The Immortal Heart

SZIASZTOK! TUDOM, HOGY NAGYON-NAGYON RÉGEN VOLT ÚJ RÉSZ, DE VÉGRE VALAHÁRA ITT VAN, ÍME!! REMÉLEM VANNAK OLYANOK, AKIK TUDTAK VÁRNI ÉS NEM HAGYTAK EL. EZUTÁN RENDSZERESEN LESZNEK FRISS RÉSZEK, MINIMUM HETI EGY. NEM EGÉSZ NYÁRON, MIVEL DOLGOZNOM KELL MAJD, DE EGY IDEIG BIZTOSAN. MAJD RENDSZERESEN KIÍROM, HOGY MIKOR VÁRHATÓ ÚJ RÉSZ.
MÉGEGYSZER ELNÉZÉST, HOGY ILYEN SOKÁIG NEM JÖTTEM FRISS EPIZÓDDAL, DE AZ ISKOLA MINDEN IDŐMET ELVETTE.
DE NEM HEBEGEK TOVÁBB! ENJOY!


******************************************ÚJ RÉSZ*************************************

22. Kikötő a szemerkélő esőben

Mikor Bella mesélt a vérfarkasokról, egyszerű volt elképzelni. Ott voltak a filmalapok és hagyományos farkasok, amik megkönnyítették a képzelőerőm munkáját.
De most, mintha egy bugyuta horrorfilmbe csöppentem volna, ahol gyilkos, gigantikus farkasok irtják a népességet. És nem csak azért, mert ádáz tekintete gyilkos mámorral égett a terasz fátyolos fényében, hanem mert egy emberi fejet tartott tűhegyes fogai között. Hőn reméltem, hogy ez csak valami Cullen-féle beavatási szertartás és már-már én kezdtem magam hülyén érezni, hogy azt hiszem, valódi fej az odakint egy hús-vér farkas társaságában, csakhogy a Cullen család arca szavak nélkül is mindent elárult.
A valóság belém csapódott, mint egy robogó kamion és rémülten bámultam először Bellára, majd sorban az összes jelenlévő családtagra. Egyikük sem nézett rám, őket is ugyanannyira sokkolhatta a látvány, mint engem. A fejemben ordítottam, hogy egyedül csak nekem van itt létjogosultságom pánikba esni, hiszen én vagyok az egyetlen nem-halott ebben a házban, aki holttestet maximum a Helyszínelőkben látott. Aztán elszámoltam tízig, de a rémület továbbra is ott motoszkált az agyam peremén és jeges verítékbe burkolt.
Hajszál híján átharaptam a saját számat, ahogy jobban szemügyre vettem az emberi fejet… mert, hogy furcsa mód nem volt véres, ahogy azt először hittem. Az éjszaka sötét árnyékokat vetített a farkasra és áldozatára és talán emiatt hittem azt, hogy a fej csupa vér. Vagy csak a rémület keltett bennem hamis képeket. De ahogy egyre jobban kirajzolódtak a vonások, döbbenetes felismerés suhant át rajtam: az ott nem ember.
Hanem vámpír.
Igen.
Egyre biztosabb lettem benne, a vonások, a bőrszín mind-mind engem igazolt. És nyilvánvalóan utoljára jöttem erre rá a szobában.
Carlisle homlokán az aggodalom mély barázdák formájában öltött testet, mellette Esme, akinek szépséges arcát most ugyanolyan döbbenet keretezte, akárcsak az enyémet. Apropó, döbbenet, félelem… Próbáltam semleges higgadtságba rendezni a vonásaimat, de nem tudtam nem a farkasra nézni, akivel ekkor összekapcsolódott a pillantásunk.
Hátrahőköltem. Úgy éreztem, mintha ismerném őt, mintha találkoztunk volna már… azok a szemek! Én ismerem azt a tekintetet! Erőlködtem, hogy előkaparjam az agyam mélyéről az ismerős szempár tulajdonosát, de minden alkalommal megtorpantam az elvakult, fékevesztett farkas-tekinteten. Gyorsan lesütöttem a szemem, mint egy zavart tinilány, mert úgy éreztem a vesémbe lát. Furcsa érzés volt, de mintha tényleg láttam már volna valahol, mintha tényleg ismerném őt…
A csend üvöltött a nappaliban.
A szemem sarkából Bellára sandítottam, akinek homlokán ott csüngött az aggodalom komikus térképe, csakúgy mint Carlisle-én. Próbáltam értelmet keresni a történtekben, próbáltam összerakni a kirakós játékot, mely talán egyértelmű mindenki számára, csak én vagyok megint az, aki fényévekre van lemaradva a megoldástól. És emellett próbáltam nem pánikba esni. Erre volt most legkevésbé szüksége itt mindenkinek.
Aztán történt valami.
A következő, amire figyelmes lettem, hogy nem volt többé farkas a teraszon.
Farkas nem.
Csak egy meztelen, rézbőrű tinédzser lány.
És a vámpír feje, mely ott billegett a terasz kövén, a lába mellett.
Leah.
Hát persze! Tudtam, hogy ismerem azt a tekintet, de egészen idáig halovány emlékképnek tűnt csupán az agyam távoli szegletén. És abban a pillanatban más dolgok hasítottak belém éles barázdákat. Leah, vérfarkas lett. Leah meztelenül áll egy kivilágított teraszon és mindenki őt bámulja. Leah letépte egy vámpír fejét. Mi jöhet még ezután?
A szemei voltak az egyetlenek, melyek farkas-mivoltára emlékeztettek. A vérfarkasból nem maradt semmi benne. Tökéletes ellentéte volt egy farkasnak és mégis iszonyatosan hasonlított rá. Egyszerre volt ijesztő és hihetetlen. A hideg futkosott a hátamon a látottaktól.
Tekintetünk összekapcsolódott. Próbáltam megfejteni, hogy mit látok benne, de minden értelmetlen volt. A testtartása megtartotta azt az dühödt ívet, a szemei viszont kétségbeesésről és keserűségről árulkodtak. Nem láttam benne szégyenérzetet a meztelensége miatt, de talán még nem fogta fel, hogy mi történt.
Ahogyan én sem.
Mindez egy pillanat alatt zajlott le és még mielőtt bárki jobban szemügyre vehette volna őt, eltűnt a sötétségben. A vámpír feje azonban ott maradt tökéletes reflektorfényben.
Leah távozásával, mintha valami megkönnyebbült és feloldódott volna, merthogy a testtartások ellazultak és feszültség érezhetően lecsillapodott. De talán csak a felszínen. Ott bent még sok kimondatlan kérdés lappangott.
Lejátszottam a fejemben újra és újra, mint egy régi filmet valami recsegős szalagon, de minduntalan megakadtam a farkasból előbukkanó Leah szürreális alakján. Tudtam, hogy léteznek vérfarkasok, Bella már kellően felvilágosított erről, de élőben látni egészen más volt. Ilyen látványra egész egyszerűen nem lehetett felkészülni és most úgy égette a képzelőerőmet, mint egy lángra lobbantott papírgombóc.
Hideg szellő karistolta a mellkasomat.
Felkaptam a fejemet, láttam, hogy Carlisle elhúzta a teraszajtót és kilépett a csípős éjszakába. Lehelete párafelhőként függött a levegőben, ahogy lehajolt a fej mellé.
Hideg kéz érintette a vállamat. Oldalra néztem, Bella fekete szemei visszarántottak a nem túl régi emlékekből.
- Ezt nem kellene látnod, menj vissza a szobámba – hangja nem volt parancsoló vagy fellengzős, inkább amolyan vihar előtti csend. Arcizmait próbálta semleges nyugalomba rendezni, de láttam a mögötte húzódó feszültséget, mely úgy ütött át a higgadtság álarcán, mint egy domborműre tapadó lepel – láttam az éleket, de csak egy színtelen fehér maszkba ágyazva.
Ujjaival megérintette az államat, én pedig a tenyerébe temettem az arcomat. Hűvös érintése lecsillapította felborzolt idegszálaimat, szinte éreztem, ahogy végigszáguld rajtam az önuralom tompa érzése. Nem tudtam, mit reagálják, így inkább nem is mondtam semmit. Azt se tudtam, mi lehetne a legmegfelelőbb válasz ebben a helyzetben. Már ha létezik megfelelő válasz.
Egy pillanatig olyan volt, mintha magunkra hagytak volna a nappaliban. Talán még a villanyt is lekapcsolták és teljes sötétségben álltunk csak mi ketten. Minden és mindenki elhalványult körülöttünk, mintha Leah-val együtt elfutottak volna egy másik világba. Aztán minden fokozatosan visszaszivárgott a tudatomba, szépen lassan. Újra világos lett, bár a villanyt sosem kapcsolták le. Körvonalazódtak a falak, a bútorok és végül a személyek. Megint ott álltunk a nappaliban és ugyanazok a gondok telepedtek vissza ránk. De legalább egy pillanatig éreztem, milyen az önfeledt gondtalanság. Elvesztem a fagy tengerében, és a meleg világában születtem újjá, ahogy Bella ujjai elhagyták az arcomat. Azonnal kevesebbnek éreztem magam.
Carlisle ideges köröket rótt a nappaliban, miközben Alice-nak válaszolta meg a kérdését, vagy reagált valami ötletére. Elkaptam Jasper pillantását, de aztán ő azonnal megszakította a szemkontaktust és a semmibe meredt. Talán kezdett szomjas lenni. Tényleg sajnáltam, főleg ebben a helyzetben…
Rosalie unott fejjel bámult maga elé, miközben kecsesen keresztbe vetett lábakkal ült a kanapén, oldalán Emmett-tel. Ezúttal nem bujkált az a csintalan vigyor a szája szélén. Mikor Rosalie észrevette, hogy őket figyelem, összevont szemöldökkel, jégcsaptekintettel állta a pillantásomat, amit aztán persze én nem bírtam fenntartani. Láttam rajta, hogy mennyire megvet azért, mert ekkora bajba sodortam a családját és felborítottam a szépen berendezett életüket. Nem akartam, hogy az önostorozás megint eluralkodjon rajtam, ezért inkább gyorsan próbáltam elviselhető formára fazonírozni a gondolataimat.
Apropó Rosalie, Emmett? Nekik nem Charlie-ra kéne vigyázniuk? Az előbb még itt sem voltak… vagy csak nem láttam őket…

Bella megragadta a kezemet és az emelet felé taszigált. A lábaim önkéntelenül mozogtak, nem tudtam ellenkezni.
- Charlie La Pushra ment este tíz körül, munka után, valaki születésnapját ünnepelni. Ott marad éjjelre Sue-nál. Mi ott már nem vigyázhatnánk rá. De bízhatsz a farkasokban – válaszolta meg a fel sem tett kérdéseimet és én megkönnyebbültem.
Már majdnem felértünk az első emeletre, amikor az erős motoszkálást meghallottuk lentről. Bella nyilván már előbb kiszúrta az idegen jövevény gondolatait, ezért is lepett meg a hirtelen megtorpanása. Figyeltem az arcát, és belerándultam, mikor láttam a szemében felszikrázni az aggodalmat. Elengedte a kezemet és visszarohant a nappaliba, de olyan gyorsan, hogy én még mindig az arca helyét fürkésztem a levegőben, mikor ő már egy ideje lent volt.
Követtem őt, odalent pedig a Cullenek tekintetét.
A terasz túlsó végén egy sötét alak körvonalai rajzolódtak ki a nappaliból kiszűrődő sápadt fényben. A család nem lendült támadó állásba, az arcukon sem láttam ellenséges kicsengést, kivéve talán Belláén, tehát nem Victoria és a csapata lehetett az. Figyeltem, ahogy egyre közelebb araszol a teraszajtóhoz és úgy vált egyre kivehetőbbé az arca, az alakja…
Aztán beért a erkély mozgásérzékelő lámpájának hatókörébe, és az nyomban felpattant, teljes díszkivilágítást nyújtva számunkra.
Leah volt az. Megint. Ezúttal azonban nyakig felöltözve.
Meglepett, hogy vissza mert jönni azok után, ahogyan bemutatkozott a vámpír család előtt. Na nem mintha nagyon ismerném őt, de az azért világosan lerítt róla, hogy eléggé szégyenlős. Mondjuk az egy másik dolog, hogy ki előtt. Jobban átgondolva, nem úgy tűnt, mint aki nagyon ad a vámpírok véleményére. Talán nem is érezte megalázónak pucéran mutatkozni a vámpírok előtt.
A szemei mintha az enyémet keresték volna, végigpásztázták a helységet és mikor rátaláltak az enyémre, meg is állapodtak ott. Furcsa, feszítő érzés lett úrrá rajtam a pillantásától. Mintha… belém látna, egyenesen a tudatom legmélyére. Mintha hívogatna, mintha üzenni akarna, hogy én nem vagyok ide való. Igen. Nyilván ezt akarta tudatni velem. Mindig is gyűlölte a vámpírokat, engem pedig le akart beszélni Belláról. Nyilván nem ő lesz kapcsolatunk szószólója.
Éreztem a Cullen-ek fürkésző pillantását a végtagjaimon, ahogyan a szemkontaktusunkat figyelték. Aztán én véget vetettem ennek a tragikomédiának és karba font kézzel lesütöttem a szememet.
Hallottam, ahogy Leah a teraszajtón kopogtat. Miért akar belépni a viperafészekbe?
Nem néztem fel, de hallottam, ahogy valaki odamegy és elhúzza az üvegajtót. Ekkor azonban kíváncsi lettem Leah viselkedésére ősi ellenségeinek birtokán, így keresztülnyomakodtam a nappalin, hogy le ne maradjak semmiről.
Ő nem lépett be. Nem láttam rajta semmi árnyalt védekezést, tartózkodást, még csak a szemében sem csillogott azaz ádáz gyűlölet, melyet minden egyes alkalommal látni véltem, amikor róluk beszélt. Talán csak uralkodik magán, nehogy gyengének és esetlennek tűnjön? De annak meg mi értelme lenne?
Mikor már egyértelművé vált, hogy nem fog beljebb lépni, Carlisle előrelépett egyet és alig hallhatóan szippantott egyet a beáramló hideg, éjszakai levegőből.
- Minek köszönhetjük a látogatásodat ilyen későn kedves Leah? – hangjában nem volt semmi vádló, mégis úgy csapott bele az üvöltő csöndbe, mint egy ostor.
Csak bámultam őt, jeges gondolatokat szerettem volna, de mind sistergett. Rossz érzésem volt és ez nem hagyott nyugodni. Furcsán magabiztosnak tűnt, amitől én esetlennek és védtelennek éreztem magam. Nem akartam, hogy azt higgye, vele szemben egy törékeny porcelán vagyok… ami sajnos nagyon is fedte a valóságot…
- Beszélnünk kell – hihetetlen, hogy ebbe a két szóba mennyi undok fér. – De nem itt.
- Miről és miért nem itt? – kérdezte azonnal Bella. Kőkemény hangja hallatán az egész emésztőrendszerem mogyoróvá rándult össze.
Leah kerülte Bella pillantását, Carlisle-nak válaszolt. Furcsa, de ő nem is tudta, hogy Bella igazából már mindent tud, ami a fejében jár és most mégis úgy tett, mintha világos lenne számára.
- A többi farkas vár titeket innen 3 mérföldre, a folyó leágazásánál. Induljatok. Most – semmi parancsoló tónus nem volt érezhető a hangjában, de pont ez a kíméletlen mérséklet rémisztett meg engem. Leah vad és csapodár természetével tökéletes ellentétben állt, pedig most itt állt szemtől szemben velük, régebben pedig már akkor felhúzta magát, mikor csak beszélt róluk. Talán a vérfarkas-léthez hidegvérűség és racionalitás is társul. Más magyarázatot kizártnak tartottam. Viszont, nyilvánvalóan én voltam az egyetlen, aki nyugtalankodott Leah magatartása miatt, hiszen én ismertem egyedül a Cullenekkel szembeni előítéleteit és reagálási módozatait. Talán csak paranoiás vagyok.
A Cullenek egy lépést sem mozdultak Leah szavaira.
- Amíg nem tudjuk miről van szó, addig nem megyünk sehova – jegyezte meg Alice, akinek szépen szerkesztett szemöldöke halovány ráncba futott össze. Összenézett Bellával.
Bella…
Összeszűkölt szemekkel koncentrált, fókuszált… pont úgy, ahogy az én esetemben tett annak idején, mikor először találkoztunk. Zavartság ült ki szépséges arcára, mintha nehézségekbe ütközne számára a gondolatolvasás. Pedig Leah gondolait már volt alkalma néhányszor látni, és akkor nem ilyen volt a reakciója… Talán csak valami furcsát hallhat odabentről, vagy valami nyugtalanító rosszhírt. Vagy arra gyanakszik, hogy szándékosan meg akarja téveszteni csapongó gondolataival… mert időközben megtudta, hogy mi a képessége.
- Természetesen Victoriáról.
Mindenki várta a további magyarázatot, de nem mondott többet.
- Részletesebben? Sikerült levadásznotok? Egyáltalán miért ölted meg Riley-t? – hadarta a kérdéseit Bella. – Ne kelljen mindent kihúzni belőled. Beszélj már!
Carlisle és Esme ekkor vette észre Bella dühös zavarodottságát és aggodalmasan összenéztek. Carlisle keresztbe font karokkal, hűvös tekintettel figyelte Bellát, majd Leah-t felváltva… Valami nem volt rendben. Valami nagyon nem volt rendben és megint én vagyok az, aki utoljára fogja megtudni a dolgokat.
- Nincs sok időnk, azért nem mondok most semmit! Mindent el fogunk magyarázni a többiekkel!
- Jöjjenek ők ide! – ajánlotta Carlisle.
Leah mintha kifulladt volna az érvekből, de aztán szólásra nyitotta a száját.
- Nem tudnak… a halottak ott vannak.
Éles hasítást éreztem a mellkasomban, mintha egy részem egyszerűen eltört volna.
- Milyen halottak? – kérdezte színtelen hangon Alice, lebiggyesztett ajkakkal.
Alice…
Bella…
Mi folyik itt?
Alice-nak látnia kellene, tudnia kellene a halottakról, sőt minden egyes mozzanatról, amely ma éjjel történt és most az ő arcán is ott láttam azt a félreérthetetlen tudatlanságot, mintha fátyol fedné a tekintetét. A vérfarkasok miért akarnak most találkozni a vámpírokkal? Ő ezt miért nem tudja, hiszen már eldöntötték?
És Bella?
Ugyanaz a kihalt sötétség. Bárcsak oldalról láttam, de ismertem már eléggé ahhoz, hogy lássam rajta: valami nincs rendben.
És én miért érzem úgy, mintha valami mardosná a szívemet belülről? Hamarosan megkaptam a választ.
- A vámpírok és vérfarkasok… és emberek… a falka elkapta Victoriáékat vadászat közben és összecsaptak. Nem sokan maradtak.

A szavak ragacsosak és nyúlósak voltak, de elég erősek ahhoz, hogy lebénítsanak. A farkasok nem álltak hozzám közel érzelmileg, de elegendő volt számomra egyetlen szó ebben a két a mondatban, hogy minden erőm párafelhőként szálljon el belőlem.
Vadászat.
Nem akartam megkérdezni, de muszáj volt. Nem akartam tudni, mi ad magyarázatot Leah viselkedésére és mégis egy hang hiú reményekkel táplált, hogy minden rendben lesz. Nem akartam, hogy kíméljen, mert tudni akartam végre. Teljes szívemből gyűlölni akartam Victoriát és most itt volt a lehetőség.
- Kit vadásztak le? – fojtott hangon kérdeztem és a válasz ott lógott a fejem felett, mint a hóhér kötele.
A szívem rémülten kalimpált a sírás ott lógott a torkom hátulján, a kezem parányit reszketett.
Leah-nak nem kellett válaszolnia, hogy tudjam, kit veszítettem el.
- Edward, nagyon sajnálom… mi mindent megtettünk… de rengeteg vért veszített…
- Nem – csak ennyit mondtam, mielőtt összerogytak alattam a lábaim.
Hangom színtelen és érzelemmentes és még hallottam, mielőtt minden elsötétült volna. De nem veszítettem el az eszméletemet. Végig magamnál voltam. Teljesen éber álomban. Láttam Bella arcát. Láttam, ahogy felém hajol, éreztem kezének szelíd érintését az arcomon. Láttam Carlisle-t, Esmét és Alice-t felém tornyosulni. Mozgott a szájuk, de nem értettem a szavakat. Figyeltem a nappaliban függő csillárt, ahogyan összekoccannak a kristályok a beáramló szélben. Addig figyeltem, míg fénypázmák ragyogtak fel a szemem előtt.
Bella…
Felültem. Nem én irányítottam a testemet, éreztem, hogy felsegítenek. Lassan talpra álltam. Szavakat formáltak az ajkaim, érthetetlen szavakat számomra, de a többiek megértették. Mindenki értette, hogy azt akarom mondani, nem kell segítség, jól vagyok. Ennek ellenére ott éreztem a hátamon a hűvös kezek érintését.
Bella karomnál fogva a kanapéhoz cipelt. Gyengéden lenyomott és leült mellém.
Nem sírtam. Nem tomboltam. Ültem és néztem a semmibe. Még csak nem is pislogtam.
Miért nem érzek az ég világon semmit?
Miért nem tudok egyetlen könnycseppet sem ejteni?
Az előbb úgy éreztem, a sírás fojtogat, de most mintha lenyeltem volna minden keserűséggel együtt. Aztán megéreztem. Egyre jobban, egyre erősebben szakadt fel bennem valami, amiről azt hittem, már örökre megszűnt. Valami, amit Bella gyógyított be. Most újra vérezni kezdett a seb. Megállíthatatlanul, vigasztalhatatlanul.
Hallottam hangokat. Carlisle, Alice, Esme… és a többiek Leah-val beszéltek a részletekről. De minek tudni a részleteket? Az már nem fog segíteni rajta… nem fogja feléleszteni Charlie-t.
Bella átölelt.
Ekkor már sírtam. A könnyek hályogként fedték el a szememet.
Bella…
Az én kikötőm a szemerkélő esőben.


*


Nem tudom, mennyi idő telhetett el azóta, hogy ott feküdtem Bella ágyán és bámultam az ablakról lefolyó esőcseppeket. Odakint már szürkület volt. Az idő nem számított… csak a fájdalom és a gyász.
Túl voltam egy kiboruláson és egy sírórohamon. Nem akartam, hogy így lássanak, de csak jött és nem tudtam visszatartani. Kitört bennem a vulkán és elöntött a láva. Égetett. Iszonyúan. És akkor már az sem számított, hogy Bella családja és Leah előtt milyen helyzetbe hozom magam.
Úgy éreztem, a hisztéria peremén billegek és csak Bella tart vissza attól, hogy végleg elveszítsem önmagam. Ő volt az egyetlen, aki egyben tartott. Ha nem lenne… már szétestem volna. Nem most, még korábban.
Ott feküdt velem az ágyon, a kezemet fogta, és átölelt. Tudtam, hogy ugyanúgy fáj neki, mint ahogy nekem. Pontosan ugyanazt érzi amit én. És nem azért, mert annyira imádta Charlie-t, hanem mert így lát engem.
De valamit nem tudhatott. Hogy most jobb. Jobb, mint annak idején, mielőtt megismertem volna. Annyi erőt adott, hogy tovább küzdjek. Most nem fogok elveszni. De attól még fájt.
Charlie… ő adta nekem Bellát.
Átgondoltam a kapcsolatunkat. Sosem volt túl szoros. Ritkán láttam. Talán háromévente egyszer. Gyerekkoromban néha jött hozzánk látogatóba, azt hiszem egyszer mi is voltunk itt, Forks-ban. De a kapcsolatunk kimerült a „Helló, szia, hogy vagy, hogy megy a suli” kérdésekben. Emlékszem egyszer, hármasban, apám én és Charlie, elmentünk egy baseball meccsre. Talán ötéves lehettem. Apám állandóan üzleti ügyekben telefonált, így Charlie-val kettesben néztük a meccset. Azt mondta, a szüleim büszkék lehetnek rám. Csak azt nem tudom, mire mondta ezt.
Nem mondanám, hogy közelebb kerültünk egymáshoz, amióta ideköltöztem. Gyakrabban találkozunk, de mivel ő sem egy beszédes ember és az utóbbi időben én sem vagyok az, egyikünk sem tett azért, hogy jobban megismerjük egymást. Bűntudatgombóc megduzzadt a gyomrom mélyén. Charlie-t úgy engedtem el, hogy meg sem próbáltam közel engedni magamhoz… hogy csak nyafogtam, mikor közeledni akart… hogy nem engedtem neki, hogy apám helyett apám legyen. Vagy legalábbis jobb apám, mint a sajátom.
Pedig ő próbálkozott. Láttam rajta, hogy igyekszik megfelelni a követelményeknek. Hirtelen kapta ezt a szerepet, ráadásul egyből egy depressziós tinédzsert sózott rá a sors. Senki sem tudta volna jobban megoldani. Én pedig csak hárítottam, csak undokoskodtam és semmi sem kellett. Most pedig már késő. Ismét árva vagyok.
Kicsinyes voltam, pitiáner, ráadásul borsóagyú.
Szembe akartam fordulni Bellával, de a sok fekvéstől elgémberedett, fájdalmas gerincem momentán nem annyira egy gyöngysorra, mint inkább egy rozsdás bicikliláncra emlékeztetett.
De azért sikerült. A szemem száraz volt és fájt a pislogás, de nem akartam nem őt nézni.
- Hogy vagy? – kérdezte, és hangja belepte az egész helységet.
Egy pillanatig kételkedtem benne, hogy meg tudok szólalni, de azért sikerült.
- Nem tudom elhinni – hangom rekedt volt és száraz. – El sem búcsúztam…
Mikor ez eszembe jutott, a bűntudatgombóc megint nőtt egy méretet.
Bella megszorította a kezemet, mintha a puszta érintésével tompítani tudná a szavak eltökéltségét. De ez most nem ment. Még neki sem.
- Charlie tudta, hogy szereted. És hogy hálás vagy neki.
- Ha én nem költözöm hozzá, még mindig élne... – ellenkeztem erőtlen hangon.
Lenyeltem a sírógörcsöt.
Láttam, ahogy Bella szeme elsiklik felettem, ki az ablakon. Mintha valami olyat látna, aminek nincs ott a helye. Nem tűnt úgy, mintha veszélyt észlelne, csak valami furcsát… Megfordultam volna, hogy én is lássam, de nem volt szükség rá. Erős fénysugarak hatoltak át a szobán és olyan erős fénybe vonták, amilyet Forksban még sosem tapasztaltam. Minden tárgy csillogott a reggeli napfényben, de nem csak a tárgyak… Bella haja, majd minden testrésze, melyet nem fedett ruha.
Éreztem, ahogy elkerekedik a szemem, majd azonnal hunyorognom kellett, mert Bella bőre ezernyi gyémántként kezdett el csillogni. Egyszerűen nem hittem a szememnek. Felültem és tátott szájjal figyeltem a jelenséget. Ő is felült. Halovány mosoly bujkált a száján.
Már mondta, hogy milyen hatása van a napfénynek a vámpírokra, de látni még nem láttam. Hallani és látni azonban teljesen más – egyszerűen szívszaggatóan gyönyörű volt, leírhatatlan.
A ragyogás egyre erősödött, ahogyan egyre több napfény hatolt be a hatalmas ablakokon át. Az esőfelhők szép lassan teljesen elvonultak és Forksra világosság borult, talán hónapok óta először. Annyira éles fénybe vonta a szobát Bella bőre, hogy minden mást elhomályosított körülöttem. Úgy éreztem, ez a jelenség nem csak a szememnek csodaszép látvány, hanem mintha a lelkemet is simogatná. Mintha körbefonná a tátongó űrt…
- Ez… hihetetlen – mondtam, mikor megtaláltam végre a hangomat.
Bella arca megkomolyodott. Lehunyta a szemeit, majd hirtelen felpattant és máris az ablaknál termett. Lenyomott egy gombot és minden ablakon egyszerre elkezdett leereszkedni egy bambusznád redőny. Mivel tulajdonképpen az egész szoba csak ablakokból állt, hamar újra sötétség borult a szobára.
- Ne haragudj, tudom, hogy emberként szükséged van a napfényre, de kiszúrhat… bárki.
Felkapcsolta a villanyokat.
- Hol vannak a többiek? – kérdeztem, mikor eszembe jutott, hogy mióta feljöttünk ide, tulajdonképpen nem is tudok arról, mi történik egy másik világban.
Bella sötét szemöldöke még magasabbra kúszott.
- Elmentek Leah-val. Körülbelül két órája.
- De a csatának már vége, nem? Victoria hallott?! – nem tudtam, hogy az utolsó mondatot kérdésnek, vagy kijelentésnek szánom e, ezért csak kicsit emeltem meg a hangsúlyt.
Bella lesütötte a szemét és a blúza szélét babrálta. Nem stimmelt valami. Még mindig nem.
- Nem tudom. Carlisle-ék nem hívnak. Én tízpercenként hívom őket, és megegyeztünk, hogy folyamatos telefonos kapcsolatban maradunk, de amióta elmentek, semmi hír róluk. Aggódom.
- Mi? Az hogy lehet?
Nem tudtam összetartani a gondolataimat. Néztem Bella álomszép arcát, láttam rajta, hogy az aggodalma nem alaptalan és minden olyan szürreálisnak tűnt. Tegnap még csak üldöztek minket, ma meg már… halottunk is van.
- Edward, nem tudom mi folyik odakint – felnézett, szemei csillogtak. Ha nem vámpír lenne, már sírna.
Ó, én hülye önző!
Bella mellé telepedtem az ágyra és átöleltem a vállát. A bűntudatgombóc pedig csak nőtt és nőtt. Erről is én tehetek. Én öltem meg Charlie-t és most Bella családja is veszélybe került. És nem mehet a segítségükre, mert az én szegény lelkemet kell pátyolgatnia.
- Menjünk! – pattantam fel.
- Mi? Nem! – csattant a válasz és Bella a karomat megragadva visszahúzott az ágyra.
- Nem ülhetünk itt tétlenül, miközben… miközben… ki tudja, mi folyik odakint?! Így is már túl sok mindent veszítettünk el miattam!
- Miattad?! De jó ég Edward! Nehogy ezért is magadat hibáztasd!
Egy ideig farkasszemet néztünk. Szemében eltökéltség csillogott, de tudtam, hogy az enyémben is. Nem akartam többé esetlen és gyenge ember lenni, akit a széltől is óvni kell. Nem akartam, hogy miattam kelljen még több embernek, vámpírnak, vagy vérfarkasnak meghalnia. Elég volt.
- Már mondtam neked, hogy ez rólam és Victoriáról szól. Ha te nem lennél, akkor is bosszút akarna állni rajtam.
- De azért valljuk be, nagyon megkönnyítem a dolgát.
Egy pillanatig úgy tűnt, Bella hallgatása megerősíti az imént mondottakat. Tudtam, hogy ő is így gondolja, hogy emberi halandóságom sok mindent megnehezít, de ezt sosem mondaná ki. Inkább ráharapott az alsó ajkára és lesütötte a szemét.
- Felejtsd el, hogy ki teszed a lábadat a házból. Itt biztonságban vagy velem. Nem teszlek ki veszélynek, azok után, hogy… - elcsuklott a hangja és nem folytatta.
Tudtam mit akart mondani és azt hiszem jobb is, hogy nem mondta ki.
Viszont azt is be kellett látnom, hogy értelmetlen vele vitatkoznom. Úgysem fog belemenni abba, hogy mi is Carlisle-ék után menjünk. Abban túl sok volt a kockázat és Victoria, ha még él, ezt biztosan kihasználná. Talán pont ez a célja…
Gyorsan elhessegettem a negatív gondolatokat. Minden rendben van velük…
Akkor Bella miért aggódott annyira?
Tett még egy kísérletet arra, hogy elérje őket telefonon, de csak azaz átkozott csörgés, majd a hangposta válaszolt.
- Ez fura… - nyomta ki a telefonját Bella. – Valami nem stimmel… itt valami nagyon nem…
- Talán nincs lefedettség ott, ahova mentek – jutott eszembe egy magyarázat.
Bella egy pillanatra elgondolkodott.
- Nem… azon a helyen, amit Leah mondott, van térerő. Jártunk már ott… arra megy 89-es út.
Elkezdett köröket róni a szobában, miközben gondolkozott. Kicsit gyorsabban, mint az emberi tempó, így hamar beleszédültem a nézésébe. Gyorsan elkaptam a tekintetem.
- Nem csak az a furcsa, hogy Carlisle nem veszi fel, de Alice se és a többiek sem. Hmm… talán tényleg a lefedettséggel van a baj… valami hálózati hiba.
Tudtam, hogy csak próbálja megnyugtatni magát és engem… ő maga ezt nem hitte el. És már én is egyre kevésbé.
Bella hirtelen torpant meg, szemeiben kétségbeesés tükröződött. Az aggodalom mély barázdákat szántott a homlokán. Még sosem láttam őt így. Éreztem, hogy ennél többről van szó.
- Edward, nem ez az egyetlen dolog, ami nyugtalanít… - a szavakat olyan gyorsan hadarta, hogy nagyon figyelnem kellett, hogy mindent értsek. – Leah… amikor itt volt… nem tudtam olvasni a gondolataiban.
- Tessék? – hangom élesebb volt, mint vártam. Éreztem, ahogy a döbbenet éles vonalakat rajzol a halántékomon. – De hogyhogy? Ez eddig nem volt probléma, minden rendben volt.
- Nem tudom, fogalmam sincs, Carlisle se tudja, miért nem. Vagyis van egy sejtésem… mivel Alice sem látja a vérfarkasokat, ezért lehet, hogy emiatt én sem tudom olvasni a gondolataikat… de ezt semmi nem támasztja alá tekintve, hogy Jacob és a többiek gondolataiba akadálytalanul bele tudtam látni. Eddig egyedül a te gondolataid jelentettek korlátot számomra, és azt hittem te leszel az egyetlen. De ez most megdöbbentett.
Ahogy engem is. Bella elsősorban azért figyelt fel rám, mert előtte rejtélyek maradtak a gondolataim, de most, hogy Leah-ra is hasonlóan immunis a képessége… már nem vagyok egyedi számára.
És az önzőségemre vall, hogy egyből ezek a gondolatok jutottak eszembe, ahelyett mélyebb értelmet keresnék bennük. Leah gondolatai eddig nyílt lapok voltak Bella számára, most pedig hirtelen már semmi…
- Talán nem gondolt semmire – mondtam az első dolgot, ami eszembe jutott. Pont olyan hülyeség volt, mint ahogyan hangzott.
Bella szemöldöke szinte katapultált a homlokáról.
- Mindenki gondol valamire.
- Talán ott és akkor ő nem – fontam tovább a dolgot.
- Nem, nem Edward, te ezt nem tudhatod, hogyan működik. Amiről beszélsz, azt a fejedben elképzeled. Az ő fejében pedig nem volt semmi az összecsapásról. De másról sem. Ha valaki mégsem képzeli el azt, amiről beszél, attól még a kimondott szavak ott vannak. De azok sem voltak. És bárcsak velem lenne baj, de nem. Alice! Alice nem látta előre ezt a dolgot. Ami persze érthető valamilyen szinten, hiszen nem előre eltervezett döntéseken alapult a csata, de Victoriára nem tudott ráhangolódni. Egyszerűen semmit sem látott vele kapcsolatban. És nem csak Victoriára igazából. A képessége szinte teljesen elhagyta néhány órája. Előtte minden rendben volt… aztán egyszer csak megszűntek a látomások.
- Mi? De az hogy lehet?
Tudtam, hogy feleslegesen kérdezek, mert nem fog tudni válaszolni.
- Gondolod… gondolod, hogy Victoria keze van a dologban?
Képtelenségnek tűnt, hiszen Victoria nem tudhatott a képességeikről. Ami persze azóta változhatott. Valahogy megtudta – nem kizárt. De mégis hogy lenne képes ilyen messziről, egyszerűen kikapcsolni a képességeket?!
- Az én képességem csak Leah-n és rajtad nem működik, a többieket ugyanúgy hallottam.
Nem tudtam okosat mondani. Annyira új voltam még ebben a világban, annyira nem ismertem még a dolgokat, hogy ez fele annyira sem aggasztott, mint Bellát.
A következő fél órában Bella tovább próbálkozott a telefonálással, eredménytelenül. Aztán hozott nekem reggelit, de olyan száraz volt a torkom, mint a sivatag. És az a nagy bűntudatgombóc a gyomrom mélyén nem is engedte, hogy bármit lenyeljek. Charlie emléke ott lógott a fejem felett és nem engedett el. És nem is fog.
Bella, ha éppen nem hívással próbálkozott, csendesen üldögélt a szoba egyik fotelében és lehunyt szemmel gondolkozott. Én nem tudtam aludni, így inkább őt figyeltem. Kíváncsi voltam, mit csinál ilyenkor. Üres elmével meditál vagy folyamatosan jár az agya és gondolkozik?
Talán egy újabb fél óra vagy még több telhetett el így, amikor hirtelen felpattantak a szemhéjai. A mozdulattól majdnem lefejeltem az ágytámlát. Abban a pillanatban felugrott és vámpír gyorsaságával az ajtónál termett. Olyan volt, mintha védeni akarná, aztán rájöttem, hogy csak fülel.
- Mi az? – kérdeztem reszelős hangon.
- Csssss…. – csitított le egyik kezét feltartva. – Valaki jött – suttogta alig hallhatóan.
- Talán csak Carlisle-ék – érveltem, miközben a szívem vadul kalimpálni kezdett a mellkasomban.
Bella megdermedt, én pedig feszült csendben próbáltam meghallani azt, amit ő is. Először semmi mozgolódást nem hallottam, aztán valami hangos nyekergés, majd puffanás a földszintről. Mintha berúgták volna az ajtót, vagy ilyesmi… és Carlisle-éknak van kulcsuk, tehát nekik erre nem volt szükségük. Bella mit láthat a gondolataikban?
Éreztem, ahogy kifut az arcomból a vér, miközben a szívem egyre nagyobb ritmusokban üvölt. Csak egy valamire tudtam gondolni.
Megtalált minket.
És tudtam, hogy Bella is erre gondol.
Vegytiszta pánik fojtogatott és minden erőmre szükségem volt, hogy visszatartsam magam. Hallottam, ahogy szelik a lépcsőket és egyre közelebb kerülnek hozzánk. Nem magamat féltettem. Az sem érdekelt volna, ha élve elégetnek. Bella volt az életem…
Bella ekkor felém fordult. Arca sokféle érzésről árulkodott: szeretet, önfeláldozás, bosszú és magabiztosság. Egyedül a félelem volt az, ami a leghalványabb nyomot sem tudta belevésni a vonásaiba.
Odajött hozzám az ágyhoz. Két keze közé fogta az arcomat és aranyszínű szemeivel szinte simogatta az érzékeimet. Közelebb hajolt és hűvös ajkait az enyémre helyezte. Lassan mozogtak ajkaink, minden kimondatlan szó és gondolat, minden érzés és vágy ott volt abban a csókban. Éreztem, a bőre illatát, a meleg, éles illatot abban a halott, hideg világban.
- Bella?!
Szétrebbentünk.
Bella lassan fordult meg, óvatosan, kimérten. A hang már a fenti folyosó elejéről jött. De ez a hang… ez nem egy nőé volt.
- Mi a… - Bella tett egy lépést az ajtó irányába. – Ki az? – kiáltotta.
Csönd. A léptek nem közeledtek a szoba felé. Valahol útközben megállt. Nem vettem levegőt. Mindenki hallgatózott.
- Én vagyok az Bella, Carlisle.
Megkönnyebbült sóhajt vettem.
- Carlisle?! – ismételte Bella meghökkent tónussal.
- Mi a baj? – kérdeztem suttogva.
Láttam rajta, hogy nehezen hiszi el, hogy Carlisle az, pedig a hangja tökéletesen ugyanaz volt.
- A szaga… - mondta. – Nem olyan, mint szokott…
Bella vadászösztönei egy pillanatra sem kapcsoltak ki.
- Milyen?
- Emberi vért érzek rajta.
A léptek zaja egyre közelebbről jött…
- Hát persze kislányom. Sajnos volt… néhány emberi áldozat. Meg kellett vizsgálnom őket, hátha tudok rajtuk segíteni. És a többi vámpírt… el kellett égetni. Bízz bennem, semmi baj. Elmúlt a veszély – magyarázta Carlisle, simán meghallva a suttogásunkat is.
- Victoria? – kérdezte gyanakvóan Bella.
- Halott. Én magam dobtam a tűzbe.
Minden gyanakvásom alább hagyott, de Bellát láthatóan még mindig nyugtalanította valami. Carlisle már az ajtó előtt volt, bekopogott.
- Minden rendben. Kinyitod az ajtót? Edward hogy van?
A hang egyértelműen Carlisle-tól jött. Ezt Bella sem tagadhatta.
- Miért nem vetted fel a telefont? – szegezte neki a kérdést.
Carlisle hallgatott egy ideig.
- Ó… úgy tűnik elhagytam futás közben – sejtettem, hogy a zsebében matat.
- És a többiek?
Megfontoltabban válaszolt.
- Nem tudom… talán nem vitték el.
- Alice mindig magával viszi a telefonját.
Ez kijelentés volt. Bella szikár hangja rosszat sejtetett. Ő nem mozdult, én sem mertem.
- Akkor nem tudom. Bella, megértem, hogy óvatos vagy, én is az lennék a helyedben, de hidd el, nincs mitől tartanod. Én vagyok az, Carlisle.
A hang lágy volt, nyugodt és reményteli. Én hittem neki, Bella még mindig nem. Vajon mi lehetett a probléma? Hiszen elvileg ott van a fejében a színtiszta igazság…

Ekkor döbbentem rá. Hazudik. Carlisle hazudik. Bella nem lenne ennyire ellenséges és óvatos, ha a fejében azt látná, amit látni szeretne, vagyis hogy amiket kimond és amiket gondol az egy és ugyanaz. De ahogy kínkeserves lassúsággal peregtek a másodpercek és nőtt a feszültség, egyértelművé vált, hogy az ott odakint nem Carlisle lehet… ha valaki, hát erről Bella már akkor meggyőződhetett, amikor a verandára lépett.
- Miért rúgtad be az ajtót? – kérdezte megint.
- Ó igen… azt hiszem a kulcsomat is elhagytam a telefonommal együtt.
- És miért nem csöngettél?
Carlisle felnevetett. Nem erősen, csak olyan finoman. Nem illett a beszélgetésbe.
- Nem akartalak megijeszteni titeket.
- És hol vannak a többiek?
Egy pillanatnyi hallgatás.
- Ott kellett maradniuk. Még maradtam tetemek…
A kérdések elfogytak. Bella szép lassan megfordult, mintha minden lépés valami veszélyt hordozna. Az idő feloldódott a lassú mozdulatban. Rám nézett, egyenesen a szemembe és akkor azt hittem olvasni tud a gondolataimban.
- Edward, nem hallom a gondolatait.