The Immortal Heart

21. Fogalmam sem volt, milyen érzések keringhettek az arcomon, mikor abbahagyta

Csak egyetlen gondolat suhant át az agyamon, miután Bella kimondta azokat a szavakat: gyűlölöm a vérfarkasokat.
Bele se mertem gondolni, mi lett volna, ha nem jönnek… vagy csak néhány perc múlva érkeznek. Ezernyi kép villant be, aztán ugyanolyan gyorsan fojtottam is el őket, mivel hogy most már – drága, szeretett farkasainknak köszönhetően – nem volt tanácsos ilyesmiken gondolkodni… tudtam, hogy csak az sülne ki belőle, hogy megfeledkeznék a vérfarkasok jelenlétéről… az pedig tényleg nem volt ajánlatos.
Próbáltam elhitetni inkább magammal, hogy valami tényleg eget rengetően fontos dolog miatt állítottak be ilyen váratlanul és nem csak délutáni teára ugrottak be, hogy elcsevegjenek ősi ellenségeikkel a múlt árnyain. Tényleg el akartam ezt hinni, mert ha kiderül, hogy valami semmiség miatt zavartak meg minket, akkor nagyon-nagyon dühös leszek…
Ahogy Bella arcát figyeltem, aki a farkasok fejében kotorászott éppen, nem úgy tűnt, hogy valami semmiségről lehet szó. A mélázás, hogy vajon mi történhetett, valamelyest elfeledtette velem, hogy két perccel ezelőtt bizony elég heves pillanatokat éltünk át Bellával… olyan pillanatokat, melyek szebbek voltak minden képzeletemnél.
Bella felpattant az ágyról és elindult az ajtó felé. Követtem őt.
- Mit akarnak? – kérdeztem, hangom tele volt keserű indulattal.
Bella megtorpant az ajtónál, aztán előkapta a mobilját és tárcsázott. Ügyet sem vetett a kérdésemre, vagy arra, hogy még mindig kapkodom a levegőt.
- Carlisle, én vagyok. Itt vannak a farkasok… rendben… rendben… nálatok van valami újság? … jó... vigyázzatok magatokra… úgy lesz… szia.
Bella úgy hadarta a szavakat, hogy nehezen tudtam követni a beszélgetést, vagy jobban mondva, egyáltalán nem értettem, miről van szó, azon kívül, hogy közölte, amit már eddig is tudtam. Karomat összefontam a mellkasomon, de még így is remegő lábakkal néztem farkasszemet Bellával.
Szedd össze magad, gyerünk, gyerünk!
Az arcán láttam, hogy próbálja megsaccolni a jelenlegi helyzetünket. Vagy talán még mindig a farkasok gondolatait követte. Mindenesetre a szeme valamilyen távoli ponton kalandozott, én pedig még mindig azon morfondíroztam, hogy miért nem öt perccel később állítanak be, amikor már nincs visszaút és menekülési lehetőség…
Nemrégen még azt hittem, hogy a vészforgatókönyv csupán egyetlen lehetőséget tartalmaz: hogy Bella meggondolja magát és időt kér. Nem is számítottam más eshetőségre, arra pláne nem, hogy pont a vérfarkasok zavarnak meg.
- Edward, te maradj itt! – szólalt meg végül Bella, de révedő tekintete elárulta még mindig valahol máshol jár gondolatban.
Hangjában nem éreztem semmiféle csalódottságot, vagy dühöt, ami kissé elszomorított, tekintve, hogy én majd meghaltam, hogy újra megérinthessem őt… ezek szerint neki nem jelentett semmit az előbbi dolog? Miért libbent túl ilyen könnyen azon a majdnem-dolgon?
- Mi? Miért? – recsegtem reszelős hangon, mire felfogtam a szavait.
Bella ekkor rám emelte mézszínű szempárját, én pedig kis híján elvágódtam. Az utolsó pillanatban sikerült megtartanom az egyensúlyom, de a fejemben ott zümmögtek az előbbi események képei és úgy éreztem, ha nem kapom meg az ellenszert, belepusztulok. Az ellenszer pedig nem lehetett más, csak testének érintése…
- Mert túl veszélyesek! Ők már átváltoztak, érzem a szagukból… - vágott valami fintort. – Ami elég büdös, szó se róla.
Szippantottam egyet, de semmi kellemetlent nem éreztem. Sőt! Az egyetlen illat, ami a levegőben terjengett és amely minden alkalommal megrészegített, Bella édes, kábító illata.
- Minden rendben? – kérdezte óvatosan méregetve.
Úristen! Ennyire látszik, hogy mindjárt felrobbanok?
Muszáj egy csöppnyi önuralmat gyakorlom.
- Igen… - feleltem tompán. – Csak nem vagyok éppen boldog attól, hogy pont most jelentek meg… - erőltettem mosolyt az arcomra és egy picit hátrébb araszoltam, hogy kikerüljek Bella bűvköréből. Természetesen sikertelenül. A világ másik pontján kellene lennem ahhoz, hogy elérjem a kívánt hatást.
Bella elkapta a szemét, és esküdni mertem volna rá, hogy ha nem lenne vámpír, akkor most pipacsvörös lenne az arca. Blúza szegélyét gyűrögette, majd beletúrt a hajába. Talán zavarba hoztam?
- Öhm nos… - köszörülte meg a torkát, majd rám nézett és magabiztosabban folytatta. – Maradj itt, addig én beszélek velük.
- Ugyan, már hagyjuk ezeket a felesleges köröket! – fakadtam ki.
Hangom ezúttal sokkal határozottabban csengett, mint az előbb és ennek igazán örültem. Úgy tűnt, kezdem visszanyerni az önuralmamat. Szinte éreztem, ahogy elpárolognak belőlem a vágyakozás leghevesebb szikrái…
- Én is lemegyek veled, nem tudod megakadályozni!
És ezt Bella is belátta, mert nem felelt semmit.
- Mit akarnak? – kérdeztem néhány másodpercnyi csendet követően.
- Na, majd mindjárt elmondják ők maguk – közölte, majd kisüvített az ajtón.
Vettem egy mély lélegzetet. Semmi másra nem volt most szükségem csak friss levegőre, hogy lehűtsem felborzolt érzékeimet. Vagy legalább egy pohár vízre, hiszen ha szembekerülök a farkasokkal, nem biztos, hogy a jó modorom velem marad…
Enyhe vonakodással követtem Bellát.
Lentről neszt hallottam, beszélgetésfoszlányokat. Mire leértem, a nappaliban Bellán kívül három nagyra nőtt kamaszsrác állt és mindannyian engem méregettek.
Talán kissé gorombán néztem rájuk, mivel mindannyian azonnal elkapták a tekintetüket.
Ahogy közelebb lépkedtem a három jövevényhez, alaposabban szemügyre vettem őket. Az egyikükben, aki legelöl állt, és akiről úgy rémlett, ő a „főnök”, felismerni véltem Jacob Black-et. Azt a srácot, aki megjavította a kocsimat. Egyedül azonban kisfiús arca emlékeztetett arra a rezervátumbeli srácra, semmi más. Néhány hónapja volt, hogy utoljára láttam őt, de azóta, mintha évek, sőt évtizedek teltek volna el. Rengeteget nőtt, magasan felém tornyosult, pedig én sem számítottam éppen alacsonynak a kortársaim között. Figyelembe véve azonban, hogy egy jó másfél évvel biztosan fiatalabb nálam, még inkább furcsának tűnt a termete. De nem csak magassága volt az, ami miatt messze kitűnt a korabeli srácok közül. Széles vállai és háta, mint egy jó méretes kerti asztal, rendkívül finoman kidolgozott és tökéletes izmokba rendeződtek. A magam példájából jól tudtam, hogy ilyen eredmény eléréséhez bizony hosszú hónapok kitartó munkája szükséges, és ahhoz képest, micsoda satnya volt, mikor utoljára láttam, most úgy nézett ki, mint egy koravén testépítő. Na már most vagy mindennap 12 órát az edzőteremben tölt, miközben nyomatja magába a proteineket és szteroidokat, vagy pedig… vagy pedig egy szépen kifejlett vérfarkas áll velem szemben.
És valljuk be, ez utóbbi verzió sokkal hihetőbben hangzott.
De hogy Jacob Black is vérfarkassá változott volna? Na, most nem tudom, miért lepődtem meg ezen. Elvégre ő is annak a törzsnek a tagja…
Aztán valahogy eszembe jutott, miért vagyok ezen meghökkenve. Jacob fiatalabb nálam, talán két évvel is. Leah viszont egyidős velem és még nem változott át, igaz, már nincs sok idő hátra. Ezek szerint akkor nem korfüggő ez a farkasos dolog…
Bella mellé léptem, aki a kanapé egyik végén állt, a lépcsőhöz közel, míg a három farkas a kanapé másik végén torpant meg, a lehető legmesszebbi ponton, ahol még nagyobb hangerő nélkül lehetett beszélgetni egymással.
Egyszerre nyolc szempár meredt rám, mintha vallomást kellene tennem valamiről. Nem kerülte el a figyelmemet a három farkas fintorgó arca. Aztán Bellára néztem, aki karba font kézzel ugyanolyan fintorszerű grimaszt vágott. Szinte egymás tükörképei voltak. Csak ekkor esett le, hogy egymás szagát nem bírják elviselni… vagy talán egymás jelenlétét sem… mindenesetre nekem nagyon nehéz volt elhinnem, hogy Bella mámorító illatát annyira gusztustalannak lehetne érezni. Mert a farkasok egyértelműen undorodtak ettől a szagtól, olyan arckifejezést, mely az arcukon ült, nem lehetett imitálni.
Azt is rögtön felmértem, hogy igazam volt, mikor azt gondoltam, hogy Jacob valamiféle falkavezér. Ő állt legelöl, és az arcáról is valamilyen vezérszellemiség sugárzott. Mélyen ülő, sötét szemeit úgy váltogatta köztem, és Bella között, mintha próbálná bemérni a köztünk lévő kötelék erősségét. Mintha attól tartana, hogy ha túlságosan szeretjük egymást, akkor képtelen lenne legyőzni Bellát… Mindenesetre az nyilvánvaló volt, hogy tud a mi kis románcunkról. Meg se próbálta eltitkolni az ezzel kapcsolatos érzéseit. Jól tudtam, hogy a fintorba torzult arca nem csak a számára kellemetlen szag hatása – éppannyira fejezi ki a nemtetszését és undorát az iránt, amit Bella iránt érzek.
- Nos, minek köszönhetjük váratlan látogatásotokat? – kérdezte Bella néhány másodpercnyi feszült csendet követően.
Persze én jól tudtam, hogy ő erre a kérdésre már rég tudja a választ… már azelőtt tudta, mielőtt egyáltalán meglátta volna a gondolatok gazdáit. A kérdést csak a formalitások miatt tette fel, hiszen a farkasok nem tudtak az ő képességéről, mégpedig, hogy neki gyakorlatilag nem volt szüksége arra, hogy kérdéseket tegyen fel.
Nem tudtam, mi ütött belém. Csak úgy váratlanul buggyant ki a számon, mintha a gonosz énem átvette volna felettem az irányítást.
- Van ám telefon is a világon… - morogtam számomra alig hallhatóan, de a farkasok rögtön gyilkos villámokat szórtak felém, Bella pedig elkerekedett szemmel figyelt fel rám.
Bella a szemeivel próbált lecsitítani, mintha attól tartana, hogy ki fogom kotyogni, hogy tulajdonképpen mit is zavartak meg farkas barátaink.
Ahogy azonban a három srác ránk nézett ezután, rögtön egyértelművé vált, hogy ezzel az aprócska megjegyzéssel többet árultam el, mint szerettem volna. Jacob felhúzta sötét szemöldökét, de szerencsére nem firtatta a megjegyzésemet. Bella viszont nem engedett a tartásából, próbált úgy tenni, mintha az előbb nem céloztam volna semmi kompromittálóra.
- Szia, Edward – fordult felém Jacob, majd vissza Bellához - Egy vámpír behatolt a területünkre – közölte mély hangon.
Hangja tökéletes ellentétben állt a kinézetével. Korához illő volt a tónusa, és egy cseppet sem tűnt idősebbnek 16-nál. Viszont alkatának látványa legalább tíz évvel öregítette meg. Ekkor jöttem csak rá, hogy mi olyan fura benne még: levágatta hosszú, hollófekete haját egészen rövidre. Huh végre rájött, hogy a sérójával elkésett pár évtizedet…
Bella arca rezzenéstelen maradt, nyilván mert nem lepte meg a kijelentés.
Jacob és a másik kettő srác, akiket még sosem láttam, Bella reagálására várt, de ő nem felelt semmit.
- Meggyilkolt valakit! – ezeket a szavakat szinte már az arcába kiabálta. – Megszegtétek a szerződést!
A mögötte álló két farkas összeszűkült szemmel figyeltek, rézszínű bőrük tompán csillogott az alkonyat utolsó derengő fényében. Éreztem, ahogy kifut az arcomból a vér és úgy sápadok el Bella-árnyalatúra, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Lábaim erőtlenné váltak és figyelmeztetnem kellett magam az egyenletes légzésre, de ezúttal nem(csak) amiatt, mert annyira vágytam Bellára…
Megszegték a szerződést… vajon ez most mit jelent? Hogy mindjárt rávetik magukat Bellára és szétmarcangolják? Nem úgy festettek, mint akik a diplomáciai megoldások hívei.
- Quil, Embry! – csattant fel Jacob, mire a két mögötte álló farkas kicsoszogott a nappaliból.
- Ezt ne merd megtenni, te rühes kutya! – kiáltotta Bella, éles hangjától összerezzentem.
Jacob szeme elkerekedett, nyilván fogalma sem volt róla, hogy Bella hogyan találta ki, mire készül. De jelen pillanatban az jobban érdekelt engem, hogy hova tűnt a két farkas.
Jacob visszarendezte az arcát szarkasztikus fintorba, sötét szeme szikrázott, szavaiból csak úgy csöpögött a gúny.
- Mert különben mi lesz vérszopó? – váltott fenyegető hangnemre. - Te és a családod elhitettétek a nagyapámmal, hogy állatokat esztek, és őt talán sikerült átvernetek, de én jól tudom, hogy mind a mai napig embereket gyilkoltok! És mi ezt nem fogjuk hagyni!
Mély árkok rajzolódtak ki az arcán, a felsőteste előreugrott, ahogy fenyegetőzött és kiabált. Hangjából egyszerre tűnt el az ártatlan kamasz fiú, és előlépett a félelmetes, veszedelmes szörnyeteg alteregója. Az arca sem volt többé az a fiatal babaarc; megláttam benne a vérfarkast.
Bella azonban nem lepődött meg, és nem is ijedt meg. Dacosan hátravetett fejjel tartotta Jacob pillantását, de nem úgy tűnt, hogy támadásra készül. Nyilván azt majd tudni fogja, ha Jacob rá akarja vetni magát és bőven lesz ideje felkészülni rá. A gondolatolvasás óriási előnyt jelenthet neki egy csatában.
Én még mindig értetlen képpel figyeltem az események váratlan fordulatát, de hamarosan minden megvilágosodott előttem. Quil és Embry újra előbukkant a nappaliban.
Az egyikük hátán minden bizonnyal egy hulla volt.
Hátrahőköltem.
Levetette a hátáról a tetemet, olyan közel Bellához, hogy a lába szinte súrolta a halottét. Egy nő volt, aki egykoron rézbőrű lehetett, csakúgy mint ők, de most a sápadt, élettelen arcát betemette valami időszerűtlen üresség. Fájdalmas volt látni, ahogy ott feküdt, mint valami bútordarab, amely már soha többé nem fog beszélni és érezni, csak elenyészik az idő végtelenében…
Sérülést nem láttam rajta, egyedül a nyakán voltak véraláfutás szerű nyomok és két apró pötty… minden bizonnyal ott harapta meg a vámpír.
Bella gyors pillantást vetett az élettelen testre, majd felnézett a három vérfarkasra.
- Nos, ha csak fele olyan fantasztikusan erős és ügyes farkasok lennétek, amilyennek hiszitek magatokat, akkor tudnátok, hogy nem mi öltük meg őt és nem mi hatoltunk be a területetekre.
Bella tekintetében kihívás volt és valami rejtélyes csillogás. Imádtam nézni, ahogy Jacob mellkasa visszaugrik az eredeti pozíciójába, ahogy emésztette a szavakat.
- Kedves Jacob, hát annyi év óta nem tudod megkülönböztetni a szagunkat egy idegen vámpírétól? – kacagott fel Bella keserűen. – Vagy csak arról van szó, hogy háborút akarsz kiprovokálni? Még a végén kiderül, hogy egyenesen örülsz ennek a szegény lány halálának, hiszen végre indokot találtál, hogy belénk köthess és megvádolhass a szerződés megszegésével!
Jacob nem esett ki a szerepéből, Quil és Embry azonban bizonytalanul pislogott barátjukra, mintha elveszítették volna benne a hitüket. De csak egy pillanatra.
Bella viszont ügyesen játszott. Remekül. Hiszen ő pontosan tudta, hogy mi az igazság. Tudhatta, hogy Jacob tényleg azt hiszi, hogy a Cullenék ölték meg ezt a lányt, vagy pedig szimplán ürügyet keres a háborúra. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mi az igazság.
Jacob már nyitotta volna visszavágásra a száját, de Bella megelőzte.
- Nos, akkor ezek szerint még sem vagy olyan ügyes farkas… no mindegy. A lényeg, hogy nem mi voltunk azok, hanem egy Victoria nevű nomád vámpír, akinek nyilván nincs sok fogalma a mi kis szerződésünkről. Ha hiszed ha nem, jelen pillanatban a családom őt üldözi, de nyilván már elveszítették a nyomát, hiszen a ti fennhatóságotokon a ti dolgokat, hogy megállítsátok őt. És igen, jól sejtitek. Ő nem folytat speciális étkezési szokásokat, és igen, lehet, hogy jelen pillanatban épp a családjaitokat mészárolja le, miközben ti itt pazaroljátok az időtöket felesleges vádaskodással.
Jacob Bella szavait morzsolgatta, de nem úgy tűnt, mint aki feladni készül a büszkeségét.
- Szóval, igaz a szóbeszéd? – szólalt meg az egyik farkas, akinek hatalmas, fekete szemei voltak.
- Miféle szóbeszéd? – kérdezte kimért hangon, óvatosan a szemébe nézve Bella.
A három farkas váltott egy súlyos pillantást, Bella pedig nyilván megint csak a formalitás miatt kérdezte meg, hogy miféle szóbeszédről van szó. De nem kellett gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy tudjam, mire utaltak.
- Hogy gondolatolvasó vagy? – vette át a szót a harmadik vérfarkas.
Bellát ezzel a kérdéssel sikerült kizökkenteni végtelen nyugalmából, pedig tudhatta volna, hogy erre céloznak. Talán azt remélte, hogy az utolsó pillanatban meggondolják magukat és mégsem kérdezik meg?
Csak néhány kínos lassúságban kecmergő másodperc telt el, de tudtam, hogy Bella a válaszokat mérlegeli. Láttam az arcán…
De szerencsére a technika megoldotta a helyzetet. Megcsörrent a mobiltelefonja.
Azonnal elővette és felcsapta.
- Igen… igen… rendben…
Miután kinyomta, felém fordult.
- Carlisle volt. Ahogy sejtettem, elveszítették Victoria nyomát. De még nem jönnek haza, szétválnak és úgy indulnak a keresésére.
Eztán Jacobékra nézett.
- A farkasok létének értelme, hogy megvédjék az embereket a vámpíroktól, nem igaz? – tette fel a költői kérdést szarkasztikus tónussal. – Akkor mi lenne, ha ahelyett, hogy itt vesztegetnétek az időtöket, segítenétek nekünk, hogy elkapjuk Victoriát? Mivel valószínűleg még mindig a ti területeteken van, a ti feladatotok, hogy becserkésszétek.
Nem hittem el, de Jacob bólintott. Azt azonban láttam, hogy gyűlöli beismerni Bella igazát, és szavakkal ezt sosem fogalmazná meg.
- Összegyűjtjük a többieket és levadásszuk a vérszopó nőstényt. Mi nem végzünk félmunkát.
Láttam Bellán, hogy erre visszaszólt volna, csakhogy végül nem mondott semmit. Inkább kimérten bólintott és a tetemre bökött.
- Vigyétek vissza a családjához.
- Ezt nem kell külön mondani. Amúgy is ezt tettük volna – felelte durván Jacob, majd felnyalábolta a halott lányt és a vállára vetette. Mindezt úgy tette, mintha az teljesen súlytalan lenne.
Az azonban nem kerülte el a figyelmemet, hogy továbbra is furcsán méregetett engem, mintha még mindig azt próbálná megsaccolni, hogy mi van köztem és Bella között… és hogy egyáltalán én mit keresek náluk. Igen, valószínűleg ez járhatott egész végig a fejében. Elvégre az ő helyében én sem nagyon érteném, hogy mit keres egy ember egy vámpírokkal teli házban, mármint ha olyan vámpírokról van szó, akik történetesen nem fogyasztanak emberi vért. Vajon miért nem kérdezte ezt meg? Nem hiszi azt, hogy Bella azért csalt a házba, hogy megöljön?
- Üzenni fogunk, ha van valami eredmény – indult az ajtó felé Jacob, majd egy utolsó pillantást vetett rám – Telefonon.
Gyorsan lesütöttem a szemem és a nadrágomat bogarásztam.
Még hallottam némi távoli beszédfoszlányt és a cipőik dobogását a verandán, majd körülvett minket a némi alkonyi csönd.
Bella megkerült engem és levetette magát a kanapéra. Gondolatban mérföldekre járhat tőlem, szemei az ablakon lefolyó esőcseppeket pásztázták. Leültem mellé és átkaroltam a vállát.
Ekkor azonban ő elhúzódott. Na jó, erre nem számítottam. Természetesen ezek után nem akartam már semmit… de talán ő úgy érezheti, hogy mégis? Ernyedten húztam vissza az ölembe a karomat és szemeimmel én is a fák elmosódott körvonalait figyeltem.

Nem tudom mennyi idő telhetett el így, néma csöndbe burkolózva. Az esőcseppek kopogása az ablaküvegen távoli hanggá zsugorodott, szinte részéve vált a hallgatásnak. Néha halottuk ahogy a szél belekap a közeli fákba és megtáncoltatja a lombjaikat, de ezeken kívül nem volt más a szobában, csak a halotti némaság.
Csak arra figyeltem fel, hogy ránk sötétedett, és egyetlen fényforrás az emeleti folyosókról leszűrődő neonlámpák derengő fénye.
Ha nem tudtam volna, hogy Bella gyakorlati értelemben már eleve halott, megijedtem volna attól a természetellenes mozdulatlanságtól, mely azóta kísérte, hogy a farkasok elmentek. Nem pislogott és nem lélegzett, csak ült, egyenes háttal, előreszegezett tekintettel és figyelte a semmit. Mint, aki meditált, vagy mintha kilépett volna a testéből és az asztrálteste valahol máshol jár most. Egy ideig én is próbáltam úgy elmélyülni a gondolatokban, ahogyan ő, de ez számomra nem ment. Persze sejtettem, hogy valahol köze van ahhoz, hogy ő már a 100 plusz x-edik életévében járhat és valahogy az idő kiképezte a türelemre, a merengésre, hogy mindent alaposan megfontoljon és végigjárjon. Elvégre végtelen sok ideje van, akkor meg miért siessen?!
Csakhogy úgy tűnt, azt hajlamos elfelejteni, hogy én még mindig halandó vagyok és nekem nincs tengernyi időm… egyelőre. Merthogy a hosszú távú terveim között szerepelt a vámpírrá válás. Az nem lehet, hogy én szépen, lassan elsorvadok Bella mellett, míg ő örökké fiatal, üde és szépséges marad. Apropó, ezt majd vele is közölnöm kellene… ha majd hajlandó lesz végre megmozdulni és beszélgetni.
Aztán, ahogy átgondoltam a nap eseményeit, behunyt szemmel, éreztem, hogy elnehezednek a végtagjaim és hatalmába kerít a fáradtság. Annyi minden történt olyan rövid idő alatt, és most annyira kényelmesen ülök…
- Azon gondolkoztak, hogy vajon átváltoztatunk e – Bella hangja úgy hasított bele a csendbe, mint tüzes nyíl az éjszakába.
A szemhéjaim rögtön felpattantak és ez egyszer örültem neki, hogy csak az álomvilág szélén egyensúlyoztam és még nem nyelt el teljesen.
- Ne haragudj, felébresztettelek? – kérdezte aggódva.
Aranyszínű szemei most már az én tekintetemet hordozták. Ettől valahogy nyomban elpárolgott belőlem minden fáradtság. Kinyújtóztattam zsibbadt végtagjaimat és felé fordultam. Nem törődtem az ellenállásával, megragadtam a kezét és megszorítottam. Ekkor már nem húzta vissza őket, sőt készségesen belesimultak az enyémbe.
- Nem, csak relaxáltam – feleltem kótyagosan. Hangom becsapott, mert fáradtságról árulkodott. De még mielőtt Bellából előtört volna a gondoskodó énje, gyorsan visszatértem az előbbi témához, mely amúgy is nagyon piszkálta a fantáziámat. – Nekik ebbe nincs beleszólásuk.
Bella mélyet sóhajtott, hosszú percek óta először. Szemeiből mást olvastam ki, mint amit hittem.
- Attól tartok van. A szerződésben az is szerepel, hogy nem haraphatunk meg senkit, azaz nem változtathatunk senkit vámpírrá.
- Micsoda? Ez hülyeség! – fakadtam ki és a hangom is végre visszaállt a határozott tónusába - De ha én önként akarok vámpír lenni, akkor ahhoz tényleg nincs semmi közük!
Bella kihúzta egyik kezét a szorításomból és az arcomhoz emelte. Lágyan végigsimított az arccsontomon. Hideg érintése felborzolta az idegvégződéseimet, szinte tüzet gyújtva ott, ahol végighaladtak az ujjai. Kábító érzés volt, szinte emberfeletti.
- Edward, én nem akarom, hogy te is ilyen szörnyeteggé válj…
Szavai hullámként csaptak az arcomba, éreztem, ahogy már másodszor ezen a napon, a vér kifut az arcomból és elsápadok.
Azt tudtam, hogy Bella szörnyetegnek tartja magát és úgy általában a vámpírokat, de hogy engem sem akar átváltoztatni, hogy aztán örökké együtt legyünk, azt sosem gondoltam volna. Ezt sosem említette… ez az aprócska részlet valahogy kimaradt.
Szóval nem tervezi, hogy én is közülük való leszek, hogy részese leszek a családjuknak. Ezek szerint nem akar velem együtt lenni örökké, csak néhány röpke évig, amíg el nem múlik felettem az idő. Úgy tűnik, ő nem tervezi hosszú távra a kapcsolatunkat, a közös életünket. Ő nem ragaszkodik hozzám annyira, amennyire én őhozzá.
Ahogy ezek a gondolatok megelevenedtek a fejemben, éreztem, ahogy a fájdalom és depressziói hullámai körbemossák a testemet és hívogatnak befelé a mélységbe. Ellenállhatatlanul vonzott a mélység, a sötétség, mintha a lényem része lenne, és ha végre alámerülhetek, újra teljes egésszé válok.
Ahogy Bella rám nézett, ahogy az arcomat simította, ahogy a kezemet szorította… mindez olyan hihetetlennek tűnt. A tagadás ott zümmögött a fejemben, de csak ültem ott leesett állal. Talán csak túl naiv vagyok. Talán mindent elhiszek, mert Bella jelleme és külseje elvarázsol. Végtére is, évtizedei voltak gyakorolni a manipulálást, amiben mára már fekete öves lehet.
És mégis, mindezek ellenére a kis halhatatlan méhecske a fejemben nem hagyta abba a tagadás zümmögését. És én neki jobban hittem.
Szólásra nyitottam a számat, de Bella megelőzött.
- Majd később megbeszéljük ezt. Megérkezett Carlisle és Esme – majd azzal a lendülettel felpattant a kanapéról és szülei elé sietett.
Én is felálltam, majd megpillantottam Carlisle és Esme sötét alakját belibbeni a szobába.
- Miért ültök itt a sötétben? – hallottam Esme szirénénekét, majd felkapcsolta a villanyt.
Bella megölelte őt, majd a nevelőapját is.
- Mi történt? – kérdezte azonnal Carlisle.
- Beállítottak a farkasok, azt hitték, hogy valamelyikünk behatolt a területükre. Victoria meggyilkolt egy helybelit és a tetemét is elhozták. De tényleg azt hitték, hogy valamelyikünk az, legalábbis azzal nem foglalkoztak sokat, hogy vajon családtag e vagy sem. Nekik mindegy kicsoda, ha vámpír, rögtön kapcsolatba hozzák velünk.
Carlisle a fejét csóválta, és hümmögött.
- De segítenek becserkészni Victoriat. Ők elég sokan vannak, talán menni fog nekik – zárta rövidre Bella.
- Victoria nagyon leleményes. Könnyen túljár néhány fiatal farkas eszén – vonta le a következtetést Carlisle és ettől gombóc nőtt a torkomban. Az nem lehet igaz, hogy egyetlen vámpír (és egy újszülött) képes kinyuvasztani egy falka veszedelmes és óriási farkast.
Bella arcán is valami ilyesmi gondolat suhant végig, legalábbis én így vettem le.
- A többiek? – váltott témát.
- Emmett és Alice még kint maradt, de hamarosan visszatérnek, ha nincs újabb hír. Jasper és Alice Charlie-ra vigyáznak. Szerencsére Victoria egyelőre nem tervezi, hogy ellene fordulna.
- Alice nem látott semmit? Bármi apró dolgot, amit tervez?
Bella járkálni kezdett a szobában, léptei hangja visszaverődött a falakról.
- Semmit. Ha tervezett is valamit, hogy merre megy, mindig meggondolta magát. Mintha direkt próbálná meg kicselezni Alice-t.
Ez a felvetés megállította Bellát.
- Micsoda? Gondolod, hogy tud rólunk?
Carlisle a fejét ingatta, Esme aggódva figyelte.
- Nem hinném. Akkor téged is megpróbált volna megtéveszteni.
Ez talán némiképp megnyugtatta Bellát, mert folytatta a körözést a nappaliban.
- Most ha megbocsátotok, felhívom Denali-ékat, hogy értesítsem őket az eseményekről.
Carlisle eltűnt a lépcső mögött, ahogy kimondta a szavait. Ezután Esme közelebb lépett Bellához, az útjába állt, így ő kénytelen volt megállni.
- Nyugodj meg. Minden rendben lesz. Edwardnak nem esik baja.
Megszorították egymás kezét, majd Esme felém fordult. Ekkor tűnt csak fel, hogy van nála egy papírzacskó.
- Éhen ne halj nekem! Hoztunk kínait. Remélem szereted! – nyújtotta felém a zacskót, amiből isteni illatok terjengtek.
Az illatra és az éhség szó említésére jutott csak eszembe, hogy valójában mennyire éhes is vagyok. Esme kedvesen mosolygott, majd a konyhába sietett tányérért és evőeszközért.
Rekordidő alatt fogyasztottam el az édes-savanyú csirkét, a tésztaköretet és sült hagymakarikákat. Még arra se nagyon figyeltem, hogy mennyire eszem az etikett szabályai szerint, de úgy éreztem, ha már a vámpírok sem tartják be ezeket az udvariassági köröket, akkor én miért tegyem. Most még az sem zavart, hogy Esme és Bella végig engem figyelt, igaz mindkettőjük arcán mosoly bujkált.
- Bella, - szólt Esme, miután kivitte a szennyes tányért a konyhába, - Játszottál már Edwardnak valamit?
Először nem fogtam fel, hogy mire céloz, és mindenféle dolog eszembe jutott, majd ekkor vettem észre, hogy Esme a zongora mellett áll, mely a nappali túlsó végében, egy sötét zugban árválkodott. Éreztem, ahogy a szemem elkerekedik, hiszen Bella sosem említette, hogy tud zongorázni. Ránéztem, ő szégyenlősen lesütötte a szemét.
- Nem, még nem – válaszolt sokat sejtető tónusban. – Nem volt megfelelő hely és idő.
Esme rákoppintott a zongora fényesre csiszolt tetejére.
- Hát szerintem ennél megfelelőbb hely és idő már nem is adódhatna.
Bella némi vonakodással felállt a kanapéról.
- Nem is mondtad, hogy tudsz zongorázni – mondtam, de hangomban nem érződött semmi szemrehányás, sokkal inkább csodálkozás és gyermeki izgalom.
- Nem kérdezted! – felelte játékos vigyorral, majd komolyabb hangon hozzátette. – Tudod, ha végtelen idő áll előtted, akkor sok olyan dologra fogsz tudni időt szakítani, amire egyébként sosem szánnál egy percet sem halandóként.
- Most a tíz diplomádra célozgatsz? – húzódott egyre szélesebb vigyorra a szám.
- Például – bökte ki végül.
Elvesztem a szemeiben és megállt az idő. Csak akkor tört meg a kapocs, mikor megkérdezte:
- Szeretnéd, ha játszanák valamit?
- Hát persze – böktem ki kendőzetlenül.
Bella a zongorához ment és légiesen helyet foglalt. Felnyitotta a tetejét és akkor, amikor az ujjai hozzáértek a billentyűkhöz és elkezdtek játszani rajta, valami olyat hallottam, amihez fogható csak Bella hangja lehet.
Ahogy a szólamok követték egymást, ahogy a hangok lassan kifejlődtek egy dallammá, olyan érzés volt, mintha egy túlvilági hang szólítana a nevemen. Bármit is játszott, tudtam, hogy a családján kívül eddig más nem hallhatta. A fülemet és az összes többi érzékemet szinte simogatta a ritmus.
Ez volt a második alkalom, hogy úgy éreztem, a testemen kívül járok. Az első, mikor Bellának vallottam be a múltamat, és most, mikor zongorázott nekem.
Miután abbahagyta, a gyönyörű dallamok még hosszú másodpercekig visszhangzottak a fülemben. A hangjegyek szinte beleégették magukat a tudatomba.
- Hihetetlen – találtam meg a saját hangom, de szinte a felismerhetetlenségig rekedt volt.
- Tetszett? – kérdezte Bella, felém fordulva a székkel. – Én szereztem, de még korántsem tökéletes.
- Nem tökéletes? Viccelsz? Beethoven sem tudott volna szebbet írni!
Bella szerényen elmosolyodott, de nem tűnt meggyőzve. Pedig én tényleg komolyan gondoltam.
Aztán, ahogy újra lejátszottam magamban a darabot, régi emlékfoszlányok lobbantak elő bennem. Gyermekkoromban édesanyám, amikor még nem volt klinikai eset, tanított zongorázni. Ez volt a legjobb dolog, amit együtt csináltunk. Akkoriban még türelmes volt velem és nem förmedt rám, amikor nem értettem meg valamit.
Felálltam és odasétáltam Bella mellé. Ő helyet engedett nekem, mintha tudná, hogy mire készülök. Bátorítóan rám mosolygott és türelmesen figyelte, hogy mit csinálok.
A kezeimet ügyetlenül, izgatottan helyeztem a billentyűk fölé. A dal, melyet több mint egy évtizede tanított nekem az anyám, távoli emléknek tűnt csupán, de ahogy a kezeim lassan megtalálták a megfelelő billentyűket, egyre magabiztosabb lettem a folytatásban. Néha elrontottam a gyermekdalt, de végül összeállt teljes egésszé.
- Te sem mondtad, hogy tudsz zongorázni! – jegyezte meg Bella, miután befejeztem a dalt.
- Mert nem is tudok. Körülbelül ennyi az egész. Még anyám tanított, de nem jutottunk sokáig…
Úgy tűnt, Bella megértette, hogy mire céloztam azzal, hogy nem jutottunk sokáig. Esme továbbra is ott volt a háttérben, és neki nem akartam beszámolni őrült anyámról. Bella előtt is éppen eléggé szégyelltem már a családomat.
- Körbevezetted a házban Edwardot? – kérdezte megint Esme.
Egymásra néztünk Bellával, és tudtam, hogy ő fejében is ugyanaz jár, mint az enyémben – mégpedig a szobájában töltött idő.
- Akkor gyere megmutatom a ház többi részét is!
Készségesen követtem őt az emeleti lépcső felé, azon a napon már másodszor.
- Ez Carlisle és Esme szobája… ez Jasper és Alice szobája… Emmet és Rosalie szobája – mutatott a szobákra, ahogyan sorban elhaladtunk mellettük.
Mire az első emeleti folyosót befejeztük és mentünk volna a legfelső szintre, ahol az ő szobája is van, megtorpantam. Bella ezt először nem vette észre, csak amikor már majdnem a felső szinten volt. Amikor visszatért hozzám, és észrevette, hogy mit nézek olyan elkerekedett szemekkel, akkor adott választ a fejemben fogalmazódó kérdésekre.
Egy hatalmas fakeresztet figyeltem, ami a folyosó végén állt. Állapotából ítélve nem mai faragvány lehetett, és kíváncsi voltam vajon hogyan kerülhetett hozzájuk.
- Carlisle apjáé volt, ő maga faragta, körülbelül a 1630-as években – magyarázta Bella. - Carlisle apja anglikán lelkipásztor volt, és a templomban volt kiakasztva ahol prédikált.
Éreztem, ahogy a sokk kiül az arcomra. A tekintetemet gyorsan visszafordítottam a kereszt felé, mert egyszerűen képtelen voltam hinni a fülemnek…
- Hány éves Carlisle? – kérdeztem döbbent hangom.
Bella felkuncogott.
- Londonban született az 1640-es években. Legalábbis ő így hiszi, hiszen akkor annyira nem tartották számon az időt.
Jesszusom! Carlisle 369 éves lenne? Fel sem bírtam fogni, mennyi időt jelent ez igazán. Már magát a számot is nehéz volt kimondani.
- Az édesanyja születésekor meghalt – folytatta Bella Carlisle élettörténetét – Az apja mélyen belevetette magát a boszorkányok, vámpírok és farkasemberek - egyszóval a gonoszok - elleni harcba, a gyanúsítottakat kivégeztette. Sok ártatlan embert égetett meg, de az igazi bűnösöket persze nem kapta el. Amikor idősebb lett a lelkipásztor, a fiát nevezte ki maga helyett, de Carlisle csalódást okozott neki, mert ő nem hitt a démonok létezésében. Egy nap a város csatornájában felfedezett egy csapat igazi vámpírt, akik csak éjszaka jöttek elő vadászni. Aztán Carlisle összegyűjtötte a város polgárait, vasvillákkal és fáklyákkal megjelentek ott ahol Carlisle látta a szörnyetegeket. Az egyik elszökött, aki nagyon éhes és gyenge lehetett, ezért Carlisle-nak sikerült utolérnie, de a lény megtámadta és megharapta. A városiak a nyomában voltak, ezért elmenekült, Carlisle-t pedig otthagyta az utcán. Carlisle tudta, hogy az apjára nem számíthat, valószínűleg őt is megölné, hogy kiűzze a testéből a szörnyet. Átváltozás idejére rohadó krumpli alá rejtette magát. Azt nem tudni, hogy miért nem vették észre, aztán három nap múlva felfedezte, hogy mivé vált.
Fogalmam sem volt, milyen érzések keringhettek az arcomon, mikor abbahagyta. Csak abban voltam biztos, hogy kíváncsiság ég a szemeimben, merthogy rengeteg kérdést fogalmazott az agyam, melyeket szerettem volna egyenesen az érintettől megkérdezni.
És mintha Bella mégiscsak tudna olvasni a gondolataimban, szélesre húzódott mosollyal válaszolt.
- Szerintem szolgálatkészen fogja megválaszolni a kérdéseidet.
Vajon hogy lehetne megkérdezni valakitől, hogy mi történt vele, mikor az illető éppenséggel majdnem 370 éves?
És ami igazán izgatott, vajon egyáltalán emlékszik azokra az időkre még? Azokra, amikor még ember volt? Ha az én esetemet néztem, már arra is nehezen emlékeztem, hogy mi történt tavaly… akkor hogyan lehetne 370 év messzeségébe visszaereszkedni?
Bella megragadta a karomat és visszavezetett a nappaliba. A nappali mögött volt Carlisle dolgozószobája. Bella bekopogott, majd miután Carlisle szabad utat engedett, beléptünk.
Tágas, halvány fényben derengő szoba fogadott. A falak élénk vörössége egy pillanatra elvakított, de gyorsan hozzászoktam annak ellenére is, hogy a ház egésze tulajdonképpen hófehér.
Carlisle ott ült egy íróasztal mögött a bejárati ajtóval szemben. Kedvesen mosolygott ránk.
Most, hogy már tudtam hány éves is valójában, próbáltam más szemmel méregetni őt, de minden alkalommal megtorpantam az alig 30 évesnek tűnő arcánál, melyen nem fogott az idő vasfoga. Egy perccel sem nézett ki idősebbnek egy átlag 30 év körüli férfinél, de akár 25-nek is simán elment. És mégis, mindez csupán a külcsín. Hiszen valahol belül 369 évnyi tapasztalat és emlék pihen, elképzelhetetlen mennyiségű bölcsesség.
- Mit mondtak Tanyaék? – kérdezte Bella.
Carlisle lerakta a kezében lévő papírköteget és összevonta szőke szemöldökét.
- Segíteni fognak, ha nem sikerül elkapnunk őt időben és elfajulna a helyzet – válaszolta kimért nyugalommal. – De nektek miben segíthetek?
Bella rám nézett. Nyilván nekem kellene most feltennem azokat a kérdéseket, de akkor hirtelen egy sem jutott eszembe.
- Csak arról van szó… - kezdtem, hangom bizonytalanul csengett, amit gyűlöltem. – Hogy Bella mesélt a múltadról. Elmondta, hogy milyen régen is születtél és hogyan változtál át.
Szünetet tartottam, hogy Carlisle kifejezhesse esetleges ellenszenvét azzal, hogy Bella az engedélye nélkül kotyogja ki az életét nekem, de ennek semmi nyomát nem mutatta. Sőt, egyenesen érdeklődés csillant a szemében, mintha ő is támogatná azt, hogy megossza velem a múltját. Talán összefogtak ellenem és így próbálnak elkedvetleníteni attól, hogy közéjük tartozzak…
- Sosem hittem a vámpírok és úgy általában a démonok létezésében – kezdte Carlisle. – Amikor ráeszméltem, hogy mivé váltam többféle módon próbáltam megölni magam, természetesen sikertelenül. Még a koplalással is próbálkoztam, és ezt hosszú ideig tudtam is tartani, aztán mikor megláttam egy vadat, rávetettem magam, és tulajdonképpen így döbbentem rá, hogy más módon is lehet élni. Így képes voltam elfogadni önmagam és utazgatni kezdtem. Nem maradhattam már Angliában, hiszen kezdett feltűnővé válni, hogy nem öregszem. Szerte Európában végeztem egyetemeket, aztán, mikor Olaszországban jártam, megismerkedtem három vámpírral és megdöbbenve tapasztaltam, hogy az Angliában látott vámpírokhoz képest mennyivel kifinomultabbak, civilizáltabbak és műveltebbek. Aro, Marcus és Caius… a Volturi néven emlegetik őket.
Carlisle a falra mutatott, melyen óriási festmény díszelgett. Három figurát ábrázolt. Valamiféle köpenyt viseltek, vöröses-feketés színűt, amely tökéletes harmóniában állt piros szemeikkel.
- Csodálkoztak azon, hogy ellent tudok állni az emberi vérnek. Egy ideig velük maradtam… próbáltak rávenni, hogy engedelmeskedjek a vámpír ösztönöknek, de én erősen kitartottam azon elhatározásom mellett, hogy embert soha nem fogok ölni és ezt sikerült is betartanom, a Volturi pedig egy idő után tiszteletben tartotta elhatározásomat.
Rövid szünetet tartott. Észre se vettem, hogy Bella megragadta a kezemet. Csak arra figyeltem fel, hogy erősen megszorítja. Talán ennyire kiült volna az arcomra a megsemmisülés?
- Két évszázad alatt váltam teljesen immunissá az emberi vér szagára. Azt azért nem mondom, hogy úgy viszonyulok a vérhez, ahogy az emberek – hiszen ők legtöbbször iszonyodnak tőle. De mára már teljesen közömbössé vált számomra. Ezért is tudok bármiféle kockázat nélkül egy sürgősségi ellátást végigcsinálni.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyamban. Jasper-től kölcsönvett szabadidőben aludtam, mivel hogy neki nem volt nagyon szüksége pizsamára.
Nehezen jött álom a szememre. Bella ott feküdt mellettem, de csak nemrég jött be – jól tudtam, hogy azért, mert nem akart visszatérni a délutáni dolgokhoz. Na nem mintha én ezek után tudtam volna maximálisan rá koncentrálni. Annyi minden járt a fejemben, Victoria, Carlisle, Charlie, Jacob… és úgy szólván az sem segített, hogy Bella ágyában feküdtem, ahol korábban még soha senki… legalábbis nem olyasvalaki, aki a családja lenne.
Nem tudom, mikor ébredtem fel legközelebb, de odakint még mindig koromsötét volt. Mellettem már nem volt ott Bella, de ezt csak onnan tudtam, hogy túlságosan melegem volt. Ahogy elnehezült pilláimat lassan kinyitottam, egyszerre tódult a fülembe valami ormótlan hangzavar. Távolról hallottam, talán lentről. A sok hang összekeveredett és egyetlen zavaros halmazzá vált, de annyit tisztán kiszűrtem, hogy Bellái is ott van közöttük.
A maradék álmosság nyomban kipárolgott a szememből. Felpattantam, és az ajtó felé botorkáltam. A koromsötétben nem láttam semmit, csupán a tárgyak sötét sziluettje adott némi támpontot a kiigazodásban. Feltéptem az ajtót és a folyosóról beszűrődő neonfény szinte megvakított. Rombusz alakú pázmák táncoltak a szemem előtt, de ezzel nem törődve szeltem a lépcsőfokokat.
Közben egyfolytában kérdéseket fogalmazott az agyam, és ahogy egyre lejjebb értem, a hangzavar úgy hágott tetőfokára.
Végül leértem a nappaliban és először nem láttam semmi furcsát.
Az összes Cullen ott állt a nappaliban, kivéve Emmett-et és Rosalie-t, akik talán most is Charlie-ra vigyáznak valahol. Mikor megtorpantam a lépcső tövében, és ők észrevettek, az arcukon láttam, hogy valami történt. Sorban végignéztem rajtuk, az arcukon döbbenet, egyedül Carlisle maradt higgadt.
Alice árulta el a dolgot. A fejét oldalra biggyesztette, kinézett az ablakon, a sötét éjszakába.
Ekkor vettem észre én is.
Az ablak előtt, a teraszon egy gigantikus farkas körvonalai rajzolódtak ki a haloványan pislákoló búra nélküli lámpa fényében. Szürke bundája csapzott és kócos volt, a szél meg-meglibbentette, de nem is a méretek voltak azok, melyek lesokkoltak.
Nem is a farkas volt az, amit először észrevettem.
Hanem a véres cafatokban lógó, emberi fejet, mely a szájából lógott alá.