Sziasztok!
Íme az új rész, még éppen időben:) Mielőtt nekikezdtek, szeretném elmondani, hogy ez volt számomra a legnehezebb rész megírni... hogy miért azt nem tudom megfogalmazni, de ha elolvassátok, talán megértitek. Szó szerint kihívás volt. De megszületett. Talán nem a legjobb rész lett az összes közül, és nem is a legizgalmasabb - legalábbis számomra, de kell ilyen is:)
Enjoy!
UI: ha van egy kis időd, véleményt mindig szívesen fogadok!




24. rész – A hetek, amiket együtt töltöttünk, mintha nem is az én életem lett volna


A halál könnyű, egyszerű. Az egyetlen dolog a világon, amiért nem kell megküzdeni. Csak jön, magától. Te átadod magad neki, és ő békésen körülölel. Nem vad, nem bánt. Ha nem próbálsz harcolni ellene, ő sem fog belebonyolódni csatába. Egy tökéletes kompromisszum. Te arra vágysz, hogy ne fájjon és ő megadja neked, de cserébe nem ellenkezhetsz. Nem kezdhetsz el vergődni, nem kezdhetsz el az életedért könyörögni. El kell fojtanod az élni akarás utolsó, pislákolói ösztöneit is és minden sejteddel a végre kell koncentrálnod. Szó szerint el kell fogadnod, hogy ez valaminek a vége… de egyben valaminek a kezdete is. Hogy minek? Azt nem közli veled előre. És talán… talán embere válogatja, hogy milyen az új kezdet… hogy mi jön ezután. Nem tudtam honnan, de ebben biztos voltam.
Magam is meglepődtem, milyen nyugodtan fogadtam a saját halálomat. Azt hittem, majd könyörgésbe bocsátkozom és eltorzult arccal sikítok az életemért… főleg azok után, amit magam mögött hagytam. Ki akarna meghalni, miközben boldogabb a föld összes emberénél együttvéve? De, valahogy, akkor nem éreztem a veszteséget. A következményeket tudtam, de mégsem éltem át a hiányt… legalábbis akkor, abban a pillanatban nem.
Nem éreztem semmit. A fájdalom leghalványabb érzését sem. Tompa üresség, könnyed semmi. A csend körülfolyta a testemet, amely talán már nem is test. Talán már csak valami anyagtalan valami, ami vánszorog a halál felé az elkárhozott lelkek macskaköves ösvényén. Nem éreztem a végtagjaimat sem, nem éreztem, hogy egyetlen, szilárd egész vagyok.
Féltem kinyitni a szememet, nem akartam látni, hol vagyok. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán ki tudom nyitni a szememet… Éreztem, ahogy erősen szorítom össze a szemhéjamat, de talán ez csak az emberi test utolsó fizikai érzékelése… az utolsó kétségbeesett hit.
A szívem normális ütemben dobogott, de tudtam, hogy már nem lesz képes felgyorsulni – ennél már csak lassabb lehet, míg végül végleg leáll. Hallgattam az ütemes kongásokat, és vártam, hogy végleg kihunyjon belőlem az, ami emberré tesz.
- Hagyd békén! - hallottam a feszültségtől stófolt hangot, valahonnan a hátam mögül.
Ez nem lehet a halál! Bella nem hallhatott meg, ő nincs itt velem! Vagy… vagy talán őt is megölte Tristan?
Egyszerre örültem és voltam elkeseredve. Ha ő is halott, és hallom a hangját, akkor az azt jelenti, hogy a túloldalon örökké együtt lehetünk! De mégsem… mégsem akartam, hogy halott legyen. Vétek a világtól elvenni őt, és a gondolat, hogy nem lesz többé a földön, még úgy is fájt, hogy tudtam: nem kellene a hiányával küszködnöm, hiszen elviekben én is halott vagyok. Ahogyan akkor éreztem magam, anyagtalan semminek, nem örültem a túlvilági örökkévalóságnak.
Vagy…
Vagy talán nem is haltam meg, ahogyan ő sem.
Aztán valami éles robajjal elsüvített mellettem, fülem belesajdult a hangba. A következő pillanatban óriási becsapódás, mintha buldózerrel tennének egyenlővé egy házat a földdel.
Kínos lassúsággal nyitottam ki a szememet, hunyorogva a kitört ablakon át beszűrődő napsütésben.
Bella szobájában álltam, legalábbis a maradványai között. Nem sok minden emlékeztetett a különleges hangulatú, óriási üvegfalas szentélyre, mely Bella személyiségével tökéletes harmóniában állt. De nem érdekelt, milyen állapotban van most a szoba – így is örültem, hogy ott vagyok, mert biztosan tudtam, hogy nem haltam meg. Már akkor tudtam, hogy örökké úgy fogok emlékezni erre a szobára, mint újjászületésem helyszínére.
De nem sokon múlt. Még mindig bizsergett a bőröm Victoria kezének hűvös érintésétől az arcomon, és leheletének vérfagyasztó érzésére az artériám körül. Talán másodpercek kérdése volt, hogy nem harapott meg. Csukva volt a szemem, de éreztem, ahogy egyre közelít a szájával az ütőerem felé… de Bella megmentett. Az utolsó pillanatban felbukkant és letaszította rólam Victoriát.
Lassan kezdtek visszakúszni a fejembe a képek. Bella és Victoria összekapcsolódó teste a szemközti falnak csapódott, pont oda, ahova nemrégen Tristan is érkezett. A falon lévő lyuk tovább szélesedett, újabb téglák szakadtak ki a helyükről és tíz centis átmérőjű körön beszűrődött a szomszéd szoba fénye.
Bella és Victoria tovább hemperegtek a földön, de annyira betakarta őket a törmelék, hogy nem láttam, ki van felül és ki van alul. Az sem segített, hogy a fejem még mindig kótyagos volt a halál közeli élménytől. Az volt a furcsa az egészben, hogy teljesen kizártam a külvilágot, amikor Victoria szája közeledett a nyakam felé… abban a néhány másodpercben egy köztes világba kerültem, az élet és a halál közé. Elfogadtam azt, hogy néhány másodpercen belül halott leszek és nem is próbáltam küzdeni ellene. Szándékosan sodortam magam abba a köztes világba, pedig a testem teljesen ép volt, tehát még csak nem is haldokoltam… csupán az agyammal jártam abban a világban, a testem még itt volt az életben. Bemeséltem magamnak, hogy halott leszek…
Miért nem hallottam semmit? Miért vagyok ennyire gyáva? És legfőképpen: Miért adtam fel? Miért törődtem bele?
Nem rágódhattam ezen többet, mert az események gyorsan pörögtek.
Bella kivetette magát Victoria szorításából és a szoba másik végébe futott, a tátongó lyukhoz, ahol egykor az ablak állt.
Victoria egyetlen karcolás nélkül lépett ki a romhalmazból és a fogait Bellára vicsorította, mint ahogyan az oroszlánok szokták. Fekete szemei egy percre sem kalandoztak el, de jól tudtam, hogy a perifériájából engem figyel és továbbra is ízlelget… egyelőre gondolatban.
Akkor azt hittem, lehet esélyünk vele szemben. Azt hittem, Jasper vagy valaki más, hamarosan befut és segíteni fog legyőzni Victoriát. Azt hittem, Bellának sikerült megölnie Tristant és már csak a vörös szörnyeteg van.
De mindenben tévedtem.
Victoriát figyeltem, amikor meghallottam Tristan kacaját. Az a hang volt, mely elvágta az életemet abban a pillanatban. Az én életemet és Bella életét. És a közös életünket.
A ház mögötti erdő egyik fáján csüngött. Karjával a törzsbe támaszkodott, de nem volt szüksége rá. Stabilan állt egy vastag ágon, ahonnan tökéletes belátást nyert a szobában zajló eseményekre. Az egész ablakrendszer, amely egykor a szoba egyik fala volt egyben, ki volt szakadva a helyéről, így olyan hatást keltett, mint egy színpad.
A nap egyre feljebb kúszott a fák mögött. Tristant árnyakban tartották a fák, de Bellát elérték a napsugarak, ahogyan Victoriát is. Bőrük ezernyi gyémántként csillogott a fényben, amitől önkénytelenül hunyorognom kellett. Olyan erős, emberi szemnek túlságosan is éles fénybe vonta a bőrüket, hogy a szemem előtt rombuszok kezdtek el táncolni.
Talán ez volt az oka annak, hogy nem tudtam követni az eseményeket. Vagy a vámpírok hihetetlen gyorsasága, melyet sosem sikerült megszoknom.
- Game over - búgott Victoria, de hangja elmosódott a lendületben.
Csak ennyit hallottam, mielőtt suhintásokat hallottam a levegőben. Tristan nem volt többé a fán és Bella nem volt többé a szobában. Egy pillanatra láttam őket a levegőben, aztán eltűntek a szemem elől. Az a pillanat azonban örökre bevésődött az emlékezetembe. Tristan Bella nyakát szorította, olyan erővel, hogy Bella arca eltorzult a fájdalomban… de emögött ott húzódott az érzés, melyről sosem hittem volna, hogy meglátom az arcán: reménytelenség. Láttam, ahogy az ajkai szavakat formálnak. Hangot nem hallottam, és a szája mozgása is bizonytalan volt. De ettől függetlenül pontosan tudtam mit akar mondani:
Szeretlek.
Az utolsó dolog, amire emlékeztem, hogy Victoria rám mosolyog. A mosolyában ott bujkált egy csomó kimondatlan dolog. De nem is akartam, hogy kimondja és nem is volt rá szükség. Minden világos volt számomra. Amiről az előbb azt hittem, halál közeli, arról most kiderült, hogy nagyon is valóságos.
A legundorítóbb dolog viszont, a diadalittasság volt a mosolyában. Talán védekezésre kellett volna késztetnie a derültségének. Talán meg kellett volna mozgatnom az utolsó, megmozgatható szálakat. Talán volt valami halovány esély, mellyel megmenthettem volna magamat és Bellát.
Talán.
De akkor és ott, feladtam.

*

A halálom előtt Victoriára nem úgy néztem többé, mint az arcra, melyet életemben utoljára látok. Az övé volt a győzelem és ezt már nem adhattam oda neki. Nem engedtem neki, hogy az ő gyilkos tűzben égő tekintete kísérjen a halálba. Nem engedtem, hogy a fejemben ez az arc maradjon meg, mint egy örök időkre beragadt lemez. Ha az életemben sosem cselekedtem jól, legalább akkor, a halálom pillanatában helyesen akartam dönteni.
Bellát láttam. Teljes életnagyságban, soha azelőtt olyan tisztán nem láttam még magam előtt, mint akkor, a halál torkában. Még akkor sem, amikor teljes fizikai valójában ott volt. Most megláttam azokat a részleteket is, melyek eddig elkerülték a figyelmemet – egy ív, egy hajlat, egy vonal. Apró dolgok, melyek akkor fontosabbak voltak mindennél a világon. Melyek új értelmet nyertek. És melyeket soha többé nem láthatok…
Szelíd mosoly ült az arcán. A márványsimaságú bőre hívogatóan fénylett, de nem úgy, mint a napsütésben – nem vakított el, nem láttam tőle értelmetlen geometriai ábrákat. A fény harmonikus volt, csábított az érintésre. Maga volt a tökéletesség. Sötétbarna haja lágyan omlott a vállára, sápadt bőrével kontrasztot alkotva. A külső, melyet már olyan sok alkalommal körülírtam, olyan sok alkalommal megfigyeltem, de még sem elégszer. Olyan volt, mintha egyszerre ismerném évszázadok óta, és lenne teljesen ismeretlen számomra. Új volt és régi. Új és régi. Örök szerelem és új kaland.
Álltunk egymással szemben és néztük egymást. Órák teltek így el vagy csak néhány perc? Vajon mikor lépem át azt a bizonyos vonalat, amikor megszűnök létezni? Mikor oszlik el Bella, mikor olvad fel a semmiben az alakja? Meddig engedi nekem Isten, hogy a halálomban azt lássam, amit a legjobban szerettem a világon, hogy rájöjjek, mit is hagyok magam mögött? Hogy megbánjam minden egyes elvesztegetett percet az életemből. Isten azt akarja, hogy bánjam meg, hogy nem éltem igazán. Hogy el akartam dobni magamtól az életet, pedig az gyönyörű minden szenvedés és megpróbáltatás ellenére is.
Most már tudtam.
Ott állt előttem életem értelme, azé az életé, melyet el készültem hagyni. Még egyszer utoljára megcsodálhattam őt, mielőtt a kegyetlen örökkévalóság magába szippant.
Hittem a mennyországban. Hittem abban, hogy van egy hely, ahol az örök boldogság vár ránk. De miféle boldogság lehet az, ahol Bella nincs velem? Nem tudtam elképzelni, hogy egy örökkévalóságig éljek nélküle, bármit jelentsen is ez.
Aztán minden megváltozott. Bella alakja úgy oldódott fel a túlvilági levegőben, mintha a szél fújta volna el. A varázs eltört, ezernyi darabra hullott és végül már nem maradt semmi utána, csak a borzongató emlék a lelkemben és a sóvárgó vágy, a szerelem a szívemben. És a hatalmas fekete lyuk, a hiány…
A sötétség körülöttem egyre nyomasztóbbá vált, az egyetlen fény, Bella pedig már csak emlék volt. A fejemben az alakja azonban ugyanolyan elevenen élt… volt bennem félelem, hogy az örökkévalóság majd elfeledteti velem őt, de szinte fizikailag éreztem, ahogyan elraktározódik minden egyes vonása, minden egyes porcikája. Akkor biztos voltam benne, hogy bármilyen hosszú idő vár rám a túloldalon, soha, de soha nem fogom elfelejteni halandó létem egyetlen, igaz pontját.
Nem láttam merre tartok, de éreztem, hogy haladok. Sötét volt, korom sötét, egyetlen apró fény sem segített utamon. Nem tudtam, merre tartok, jó irányba megyek, egyáltalán azt, hogy hol vagyok. Nem is mentem, hanem repültem. Ezt is csak onnan tudtam, hogy nem éreztem, ahogy a lábaimat egymás elé rakom, nem éreztem, hogy a súlyt át helyezem egyik lábamról a másikra. Azt sem tudtam, meg van e még a testem, vagy csak a lelkem vándorol a nem ismert cél felé. Vagy ebből áll a halál? Örök, céltalan kóborlásból a sötétségben?
Nem akartam ezt hinni. Hinni akartam, hogy tényleg létezik az, amiről a gyermekorom Biblia óráin fecsegett a pap. Az nem lehet, hogy ebből áll az egész. Az nem lehet, hogy halálunk után csapdába esünk az örökkévalóság sötét poklában.
Pokol
Igen, ez lehet a magyarázat.
A pokolban vagyok. A mennyország nyilván nem sötét, nem nyomasztó és legfőképpen nem céltalan. De ez a hely, őrjítő. És örökké… örökké itt kell bolyonganom? Az agyam recsegve tiltakozott, de szentül hitte: innen nincs kiút. Erre vagyok kárhoztatva az idők végezetéig. De itt nincs idő. Ez a hely akkor is létezni fog, ha az életben minden véget ér. Ha a Föld elpusztul, az emberek és állatok kihalnak, ez a hely akkor is itt lesz és várni fogja az elkárhozott lelkeket, örök bolyongásra ítélve őket.
Nem tudtam felfogni, mit jelent az örökké. Azt hittem, ha egyszer meghalok, fel fogom majd, mennyi idő ez valójában és mit is jelent pontosan. De nem. Erőlködtem, és próbálkoztam, hátha megszállt időközben valami és felvilágosultam. De nem. Ugyanannyi intelligenciám volt, mint halandóként. Pontosan annyit tudtam, mint akkor.
Nem volt fair.
Telt az idő és nem jutottam sehova. Idő… ez a fogalom ott nem is létezett. Feloldódott a sötétségben, feloldódott a halálban.

*

Az első érzés, ami belém nyilallt, a fájdalom volt. Több ponton is a testemen. A lábszáram környékéről, a felsőtestemen, főleg a karomon és a homlokomon. A karom rettenetesen zsibbadt… olyan volt, mintha a karomnál fogva lógattak volna a levegőben. Mintha a helyéről készülne kiszakadni… Tompa bizsergés ezernyi helyen. De talán még ennél is rettenetesebb érzés volt a hasogatás a homlokomban. Lüktetett, égett a hajvonalam és a homlokom találkozásánál egy ponton.
Felnyögtem.
Hallottam a saját eltorzult, rekedt hangomat… visszhangzott a térben. Megint felnyögtem és megint visszhangzott. Folyamatosan halkult el, míg végül beállt a csend, de a fejemben ott csengett tovább az a csüggedt tónus…
Fokozatosan szivárogtak be az agyamba az ingerek. Minden egyes ingert pillanatnyi szünet után követett a másik. A fájdalom után a hideg következett. Rettenetes hidegség szurkálta a bőrömet ezernyi kés formájában. Borzongás futott végig testemen, ahogyan eljutott a tudatomig, hogy milyen rettenetesen hideg van. Libabőrök ütöttek ki rajtam minden egyes négyzetcentiméteren, ahogyan a jeges levegő karmolta a bőrömet… mintha próbálná lehámozni róla a bőrt, mintha próbálna kicsomagolni a testemből. A fogaim olyan nagy lendülettel koccantak össze, hogy a fülem számára elviselhetetlenül éles zajjal járt, de hiába szorítottam össze a számat, az a tudtom nélkül újra és újra elernyedt, teret engedve a remegésnek. Végül feladtam és hagytam, hogy a fülem hozzászokjon a zajhoz, ami valószínűleg egyébként sosem zavart volna, de most ebben az üvöltő csendben olyan volt, mintha közvetlenül a fülem mellett fúrtak volna. Amúgy sem tudtam már irányítani az ajkaimat. Jégcsap-keménnyé dermedtek és biztos voltam benne, hogy nem tudtam volna szavakat formálni velük.
Aztán jött a következő inger… a nedvesség. Éreztem a karomon végigcsordogáló vízcseppeket, követtem az útjukat a fejemben, míg végül lecsöppentek a földre. A ruháim nedvesek voltak – ez is hozzájárult a remegéshez. Talán nem is éreztem volna a külső hőmérsékletet olyan fagyosnak, ha nem áztak volna át a ruháim. De a hideg ruhák erőszakosan a bőrömre tapadtak és nem tudtam védekezni ellenük. Nem voltak csuromvizesek – ezt éreztem, de éppen eléggé nedvesek ahhoz, hogy megremegtessenek.
Aztán eljutott a tudatomig: életben vagyok. Aprókat lélegeztem a nedves, párás, állott levegőből. Az agyam, mintha felpörögött volna és az érzetek egyre gyorsabban kezdtek áramolni. Szinte megvilágosodtam, mintha hosszú kómából tértem volna magamhoz. Érzékeltem a testhelyzetemet – a hátamon feküdtem, félig egy nedves, csúszós, kemény falnak támaszkodva. A kezem azért sajgott, mert fel volt lógatva a fejem fölé és a csuklómnál fogva oda volt láncolva a falhoz. Túl magasra, így a testemmel már nem tudtam követni, ezért volt a leszakadó érzés. A lábfejeim ernyedtem lógtak, a fejem félre volt billenve, már majdnem a vállamat érintette.
Azt hogy hol vagyok, nem láttam, mert a szemhéjaimat erősen összeszorítottam. Nem tudtam, mire számítsak, mikor kinyitom őket – milyen helyen leszek, milyen körülmények között és legfőképpen milyen állapotban. Soha annyira pocsékul nem éreztem magam fizikailag, mint akkor.
A képzeletem pedig még mindig a haláltól volt mámoros – mintha bedrogoztak volna és hallucináltam volna a nem is olyan régi eseményeket. Minden annyira tiszta volt… minden, amit az imént láttam. Bella alakja, a gomolygás a sötétben és a gondolataim a halálról, a mennyországról, Istenről és örökkévalóságról, az időről és a pokolról. Mintha valóban megéltem volna mindazt, pedig tudtam, hogy csak álmodtam. Elájultam és mindazt csak az agyam koholta. Egyre biztosabb voltam benne, hogy nem vagyok egészen normális… hogy skizofrén vagyok, vagy mi a szösz…
Visszatekertem a fejemben az eseményeket és rádöbbentem, hogy mindenre tisztán emlékszem – egy bizonyos pontig. Láttam az ál-Carlisle felbukkanását, ahogyan éhség csillant a szemében, és ahogyan rám vetette magát. Aztán Bellával vívott küzdelmét, miközben én az üvegszilánkok közepette nyávogtam. Az üvegfal kiszakadása, az üvegdarabok megcsillanása a napfényben. Felhívtam Carlisle-t – az igazit – aki segítséget ígért. Kelepcéről beszélt, és hogy Leah nem is Leah volt… Aztán Victoria hangja a hátam mögött… majd a hanghoz tartózó óriási vörös hajzuhatag és gyilkos szemek. Ahogyan az artériám körül szaglászott, ahogyan Bella megmentett és végül, amikor Tristan elkapta hátulról és letaszította az udvarra.
Itt szakadt meg a film. Ekkor kerültem a tudathasadásos állapotba, mintha egy másik én lett volna ott helyettem… vagy nevezzem akárminek… Itt álmodtam azt, hogy vándorlok a sötétségben, ami a pokol lehet és Bella alakja, az egyetlen fényforrás, egyszer csak megszűnt és egyedül maradtam.
Ahogyan teltek a percek, rájöttem, hogy mégsem volt annyira valóságos… vagy csak az idő tompítja el. De már úgyis mindegy volt. A lényeg, hogy éltem.
Lassan nyitottam ki a szemeimet, nagyokat pislogva a lidérces félhomályban. Először csak sötétséget láttam – egy pillanatra elfogott a pánik, hogy talán elveszítettem a szemem világát. Aztán kezdtek kirajzolódni a körvonalak a három szál égő gyertya táncoló fényében. A gyertyák a terem közepén pislákoltak és a viasz már vészesen fogyott… ráadásul a kintről bejövő huzatban úgy repdestek mint a falevelek.
Nem nyújtottak elég fényt ahhoz, hogy belássam a teret, csupán a közvetlen környezetüket világították meg tisztán.
Egy sötét teremben voltam, egy sötét, üres teremben. Láttam a szemközti nyílást, a bejáratot, de annak nem volt szabályos alakja – tehát ez nem egy épület. Vagy pedig nagyon romos, régi épület…
Volt egy sejtésem, miszerint rendes megvilágításban sem lehet sokkal barátságosabb és melengetőbb ez a hely… a falak biztosan szürkék, mocskosak, ami az egész hangulatát nyomasztóvá teszi.
A testemnek csak a körvonalait láttam. De nem kellett látnom, hogy tudjam: rettenetesen állapotban voltam. A ruhám nedves és mocskos és éreztem a saját szagomat – egyszerre éreztem hányingert és éhséget.
Egészen idáig mozdulatlanul hevertem, mint egy fadarab, nem éreztem azt, hogy meg tudnék mozdulni. Mintha megfagyott volna a testem a hűvös levegőben, mintha élő jégszoborba öntöttek volna. Az sem volt előnyömre, hogy nem csak a kezeim voltak megbéklyózva – a lábaimat ugyan nem rögzítették oda sehova, de össze voltak láncolva olyan szorosan, hogy minden egyes láncszemet éreztem mélyen a húsomban.
De akármennyire rázott a hideg, akármennyire fájtak a porcikáim, sikerült összegyűjtenem a maradék erőmet és felhúztam a térdeimet. Soha nem fájt egy ilyen egyszerű mozdulat és nem is gondoltam volna, hogy fájhat. Olyan érzés volt, mintha egy száz éve a padláson porosodó szerkezetet indítottam volna be – döcögve, nyögvenyelősen, recsegve indult be az ős-öreg masina.
A csípőmet először jobbra, majd balra fordítottam, hogy a felső testembe is lendületet vigyek. Megfeszítettem a karjaimat, de a láncok mereven tartottak – esélytelen volt a szabadulás. Pont úgy, ahogy a lábaim esetében is.
Ezután kezdtem el azon gondolkozni, miért vagyok és ki hozott ide.
Victoria.
A homlokomon sajgó sebhely…
Minden összeállt.
Victoria nem ölt meg. Ő hozott ide. Leütött és elveszítettem az eszméletemet. Akkorát sújthatott a fejemre, hogy nem csoda, ha olyan fura, valóság-szerű dolgokat álmodtam… Minden egyes kép ájult állapotomból új megvilágítást nyert. Víziók a kómás állapotomból vagy csak egyszerű, sima álmok. Már nem számított többé.
Már csak egy kérdés maradt megválaszolatlanul – a lehető legfontosabb kérdés.
Miért hagyott életben?
Hiszen annyira kívánta a vérem. Minden egyes mozdulata, szava erről árulkodott. Még egy vak is tisztán megérezte volna – a teste szinte fizikailag érzékelhető feszültséget bocsátott ki, amitől akarva-akaratlanul én is megborzongtam.
És olyan közel volt hozzá. Semmi nem állta az útját. Szinte tálcán kínáltam fel neki magam. Nem védekeztem, nem nyöszörögtem, nem kapálóztam és nem kiabáltam. Bella sem állt többé az útjában és az a veszély sem fenyegette, hogy Carlisle-ék felbukkanak. Hiszen az ő lefoglalásukat is gondosan előkészítette. Egyetlen cél reményében: hogy véget vethessen az életemnek.
Talán azért nem tette meg, mert Bella nem látta? De hiszen a fájdalomtól úgyis ordítottam volna, ami bőven elég kínt okozna egymagában is Bellának. Nem vitte messzire Tristan – nem vihette, hiszen Victoria bábja volt. Úgy kellett cselekednie, ahogyan ő mondta. Nem ölhette meg…
Ez volt az egyetlen reményem. Ez tartotta bennem a lángot azon a sivár, elhagyatott, nyomasztó helyen. Hogy Bella valahol még él, lélegzik. Hiszen Victoria mit érne azzal, ha engem életben hagyna és őt pedig megölné? Nem rajtam akart bosszút állni. Az én fájdalmam neki nem számít. Bellát akarta szenvedni látni. De akkor miért tartott itt lekötözve, ahelyett, hogy elvette volna az életemet abban a tökéletes pillanatban?
Annyira logikátlan volt a viselkedése, hogy egyetlen kósza másodpercig felötlött bennem, hogy talán mégis halott vagyok és az ott a pokol. Aztán gyorsan visszarángattam a képzelőerőmet a realitáshoz. Éreztem a testem, lélegeztem, láttam és hallottam. Éreztem a fájdalmat és a szerelmet, a gyűlöletet és éhséget. Ez eléggé meggyőzött emberi mivoltomról.
Azt sem néztem ki belőle, hogy képes lenne ellenállni a vérnek, amikor az ezernyi sebből patakzik. Pedig pontosan ez történt. Leütött aztán elhozott ide. Túl közel nem vihetett a Cullen házhoz, hiszen akkor megéreznék a szagát… tehát egy félreeső, messzi helyre kellett hoznia. Ami azért beletelhetett jó pár percbe, még úgyis, hogy egy autó gyorsaságával fut. És akárhogyan is cipelt ide, a kísértés végig ott lógott a levegőben. De egész végig türtőztette magát, pedig már akkor nagyon szomjas volt, mikor még eszméletemnél voltam.
Nem találtam választ a miértekre… pedig kellett magyarázatnak lennie. Talán agresszív és kegyetlen volt már emberi életében is, és élvezi, ha más szenved. Látni akarja a fájdalomtól torzult arcomat, amíg szép-lassan végez velem a vérmérgezés, éhezés, vagy a szomjazás…
Bármi is volt az ok…
Bármit forgatott a fejében a vörös démon…
Akkor is egy dologban biztos voltam: nem fogok megmenekülni. Innen már nem kerülök ki élve. Miért rabolt volna el, ha aztán szívélyesen szabadon enged majd? Talán nem akarta egyből kiszívni minden vérem, hanem be akar osztani több napra… esetleg hétre. Történetesen egy vámpír vacsorabuliban gondolkodik és meghívja pár cimboráját, hogy majd közösen falatozzanak belőlem…
Mennyi időm lehet még hátra? Órák, napok vagy hetek? Van esélyem arra, hogy a Cullenek felkutatnak és megmentenek?
Nem hittem benne. Talán már nem is élnek… Carlisle hangja annyira szét volt esve – sosem gondoltam volna, hogy egyszer ki tud billeni nyugodt lelkiállapotából. Habár nem ismertem túl régóta, olyan vámpírnak láttam, aki még a legnehezebb helyzetben is megőrzi a hidegvérét és tiszta fejjel tudja kezelni a dolgokat. De a telefonban az a pár szó, amit váltottunk, az sok mindent elárult. Valami olyasmit, hogy nem hisz a győzelemben és a túlélésben, hogy ezt most nem ússzák meg teljes fölénnyel.
Furcsa, hogy a hangját csak most tudtam értelmezni. De hiszen pont most nyertek értelmet. Nem fognak tudni utánam jönni és nem fognak tudni megmenteni. Ki tudja, Victoria mekkora sereget szervezett… talán több száz vagy ezer fős… és a Cullenek annyira kevesen voltak – még úgyis, hogy a farkasokat beleszámolom.
És Bella…
Nem, ebbe nem akartam belemenni, hiszen pár perce nyugtattam meg magam, hogy Tristan nem ölhette meg. Victoria-nak más terve volt vele, ha engem életben hagyott, őt sem ölhette meg.


*

Nem tudom, mikor fékeztem meg a gondolataimat és merültem tudatlanságba. Az időérzékem teljesen magamra hagyott és már egy perc is egy órának tűnt és viszont – egy óra, akár egy perc. De nem aludtam, csupán valami éber álomba zuhantam. De ezt is csak onnan tudtam, hogy láttam magam előtt a huzatban táncoló gyertyák lángját, a glóriát körülöttük. Láttam a sötét lyukat velem szemben, melyet bejáratnak sejtettem. Láttam a testem körvonalait, mely néha elmosódott, ahogyan fokozatosan szokott hozzá a szemem a sötétséghez.
Féltem, hogy megőrülök. Beleőrülök a csendbe, a vízcseppek csobogásába, a sötétségbe, az egyedüllétbe. Talán Victoriának is pont ez volt a célja – hogy elvegye a józan eszem és úgy adjon vissza Bellának, mint egy tébolyult elmét. Aki persze aztán bedug valami elmegyógyintézetbe, ahol életem végéig elvegetálok.
Akkor is ezen gondolkoztam, mikor meghallottam a lépteket. Először arra gondoltam: hát ez már az őrültség első foka – olyan hangokat hallok, amelyek valójában nincsenek is. A szabadulás vágya azt akarja elhitetni velem, hogy jön valaki a segítségemre – talán pont Bella vagy valamelyik Cullen. Behunytam a szemem, aztán újra kinyitottam, de a léptek még mindig ott visszhangzottak a falak között és egyre közelebbről jöttek. Nem vámpír volt. Vagy ha mégis, hát nem futott, mert akkor már odaért volna. Kimért, megfontolt léptek voltak azok, mintha közben próbálná kitalálni, hogy mit tegyen vagy mondjon, mikor belép a látóterembe és szemtől szemben áll velem.
- Segíts! – nyöszörögtem reszelős hangon.
Nem szólaltam már meg, ki tudja, mióta és a hangom tökéletesen tükrözte ezt. De talán valami eltévedt ember az, vagy kalandra vágyó turisták, akik megmenthetnek, de ha nem adok hangot magamról, sosem vesznek észre.
Rövid, szúrós nevetés következett.
Nem turista és legfőképpen nem ember.
Ott volt, a barlang-szerű terem szájában. A csonkig égett gyertyák nem világították meg, így csak a sziluettjét láttam. De onnan is pontosan tudtam, hogy kivel állok szemben…
Victoria.
A légáramlat, amit magával hozott kioltotta az egyik, már így is alig élő gyertyát. A sötétség tovább nőtt. Victoria nem jött beljebb, de tudtam, hogy engem figyel. Az ő vámpírlátása sokkal kifinomultabb, mint az enyém, így nem jelenthetett akadályt számára, hogy tökéletesen megfigyelje ramaty állapotomat. Márpedig pont olyan lehetett a külsőm is, mint amennyire pocsékul éreztem magam. Már a kép a fejemben is szörnyű volt, hát még a valóság milyen lehetett. Jobb is, hogy nem láttam az arcát.
- Szép jó éjszakát – szólalt meg néhány másodpercnyi hatásszünetet követően. – Nem festesz túl szívderítően.
Végigfutott rajtam a borzongás. Nem csak a hidegtől, hanem búgó hangjától, mely ott pattogott az üres teremben még jó néhány másodpercig. Volt valami benne, ami már egymagában meghűtötte bennem a vért.
- Hát engedj el… és akkor majd rendbe hozom magam – hangom olyan halk volt, hogy saját magam is alig hallottam, de Victoriának ez sem jelenthetett akadályt. Rekedtsége ráadásul éles kontrasztban állt az ő tisztaságával, melytől mintha fülem is megbetegedett volna.
- Ha-ha – mondta érzelmek nélkül.
Beljebb lépett. A gyertyák megvilágították vékony, izmos lábait. Feszülős farmert viselt bokacsizmával és valami pulóverszerű felsőrészt. Az arcát még mindig félhomály fedte. Óriási vörös sörénye hátra volt tűzve a tarkójára, legalábbis nagyon le volt lapítva.
- Inkább értékeld a kedvességemet. Életben hagytalak és hoztam neked vizet.
Megkerülte a gyertyákat és közvetlenül előttem állt meg. A lábfejem szinte súrolta a csizmáját. A nyakam már annyira zsibbadt a kényelmetlen póztól, hogy nem tudtam felemelni és a szemébe nézni, így csak a lábszárához beszéltem.
- Miért nem öltél meg? – kérdeztem, de már kitisztultabb hangon.
- Blablabla… kérdések… - felnevetett. – Nem mindegy?
- Nem! – ellenkeztem erőtlen hangon.
Biccentett a nyelvével, mintha unná a beszélgetést.
- Na jó – sóhajtott fel. - Hát csak annyi a titok, hogy ez így túl egyszerű lett volna. Nem volt kihívás. És tudod, én szeretem a kihívásokat. Ráadásul Bella sem látott, mert túlságosan ellenkezett és Tristannak muszáj volt lefoglalnia. Plusz még hallottam a többi Cullent nagyon közelről, gondolom jöttek segíteni, úgyhogy nem élvezhettem volna ki az ízeket. Úgyhogy úgy döntöttem, inkább elhozlak. Had szenvedjen az a ribanc még egy kicsit.
- Szóval él még ugye? Ugye él?
- Ó de édes a szerelem!
- Él?
Jobban lettem. Nem éreztem a hideget, a fájdalmat. Az elkeseredés erőssé tett. A szerelem belülről fűtött.
- Én a helyedben magam miatt aggódnék… - a gúny ott táncolt a hangjában és betöltötte az egész termet.
- Miért kéne aggódnom? Úgyis megölsz. Már teljesen felesleges aggódnom.
Mikor válaszolt, hangja fojtott, vihar előtti csend.
- Hát, legalább reálisan látod a helyzeted. Ezt megkönnyíti az én dolgom. És lásd, amiért ilyen jófiú vagy, megígérem, hogy csak egy kicsit fog fájni, amikor eljön a Te időd…
- És az gondolom nemsokára itt lesz. Miért nem esünk túl rajta most? Mire vársz? Csak szenvedek!
El se hittem, hogy ezeket én ejtem ki a számon. De Victoriának igaza volt: reálisan láttam a dolgokat. Ezt nem élhettem túl, tudván tudva, hogy Alice nem látja a jövőmet, hogy Bella nem hallja a gondolataimat. Talán már régen elveszítették Victoria nyomát is, ha egyáltalán a keresésemre indultak.
Amilyen rosszul éreztem magam, a halál maga lett volna a felváltás. Őszintén szólva, megkönnyebbültem volna akkor. Legalábbis az egyik felem biztosan. A másik felem csak egyvalakire tudott gondolni, akiért harcolni akart tovább.
Victoria mellém lépett, és lehajolt. Az arca félelmetesen közel volt az enyémhez. Ha oldalra fordítottam volna a fejemet, egyenesen a szemét láttam volna, de nem mertem és tudtam megtenni. Egyrészt, mert olyan volt, mintha begipszelték volna a nyakamat, másrészt pedig nem akartam látni a szemeit. És azt sem akartam, hogy ő lássa az enyémeket – azzal túl sok mindent elárultam volna és már így is éppen eléggé gyengének tűntem előtte.
Akkor azt hittem – már harmadszor – hogy megöl. Hogy megragadja a fejemet és a nyakamba harap. De nem tette most sem. Ehelyett a fejem felé nyúlt és a láncoknál kotorászott. Aztán már csak azt éreztem, ahogy lazul a szorítás, ahogyan a csuklóm fellélegzik, mert a láncok kioldódtak. Erőtlen karjaim mellém zuhantak. Olyan volt, mintha lebénultam volna, mert egy ideig nem tudtam őket felemelni sem. Annyira belezsibbadtak a pózba, hogy a hónaljamnál szinte égett a hús. Aztán ökölbeszorítottam elgémberedett ujjaimat és lassan a vér újra normális tempóban kezdett áramolni a karjaimban.
Victoria ezután a lábaimat béklyóba kötő láncokat oldotta ki.
- Az a kis szuka nem tudja, mekkora fájdalmat okozott nekem… biztosan elmondta miről van szó, ne vágj már ilyen értetlen pofát! … már több, mint száz éve volt, de még mindig nem tudtam tovább lépni. Nyilván tudod miről beszélek, hiszen látom rajtad, hogy te is odavagy azért a nőstényért!
Most más volt. Nem volt félelmetes, nem volt magabiztos, csak egy esetlen, szerelmes nő. És akkor kicsit átéreztem a helyzetét.
- Pedig James nem tett semmi rosszat – folytatta. Nem nézett rám, de még mindig mellettem guggolt. – Sőt, egyenesen jót tett vele. Hiszen ha nem változtatja át, akkor nem találkozott volna veled, nem igaz?
Muszáj volt közbeszólnom.
- De akkor ő másként látta. Szerintem te is… amikor átváltoztattak, azt gondoltad, amit ő…
- Nem! – harsogta. – Én az első perctől kezdve élvezem ezt.
Nem tudtam vitatkozni. Bella tettét két oldalról is meg lehetett közelíteni: az egyik szerint Bella jót cselekedett, amikor megszabadított a világtól egy gyilkos vámpírt. A másik szerint viszont rosszat, hiszen a bosszú nem az a tulajdonság volt, amiről őt megismertem. Pláne nem vallott rá, hogy ezért megölje.
- Már megbánta. Biztos vagyok benne, hogy el tudná mondani neked, mi játszódott le benne…
- Hallgass! – sziszegte összeszorított fogakkal.
Nem beszéltünk többet. Nem akartam megkérdezni, mikor szándékozik megölni. Azt sem akartam tudni, hogy Bella él e még. Jobb volt az édes tudatlanság. Aminek jönnie kell, az úgyis eljön.
Hozott vizet és szikkadt kenyeret. Nem hiszem, hogy azért tette, mert annyira szívén viseli a sorsomat – inkább nem akarta, hogy a vérem „megbuggyanjon” és rossz ízűvé váljon. A vizet egy húzásra megittam, a kenyérbe pedig majd beletört a fogam. Nem tudom honnan szedte.
Ő csak annyit mondott még, hogy nem érdemes megszöknöm. Mert egy barlangba hozott. Az egész barlangban koromsötét van és olyan akár egy labirintus. Emberi érzékeim azonnal tévútra csalnának és életem végéig gomolyognék, amíg ki nem hűlök. Sose találnék ki.
Mielőtt elment, nem tudom hová, még meggyújtott újabb három gyertyát. Gondosan elhelyezte őket a terem közepén. Magasabbak voltak, mint az előzőek, jobban megvilágították a barlangot.
Egyedül maradtam.
És nem hallgattam rá…


Bella

Mindenütt romok. A kertben, szerte szét üvegszilánkok. A szobámban egyedül az ágyam maradt ép. És szívemben… ezernyi kígyó fojtogatta.
Az ágyamon ültem. Körülöttem porfelhő, és káosz. Azt ajtót egyetlen szeg tartotta. Az ablak helyén lévő nyílásból beáramló huzatban úgy himbálózott, mint a rétemen a virágok.
Ott akartam lenni, Vele. A réten. Vele, aki megmentett. Vele, aki nem tesz azzá, ami vagyok.
A hetek, amiket együtt töltöttünk, mintha nem is az én életem lett volna. Hanem talán az emberi mivoltomé. Mintha nem lettem volna élőhalott.
Alice jött fel a lépcsőn. A gondolatai látomásról árulkodtak.
Victoria… Vancouver… északkelet…
Nem értettem őket. Magamat sem. Miért ülök itt tehetetlenül?
Alice apró alakját láttam az ajtóban. Nem szólt semmit, de nem is kellett.
Megtaláltuk.

6 megjegyzés:

  1. Szia!
    Én vagyok az első!(Legalábbis,amikor elkezdtem írni,még nem volt komi,remélem maradok is az élmezőnyben:D)
    Nem tudom, miért mondtad,hogy nem izgalmas...én véresre rágtam a szám(nem túlzok),és kapartam az ujjaimat...komolyan.
    Most megpróbálok valamivel értelmesebb komit összehozni, mint a múltkorihoz, de nem ígérek semmit...mert megint kicsináltál:D
    Halál komoly, teljes KO van most.
    Az, ahogy leírtad, amiket Edward érzett... egyszerűen fantasztikus volt!
    Remélem megtalálják egymást, bár abból ítélve, hogy Alice csak Victoriát látja, és Edward pedig nem maradt nyugton(amit meg tudok érteni),azt hiszem ez még egy kicsit odébb lesz:)
    Nagyon remélem, hogy nem lesz benne elhagyós rész, mert Bella rájön, hogy rossz Ednek vámpírok közelében stb.stb...szegényke már annyit szenvedett,kegyelmezz neki!:)
    Meg az, ahogy leírtad, hogy mit érzett, amikor fogságban volt...esküszöm, fájt nekem is mindenem! Csodálatosan írsz!:)
    Nagyon várom már a következőt!(tudom,tudom,telhetetlen vagyok:D)
    Puszi:
    Inka
    u.i.:Remélem valamivel értelmesebbre sikerült, mint a múltkori:D Bár nem lett kevésbé kaotikus, azt éreztem...ne haragudj, ezt hoztad ki belőlem:):D

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Nagyon vártam már a fejezetet, és most megint várom a folytatást.
    Imádtam ezt a részt, ráadásul jó hosszú is volt.
    Siess a folytatással.
    Puszi: Pupi

    VálaszTörlés
  3. Szia!
    Régen jártam már nálad, azt hittem amikor volt az a rengeteg kihagyás abba hagytad az írást, de örömmel láttam ,hogy folytattad. Gyorsan pótoltam is a lemaradásomat.:) Hát ez az utolsó fejezet komolyan fantasztikus, ahogyan lefested az érzelmeket, amelyek átfutnak Edwardon. Kíváncsian várom a folytatást, és remélem minél hamarabb megkapjuk.:)
    Dororthy

    VálaszTörlés
  4. Na ez nagyon jó volt, tipikus Edward, már miért is maradna meg a fenekén, remélem nem kerül nagyobb bajba. Alig várom hogy folytasd. Lehet hogy nagyon nehéz volt neked megírni, de én nagyon szívesen olvastam, és még olvasom is újra. Virág

    VálaszTörlés
  5. SZia!

    Húúú,fantasztikus voltál mint mindig....szerintem hihetetlen izgalmas volt..nem is számítottam rá hogy majd Victoria el fogja rabolni,nagyon tetszik ez az ötlet..kiváncsian várom a folyatást,hogy hogyan menekül majd meg Ed....
    Biztos bővelkedik majd izgalomban..:-)))

    VálaszTörlés
  6. Sziasztok!
    Köszönöm a véleményeket :)
    Nagyon örülök, hogy tetszett nektek és izgalmasnak találtátok. Kicsit féltem, hogy majd unatkozva olvassátok végig, hiszen nagyon kevés volt ebben a részben az "akció" és sokkal több Edi melankóliája. de ahogy írtátok, sikerült beleélni magatokat a karakterbe és nekem ez a legnagyobb dícséret:)

    Inka ne aggódj annyira már nem fogom bántani Edit... csak még egy icipicit:D

    A következő részt eddig vasárnapra tervezem, de hétvégén nagy banzáj lesz nálunk, mert a nővérem diplomaátadója lesz és nem biztos, hogy sikerülni fog befejezni. Persze addig még van 3 nap, de nem szeretem egyhuzamba megírni az egész részt. Egyetlenegyszer csináltam ilyet, hogy nulláról elkezdtem vasárnap délelőtt és kb. 10 órát írtam, hogy estére készen legyen és megfogadtam, hogy soha többé, inkább mindennap egy kicsit:)

    Kellemes keddet mindenkinek;)

    VálaszTörlés