The Immortal Heart

Minél több időt Bellával tölteni és választ kapni a kérdéseimre

Mi a franc? Ez nem lehet Bella. Ez lehetetlen. Már majdnem biztos voltam benne, hogy ez csak egy álom, egy rémálom, ami tökéletessé válik, mikor megjelenik Bella.
Pislogtam. Egyet. Kettőt. Hármat. Mozgolódtam, hátha felébredek és az ágyamban találom magam izzadtságban fuldokolva, levegőért kapkodva, egyedül, a sötétségben. Azt akartam, hogy álom legyen, és még sem akartam, hogy az legyen.
De minden jel arra utalt, hogy a valóságban jártam. Éreztem a bőrömön a csípős, őszi éjszakát, Bella édes, semmihez sem hasonlítható, bódító, őrjítő illatát, hallottam a fekete nő hangos zihálását, de mindezt elnyomta a szívverésem. Végül belecsíptem a karomba, és mivel fájt, meggyőződtem, hogy ez bizony a kegyetlen és édes igazság.
Bella egy balett-táncos kecsességével szállt ki a kocsiból. Akármennyire szexinek tartom, most csak egy dologra tudtam figyelni: az arcára. Az egyébként oly finom vonások most megfeszültek és megkeménykedtek, szemei szinte villámokat szórtak. Az arany árnyalat most feketére változott a szemében és nem csak az este miatt tűnt annak. Ahogy közelebb lépett, és bekerült az utcai lámpa hatókörébe, egyértelművé vált számomra, hogy a szeme határozottan fekete. Vajon kontaktlencsét visel?
Először rám nézett, majd a kopaszra, a feketére, és végül a nőre. Úgy tűnt felméri a terepet. Kicsit hasonlított egy vadászra, bár nem tudom miért ez jutott eszembe. Én nem tudtam levenni rólam a szemem, és mikor ismét felém fordult, egy pár pillanatig farkasszemet néztünk.
És meghűlt az ereimben a vér.
Valami ösztönös, eddig még sosem tapasztalt érzés kerített hatalmába. Nem tudom pontosan megfogalmazni… de ahogy Bella rám nézett, azzal a merev, szoborszerű testtartással, sötét szemekkel, melyek dühtől izzottak, kezdett némi sejtésem lenni.
Félelem?
Na ne! Meghökkentem, ösztönösen tettem egy lépést hátra. Magam sem tudtam miért. Mi a fene?
Félnék? Egy nőtől?
Bellától?
Nevetségesen hangzott, úgy ahogy volt. De mégis, akkor miért érzem annyira erősen?
Hál’ Isten Bella visszacsúsztatta sötét szemeit a kopaszra, aki úgy tűnt, még mindig meg van kövülve a meglepetéstől, hogy egy ilyen szépség tűnt fel. De mintha… megijedt volna? Bellától?!
- Edward! – zúgott Bella most korántsem angyali hangja a sötétségben. Megrezzentem a nevem hallatán. – Szállj be a kocsiba! – utasított erélyesen, de közben végig a kopaszon tartotta a szemét.
Mi? Ezt most komolyan mondja? Hagyjam itt ezekkel a perverz állatokkal? A félelemnek titulált érzés nyomban elpárolgott és nyomába erő, bátorság és elszántság telepedett. Fogalmam sem volt, hogyan talált rám Bella, de azt tudtam, hogy most még nagyobb bajba sodort, mint amiben eddig voltam. Látni véltem a kaján vigyort a kopasz és a fekete arcán szétterülni, amint mocskosabbnál mocskosabb dolgokon törik a fejüket, mihez kezdjenek egy ilyen ritka ékességgel. Engem pedig szépen ki fognak nyírni.
De nem… meg kellett védenem Bellát! Nem fogom engedni, hogy egy ujjal is hozzáérjenek!
- Mi? Viccelsz velem? – vágtam vissza magabiztossággal csengő hangon. A hangom azonban távolinak tűnt számomra, mintha nem is én mondanám. Talán tényleg csak egy álom. – Hogy hagynálak itt…?
- Azonnal szállj be a kocsiba! – szakított félbe katonás keménységgel és még mindig farkasszemet nézett a kopasszal. De úgy tűnt, ezt a pasi élvezi. Miért is ne tette volna?
Elpöttyentettem egy cinikus kuncogást, ezzel is nyomatékot adva ellenszenvemnek az ötlet iránt. Ő most komolyan gondolta, hogy beszállok? Persze legszívesebben beszálltam volna, ha mondjuk nem Bella áll itt, hanem a testvére, az a nagydarab, hogy is hívják… Emile… Emmett!
Persze sütött Belláról, hogy van terve, de semmilyen jó terv nem vehetett rá, hogy magára hagyjam.
Kis vitánkat a kopasz szakította félbe. Kéjencen felnevetett, majd jó alaposan végigmérte Bellát. A fekete is röhögött vele.
- Jó kis orgia partihoz adtál alapot kis köcsög! – bökött felém, majd ismét Bellát kezdte el mustrálni. – Fúúú, baszd meg! Ilyen kurva jó nőt még életemben nem láttam! Pedig volt már dolgom egy párral.
- Jaa, én se – vihogott a háttérben a fekete, aki már egyre kevésbé ügyelt a bajba jutott nőre.
- Na, ki gondolta volna, hogy még hálásak leszünk neked, seggfejkém? – tette fel a költői kérdést, továbbra is fenntartva a szemkontaktust Bellával. – Ezért megígérem, hogy egy-két csontodat nem töröm majd el – dörmögte, majd hatalmas nevetésben tört ki a feketével együtt.
Bella ezalatt végig mozdulatlanul állt, mintha kővé dermedt volna. Nem is pislogott. Egyáltalán nem. És nem is lélegzett. Vagy csak nagyon halkan. A kezét ökölbe szorította, és halvány bőre alatt felsejlettek az inak. Félelmetes látvány volt.
Én azonban nem féltem tőle. Sőt! Egyenesen megnyugtatott és biztonságot nyújtott. Bár nem voltam korántsem ilyen helyzetben, ő mégis elhitette velem, ami elég volt ahhoz, hogy szembenézzek, bármi is fog történni ezután.
- Na, gyere ide bébi, tegyél a kedvemre azzal a gyönyörű kis pofikáddal! – hangzott a sóvárgó végszó. A kopasz elindult Bella felé, miközben elkezdett vetkőzni.
Tudtam, már nem hezitálhatok többet. Bella volt a tét. És habár semmi sem tartott minket össze, én még is kötelességemnek éreztem megvédeni őt.
Nem gondolkodtam. Csak cselekedtem. Az adrenalin túlpörgött bennem, én pedig abban a pillanatban nekirontottam a férfinak.
Azaz, csak nekirontottam volna.
Ugyanis két csillogó, hófehér kar megállított. Semmit sem vettem észre a dologból, csak annyit, hogy az egyik pillanatban még futok a kopasz felé, a másikban pedig fél lépéssel az eredeti helyzetemhez képest megtorpanok, mert valami sokkal erősebb visszatart.
Bella!
Tényleg ő volt. Kezével a könyökömet fogta, amivel egyébként nem tudott volna megállítani egy gyenge nő, de ő minden erőfeszítés nélkül megtette. Még csak meg se rezzent az arca. Ugyanúgy dühöt szórt a szeme, és ugyanolyan merev volt a tartása.
Én pedig ott álltam, földbe gyökerezett lábbal és értetlenül pislogtam.
De nem csak ez volt, ami meglepett. Bella legalább három méterre állt tőlem és mégis egy szempillantás alatt ideért hozzám, miközben én csak egy fél lépést tettem. És mindezt észre sem vettem. Most már tényleg kezdtem azt hinni, hogy mégis csak álmodok, vagy legalábbis tudathasadásos állapotban vagyok, és kimaradnak egyes részek a képsorból. Lehet, hogy tényleg szükségem lenne arra a pszichológusra…
És még mindig nem fejeződött be a furcsaságok sora. Még egy valami volt, ami frusztrált (azon kívül, mekkora szarban voltunk). Habár volt rajtam két réteg ruha, még így is éreztem azt a hideget, ami Bella kezéből áradt. Meg is borzongtam tőle, mert csontig hatolt. Bella láthatóan észrevette, ugyanis azon nyomban levette rólam a kezét.
Ezután mindketten a kopaszra néztünk, akinek tátva volt a szája. Majd egy másodperccel később elindult felénk.
- A nagy büdös franc fog itt szórakozni veled, te kis köcsög! Eltöröm az összes csontodat, még anyád sem fog rád ismerni! A szupernődet meg addig kú…
Nem fejezte be. Nem volt ideje rá. És lehetősége sem. Ugyanis Bella nekirohant, megragadta a nyakát és szó szerint felemelte a férfit a földről. Felemelte. Felemelte. Bella felemelte a tagot.
És a kopasz nem tudott védekezni, mert Bella olyan erősen szorította a nyakát, hogy elkékült a feje. Próbálta lehámozni magáról a karjaival, de teljesen eredménytelen volt. A levegőben lógó lábaival igyekezte megrugdosni, ami sikerült is, de Bella nem reagált rá. Egy fikarcnyit sem gyengített a fogáson.
A következő pillanatban a kopasz a levegőben repült, majd a szemközti falnak csapódott. Bella elrepítette őt. A falnak. A kopasz elájult. Vagy meghalt. Ki tudja. De nem mozdult többé.
A fekete kétségbeesetten tekingetett ide-oda a kopasz és Bella között. Azt hittem elfut, de végül nekirohant Bellának.
- Te mocskos ribanc! – kiáltotta, miközben előkapott egy kést.
Jobbra-balra szurkált a késsel, de Bella állandóan kitért előle, olyan gyorsasággal, melyet nem bírtam felfogni. Az alakja teljesen elmosódott, olyan sebességgel mozgott, hogy az agyam nem győzte egyszerűen feldolgozni.
De úgy tűnt, nem csak az enyém nem. A fekete ugyanúgy tekingetett jobbra-balra, mert hol itt, hol ott bukkant fel. Teljesen össze volt zavarodva, csak úgy mint én.
Bella végül a háta mögött kötött ki. Megfogta a karját, kicsavarta a kést belőle, majd őt is elrepítette a falnak.
Ő sem mozdult többé.
Bella nem lihegett. Szoborszerű merevséggel állt, akár egy szuperhős. Végignézett munkájának „gyümölcsén”, a kopasz és a fekete eszméletlen testén, majd a távolban futó, megtámadott nőre emelte a tekintetét.
Aztán rám nézett.
Tudtam, hogy nem lehetek valami szívdöglesztő látvány. A szám tátva volt, már majdnem kicsordult a nyál is, mire észbe kaptam és becsuktam. Elkerekedett szemeim kiszáradtak, mert újfent elfelejtettem pislogni. Nem is beszélve arról, hogy hangosan ziháltam a döbbenettől és fojt rólam a verejték, így már szagom is lehetett.
Bella szeme kicsit megenyhülni látszott, de még mindig nem engedett a testtartásából. Elindult a kocsi felé, de nem nézett rám többet. Kinyitotta a sofőr oldalon az ajtót, majd mielőtt beszállt volna, biccentette egyet.
- Hajlandó lennél beszállni végre? – tette fel a költői kérdést utasító-szarkasztikus hangon.
Mintha betonba öntötték volna a lábam, olyan nehezen indultam el a kocsi felé. De végül csak odaértem. Kinyitottam az anyósülés felöli oldali ajtót, és óvatosan beszálltam. Talán félnem kellett volna azok után, amit láttam. De még mindig úgy hittem, hogy csak az agyam szüleménye volt mindez, aminek az előbb szemtanúja voltam. Mert ilyen nem létezhet és kész.

Más esetben, az, hogy Bella Cullen kocsijában ülhetek, valószínűleg földöntúli boldogsággal töltött volna el, hiszen az elmúlt két héten mindent megtettem volna, hogy Bella közelébe kerüljek…

És most itt vagyok mellette, az ő kocsijában, és nem tudom, mit érzek. Fejemben úgy kavarogtak a gondolatok, mintha egy hurrikán tombolna odabenn, megsemmisítve minden racionális elképzelést.
Újra és újra felidéztem magamban a sikátorban történteket, és megannyi kérdés, megannyi „hogyan lehetséges” fogalmazódott meg, melyekre akárhogy is akartam nem találtam értelmes magyarázatot.

Hogyan került Bella oda, pont abba a port angelesi sikátorba? Hogyan emelte fel azt a fazont, aki háromszor olyan széles volt, mint ő, és annyi izom volt rajta, amit még Schwarzenegger is megirigyelne… és ha vele így eltudott bánni, mit tudna velem tenni?!

Nem… Bella nem bántana, hiszen megmentett…

Kicsinyes emberi agyam mégis feltette ezt kérdést újra és újra, és úgy zengett tudatomban, mint valami vészharang. Nevetségesen hangzik, tudom, de egyfolytában feléledt bennem a képsor, hogy Bella engem is elhajít olyan erővel, melyre emberi lény nem képes ezen a földön legjobb tudomásom szerint.
De ezek szerint valaki mégis képes rá.

Még mindig extázisban voltam, az események sűrűségében fuldokoltam és nem találtam kiutat. Jelen esetben a kiút a magyarázat lett volna. Igen, magyarázat. Sorra fel kellene tennem kérdéseimet Bellának.

De mi van, ha tényleg csak képzelődtem? Őszintén, nem lepne meg. Az elmúlt hónapokban szöges ellentéte vagyok régi önmagamnak, olyan dolgokat teszek és úgy viselkedem, melyről a régi Edward biztosan azt gondolná, őrült, zakkant, elmebeteg és elkerülendő.
Szóval, nem csodálkoznék, ha Bella teljesen buggyantnak nézne, ha megkérdezném, hogyan emelte fel a kopaszt és hajította el öt méterre. Talán hagynom kellene, hogy ő kezdjen el róla beszélni, így meggyőződhetek, hogy nem hallucináltam.

Szemem sarkából Bellára néztem, aki szoborszerű merevséggel ült a volán mögött, látszólag nem is lélegzett, nem is pislogott. Vonásai még mindig merevek voltak, habár szeme színe kicsit mintha halványodott volna, és ismét olyan sötétaranyban pompázott… Olyan hihetetlenül szép volt, mint egy angyal. Nyoma sem volt annak az elképesztő dühnek és zabolátlan erőnek, amit a sikátorban tapasztaltam.

Láttam, hogy kihúzza a kabátzsebéből a telefont, és felnyitja. Bepötyögött pár gombot olyan gyorsasággal, hogy elmosódtak az ujjai, majd a füléhez szorította a bordó készüléket.
- Rendőrség? – szólt bele elbűvölő hangon. – Egy fiatal nőt megtámadtak a Fairmont Avenew és a Hazel St. Utca sarkán egy sikátorban. Szerencsére sikerült elmenekülnie, de nem hiszem, hogy túl messze jutott, mivel vannak sérülései…. Igen…. – majd lecsapta a telefont, és felém nézett. – Kapcsold be az övet! – utasított, és én nem tudom miért, de azonnal engedelmeskedtem.

Amint tekintetünk találkozott mintha felforrósodott volna a kocsiban a levegő. Hirtelen valami melegséget éreztem, amint azokba a gyönyörű sötét-arany szemekbe néztem, és pontosan tudtam, hogy Bella sohasem bántana engem. Az a korábban tűzben izzó fekete szempár most olyan végtelenül szelíd volt, és valami különös fénysugár is csillogott benne, mely valahogy még fényesebb lett, ahogy egymást néztük.

Valami megmagyarázhatatlan, furcsa érzés kerített hatalmába, és ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy még közelebb kerüljek hozzá. Lassan elengedtem az ülés alját, amibe eddig kétségbeesetten kapaszkodtam, és már-már megindult a kezem feléje, hogy megérintsem, de ekkor hirtelen elfordította a fejét és ismét az útra nézett, én pedig visszahúztam a kezem.

- A kocsim… - Eszembe jutott szegény furgonom, amit ott hagytam az út szélén.
- Majd holnap elhozzátok Charlie-val. Nyugodj meg – kezdte enyhe humorral a hangjában. – nem fogja senki elvinni

Vajmi igaz kinek is kellene az én ócska furgonom… elmosolyodtam.

Közben nem is vettem észre, hogy lehúztunk egy benzinkúthoz. Bella minden szó nélkül kiszállt, és olyan erővel csapta be a kocsiajtót, hogy az majdnem kiszakadt, majd megindult a kis shop felé. Láttam, hogy a többi autóban a férfiak mind utánanéznek, és szinte tátott szájjal figyelik, ahogy úgy lépked, mint egy szupermodell a kifutón. Egyszerre valami furcsa érzés fogott el: legszívesebben kiszálltam volna a kocsiból, és eltakartam volna Bellát valami hatalmas ballonkabáttal, vagy egy zsákkal, a kíváncsi szemek elől. Nem tetszett, ahogy a többi férfi vizslatta, mintha egy darab hús lenne…

Magamban morogtam.

Nem sokkal később Bella kijött a benzinkútüzletéből, kezében egy nejlonzacskóval, és ugyanolyan légiesen lépdelt a kocsi felé, mint egy tündér, vagy egy angyal
- Tessék. – nyújtotta felém a zacskót, miután beszállt a kocsiba.
- Mi ez?! – Mikor belenéztem egy másfél literes ásványvizet és két darab csomagolt szendvicset pillantottam meg. Kérdőn néztem rá
- Gondoltam éhes vagy…. A mai nap után.

Tényleg nem ettem sok mindent, mivel a vásárolgatás alatt szinte röpült az idő, és őszintén el is felejtettem, hogy ennem kellene. Ahogy visszaemlékeztem, úgy egy óra körül vettem egy hamburgert, aminek fele még valamelyik szatyorban van…

Ekkor jutott eszembe… Az összes holmi, amit a nap folyamán vásároltam, mind a furgonban maradt…
- Vissza kell menünk! A cuccok a kocsimban maradtak… - már szinte láttam is magam előtt, amint valami piti kis bűnöző mennyire örül a frissen szerzett laptop-nak, ami ott hever a furgonom ülésén, a lezáratlan kocsiban…
- Ne aggódj! Itt van minden. – felelte Bella, majd hátranézett.

Követtem pillantását, és észrevettem, hogy a kék Volvó hátsó ülésén ott sorakozik minden cucc, amit ma vettem. Felhúztam szemöldököm, és valamiféle magyarázatra vártam.
- Akkor hoztam ide őket, miután te elmentél….hősködni. Amúgy mégis mit képzeltél?! Odamész, és megmented a lányt attól a két állattól, hogy másnap az újságok címlapján tündökölhess?! Elment az eszed?! Akár meg is… akár meg is ölhettek volna…. Nem tudom felfogni, hogy lehettél ilyen felelőtlen?!

Teljesen meglepett ez a hirtelen kifakadása. Szinte üvöltött velem, és egy pillanatra, visszatérni láttam azt a vad, zabolátlan Bellát, aki a sikátorban tombolt. De furcsa mód örültem ennek… Mert ha ez csak álom lenne, ha ez az egész dolog meg sem történt volna, akkor biztos vagyok benne, hogy Bella nem üvöltözne itt velem, mivel az álmomban már rég egymás karjaiban lennénk… meztelenül…

- Nem tudom, mit hittem… - vallottam be. Ez volt az igazság, fogalmam sem volt mit gondoltam, csak az járt a fejemben, hogy meg kell mentenem a lányt.
- Hát szerintem sem… De ígérd meg… Nézz rám Edward! – követelte, és én rá néztem… - Ígérd meg, hogy soha, de soha nem teszel ilyesmit!

Ránéztem, és meglepő módon láttam az őszinte aggódást a szemében, mely szinte elhalványította azt az apró fénysugárt, ami ott csillogott a szemében. Egy percig nem tudtam mit felelni, csak ott ültem és őt néztem, miközben az univerzum összeszűkült, és csak ő és én voltunk.

- Megígérem –suttogtam alig hallhatóan.

Hirtelen mintha valami apró áramütés szerű érzés futott végig a karomon, és egész testemen, majd jéghideg újak szorították meg lágyan a kézfejemet. Felnéztem, és Bella gyönyörű mosolyával találtam magam szemben.
- Kérlek Edward vedd ezt komolyan, nem szeretném, ha bármi is történne veled…. – nézett le az ölébe, majd visszahúzta kezét, és beindította a kocsit. Egyszerre ürességet éreztem, ahogy a jéghideg újai elhagyták a kézfejemet. Észre sem vettem, hogy még mindig a benzinkút parkolójában rostokoltunk. – és edd meg a szendvicset!!

Kivettem a zacskóból a becsomagolt ételt, és megszagoltam… hmm… tojás, sonka, paradicsom. Jó illata volt… Miután nagy nehezen kihámoztam a nejlonból, beleharaptam, és miközben rágtam rájöttem, hogy valóban farkas éhes voltam, és csodák csodájára most végre kívántam is az ételt.

Miután megettem az első szendvicset, és a második kibontásával küszködtem ismét eszembe jutott az, ami a sikátorba történt, és az, hogy még mindig nem tudom a válaszokat. Fizikai képtelenség, hogy a 168 centis és maximum 50 kilós Bella fel tudta emelni, és azt a 190 centis 150 kilós csupa-izom pasit, nem is beszélve arról, hogy úgy dobta neki a falnak, mintha valami játék baba lenne…
- Mi a baj?! –kérdezte Bella, mikor észrevette, hogy abba hagytam a nejlon lehámozását.
- Tudod, hogy tartozol némi magyarázattal…. –kezdtem…

Egy ideig csöndben ültünk, várva Bella válaszára, miközben a sötét homály vett körül a kivilágítatlan úton. Nem tudtam merre járhatunk, de nem is érdekelt. Csak két dolgot akartam: Minél több időt Bellával tölteni, és választ kapni a kérdéseimre… Azt kívántam bárcsak sohase érkeznénk meg Forks-ba, vissza a valóságba…
Lehet, hogy hétfőn a suliban Bella ismét olyan hűvös lesz hozzám, és nem áll szóba velem, mintha ez az egész meg sem történt volna. Nem kockáztathattam, most kellett megtudnom mit is keresett ott, és hogyan terítette le azt a két tagot.
- Most nem tudom elmagyarázni.
- Miért nem?!
- Mert… ez bonyolult…
Még mielőtt ellenkezhettem volna, feltűnt a sötétségben a Forks-ot jelző tábla. Innen már csak néhány perc, és haza érkezünk, így ha ki akartam harcolni valamiféle magyarázatot, akkor azt most azonnal kellett.
- Bonyolult… - visszhangzottam a válaszát. – Nem baj. Van időm. És annyira nem vagyok hülye, hogy ne értsem meg.
Bella a szemeit forgatta. Ez valami célzás akar lenni?
- Nem most. Még nem – válaszolta lágyan.
- Akkor holnap – erőszakoskodtam tovább. Tudtam, hogy ha nem egyezünk meg valamiben, akkor sosem lesz lehetőségem válaszokat kapni. – Holnap találkozzunk!
Bella néhány másodpercig hallgatott, az útra figyelt. Közben a házak sorra suhantak el mellettünk. Tudtam, hamarosan megérkezünk Charlie házához, így sietnem kellett a meggyőzéssel. Bella pedig valószínűleg direkt húzta az időt.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – válaszolta.
Sejthettem volna, hogy ilyesmi választ fogok kapni, de nem adtam fel.
- Miért nem? Bella, kérlek. Nem tehetsz úgy, mintha mi sem történt volna… - érveltem, bár éreztem, hogy elég gyengén.
- Nem adod fel, igaz? – sóhajtott, majd rákanyarodott Charlie kocsi feljárójára.
- Nem vagyok az a fajta – mosolyodtam el, mert már érezni véltem a diadal édes ízét.
Leállította a motort, összefonta a karjait.
- Holnap délután érted jövök – jelentette ki ellenkezést nem tűrő hangon. – Most pedig menj és aludt ki magad. De előtte zuhanyozz le, kérlek.
Tündéri mosolyra húzódott a szája, én viszont ezen nem tudtam mosolyogni. Bella csodás illata annyira elnyomta az én bűzömet, hogy nem is éreztem, de valószínűleg egy ilyen pompás teremtés egy mérföldes körzetből is felfigyelne rá. Ciki.
Zavaromat azonban elnyomta a tudat, hogy Bella beleegyezett a találkába! Földöntúli boldogság kerített hatalmába.
- Remek. Akkor holnap – búcsúztam el, és mielőtt bármi meggondolatlant tettem volna, kipattantam a kocsiból és elindultam a ház felé.
- Nem hordok férfi ruhákat! – szólt utánam Bella.
Megtorpantam, és értetlen képpel meredtem rá, de a badar vigyor természetesen még mindig nem hervadt le.
- És laptopom is van már egypár – folytatta, mire leesett a tantusz, hogy a cuccaimat otthagytam a kocsijában.
Az orrom alatt átkozva ütődöttségemet, kinyitottam a hátsó ajtót és kiszedtem a megannyi zacskót. Ezután szapora léptekkel megindultam a ház felé, mielőtt újfent leégetném magam. Csak remélni tudtam, hogy Bella nem tart egy totál balféknek. Bár azt hiszem, ezzel már elkéstem.
- Jó éjszakát Edward – kiáltott utána, majd hangos fékcsikorgás közepette elviharzott.
Még oda se értem a bejárathoz, mikor hátrafordítottam a fejem, és a kék Volvo-nak hűlt helye volt.
Meg se próbáltam találni rá magyarázatot, azok után amiken keresztül mentem az elmúlt néhány órában. Csak abban reménykedtem, hogy nem most fogok felébredni, mert hogy csak álmodtam.

A nap eseményei teljesen megszűntették az időérzékemet. Sejtettem, hogy késő van, sőt nagyon késő, mert hogy már jó ideje sötét van. De csak remélni tudtam, hogy nem annyira késő, hogy Charlie szívinfarktust kapott. Beléptem a házba, ledobtam a cuccokat az ajtó mellé.
A villany égett a nappaliban, és Charlie alakja tűnt fel a lépcső tövében. Közvetlenül előttem állt, farkasszemet néztünk. Mára már elegem volt a szemezésből, így gyorsan elfordítottam a fejemet. A TV-ben valami meccs ment, de csak nagyon halkan szólt. A levegőben még érezni lehetett a marhasült és krumpli illatát, ami valószínűleg még a tegnap Sue által nekem szánt adag volt.
- Szia – köszöntem félszegen. Ledobtam a cipőm és kabátom, majd a zacskókkal megpakolva elindultam a szobám felé.
- Lassan a testtel fiatalember! – dörmögte, engem megállásra kényszerítve.
Tudtam, hogy nem hagyja szó nélkül a dolgot. Először is, mert egész nap nem adtam hírt magamról, ráadásul már akkor leléptem, mikor ő még aludt, másodszor pedig mert… hány óra is van? Lopva a faliórára pillantottam, ami pont akkor ütött tizenegyet. Nem is volt olyan késő… bár Charlie még a héten leszögezte, hogy hatra vissza kell érnem, amibe én jobb híján beleegyeztem. Ahhoz képest viszont eléggé késő volt.
Már vártam a fejmosás-áradatot, ami ezután következik, de Charlie csak egy kérdést tett fel.
- Hol voltál ilyen sokáig?
Persze, hiszen Charlie nem egy szószátjárt ember. Még jó.
- Port Angelesben.
- Nem Seattle-ről volt szó?
- Meggondoltam magam.
- És miért nem szóltál?
- Mert tegnap döntöttem el és azóta nem találkoztunk.
- Akkor miért nem telefonáltál?
- Nem volt térerőm.
- Port Angelesben?
- Igen. Vagyis nem… izé… azt történt, hogy…
- És hol a kocsid?
- Leselkedtél?
- Hogyne!
- Mi az, hogy hogyne?
- Halálra aggódtam magam miattad és még jó, hogy megnézem, hogy ki jött haza!
Utáltam magyarázkodni. Főleg Charlie-nak. Ő csak a nagybátyám volt, neki nem kellene ezt a dolgot ennyire felfújnia… bár, ha belegondolok, a helyében én is aggódtam volna…
- Ne haragudj – adtam meg magam végül. – Az történt, hogy mikor jöttem haza, lerobbant a kocsim, és…
- Ki hozott haza?
- Izé… az egyik osztálytársam volt az, összefutottunk a városban, és segített.
Nem is hazudtam olyan nagyot. Bella tényleg az osztálytársam volt, és tényleg csak „összefutottunk.”
- Hol a kocsid?
- Port Angelesben. Holnap elhozatom, ígérem. Nem fogják ellopni. Mert lerobbant.
- Hmm…
Charlie az állat vakargatta. Látszólag nem elégítették ki a válaszaim, melyet tökéletesen megértettem, csakhogy ennél több tényleg nem történt. Vagyis történt, csak nem mondhattam el neki. És nem is akartam.
- Nem volt térerőm, mert Port Angeles külvárosában robbantam le, a… - jaj mit mondott Bella a rendőrségnek, hol támadták meg a nőt?! – a… Hazel-nél, igen ott. Ott csak ilyen raktárak vannak, meg ilyenek.
Charlie megenyhülni látszott, engedett a testtartásából. Kezével a korlátba kapaszkodott, majd félreállt az utamból, így jelezve, hogy elégedett a válaszaimmal. Vagy valami ilyesmi.
Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, de a szobámig nem jutottam el.
- Edward! – szólt utánam a nagybátyám. Megfordultam, kérdőn néztem rá. – Edward, kérlek többet ilyet ne csinálj. Mondtam, hogy hatra gyere haza. Mivel még nem vagy nagykorú, és én vagyok a gyámod, köteles vagy azt tenni, amit én mondok, bármennyire nincs ínyedre a dolog.
Utálom bevallani, de igaza volt. Persze ezt neki sose ismerném el. Ehelyett:
- Nem csinálok ilyet többet, ígérem – adtam meg magam megint.
- Legközelebb segítséget kérsz valakitől a közelben és hívsz engem.
- Értem.
- És még valami. Beszélni szeretnék veled… valamiről…
- Mondjad csak.
- Nem, ma már nem… majd holnap.
- Oké.
Mivel úgy tűnt, mást már nem akar mondani, így sarkon fordultam és egy „jó éjszakátot” préselve ki a fogaim között, bevonultam a szobámba.

Gyorsan letusoltam, és emberi formára alkottam magam, majd visszatérvén a szobámba a laptopommal kezdtem el foglalatoskodni. Közben az új cuccaimat kipakoltam a zacskókból, majd szépen berakosgattam a szekrényembe. Persze tudtam, hogy két nap múlva már káosz fog uralkodni az új ruháim között is, de a látszat kedvéért azért összehajtogattam őket.
A pakolászás közepette az egyik zacskóból kiesett egy könyv. Az a könyv, amit azért szereztem be, hogy kicsit többet megtudjak a Quilete törzs és az úgynevezett hidegek kapcsolatáról.
Úristen!
Teljesen elfeledkeztem Seth meséjéről, és a könyvről. Seth pár hete bogarat ültetett a fülembe a Cullenékről és mindaz, ami ma történt kezdte elhitetni velem, hogy ez nem csak egy legenda…
Belelapoztam a könyvbe, majd a laptopomat az ölembe téve a Google-ra mentem rá. Közben élveztem a net gyorsaságát, amitől egészen elszoktam már.
Bepötyögtem a „hidegek” szót.
A franc!
Mik ezek?
Főzni jó - a lúzerszakácskönyv - Hidegek, gyorsak
Hidegek és melegek – Miért irtózunk a homoszexualitástól?
Hazai vízhőmérsékletek: még hidegek a tavaink
Klassz, nem ezekre az eredményekre számítottam, főleg mivel főzni nem szoktam, nem vagyok meleg, és a tavak hőmérséklete sem nagyon izgatott.
Aztán eszembe jutott, hogy Seth egy másik szót is használt a Cullenekre…
Vámpír.
Ez az!
Begépeltem a Vámpír szót. Az első néhány találat nem hozott sikert. Filmes adatbázisok, szerepjátékos oldalak, zeneszámok, sátánista oldalak…
Egy óra után, megtaláltam amit kerestem.

A vámpír egy misztikus lény a népi kultúrában, rendszerint egy újra feléledt emberi holttest, ami emberi vagy állatvéren él, és sok esetben természetfeletti erőkkel rendelkezik, mint az emberfeletti erő és gyorsaság, állatok fölötti hatalom, vagy alakváltás. Néhány kultúrában nem-emberi vámpírok (pókok, kutyák, démonok vagy akár növények) is szerepelnek, de a vámpírizmus leggyakrabban emberekre korlátozódik. A vámpírok gyakori szereplők a horror-és fantasy-irodalomban.

A "vámpírizmus" a történelemben és a pszichológiában arra utal, amikor valaki emberi vagy állati vért iszik; rendszerint a nyakon keresztül, ahol a legkönnyebb a hozzáférés a fő artériákhoz. Bizonyos helyeken az emberek hitték, hogy természetfeletti hatalomra tehet szert, aki más vérét megissza. Ebben az értelemben a vámpírizmus egy ritkábban előforduló formája a kannibalizmusnak.

Egy másik oldalon a különböző ősi kultúrák írtak a vámpírokról, és megtudtam, hogy már az ősi egyiptomiak is ábrázoltak vért ivó élőholt embereket.

A vámpír az európai népek hiedelemvilágában olyan halott, aki éjszaka felkel sírjából, vagy denevér képében jelenik meg, és az alvó emberek vérét szívja, lidérces álmokat küld rájuk.

Nem tudom hány oldalt olvashattam végig, de mikor végre felnéztem a monitor mögül fél hármat mutatott az óra. A különböző népektől való vámpírokról szóló leírások némiképp eltértek egymástól ugyan, de, ahogy a listámra néztem, melyet készítettem az oldalak elolvasása után, mindegyik úgy jellemezte a vámpírt, mint egy hihetetlen szépségű, hófehér bőrű lény, aki emberfeletti erővel, és gyorsasággal rendelkezik. Ezenkívül ízt írták még, hogy a szeme színét időről időre változtatja és bőre jéghideg.

Magamban ismét felelevenítettem az előző nap eseményeit újra és újra. Ismét magam előtt láttam Bellát, ahogy a magasba emeli a kopaszt, és nekidobja a falnak. Magamon éreztem a jéghideg kezét, ahogy a kocsiban megérintett, és felidéztem hihetetlen szép arcát, és hófehér bőrét….

Megdöbbentem

Vajon akkor igaz lenne Seth meséje, és a Cullen család tagjai valójában vámpírok!?