The Immortal Heart

Sziasztok!
Sikerült túlteljesítenem magam és a határidő előtt megírnom a 23. részt, ilyen is ritkán volt:) De megérdemlitek, hiszen nagyon sokáig nem voltam.
Jó olvasgatást és VÉLEMÉNYT VÁROK:)
Bunny

23. Bella tanított meg emlékezni

- Bella, valami gond lehet a képességeddel… talán valami blokkolja.
Ahogy sejteni lehetett, nem fog titokban maradni Carlisle előtt a beszélgetésünk, akármilyen halkra is fogtuk a hangunkat. A földszintről is úgy értette volna minden szavunkat, mintha mellette álltunk volna.
- Nem, nem, nem… nem velem van a baj… - suttogta Bella, de ezzel sokkal inkább önmagát győzködte, mintsem engem, vagy Carlisle-t. Láttam rajta a zavarodottságot, amitől nekem is összekuszálódtak a gondolataim. Zavart, hogy nem tudok rajta segíteni, hogy nem tudom megválaszolni a megválaszolhatatlan kérdéseket.
És ami a legrosszabb, hogy sarokba voltunk szorítva. Carlisle az ott odakint? Ha nem ő lenne, hanem Victoria, akkor hogyan lehetséges, hogy olyan a hangja, mint Carlisle-é? És ha tényleg ő lenne, akkor már rég ránk támadt volna és nem akarna itt győzködni minket…
Bella lehunyt szemmel koncentrált arra, hogy felnyissa Carlisle elméjét és meglássa a gondolatait. Tudtam, hogy ezen erőlködik, de ahogy vánszorogtak a percek, egyre reménytelenebbé vált a helyzet. Úgy tűnt, Carlisle türelmesen vár és nem akar ránk törni. Ez pedig nagyon is Carlisle-ra vallott… De akkor is… valami nem volt rendjén ebben a mesében…
- Bella, nyugodj meg. Együtt kitaláljuk, mi lehet a probléma. Csak nyisd ki szépen az ajtót. Minden rendben lesz. Együtt rájövünk, mi okozza ezt – lassan beszélt és kimérten, minden szónak időt hagyva a leülepedésre. A hangja ott zengett a levegőben, mint valami méhraj és csak fojtotta körülöttünk a levegőt.
Vége volt.
Nem volt, mit tenni. A telefonomat a kezemben szorongattam, mintha várnám az isteni telefonhívást, ami megment minket. De nem jött. És nem is fog.
Bella kinyitotta a szemeit és közelebb lépett az ajtóhoz. Elfordította a kulcsot és kinyitotta.
Én csak árnyékot láttam. Hosszú, nyúlánk árnyék folyt be a szobába.
- Ne haragudj! – szólt Bella elfúló hangon. Éreztem a kilengéseket a hangjában, szinte sokkos állapotba került.
- Semmi baj, megértem az óvatosságod. Akkor haragudnék, ha nem lennél ennyire körültekintő.
Ekkor lépett be a szobába. Önkéntelenül még erősebben szorítottam a telefont, de majdnem kicsúszott izzadt tenyereim közül.
Ő volt az, Carlisle. Átölelte Bellát. A kezeivel a hátát simogatta, de olyan volt, mintha egy embert ölelne éppen. Láttam a távolságot a mozdulatban. Nem tetszett.
- Edward, hogy vagy? – kérdezte mikor elengedte. Rám nézett, a szemei feketék, mint két feneketlen kút. Éhes volt.
- Jobban… - találtam meg a saját hangom.
Azt hittem azzal, hogy Bella beengedte Carlisle-t a szobába, és meghozta azt a döntést, hogy hisz neki, én is meg fogok nyugodni. Azt hittem minden kétségem tovaszáll, ha megpillantom teljes életnagyságban és látni fogom, hogy tényleg ő az, és nem csak valami szimulátor. Ott állt előttem és még sem hittem el. Nem tudtam megnyugodni.
Farkasszemet néztünk. Észre sem vettem, amíg ki nem száradtak a szemeim és pislognom kellett. A szemei…
- Bella, Edward éhes lehet, hozz neki valamit enni. Aztán megbeszéljük mi történt odakint.
Bella ott állt mellette és figyelt minket. Nem tudtam, hogy őt is aggasztja e még valami vagy csak én vagyok paranoiás.
- Csak azt néztem, jól vagy e… de úgy látom csak kiszáradtál – magyarázta Carlisle, inkább Bellának, mint nekem. – Bella ügyelj rá, hogy rendesen igyon.
- Igen, ne haragudj Edward, felelőtlen voltam – mondta lesütött szemmel és kisietett a szobából.
A gyomrom bukfencet hányt és nem tudtam miért. Ösztönös félelem kerített hatalmába, mint mikor a sikátorban voltam azokkal a bűnözőkkel. Pedig ő csak Carlisle! Miért van ez a fura érzés vele kapcsolatban, amikor egészen ideáig mindig úgy néztem rá, mint az apámra? Biztonságban éreztem magam mellette, úgy éreztem, nem érhet baj, ha ő ott van.
Aztán megint a szemébe néztem, és valamelyest sikerült megmagyaráznom magamnak, hogy csak azért lehet, mert még nem láttam őt szomjasnak. Bella is nagyon ijesztő, mikor elsötétülnek a szemei a szomjúság miatt, úgyhogy csak ez lehet az oka…
Közelebb jött hozzám. Nem ugyanabban a ruhában volt, mint mikor utoljára láttam… talán átöltözött, mielőtt elmentek Leah-val…
- Ügyelned kell az étkezésre. Nálunk ez teljesen kiesett a napi rutinból, így hajlamosak vagyunk nálad is elfeledkezni róla.
Nem hallottam a hangjában az orvosi komolyságot. Valahogy azaz érzésem támadt, hogy csak fenn akarja tartani a beszélgetést. Aztán leült mellém az ágyra. Csak egy karnyújtásnyi távolság maradt közöttünk.
Az agyamban egy hangocska azt suttogta, menekülj! De nem tudtam felállni, a lábaimat mintha lebetonozták volna. Éreztem, ahogy egyre jobban izzad a tenyerem.
Carlisle fészkelődött. Szemében éhség csillant. Nagyon nem tetszett. Azt mondta, annyira immunissá vált az emberi vérre, hogy akkor sem kívánja, mikor szomjas. Nos, ezt az állítást nagyon meghazudtolta a mostani kinézete. Lila karikák sötétlettek a szemei körül, a kezeivel nem tudott mit kezdeni.
Aztán szippantott egyet. Amióta belépett a szobába, először.
Ekkor a telefon a kezemben rázkódni kezdett, aztán megszólalt a jól ismert dal. A szívem ugrott egyet, mert szinte beleüvöltött a csendbe. Nem mertem a képernyőre nézni, féltem, hogy mit látok rajta. Valószínűleg úgyis Jessica az, aki a hollétem felől érdeklődik. És nem tudom miért, de úgy éreztem, nem szabad levennem a szemem Carlisle-ról.
Aztán, mikor már egyre sürgetőbben rázkódott a kezemben a telefon, elszakítottam a szemeimet a vámpírtól és lenéztem az ölemben nyugvó kezeimre. Éreztem, ahogy kifut az arcomból a vér…
Carlisle.

*

A kijelző fogva tartotta a szemeimet. A szívem valami ismeretlen dal ritmusát járta. Éreztem, ahogy a megsemmisülés kiült az arcomra. Az adrenalin ki-be futkosott a végtagjaimból.
Talán Bella pötyögte be a számot a telefonomba, fogalmam sem volt, honnan van meg. Talán ez is valami trükk, figyelemelterelés… de már nem volt választásom. Döntenem kellett és minden következmény az én halálommal ér véget…
Nem mertem Carlisle-ra nézni… aki nem is Carlisle.
Izzadt tenyereim közül majdnem kicsúszott a készülék, de sikerült eléggé összpontosítanom ahhoz, hogy lenyomjam a Fogad gombot. Nem akartam, hogy Carlisle lássa a remegő karom, de nem tudtam ellene tenni. Olyan volt, mintha valaki szándékosan rázta volna.
Óvatosan a fülemhez emeltem a telefont, még mindig kerülve az ál-Carlisle pillantását, de éreztem a tekintetét, ahogy a nyakamat ízlelgeti…
- Igen? – hangom sivár volt és érdes.
- Itt Carlisle.
Carlisle ült előttem és az ő hangját hallottam a telefonban. A háttérben farkas vonyítás, morgás, lábdobogás és egymáshoz súrlódó testek kollektív zaja hallatszott… mintha… mintha…
- Edward, jól vagy? – kérdezte Carlisle a vonal túloldaláról.
- Nem tudom… mi történt? Mi folyik ott?
Abban a pillanatban csak egy hajszál választott el, hogy hisztérikus üvöltésben törjek ki. A torkomat fojtogatta az őrjítő érzés, de önuralmat parancsoltam magamnak. Az agyam hömpölygött a gondolatok kavalkádjában – egyszerre minden összemosódott és a kusza rengetegben nem láttam értelmet. Nem láttam, mert nem is volt. Carlisle ült mellettem és a telefonban is ő beszélt. Hogy lehetséges mindez? A befogadó-, és tűrőképességem határait feszegette mindez, de ahelyett, hogy próbáltam volna magyarázatot találni, az egyetlen gondolat, melyet érvényesülni hagytam, a halál volt. Ezt nem fogom túlélni…
- Csapda volt, Edward… Leah… nem is Leah volt. Lépre csaltak és megtámadtak minket…
Még mielőtt befejezhette volna, a mellettem ülő Carlisle kitépte a kezemből a telefont, ami messzire repült, végül neki csapódott a szemközti falnak és darabokra tört. Mindez olyan gyorsan történt, hogy a kezem még pillanatokkal később is a fülemre tapadt, mintha telefonálnék.
A szemem a telefonom maradványait pásztázták. A sokk a végtagjaimat nyaldosta, mint a kicsapódó hullámok a tengerpartot. Zsibogott az arcom, a nyakam és lassan végigszánkázott egy dermesztő érzés az egész testemen. Carlisle arca félelmetesen közel volt az enyémhez, de nem mertem a szemébe nézni. Mintha azzal megadnám magam, mintha beismerném, hogy félek. Nem akartam, hogy könnyű zsákmánynak higgyen és ezt mégsem kerülhettem el.
Tudtam, hogy itt a vég.
Aztán végül, ránéztem. És ő megnyalta a szája szélét.
- Most már értem, miért van oda érted Bella – mondta hűvös komolysággal. – Ínycsiklandozó illatod van.
Mielőtt bármit tehettem volna, mielőtt egyetlen hang is elhagyhatta volna a számat, rám vetette magát és jéghideg kezével betapasztotta a számat. Olyan gyorsan történt mindez, olyan hirtelen, hogy felfogni sem tudtam, mit jelentenek a szavai. Olyan erősen szorította a kezét a számra, hogy a légzés nehézkessé vált és az élni akarás ösztöne beindította a reflexeit - vergődni kezdtem alatta. Tudtam, hogy lehetetlen helyzetben vagyok és innen nincs kiút. Esélytelen voltam vele szemben, de nem adtam fel. Hanyatt döntött az ágyon és rám feküdt, miközben én a lábammal próbáltam meg leszedni magamról. De mintha kősziklát rugdostam volna, teste kőkemény, szilárd és sérthetetlen volt. Meg sem érezte a legerősebb csapásomat sem. A körmömet a hátába vájtam, de a szeme sem rebbent meg.
A szeme…
Mámoros éhség, vadászösztön, zsákmányt elejtő oroszlán. Ott volt egy mániákus, fanatikus szín, melytől a hideg rázott ki.
Akkor tudatosult bennem.
Itt a vég.
Valaki azt mondta, a halál pillanatában lepereg előttünk az életünk. Én nem láttam semmit. Csak egyetlen arcot. Az Övét…
A keze félrecsúszott a számon, miközben vergődtem alatta. Felnyögtem.
- Cssss… nincs esélyed.
Láttam a gyönyörűen ívelt, hattyúfehér nyakát. Szoborra emlékeztető arccsontját, melyet mintha a legtehetségesebb szobrász hívott volna életre. Mézszínű szemeinek élénkségét, melyek minden egyes alkalommal csapdába ejtettek és leláncoltak. A hajának selyemfüggöny érintését a vállamon. Bizsergeti a bőrömet. Ahogy a hűvös lehelete csiklandozza a nyakamat. Ahogy az illata meglengeti a fantáziámat és újjáéleszt egy távoli világban. Ott volt Ő. Láttam magam előtt. Ugyanolyan élénken, mint mikor valóban ott van.
Aztán tudatosult bennem a halál közeli állapot. Nem volt elég oxigén, ami beáramlott volna, az agyam kezdte feladni az irányítást.
Nem adhatod fel! Élned kell. Élned kell érte!
- Hmmm… - Carlisle hangja ijesztően távolinak tűnt, mintha csak egy régi filmet néznék. – Kár, hogy nem kóstolhatlak meg most… de Victoria mindjárt itt lesz… és akkor én is megkapom a jutalmam.
Minden egyes szívdobbanást nagyobb szünet kísért… fájdalmas volt hallani a saját halálomat, ahogy a szívem kezdi felmondani a szolgálatot, szépen-lassan és bámulatosan könnyedén. Aztán abbahagytam a rugdosást. A lábamban éles fájdalmat éreztem, majd tompa zsibbadás követte. Közel jártam.
És igazából: már akartam is.
- Nem gondoltam volna, hogy Bella ennyire naiv… de úgy tűnik, túlságosan nagyra becsültem őt.
A cinikusság egy pillanatra sem hagyta el a hangját, ahogyan a gyilkos kábulat sem.
Aztán történt valami.
Reccsenés, éles tárgyak pattogása a padlón, majd ugyanabban a pillanatban a támadóm lerepült rólam. Óriási csörömpölés a szobában. Levegő után kapkodtam, éreztem, ahogy újra élet költözik belém. A fejem kitisztult, a szemeimről lehullott a hályog. Oldalra hajtottam a fejem, próbáltam feltámaszkodni a könyökömön és felmérni a helyzetet.
Carlisle nekiesett a könyvespolcoknak, amik ripityára törtek alatta. Ott feküdt a romok között, az egykori tölgyfapolcok és antik könyvek maradványai között. Láttam, hogy mocorgott, de nem kelt fel. Előttem Bella állt, de nem tudtam megállapítani, hogy mit látok az arcán.
- Ne haragudj… istenem… ne haragudj – hangjából kétségbeesettség hallatszott.
Próbáltam felállni, de a lábaim felmondták a szolgálatot. Bella felnyalábolt az ágyról. Kínosnak éreztem a szituációt, de csak az éles fájdalomra tudtam gondolni és arra, hogy minél előbb elhagyjuk ezt a szobát… fura… nemrégen még annyira szerettem volna itt lenni.
De az ajtóig nem jutottunk el, még úgysem, hogy a másodperc töredéke alatt tettük meg az utat. Carlisle Bella hátára vetette magát és a nyakába harapott. Kíméletlen, kegyetlen üvöltés hagyta el Bella száját, arca kínlódó maszkba torzult. Engem pedig elejtett. A zuhanás olyan volt, mintha egy 100 emeletes épületről estem volna le, hosszú és végeérhetetlen. Egyenesen az üvegszilánkok közepébe landoltam. A saját arcomat pillantottam meg egy ezüstös tálcában. Alig ismertem magamra. Rémületet láttam visszaköszönni… félelem… halál…
Egy szendvics maradványain térdepeltem. A kezem alatt folyékonyt tapintottam. Először azt hittem víz az, aztán vettem észre az élénkvörös vértócsát a karom alatt. Az üvegszilánkok felhasogatták a karomat több helyen is, és a kisebb-nagyobb hegekből ömlött a vér. Éles szúrást éreztem ezernyi helyen a karomban és önkéntelenül felnyögtem. Próbáltam kivánszorogni az üvegszilánk és porcelán mezőből, de a végtagjaim nem engedelmeskedtek.
Mindez néhány másodperc alatt zajlott le. De saját testi épségem érdekelt most a legkevésbé.
Bella és Carlisle összeecsaptak.
Annyira gyorsan mozogtak, hogy a szememmel nem tudtam követni az eseményeket, és azt is nehezen tudtam megállapítani, hogy ki-kicsoda. Polcok borultak, vázák törtek össze…
Bella a levegőbe pattant, kitért egy rúgás elől, majd Carlisle mögé érkezett, és a hátára vetette magát. Visszaadta neki a nyakharapást, Carlisle felüvöltött és előrebukott. Bella fejen rúgta, többször is és megragadta a nyakát.
Amit akkor láttam, a legrosszabb rémálmaim valóra válása volt. A nyakát feszegette, csavargatta, gyömöszölte, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy letépje a fejét. Muszáj volt elfordítanom a fejemet, mert nem bírtam elviselni a látványt… a hangok azonban még pontosabban lefestették a helyzetet. Carlislre fülsüketítő nyöszörgésbe kezdett.
Hirtelen hallgatott el.
Mikor újra odanéztem, Bella és az ál-Carlisle ismét a levegőben voltak, de a gyorsaságuk meghaladta az agykapacitásomat. Elmosódott körvonalak, összesúrlódó testek, melyek az én szememben eggyé váltak. Színek és illatok kavalkádja, hangok melyek összepréselődő acéllemezekre emlékeztettek. Tudtam, hogy Bella igyekszik kézben tartani az irányítást, és a lehető legszűkebb helyre koncentrálni a küzdelmet, hogy engem több atrocitás ne érjen. De a saját épségem többé már nem érdekelt. A szerelmem ott harcolt a saját apjával, vagy legalábbis egy úgy kinéző vámpírral (talán eltitkolt ikertestvér?) és én ott feküdtem tétlenül, véres, sajgó végtagokkal és nem tudtam rajta segíteni. A tehetetlenség volt a világ legkegyetlenebb érzése. Ha csak a legminimálisabb esélye lett volna, hogy segíthetnék neki, ha lett volna bármilyen, akármilyen mód arra, hogy közbeavatkozzak és Bella javára fordítsam a küzdelmet, istenemre mondom, megtettem volna. De halandó mivoltom csak hátráltató tényezőként vonulhatott volna be a csatába és én nem akartam még több problémát okozni.
Aztán lelassultak a mozdulatok és láthatóvá váltak az ellenfelek. Bella, szemközt velem, míg a hozzám közelebbi, háttal nekem ál-Carlisle volt. Megfordult, és mohó, fekete szemei az enyémbe vésődtek.
Tudtam, hogy vérző sebeimmel halálos csapás voltam az étvágyára. És ezt használta ki Bella és küldte egy hatalmas rúgással a falnak. Két lépésre tőlem landolt, összetörve-zúzva minden egyes tárgyat, ami ott volt. A fal is behorpadt és sűrű porfelhő szállt fel a kiszakadó téglákból és vakolatból. Mintha bomba robbant volna.
A felhasadt parketták, a téglák és fenyőbútorok teljesen befedték Carlisle-t. Pislogva vártam, mikor kel életre, de csak a szállingózó fehér port láttam, semmi mást.
Bella egy percet sem szalasztott el. Egy szemvillanás alatt előttem termett.
- Ne haragudj – kezei közé fogta az arcomat és szájon csókolt.
A ruhája több helyen is elszakadt, a haja zilált és kócos volt, de a szépsége ugyanúgy megbabonázott. Az illata keserves intenzitással borzolta az idegszálaimat.
- A kezem…
Tudtam, hogy patakzó vérem kellemetlen Bella számára, de ennek semmilyen jelét sem mutatta. Páratlan önuralommal tépett le egy darabot az ágynemű sarkából és kötötte lazán az alkaromra. Éreztem a hűvös távolságtartást a mozdulataiban… aztán rájöttem, hogy nem lélegzik.
- Meghalt? – kérdeztem állammal az ál-Carlisle testét fedő romhalmaz felé bökve.
A fejét rázta.
- Ennyitől nem hal meg egy vámpír – válaszolta, miközben csomót kötött a pólya végére. – Úgyhogy sietnünk kell.
De nem volt ideje felszedni a földről.
A romhalmaz megmoccant, porfelhő új életre kelt és magasabbra szállt, nagyobb területen oszlott el. Téglák zuhantak lejjebb és deszkák csusszantak arrébb. Aztán megláttam a vámpír alakját, aki..
…aki többé nem volt Carlisle.

*

Sosem láttam még őt, ebben biztos voltam. Először a piros szemei ütöttek át a sűrű porfüggönyön, aztán lassan kirajzolódtak a vonalai, ahogyan a por leülepedett. Markáns állak, széles váll, szikár termet. Rövid, sűrű barna haj, elől kicsit hosszabb tincsek. Mélyen ülő szemek, állandó, gyilkos ígéretet hordozó tekintet. Krétafehér arc. A ruhája ugyanaz volt, mint Carlisle-é… de nem is ettől volt elképesztő. Hanem attól, hogy a ruháján kívül sértetlen volt.
Amikor végre sikerült nem őt bámulnom, Bellára néztem. Az élmény ugyanolyan friss volt számára, mint számomra. Több, mint száz éve él, de ilyet még ő sem látott. A döbbenet bevésődött az arcába.
- Alakváltó – suttogta alig érthetően.
Görbe mosoly futott végig az arcán.
- Kellemetlen felismerés, igaz?
Ez a hang nem lehetett az övé! Annyira lágy volt és kellemes…
Bella szemei nem fókuszáltak… elsötétültek, arca nyomasztó maszkba torzult… aztán hirtelen elkapta a tekintetemet. Mindez a másodperc töredéke alatt.
- Hallom a gondolatait… - préselte a szavakat, egyenként a fogai közül.
A vörös szemű vámpír cinikus vigyorra húzta a száját. Többé már nem érdekelte, hogy gondolatai nyílt lapok Bella számára. A döbbenet egyetlen árnyalattal sem mocskolta alább a magabiztosságát és éhségét. Minden szándéka oda volt írva a homlokára és nem volt szükségem arra, hogy olvassak a gondolataiban – anélkül is elég világos volt minden.
Alighanem a világ legerősebb vámpírja lehet – egy ilyen képességgel a világ a lábai előtt hever. Esélyünk sem volt vele szemben. Éreztem a keserű ízt a számban, ahogy morzsolgattam a jövőképet. Bella és én együtt halunk meg. Ha a mozivászon előtt ülnék, akár még romantikusnak is látnám, de a valóságban inkább fájdalmas volt a beismerés.
- Hát igen, ki gondolná, nem igaz? – kacagott fel a vörös szemű vámpír. – Tristan-nek hívnak. De hívhattok Alakváltónak is, ha az jobban tetszik. Végtére is, az utolsó perceiteket rúgjátok, ilyen kis apró örömöktől nem akarlak megfosztani titeket.
Tristan kilépett a romok közül. Bella mellettem felegyenesedett és lassú macska-egér játékba kezdtek.
- Őt hagyd ki ebből. Victoria engem akar – szólt Bella, tisztes távolságot tartva Tristan-től.
Az megint felnevetett. Gúnyos, megalázó nevetés.
- Tévedsz – sziszegte. – Victoria azt akarja, hogy lásd őt meghalni! Hogy ugyanúgy szenvedj, ahogyan ő szenvedett, amikor megölted James-t! Esze ágában sincs megölni téged! Legalábbis addig nem, ameddig ő él – állával felém bökött.
Tristan eltakarta előlem Bellát, nem láthattam az arcát, mikor így felelt.
- Előbb engem kell megölnöd.
- Makacs nőszemély! Tán magadnak akarod az egészet? Ezért ragaszkodsz ennyire ehhez a halandó senkihez? Akinek az életét egyetlen puha suhintással elvehetjük? – mélyet szippantott a poros levegőből. – Nem tagadom, nagyon vonzó a vére… sokkal vonzóbb, mint eddig bárkié, akivel találkoztam. Úgyhogy akár meg is tudom érteni a ragaszkodásod okát.
- Te el sem tudod képzelni, mi az, hogy szeretet!
Ez volt a végszó. Bella lesújtott. De ugyanabban a pillanatban Tristan is megindult feléje. Félúton, a levegőben ütköztek össze, hatalmas, bombarobbanás-szerű hangzavar kíséretében. Nem bírtam nézni, ahogyan a nő, akit szeretek, harcol… értem…
Könyörtelen volt a küzdelem. Ütötték egymást, ott ahol érték a másikat, harapták egymást a legközelebbi ponton. Aztán Bella átkerült a hozzám közelebbi oldalra és hátratántorodott. Néhány centi választott el minket egymástól. Aztán újra kilőtte magát és egyenesen Tristan testébe csapódott, aki nem tudta megtartani az egyensúlyát és hátravágódott – olyan nagy sebességgel repültek összegubancolódva, hogy már az üvegablak sem tudta megállítani őket. Redőnyöstől együtt kivágódtak az ezernyi darabra törő ablakon, egyenesen a napfényes udvarra.
A napfény visszaverte a hulló üvegdarabok fényét és egy pillanatra elvakított. A becsapódástól még a padlózat is megremegett alattam és azon sem csodálkoztam volna, ha a Forks belvárosában is meghallották volna a ricsajt.
A percnyi néma csöndet egymáshoz csapódó testek zaja oszlatta fel és kezdődött minden elölről. Nem láttam többé a küzdő feleket…
Bella…
Ha bármi történik vele, miközben én itt hempergek a véremben, esküszöm az istenre, hogy én magam oltom ki az életemet!
Minden annyira váratlanul történt, hogy időm sem volt azon gondolkozni, mi lesz, ha Bella marad alul a csatában, miközben nekem semmi bajom nem lesz. Aztán eszembe jutottak Tristan szavai… nem ölheti meg Bellát, mert Victoria azt akarja, hogy lásson engem meghalni. Ez valamelyest megnyugtatott, de akárhányszor meghallottam a kínkeserves üvöltéseket odakintről, a szívem ugrott egy nagyot.
Nem ülhettem ott tétlenül… tennem kellett valamit.
Éreztem, ahogy új keletű energia áramlik a végtagjaimba, ahogyan az elhatározást tettekké formáltam. A szerelem irányított. Szenvedélyesen szerettem azt a nőt, akiknek az élete egy szakadék peremén billegett és segítenem kellett neki a visszakapaszkodásban. Ő mentett meg. Most rajtam a sor.
Hátamat a falnak vetve álltam fel. Örömmel konstatáltam, hogy nem tört el a lábam, csupán megzúzódhatott… habár nem értettettem különösebben hozzá, az, hogy fel tudtam állni és rá tudtam nehezedni kissé, ezt bizonyította.
Minden egyes lépés, mintha egy-egy éles kard hasítása lett volna a lábamba, de csak azt láttam a szemem előtt, hogy Bella holtan esik össze Tristan karjai alatt, és ez elég adrenalint nyomatott a végtagjaimba.
Először a saját telefonomhoz vánszorogtam, de az egyértelműen ripityára tört. Már csak egy lehetőségem volt – a vezetékes telefon. De nagy kilátás volt arra, hogy a küzdelemben az is megrongálódott. Az is nehézségekbe ütközött, hogy eljussak egyáltalán a készülékhez, tekintve, hogy a szoba egy fikarcnyit sem hasonlított egykori önmagára. Mint egy csatatér – ez volt a legjobb szó rá.
A kezeimmel félrepakoltam a deszkákat, és az ágyon keresztül közelítettem meg az éjjeli szekrényt, melyen eredetileg a telefon volt. Mostanra azonban a vezetéknél fogva félig lelógott a szekrényről.
Istenem, add, hogy működjön!
Megragadtam a kagylót, a fülemhez emelten és a nap leggyönyörűbb szólamát hallottam meg, egyenletes sípolás formájában. A telefonra cetli volt ragasztva, a legfontosabb telefonszámokkal. Ezt már korábban észrevettem és hálát adtam az égnek, hogy Bella ennyire körültekintő.
Bepötyögtem Carlisle számát és tárcsáztam.
Fájdalmasan sokat csengett ki, egy idő után már számolni sem tudtam. Mikor már majdnem bekapcsolt a hangposta, ismerős, és nem is olyan régen még ijesztő hang susogott a fülembe.
- Carlisle? Itt Edward! Segítenetek kell! Megtámadtak minket!
Tudtam, hogy egy percet sem vesztegethetek el, mert minden egyes nyomorúságos másodperccel Bella életét teszem kockára.
- Edward, nyugodj meg, tudom… Alice mondta… te jól vagy? – Carlisle hangja rendkívül kimerülten csengett. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer így fogom viszonthallani őt.
- Igen, semmi bajom, de Bella… Bella és azaz alakváltó vámpír, Tristan… kint vannak… és harcolnak… és attól tartok Bella nem tudja legyőzni… egyedül.
Nem is beszéltem? Ez valóban az én hangom lenne? Ez a távoli, nyöszörgős, kétségbeesett hang?
- Bízz Bellában, ő nagyon erős! Bízz benne! Megpróbálom odaküldeni Jaspert vagy Emmett-et, de mindenkire szükség van itt… Victoria sereget szervezett ellenünk és rengetegen vannak. Szerencsére tapasztalatlanok és most visszavonultak. De nem mehetünk el, mert betörhetnek a városba.
Vámpír sereg?
Próbáltam visszaemlékezni, mikor váltak a dolgok ennyire… komplikálttá. Aztán rá kellett jönnöm, hogy erre voltam kárhoztatva. A kapcsoltunk erre volt kárhoztatva.
A torkomba fagyott minden szó.
- Edward, ne csinálj semmi ostobaságot. Jasper hamarosan indul és segíteni fog nektek. Te maradj ott, ahol vagy. Bella kézben tartja a dolgot. Nem olyan gyenge, mint amilyennek tűnik! – nyelve olyan gyorsan pörögött, hogy csak minden második szavát értettem. – Maradj ott, ahol vagy! Mennem kell! Jönnek…

*

- Kopp-kopp-kopp – a hátam mögött, mély női hang búgott.
Égett a fülem, a kagylót még mindig erősen szorítottam a fülemhez, mintha Carlisle átnyúlhatna és segíthetne rajtam. Nem akartam megfordulni. Ha megfordulok, azzal beismerek valamit. És arra nem voltam kész.
A pulzusom az egekbe szökött, a halántékomban pattogott az ér. Az agyam pontosan tudta, ki áll mögöttem, de inkább besöpörtem a tudatalattimba, nem akartam tudomást venni.
Mert ha beismerem, azzal pontot teszek valamire.
Az életemre.
Nem halhatok meg most… még nem álltam készen. Annyi minden volt még előttem, annyi mindent kellett volna még tennem.
És ott volt Bella… Annyira friss volt még a kapcsolat… és nem csak a kapcsolat, hanem maga az érzés is.
Ameddig meg nem ismertem, nem tudtam, mi a szeretet. A szüleim majdnem elfeledtették velem, majdnem sikerült teljesen kiölniük belőlem. De még mindig emlékszem. Még emlékszem erre az érzésre. És Bella tanított meg emlékezni.
Emlékeztem arra, milyen amikor feltétel nélkül szerethetek és viszont szeretnek. Amikor rám néz… soha, senki nem nézett rám úgy azelőtt.
És most egyszerre mindezt elveszítem.
Hideg karistolta a bőrömet. Mögöttem állt, közvetlenül mögöttem. Éreztem hűvös leheletét a tarkómon. Libabőrös lettem.
Valaki egyszer azt mondta: Éld minden napod úgy, mintha azaz utolsó lenne. Mert az egyik ilyen nap, tényleg az lesz.
Ma volt az a nap.

*

Acélkemény, hegyes bőr súrolta a nyakamat. Hozzám ért. Ott, azon a ponton meghűltek az érzékelő sejtjeim, ami egyre nagyobb sávban terjedt szét a csupasz bőrömön. Fájt. Fizikailag.
Tudtam, hogy nem fog nagy ügyet csinálni a halálomból – a lényeg úgyis az volt, hogy neki jó legyen. Én voltam élete legnagyobb fogása, ott éreztem minden mozdulatában az izgalmat és újdonságot, annak ellenére is, hogy háttal voltam neki. És nem csak azért, mert már 100 éve várt a bosszúra, hanem mert jól tudta, hogy a halálommal olyan nagy űrt hagyok Bellában, ami sokkal rosszabb az ő halálánál. Hosszú, évezredes szenvedés, egyetlen könnycsepp a végtelen óceánban.
A várakozás ott lógott a levegőben és én magamban könyörögtem, hogy gyorsan essek túl rajta. Sokszor jártam már közel a halálhoz – ha nem is fizikailag, de lelkileg mindenképp. Most pont az ellenkezője történt. Nem akartam meghalni, de innen nem volt kiút.
A tenyerét az arcomra tapasztotta. A várakozás ott lógott a levegőben.
- Edwardhoz van szerencsém, igaz? – zúgott ismét a dörgő női hang.
A szívem a torkomban dobogott, olyan hangosan, mintha dobpergés lenne. Tudtam, hogy ezt ő kétszer, háromszor olyan élesen hallja mint én. Tökéletes vacsorára hívó dobszó.
- Victoria.
Felnevetett. Keményen, élesen.
- Látom, sokat meséltek rólam a kedves közös ismerőseink!
Féltem lélegezni. Úgy éreztem azzal csak az esélyeimet rontom.
Milyen esélyeimet?! Hiszen innen már csak egyféle irányba mehetek!
- Csupa jót – a hangom természetellenesen magas volt.
- Remek!
A másik tenyerét is az arcomra helyezte és az ujjaival körkörös mozdulatokat rajzolt az arccsontom körül. Hallottam, ahogy mélyeket szippant, ahogy az orra követi az artériám útját. Behunytam a szemem.
Itt a vég.
- Bellának jó ízlése van… az illatod… sosem éreztem ilyet! Ennél már csak a véred íze lehet mámorítóbb!
Nos, legalább úgy halok meg, hogy tudom: a vámpírok buknak rám. Ha elcseszett életemben csak ennyi jutott ki nekem, már megérte élni. Hiszen Bella is az illatom miatt szeretett belém…
Victoria kezei lassan elhagyták az arcomat, de a testéből áradó hűvösséget ugyanúgy éreztem és ebből tudtam, hogy nem ment messzebb.
- Fordulj meg! – szólt parancsoló hangon.
- Miért? – ellenkeztem.
- Fordulj meg! És állj fel! Most!
Hátulról egyszerűbb lett volna. Nem akartam látni kiéheztetett tekintetét, miközben szívja ki belőlem az életet. Nem akartam látni a szemében az üzenetet, hogy legyőztelek. Nem akartam szemtől szemben elfogadni a bukást.
A mozdulataim instabilak voltak. Zsibbadtan álltam fel Bella ágyáról. Az ágyról, melyen sosem teljesedhetett be a szerelmünk. A gondolat marcangolta a bensőmet.
Megfordultam és a vámpír vérvörös szemébe néztem.
Gyönyörű szép volt, de nem tudtam annak látni. A szépérzékem nem tudta betölteni a funkcióját, mert az agyam pontosan tudta, hogy mi fog következni. Mintha a bensője kiütközött volna a külsejére.
A szeme színe harmonizált a hajával. Hatalmas, göndör vörös hajzuhatag által keretezett ovális, krétafehér arc. Szemében a bosszú csillogott, orra finoman szimatolta a vérem a szagát. Alacsonyabb volt nálam egy fejjel, de pontosan tudtam, hogy halandó életében sem tudtam volna ártalmatlannak és gyengének nézni.
Ott lebegett közöttünk a ki nem mondott vád, melynek gyökerei majdnem 100 év messzeségébe nyúltak. Egy olyan férfiért kellett meghalnom, aki az ükapám lehetne, de a bűntudat szemernyi árnyát sem láttam az arcán. Csak éhséget. Bosszút. Elégtételt.
- Örülnöd kellene, hogy megmentettelek… a kiéhezett vegetáriánus kegyetlenül gyilkolja meg az áldozatát. Én viszont sosem hazudtoltam meg a fajtámat… és megígérhetem, hogy csak egy kicsit fog fájni! Eddig senki sem panaszkodott.
Keserű mosolyra húzódott a szája. Közelebb hajolt. Nedveset éreztem, ahogyan megnyalta az ádámcsutkám.
- Köszönöm, igazán kedves tőled – feleltem rekedten, mire ő kicsit visszább húzódott a nyakamtól.
Minden szavamból csöpögött a méreg.
- Igazán kár, hogy ilyen körülmények között kellett találkoznunk.
A könnyed gunyorosság eltűnt a hangjából, s tekintete gránitkeménnyé dermedt.
Úgy néztem rá, hogy tudtam: ez azaz arc, amit életemben utoljára látok.
Behunytam a szemem. Egy nap leforgása alatt másodszor kerültem a halál torkába.
Édes Istenem, most segíts rajtam!