The Immortal Heart

7. Felsejlett bennem a remény. Majd hátranéztem, és megláttam a kék Volvo-t.

Nem igazán tudom mire számítottam azután. Talán, hogy barátok leszünk, és együtt ülünk ebédnél, vagy ha nem is hív meg maguk mellé a Cullen asztalhoz, legalább folytatjuk az első órán elkezdett beszélgetést, és ismét hallhatom hangját.
De ezek közül egyik sem történt meg, annak ellenére, hogy szinte minden órán együtt voltunk.

Talán csak álmodtam az egész dolgot, és nem is beszélgettem Bella Cullen-nel, nem tudom… nem tudtam semmit… csak azt, hogy Bella ugyanolyan hűvös volt hozzám, mint korábban… nem beszélt hozzám, még csak nem is fordult felém.
Az első óra után nagy reményekkel telve mentem a másodikra, idétlen vigyorral a képemen, majd mikor leültem a helyemre, és Bella felé fordultam, aki a tőlem legtávolabbi padban ült, ő elfordította fejét. Nyoma sem volt annak a kíváncsi, fürkésző tekintetnek, amivel előző órán találkoztam. Mintha nem is ugyanaz a személy lenne, aki néhány perce volt.
Mi történhetett?
Valószínűnek tartottam, hogy ostoba kijelentésemtől ijedt meg… talán túl konzervatív, és nem szereti a nyomulós dumákat. Persze nekem eszem ágában sem volt letámadni őt, csak véletlenül csúszott ki a számon, hogy én is elmennék a bálba, ha ő is ott lenne. Már az első pillanattól kezdve éreztem, hogy ő nem olyan lány, mint a többiek, nem lehet a szokásos csajozós szövegekkel levenni a lábáról. Mintha egy másik korban élne, valamikor Jane Austin idejében. Annyira finom, és nemes, hogy tisztában voltam vele, nem ronthatok ajtóstul a házba. Nem csak miatta, hanem magam miatt is… nem voltam még ilyesmire kész.
De akkor is! Ennyire nem lehet érzékeny! Nem vehette ennyire zokon! Vagy talán most azt gondolja rólam, ugyanolyan srác vagyok, mint az összes többi forksi, akik próbálkoztak nála? Hogy csak azt akarom?
Neeeem. Ennyire nem volt durva, amit mondtam. Még mielőtt végleg elhitettem volna magammal, hogy ezért nem akar rám nézni, és hozzám szólni, belefeledkeztem Bella külsejének elemezgetésébe. Ez elég volt ahhoz, hogy egész órára lefoglaljon.
És egész napra.
Egész hétre.
Ugyanis Bella viselkedése ugyanolyan rideg maradt, mintha nem is beszélgettünk volna hétfő reggel. Na jó, beszélgetésnek enyhe túlzás nevezni, inkább szóváltás a legjobb szó rá. De akkor is. Miért csinál úgy mintha mi sem történt volna?
Talán mert nem történt semmi. Megkérdezte, hogy vagyok, megtudta, hogy jól és ennyi. Valószínűleg úgy gondolja, hogy ennél több felesleges lenne. Hiszen ő nem vegyül a „pornéppel.” Én viszont többet akartam ennél. Beszélgetni, hosszasan, vagy csak, hogy ő beszéljen, és magába szívhassam gyönyörű hangját, arany szemeit, minden egyes mozdulatát és vonását. Mindent. Mindent, ami vele kapcsolatos. Érezni akartam melengető pillantását a bőrömön, mely olyan volt, mint egy kellemes trópusi szellő a forróságban. Akármennyire zavarba hozott, érezni akartam. De nem éreztem, egyszer sem, és tudtam, hogy nem is fogom többé. Bella csak kíváncsi volt, vagy éppen tesztelni akart, esetleg unatkozott, mert épp nem volt ott a húga… vagy nővére.
A tudat, hogy nem hallhatom a hangját többé ismét belém hasította az érzést, az érzést, melyet olyan jó volt elásni mélyre, jó mélyre, és lefedni a földdel, melyet Bella jelenléte jelentett. Felbuggyant bennem minden, amit ő elfeledtetett velem… az álmatlanság, az émelygés, a lelki pokol. Visszatért lelkem sötét felhője, mert az én drága napocskám úgy döntött, most elbújik egy időre… vagy örökre.
A hét így telt el. Reménykedtem, aztán csalódtam, aztán megint… mikor szembe jött velem a folyosón, láttam, hogy előreszegett arccal mered a semmibe, mintha erőlködne, hogy ne kelljen rám néznie… Persze ezt is csak bemesélhettem magamnak…
Ezután eljött az iskolai bál napja. Mindenki erről beszélt, Jessica egész héten, minden nap újra és újra megkérdezte, hogy biztos nem akartok e elmenni, és nem tudok máskor Seattle-be utazni. Én persze mindig elmondtam neki ugyanazt: halaszhatatlan dolgom van, és mindenképpen most kell mennem. Ennek ellenére egyszer még azt is felajánlotta, hogy inkább ő se megy, és eljön velem Seattle-be, de ezt rögtön visszautasítottam.
Azt persze nem mondtam el Jessicának, hogy Seattle helyett Port Angeles-be megyek inkább, tekintve, hogy szegény kocsim nem bírná a Seattle-be tartó hosszú utat, és amúgy is túl sokáig tartana odamenni. Amit pedig terveztem vásárolni, azt Port Angeles-be is meg tudom venni. Mire vége volt az utolsó órámnak, és kiértem a suli parkolójába az eső elkezdett úgy szakadni, mintha az égiek megnyitottak volna egy hatalmas csapot Forks felett. Fejembe húztam a csuklyám, és úgy rohantam oda a furgonomhoz. Közben láttam, amint a Cullen család kilép az épületből és látszólag meg se lepte őket a hirtelen jött eső. Felhúzták fekete színű esernyőjüket és mint a filmsztárok sétáltak végig a rohangáló diákok között a kék színű Volvóhoz. Mintha láttam volna, hogy Bella egy pillanatra irányomba nézett, de ez csak egy másodperc volt, és az se biztos, hogy megtörtént, majd beszálltak a kocsijukba és éles fékcsikorgás kíséretében elhajtottak.
Én is hasonlóan tettem, beszálltam a tragacsomba, és haza felé vettem az irányt. Azaz csak vettem volna, ha az eső nem lehetetlenítette volna meg a tájékozódást. Annyira zuhogott, hogy még az ablaktörlő másodperces felbukkanásával sem tudtam emberi tempónál gyorsabban haladni. Ehhez még hozzájárult a dugó is, amit szintén az időjárás idézett elő, de ami egyébként sosem lenne jellemző Forksra.
Végtelennek tűnő percek alatt tudtam kikászálódni a suli parkolójából, a körülöttem lévő kocsikból származó káromkodások közepette. Engem annyira nem lepett meg a dugó, hiszen Chicagoban nőttem fel, az időjárás viszont annál inkább. Chicago is elég esős város, de ilyet még sosem láttam.
Mikor végre kiértem az útra, kicsit gyorsabban tudtam haladni, de szélvédőnél tovább sosem láttam, így nem akartam kockáztatni egy esetleges balesetet. Bár nyilvánvalóan érdekes lenne újra összefutni Dr. Cullennel a kórházban, pláne ha utána Bella ismét a hogylétem felől érdeklődne… azért, hogy újra szóba álljon velem, megérte volna a baleset.
Gyorsan eltereltem a gondolataimat Belláról. Egész héten próbáltam megfejteni különös viselkedését, épp itt volt az ideje tehát, hogy valami máson gondolkozzam. Rögtön kis kiruccanásom jutott eszembe, ami most meghiúsulni látszott a zuhé miatt. A felhők szinte esti sötétségbe borították a várost, így nem volt túl sok esély rá, hogy egyhamar eláll. Úgy döntöttem, inkább másnap megyek be Port Angelesbe. Talán addigra már nem fog zuhogni, és amúgy is ésszerűbb volt, hiszen az egész nap rendelkezésemre állt, míg ma csak egy pár órát tartózkodhattam volna ott.
Aztán eszembe jutott a bál. Mi van, ha a sors rendelte ezt így? Hogy zuhogjon az eső, én pedig elhalasszam a programom, és elmehessek a bálba. Nem hiszek a véletlenekben… na jó, talán egy kicsit. Hiszen Amerika legcsapadékosabb városában élek, így nem túl meglepő, ha egyszer csak elkezd esni az eső. És most, hogy találtam rá magyarázatot, elvetettem a bál dolgot. Amúgy sem tartottam valószínűnek, hogy a Cullenek ott lesznek. Megkérdeztem pár embert (persze csak tapintatosan), hogy szoktak e járni iskolai rendezvényekre, és mindegyikük azt mondta, hogy egyiken sem vették részt eddig.
A szokásos idő háromszorosa alatt végül haza értem. Leparkoltam a kocsit a feljárón, majd a széldzsekim kapucniját a fejembe húzva gyorsan beszaladtam a házba.
Mint mindig, most is csend és üresség fogadott. A délután hátralévő részében próbáltam elfoglalni magam, például a nettel vesződtem, aztán mikor egy óra múltán sem töltött be, nekiálltam olvasni.
Késő délután aztán Sue állított be. Hozott marhasültet és sült krumplit, amit egyébként nagyon szeretek, de pillanatnyilag a hányinger kerülgetett a szagától is. Pedig én igazán akartam, hogy akarjam. Annyira akartam, hogy csábítson az illata, és már a szótól is összefusson a nyál a számban. De miért nem megy? Mit kell még tennem hozzá?
Tudtam, hogy Charlie megbízta Sue-t, hogy ügyeljen az étkezésemre, de én ügyesen meggátoltam, hogy Sue belém tömje a majd’ egy kiló húst. Azt mondtam neki, hogy pár órája ettem ebédet a suliban, amit persze először nem hitt el, de aztán megígértem neki, hogy kicsit később mindet megeszem.
Nemsokára Charlie telefonált, hogy a szokásosnál kicsit később jön haza, mert több baleset is történt a vihar miatt, és helyszínelnie kell. Sue még egy darabig ott maradt, kitakarította a fürdőt és a nappalit, majd mikor a szobám felé vette az irányt a porszívóval, illedelmesen visszautasítottam, és kijelentettem, hogy majd én megcsinálom. Amúgy is unatkoztam, és ez legalább lefoglalt, habár még életemben nem takarítottam… a porszívót is csak hírből ismertem. Férfiúi büszkeségből inkább nem kérdeztem meg Sue-t, hogyan működik, de másfél óra bajlódás után sikerült bekapcsolnom (megjegyzem, ősrégi ketyere volt, és nem én vagyok a műszaki analfabéta… azt hiszem), majd újabb másfél óra múlva kész is voltam a két méter hosszú szőnyeggel.
Aztán eljött az este, amit legjobban utáltam. Az MP3 maximum hangereje mellett elaludtam. És viszonylag ez az éjszaka is nyugodtan telt el, ahogy a héten majdnem minden éjszakám. Fogalmam sem volt, mitől szűntek meg a rémálmok. Vagyis nem, volt fogalmam róla.
Bella.
Minden éjjel vele álmodtam, de ezúttal csak ő volt benne és én, és ezek voltak életem legszebb álmai. És még álmomban is, még akkor is éreztem azt az édes, semmihez sem hasonlítható, földön túli illatot, melyet a jelenlétében mindig.
Azt hiszem, kezdek begolyózni… most komolyan…
Azon az estén felriadtam. De ezúttal azért, mert annyira élethű volt az illat, mintha tényleg ott feküdne mellettem… körül is néztem a szobában, persze tudtam, hogy nem lesz ott, de mégis. Az álmomban próbáltam megérinteni őt, de nem hagyta, folyton elhúzódott, vagy semmivé lett.
Ránéztem az órára. Még csak 11 volt. Felkeltem, és benéztem Charlie szobájába. Még nem volt otthon. Láttam, hogy az üzenetrögzítőn villog a gomb. Charlie volt, jelezte, hogy éjfél után ér haza.
Furcsa.
Akkor mégis, hogy került a fejemről az MP3 az íróasztalomra, kikapcsolt állapotban?
Próbáltam visszaemlékezni, mikor aludtam el, de csak az ugrott be, hogy fekszem, és bömböl a zene, majd az álmok. Nem akartam túl sok jelentőséget tulajdonítani ennek. Biztos én keltem fel valamikor, és tettem le az asztalra, csak nem emlékszem.

Másnap reggel korán keltem. Magamra aggattam egy farmert és egy kicsit gyűrött zöld inget, majd az ablakhoz léptem. Mikor elhúztam a függönyt, a Nap sugarai hatoltak be sötét szobámba, engem szinte elvakítva. Váratlanul ért, megszoktam már, hogy ilyenkor a komor és nedves város képe fogad. Régebben szerettem, mikor a napsugarak cirógatták bőröm, megnyugtatott, és energiával töltött fel.
De most nem esett jól. Mert a nap és a fény a jókedvet, örömöt és boldogságot juttatta eszembe, de a jelenlegi lelkiállapotom ezen szavak szöges ellentétével volt jellemezhető. Bennem örökös éjszaka, és vihar tombolt és szerettem Forksban, hogy az időjárás az érzéseimhez igazodott. Ha nem süt a Nap, nem kell pocsékul éreznem magam amiatt, hogy nem vigyorgok.
Miután elrendeztem magam a fürdőszobában, lementem a konyhába. Charlie valóban későn ért haza, és habár megrögzött korán kelő volt, ma reggel horkolása kihallatszott a szobájából. Pár napja már szóltam neki, hogy tervezek Port Angelesbe menni, de eléggé látszott rajta, hogy nincs nagyon ellenére a dolog. Persze elengedett, mit tehetett volna mást, de valamennyire megértettem, hogy aggódik. Egy idegbajos unokaöcsit ezer éves tragaccsal én sem szívesen bocsátottam volna útjára egyedül.
Az ételekkel még mindig hadilábon álltam. Egyszerre kerülgetett hányinger és farkaséhség. Ma reggel az éhség diadalmaskodott, és egy tál müzlit némi tejjel sikerült leerőszakolnom. Az utolsó falat után azonban az émelység kerekedett felül. Legurítottam egy nagy pohár vizet, ami némileg megnyugtatta a gyomrom. Ezután írtam egy cetlit Charlie-nak, majd fogtam a dzsekim és slusszkulcsom, és kiléptem a melegbe.
Mert, hogy meleg volt. Nem kaliforniai forróság, hanem kellemes, kora őszi meleg, ami gyengéden simogatta az arcomat. Csak néhány tócsa sejtette, hogy tegnap ítéletidő tombolt.
Néhány perc múlva már Port Angelesbe vezető útra hajtottam rá. Az út mentén hatalmas fenyvesek kísértek, miközben a kora reggeli napsütésben egyedül haladtam a város irányába.
Egy óra alatt érkeztem meg, ami fél is lehetett volna, ha régi kocsimmal tettem volna meg. A boltok épp akkor kezdtek kinyitni, mikor begördültem a belvárosba. Leparkoltam egy félreeső utcában és elindultam a főutca felé.
Chicagohoz képest ez is csak egy porfészek, de én mindent megtaláltam, amiért érkeztem. Bejártam jó néhány könyvesboltot, mire ráakadtam egy régi, indián könyveket is kínáló üzletre a kikötő közelében. Mivel Seth nagyon felfűtötte a kíváncsiságomat a Quileute törzs és a hidegek legendája iránt, úgy döntöttem, kicsit utána olvasok, és beszerzek néhány szakirodalmat. Mivel a netem annyira lassú volt, hogy esélyem sem volt, hogy valaha eljutok a Google-ig, csak a könyvek maradtak.
A könyvesbolt-mustra után a ruhásboltok következek. Korábban sem voltam nagy divathajhász, és mostanában különösen nem érdekelt. De mivel minden farmerom kilyukadt az agyonhordástól, és minden pulcsim kifakult a sok mosástól, kénytelen voltam egy-két új cuccot venni.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó érzés végre eljönni Forks-ból. Mintha magam mögött hagytam volna az összes problémát, eddigi életem, és egy teljesen új személy lennék. Csak egy átlagos 17 éves srác, aki gondtalanul sétálgat a napsütésben Port Angeles utcáin.

Miután sikerült mindent megvennem beesteledett. Zacskókkal a kezemben szokatlanul vidáman ballagtam a furgonomhoz, mely ugyanabban a félreeső utcában állt, ahol hagytam. Furcsa mód alig vártam, hogy visszaérjek Forks-ba, ugyanis beszereztem egy új LapTop-t, ugyanis elegem van abból, hogy órákat kell várnom arra, hogy Charlie őskori gépén netezni tudjak. Persze a kicsiny hordozható számítógépet saját pénzemből vettem, hiszen nem várhattam el, hogy a nagybátyám ilyen kiadásokba verje magát a rendőrfőnöki fizetéséből. Apám annak idején minden hónapba átutalt egy bizonyos összeget a számlámra, amiből gazdálkodhattam, afféle zsebpénzként. Ezzel próbálta pótolni azt, hogy szinte sosem találkoztunk, mivel a munka és a női lekötötték minden idejét.

Gyorsan kiűztem fejemből a rossz gondolatokat, majd beindítottam a kocsit… illetve csak be akartam, mivel az öreg tragacs megmakacsolta magát, és csak sokadik próbálkozásra sikerült mozgásra bírni. Hangosan pöfékelve és nyekeregve gurult ki a főútra, ami már olyan kihalt volt fél kilenc körül, mint egy szellemváros.

Ahogy a házak ritkultak, úgy lett egyre néptelenebb a város. Az utcai lámpák tompa fényénél kísértetiesen hatottak a házak, akár egy horrorfilmben is lehetettem volna. Már csak a vámpírok meg a vérfarkasok hiányoztak.
És Bella.
Hát persze, hogy megint eszembe jutott. Mindenről ő jut eszembe, még az estéről és a sötét házakról is. Ez már beteges. De nem, nem, és nem hagyom, hogy ennyire a hatása alatt legyek. Egy nő nem csinálhatja ezt velem. Ennyire nem gyengíthet el. Basszus. Én vagyok a férfi. Neki kellene így éreznie irántam. Gyengének, esetlennek. De nem, ő erős volt, és habár nem láttam a fejébe, tudtam, hogy egy fikarcnyit sem érdeklem őt. Puszta jóindulatból érdeklődött a hogylétem iránt.
Miközben ezen méláztam, meg se hallottam a furcsa hangokat, melyek a kocsi motorháztetejéből eredtek. Persze öreg jószág révén erős hangja volt, de ezek olyan zajok voltak, melyeket eddig még nem hallottam, és amatőr műszaki tudásommal is sejtettem, hogy ez nem valami jó jel.
És tényleg nem volt az. A következő pillanatban a kocsi hirtelen lassulni kezdett, majd már csak döcögve tudtam haladni.
- Francba! – kiáltottam, majd lehúzódtam egy raktár bejárata elé.
Belecsaptam a kormányba, és ráhajtottam a fejem. Már csak ez hiányzott. Tettem néhány kísérletet a tragacs beindítására, de természetesen mindegyik hiábavalónak bizonyult. Kikecmeregtem, és felnyitottam a motorháztetőt.
Őszintén, ha csak fele annyit értenék a kocsik belsejéhez, mint a külsejéhez, és a márkákhoz akkor már rég otthon lennék. De mivel nem így állt a helyzet, semmi mást nem tudtam csinálni, mint nagyokat pislogni az elém táruló alkatrészek ezrei felett, és államat vakargatva azon gondolkozni, hogy mihez kezdjek.
Úgymond szerencsésnek is mondhatnám magam, hiszen Port Angeles külvárosában robbantam le, és nem az erdő közepén. Közvetlenül a kocsi mellett egy hatalmas fal egy raktárépülettől választott el, a másik oldalon hasonló épület magasodott. Előttem valami utca nyílt jobbra és balra.

Síri csend.

Aztán sikoly

- Hagyjon békén – hallottam a sikítás után, majd egy csattanás.

Nem volt messze a hang forrása, ezt jól tudtam. Valószínűleg az előttem kanyarodó sikátorból jött. Női hang volt, ez is egyértelmű. Egy pillanatra azt hittem, hogy csak képzelődtem, aztán…
Egy puffanás, és egy hangos nyögés.

Meghűlt az ereimben a vér, és nem tudom miért, de lassan megindultam a hang irányába. Valaki bajban volt, ez nyilvánvaló…. És csak egy dolog járt az eszemben: hívni a rendőrséget…. Vagyis Charlie-t!

Olyan óvatosan, mintha tudnám, hogy a támadó a másik utcában tud a jelenlétemről és engem figyel, kivettem a telefonom a nadrágzsebemből és felnyitottam. Kikerestem Charlie telefonszámát, majd megnyomtam a hívás gombot, és vártam….

De foglalt volt a vonal….

Ki a fenével beszélgetett Charlie ilyenkor? hiszen ő soha nem telefonál….
Még egyszer megpróbáltam, de ugyanúgy csak a foglalt jelzés köszönt vissza…
Ekkor ismét hallottam a nőt…
- Eresszen el… – kétségbeesett sikolya elcsuklott – Kérem, ne…
Dulakodás hangjai egyre közelebbről jöttek, így tudtam, hogy már nem járok messze az incidenstől.
Remegő kézzel ismét a telefonomhoz nyúltam, és észrevettem, hogy nincs térerőm…
Miért is lenne?!
- Hagyjon békén!!! Ne!!! – sikoltott ismét a nő és ekkor már tudtam, hogy segítenem kell.
Felgyorsítottam lépteim, azzal a határozott szándékkal, hogy közbelépek, és megmentem szegény nőt a támadójától. Legkevésbé sem akartam hősködni vagy valami, de nem hagyhattam figyelmen kívül a sikolyokat.
Nem gondoltam át a tervem, és mikor a sarokra értem megpillantottam egy nagydarab kopasz férfit, amint a torkánál fogva a raktárépület falának nyom egy színes bőrű fiatal nőt. Szerencsére egyikük sem vett észre. Megtorpantam, majd visszahúzódtam a fal mögé.
Úristen! Most mi a francot fogok csinálni?
A fejemben záporoztak a gondolatok, de semmi értelmes nem jutott az eszembe. Mégis mit gondoltam? Hogy majd Superman módjára belibbenek, a tornádó leheletemmel elrepítem a szemközti falhoz, felkapom a nőt, és elszállok vele?!
A támadó legalább kétszer akkora volt szélességében mint én, és egy fejjel magasabb is talán. Esélyem sem volt vele szemben. Még akkor sem, ha aranykoromban majdnem minden nap jártam gyúrni.
De akkor sem késlekedhettem sokat.
- Segítség!! – ordította kétségbeesetten a nő, majd egy ruha repedt szét. A pasi már közel járt, hogy elérje a célját, én meg gyáva nyuszi módjára visszahúzódtam az üregembe.
Ismét próbálkoztam a telefonnal, sikertelenül. Nem tehettem mást. Közbe kellett avatkoznom.
Fix terv nélkül kiléptem az árnyékból.
- Hagyja békén – kiáltottam higgadtan, mire mindkét fej felém fordult.
A nagy darab fószer abbahagyta a nő vetkőztetését, majd egy pillanattal később hangos nevetésben tört ki.
Ennyire nevetségesen nézek ki? Kétség sem fért hozzá, hogy nem lát nagyobb ellenfélnek ennél a szerencsétlen nőnél.
- Takarodj innen te kis taknyos! Nem a te dolgod – majd mintha ott se lettem volna, folytatta a dolgot.
- Segítsen kérem! Segítsen! – ordította a nő sikolyok közepette, majd a könnyei is eleredtek.
Tettem előre még egy lépést, majd még egyet, ezzel nyomatékot adva nem létező határozottságomnak.
- Tűnj innen te barom, vagy esküszöm megbánod! – mennydörögte a férfi, mikor észrevette, hogy már csak négy lépést választ el minket egymástól.
- Mondtam, hogy hagyja békén a nőt, vagy hívom a rendőrséget!
Azt hittem ennél rosszabb már nem is lehetne a helyzetem, de tévedtem. A következő pillanatban egy fekete sziluett bukkant elő az utca másik végéből, és egyre közelebb ért hozzánk. A felettünk álló lámpa lagymatag fénye pár másodperc elteltével világossá tette számomra, hogy ez a fazon a kopasz haverja.
- Végeztél már Petee? – kérdezte érdes hangján. – Várom a soromat. – folytatta, majd a kopaszra, a nőre és végül rám nézett. – Hát ez a tag meg ki?
A kopasz elengedte a nőt, aki azon nyomban összenyetlett a mocskos fal tövében. Majd rajtam állapodott meg a szeme, gyilkos villámokat szórva. Úgy éreztem, most írták alá a halálos ítéletem.
- Csak egy balfasz, aki hősködni akar – magyarázta vészjóslóan nyugodt hangon. – Fogd a nőt, addig én elbánok ezzel a kis köcsöggel– biccentett a földön kuporgó nőre, majd elindult felém.
Ösztönösen hátrálni kezdtem. Tudtam, hogy itt van vége mindennek. Hiába védekeznék, ötször erősebb nálam. Egy mozdulattal ki tudna nyírni, és ahogy kinézett, egy percig sem fog habozni, hogy megtegye. Nem volt mit tennem. Vagy talán mégis. Meg akartam fordulni, hogy elfussak. Futásban mindig is jó voltam, a legjobb az előző iskolámban.
Erre azonban nem volt lehetőségem.
Először csak a hangját hallottam. A hangos kerékcsikorgást. Úristen! Megérkezett a banda többi tagja! Most már menekülni sem tudok.
Majd eszembe jutott, hogy talán a rendőrök azok, mert a közeli lakók meghallották a dulakodást.
Felsejlett bennem a remény. Majd hátranéztem, és megláttam a kék Volvo-t.
Én is és a kopasz is megdermedve álltunk a meglepetéstől. Ellentétben velem azonban, őt nem a kocsi nyűgözte le.
Engem a kocsi tulajdonosa.
Bella?