nem lesz jó vége.

Ahogy kiszálltam a furgonból rögtön letámadott Jesscia.
- Szia Edward! – köszönt rám olyan hangosan, hogy szinte hátraestem ijedtemben
- Szia Jesscia!
- Két napja nem voltál suliban… minden rendben?
- Persze…. Csak kicsit megfáztam… - senkinek nem kell tudnia, mi is az igazi oka a hiányzásomnak. Csak abban reménykedtem, hogy Charlie sem mondja el senkinek, mert ebben a kis városban minden hír úgy terjed mint a futótűz
- Oh, értem…
Majd elkezdett valami bálról hablatyolni, ami nem nagyon érdekelt, bár amint beléptem az iskolába rájöttem, hogy az Évnyitó Bálról beszél, amit jövő héten rendeznek meg, ugyanis a suli falai tele voltak hatalmas sárga plakátokkal ragasztva, amik ezt az igen jeles eseményt hirdették kék feliratokkal.
Mikor beléptünk a terembe, ahol az első óránk volt, rögtön Bellán akadt meg a szemem, aki ugyanott a leghátsó sorban ült, mint legutóbb. Ha lehetséges még szebb volt, mint két nappal ezelőtt, szeme színe egy kissé világosabb, mint mikor utoljára láttam.

Lassan sétáltam a helyemre, mely Bella mellett volt, és ettől a szívem hevesen kezdett verni. Közben persze Jessica végig dumált mellettem, de nem vettem róla tudomást.
Ahogy leültem a helyemre, megcsapott a rá jellemző édes illat, mely úgy hatott rám, mint egy drog: megszűnt körülöttem a világ, csak ő és én maradtunk ott. Ez a viselkedés „fénykoromban” sosem volt jellemező rám, így én magam is meglepődtem, mennyire zavarban érzem magam egy lány mellett. A tenyerem izzadt, a szám kiszáradt, a szívem a torkomban dobogott. Ilyet még sosem éreztem – döbbentem rá. Soha, egyetlen lány közelében sem. Nem mintha bármelyik lány az univerzumban felérne Bella szépségével, bájával, és illatával.
Úgy éreztem, ez az idilli pillanat akár örökké is tarthatott volna, ha Jessica hatalmas műkörmeit nem vájta volna a karomba, így hívva fel a figyelmemet a locsogására.
- Edward! Edward! – fakadt ki sipító hangon. – Figyelsz te rám?
Beletelt néhány másodpercbe, míg felocsúdtam a kábulatból, melyet ez az angyal idézett elő (és természetesen nem Jessica). Kezeimet a nadrágomba törölve hápogtam egy sort, hogy természetesen figyelek.
- Hát nekem nem úgy tűnik… - vette sértődöttre a figurát.
- Ne haragudj, de még nem egészen gyógyultam fel a náthából – szabadkoztam, miközben akarva-akaratlanul Bella irányába pislantottam.
- Szegényke… - bökte ki álszent mosollyal. Majd tovább ecsetelte a bál-témát.
Mikor „véletlenül” ismét Bellára néztem, találkozott a tekintetünk. Aranyszínű szeme eggyé olvadt az enyémmel, és olyan mélyre hatolt, hogy úgy éreztem, most minden gondolatom és tettem lelepleződött előtte. Képtelen voltam megszakítani ezt a kontaktust, habár szinte már szúrt, ahogy rám nézett. Valójában azonban nem a pillantása sértett, hanem az, hogy elfelejtettem pislogni. A következő pillanatban egy halvány mosolyt véltem végigfutni gyönyörűen ívelt száján, majd pedig a világ legtökéletesebb, leggyönyörűbb hangja kényeztette a fülem.
- Jól vagy? – kérdezte Bella aggódó hangon.
Alig akartam elhinni, hogy ezt a kérdést valóban hozzám intézte és nem pedig valamelyik rokonának. Csak onnan bizonyosodtam meg, hogy még mindig engem nézett, és nem hinném, hogy egy ilyen pompás lény kancsal lenne.
Meglepetésemben nem tudtam hirtelen mire céloz, majd eszembe jutott, hogy Dr. Cullen az ő nevelőapja és biztosan elmesélte az esetemet. Vagy pedig meghallotta, hogy Jessicának azt hazudtam, náthás voltam.
- Umm… igen… most már… - válaszoltam esetlenül, majd elharaptam a mondat végét, mert rájöttem, ez úgy hangzik, mintha miatta lennék jobban, ami egyébként teljes mértékben igaz volt, csakhogy nem akartam, hogy ő is megtudja.
- Ennek örülök – mondta földöntúli hangján, és még mindig mozdulatlanul, szoborszerűen ült, és engem fürkészett.
Mivel már vagy két perce vagy még több ideje engem bámult, kezdtem még kellemetlenebbül érezni magam. Bár nem voltam biztos benne, hogy eddigi zavaromat lehetne e még tovább fokozni. Kiszúrtam a padon egy „Tom & Katie 4ever in love” feliratot, és Bella perzselő tekintete elől oda menekültem. Kétségbeesett és hiábavaló próbálkozás volt, mert aranyszínű szemeit folyamatosan magamon éreztem.
Mielőtt a beszélgetésünk tovább folytatódhatott volna, ismét Jessica lépett közbe.
- Edward! Edward! Akkor eljössz a bálba? – visította türelmetlenül. Majd megrántotta a vállam és maga felé fordított, így kénytelen voltam barna szemébe nézni.
- Nem! – válaszoltam kissé túl erélyesen és elhamarkodottan.
Habár Jessica egész végig a bálról fecsegett, szinte semmit sem fogtam fel belőle, csak annyit hogy jövő héten lesz. Amúgy sem volt túl sok kedvem bálozgatni, nem voltam még olyan hangulatban. Jessica elkerekedett és sértődötté vált szemei láttán azonban kénytelen voltam valami kifogást is találni, hiszen ő mit sem tudott elcseszett életemről.
- Jövő hétvégén… - kezdtem a magyarázkodást. - Seattle-be kell mennem… elintézni ezt azt.
Jól tudtam, hogy gyenge kifogás ez, de nem jutott jobb eszembe. Amúgy sem tartozom magyarázattal ennek a lánynak, így nem tartottam fontosnak, hogy részletezzem az elfoglaltságom okát.
- Pont jövő hétvégén? Nem ér rá máskor? – fakadt ki.
- Nem, nem ér rá máskor – böktem ki határozottan.
- Kár… - morogta az orra alatt.
Jessica ezután bevágta a durcást és a másik oldalán ülő lánnyal kezdett el fecserészni, rólam tudomást sem véve. Nem mintha sajnáltam volna vagy valami, így legalább Bellára koncentrálhattam.
- Tényleg Seattle-be mész? – tette fel a kérdést, még mielőtt a fejemet felé fordíthattam volna.
Ismét elbódított hangja, mely semmilyen emberi hanghoz nem volt hasonlítható, melyet eddig hallottam életemben. Ha összeolvasztanánk a világ legszebb hangú énekeseit, még akkor is sem tudnák felülmúlni ezt a hangot. De még csak a nyomába sem érhetnének. Nem is értettem, miért nem költözik Hollywoodba, hiszen óriási karrierre tehetne szert, nem csak énekesként, hanem színésznőként vagy modellként is. Kapkodnának érte az ügynökök. Ehelyett azonban egy esős és borongós kisvárosban él az Isten háta mögött, elbújva a napfény, és a lehetőségek elől. Vajon miért választotta ezt az életet? - Ötlött fel bennem a kérdés. Tudtam, hogy egyelőre még nem kapok erre választ, de talán majd egyszer…
- Eredetileg úgy terveztem, hogy ezen a hétvégén megyek… - hajoltam közelebb, hogy Jessica még véletlenül se hallja meg. – De tudod, Jessica miatt… talán… inkább jövő héten megyek. – mentegetőztem, majd komolyra fordítottam a szót. – Nem, de tényleg terveztem, hogy megyek, csak még nem tudtam mikor – böktem ki félszegen. Közben végig a combomat bámultam, mert nem bírtam sokáig Bella szemébe nézni.
Bella nem felelt semmit, de tekintetét folyamatosan magamon éreztem. Torkom még mindig száraz volt, és szinte fájt, mikor nyeltem. De megerőltettem magam és megkérdeztem, amire jelent pillanatban leginkább kíváncsi voltam.
- És te mész? … - kérdeztem. – Bálba… úgy értem…
Én hülye?! Mert valószínűleg nem értette, mire akarok kilyukadni… Kezdett egyre jobban frusztrálni a tény, hogy lányok előtt sosem égetem le magam… és miért pont most kezdtem el ezt a szokást?!
És mintha egy tündér szállt volna le az osztályba, ezt válaszolta.
- Hát nem tudom. Lehet, hogy elmegyek.
- Akkor én is… lehet… – vágtam rá azonnal, majd éreztem, hogy fejem rákvörössé kezd válni és szép lassan olyan forró lesz, mint egy kályha.
Tudtam, hogy ostobaság volt, de az érzelmek irányították, és nem volt időm meggondolni, hogy mit mondjak. Habár igyekeztem minél inkább kibújni Bella pillantása alól, éreztem, hogy egy mosoly – egy angyali mosoly – terül szét az arcán.
Még mielőtt megmagyarázhattam volna buta kijelentésemet, a tanár trappolt be az osztályba, és elkezdődött az óra. Esélyem sem volt megszólítani Bellát, egyrészt mert ez a tanár nagyon nem bírta, ha belepofáznak az előadásába, másrészt, mert egyszerűen nem mivel tudtam kimagyarázni… egyszerűen, mert ez volt az igazság.
Az anyagból – mint mindig, mikor Bellával közös az órám – most sem fogtam fel semmit. Csak az édes illatra, és a bizsergető közelségre tudtam gondolni, ami a mellettem ülő csodából származott. Furcsa, de el tudtam feledkezni minden gondomról, félresiklott életemről, az egész világról. Pedig korábban ez sose sikerült.
Mikor megszólalt az óra végét jelző csengő, mely visszataszított a való világba, már csak Bella hűlt helyét találtam magam mellett. Kíváncsi voltam, hogy csinálja ezt, hogy észrevétel nélkül elillan. Aztán eszembe jutott, hogy talán csak én nem veszem észre soha, mikor elhagyja a termet. Talán annyira hatása alatt vagyok, vagy valami ilyesmi.
Miközben összeszedtem a cuccaimat és elindultam a következő óra helyszíne felé, egy gondolat suhant át az agyamon. Egy nagyon… felemelő gondolat. Beszéltem Bella Cullennel. Talán én vagyok az egyetlen ebben az iskolában, aki beszélt vele, a tesóin kívül. Jessica még első napomon mesélte, hogy senkivel sem hajlandó beszélni a családján kívül, velem mégis kivételt tett.
És ez valahogy örömmel töltött el.