Sziasztok!
Íme az új rész, még éppen időben:) Mielőtt nekikezdtek, szeretném elmondani, hogy ez volt számomra a legnehezebb rész megírni... hogy miért azt nem tudom megfogalmazni, de ha elolvassátok, talán megértitek. Szó szerint kihívás volt. De megszületett. Talán nem a legjobb rész lett az összes közül, és nem is a legizgalmasabb - legalábbis számomra, de kell ilyen is:)
Enjoy!
UI: ha van egy kis időd, véleményt mindig szívesen fogadok!

24. rész – A hetek, amiket együtt töltöttünk, mintha nem is az én életem lett volna

A halál könnyű, egyszerű. Az egyetlen dolog a világon, amiért nem kell megküzdeni. Csak jön, magától. Te átadod magad neki, és ő békésen körülölel. Nem vad, nem bánt. Ha nem próbálsz harcolni ellene, ő sem fog belebonyolódni csatába. Egy tökéletes kompromisszum. Te arra vágysz, hogy ne fájjon és ő megadja neked, de cserébe nem ellenkezhetsz. Nem kezdhetsz el vergődni, nem kezdhetsz el az életedért könyörögni. El kell fojtanod az élni akarás utolsó, pislákolói ösztöneit is és minden sejteddel a végre kell koncentrálnod. Szó szerint el kell fogadnod, hogy ez valaminek a vége… de egyben valaminek a kezdete is. Hogy minek? Azt nem közli veled előre. És talán… talán embere válogatja, hogy milyen az új kezdet… hogy mi jön ezután. Nem tudtam honnan, de ebben biztos voltam.
Magam is meglepődtem, milyen nyugodtan fogadtam a saját halálomat. Azt hittem, majd könyörgésbe bocsátkozom és eltorzult arccal sikítok az életemért… főleg azok után, amit magam mögött hagytam. Ki akarna meghalni, miközben boldogabb a föld összes emberénél együttvéve? De, valahogy, akkor nem éreztem a veszteséget. A következményeket tudtam, de mégsem éltem át a hiányt… legalábbis akkor, abban a pillanatban nem.
Nem éreztem semmit. A fájdalom leghalványabb érzését sem. Tompa üresség, könnyed semmi. A csend körülfolyta a testemet, amely talán már nem is test. Talán már csak valami anyagtalan valami, ami vánszorog a halál felé az elkárhozott lelkek macskaköves ösvényén. Nem éreztem a végtagjaimat sem, nem éreztem, hogy egyetlen, szilárd egész vagyok.
Féltem kinyitni a szememet, nem akartam látni, hol vagyok. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán ki tudom nyitni a szememet… Éreztem, ahogy erősen szorítom össze a szemhéjamat, de talán ez csak az emberi test utolsó fizikai érzékelése… az utolsó kétségbeesett hit.
A szívem normális ütemben dobogott, de tudtam, hogy már nem lesz képes felgyorsulni – ennél már csak lassabb lehet, míg végül végleg leáll. Hallgattam az ütemes kongásokat, és vártam, hogy végleg kihunyjon belőlem az, ami emberré tesz.
- Hagyd békén! - hallottam a feszültségtől stófolt hangot, valahonnan a hátam mögül.
Ez nem lehet a halál! Bella nem hallhatott meg, ő nincs itt velem! Vagy… vagy talán őt is megölte Tristan?
Egyszerre örültem és voltam elkeseredve. Ha ő is halott, és hallom a hangját, akkor az azt jelenti, hogy a túloldalon örökké együtt lehetünk! De mégsem… mégsem akartam, hogy halott legyen. Vétek a világtól elvenni őt, és a gondolat, hogy nem lesz többé a földön, még úgy is fájt, hogy tudtam: nem kellene a hiányával küszködnöm, hiszen elviekben én is halott vagyok. Ahogyan akkor éreztem magam, anyagtalan semminek, nem örültem a túlvilági örökkévalóságnak.
Vagy…
Vagy talán nem is haltam meg, ahogyan ő sem.
Aztán valami éles robajjal elsüvített mellettem, fülem belesajdult a hangba. A következő pillanatban óriási becsapódás, mintha buldózerrel tennének egyenlővé egy házat a földdel.
Kínos lassúsággal nyitottam ki a szememet, hunyorogva a kitört ablakon át beszűrődő napsütésben.
Bella szobájában álltam, legalábbis a maradványai között. Nem sok minden emlékeztetett a különleges hangulatú, óriási üvegfalas szentélyre, mely Bella személyiségével tökéletes harmóniában állt. De nem érdekelt, milyen állapotban van most a szoba – így is örültem, hogy ott vagyok, mert biztosan tudtam, hogy nem haltam meg. Már akkor tudtam, hogy örökké úgy fogok emlékezni erre a szobára, mint újjászületésem helyszínére.
De nem sokon múlt. Még mindig bizsergett a bőröm Victoria kezének hűvös érintésétől az arcomon, és leheletének vérfagyasztó érzésére az artériám körül. Talán másodpercek kérdése volt, hogy nem harapott meg. Csukva volt a szemem, de éreztem, ahogy egyre közelít a szájával az ütőerem felé… de Bella megmentett. Az utolsó pillanatban felbukkant és letaszította rólam Victoriát.
Lassan kezdtek visszakúszni a fejembe a képek. Bella és Victoria összekapcsolódó teste a szemközti falnak csapódott, pont oda, ahova nemrégen Tristan is érkezett. A falon lévő lyuk tovább szélesedett, újabb téglák szakadtak ki a helyükről és tíz centis átmérőjű körön beszűrődött a szomszéd szoba fénye.
Bella és Victoria tovább hemperegtek a földön, de annyira betakarta őket a törmelék, hogy nem láttam, ki van felül és ki van alul. Az sem segített, hogy a fejem még mindig kótyagos volt a halál közeli élménytől. Az volt a furcsa az egészben, hogy teljesen kizártam a külvilágot, amikor Victoria szája közeledett a nyakam felé… abban a néhány másodpercben egy köztes világba kerültem, az élet és a halál közé. Elfogadtam azt, hogy néhány másodpercen belül halott leszek és nem is próbáltam küzdeni ellene. Szándékosan sodortam magam abba a köztes világba, pedig a testem teljesen ép volt, tehát még csak nem is haldokoltam… csupán az agyammal jártam abban a világban, a testem még itt volt az életben. Bemeséltem magamnak, hogy halott leszek…
Miért nem hallottam semmit? Miért vagyok ennyire gyáva? És legfőképpen: Miért adtam fel? Miért törődtem bele?
Nem rágódhattam ezen többet, mert az események gyorsan pörögtek.
Bella kivetette magát Victoria szorításából és a szoba másik végébe futott, a tátongó lyukhoz, ahol egykor az ablak állt.
Victoria egyetlen karcolás nélkül lépett ki a romhalmazból és a fogait Bellára vicsorította, mint ahogyan az oroszlánok szokták. Fekete szemei egy percre sem kalandoztak el, de jól tudtam, hogy a perifériájából engem figyel és továbbra is ízlelget… egyelőre gondolatban.
Akkor azt hittem, lehet esélyünk vele szemben. Azt hittem, Jasper vagy valaki más, hamarosan befut és segíteni fog legyőzni Victoriát. Azt hittem, Bellának sikerült megölnie Tristant és már csak a vörös szörnyeteg van.
De mindenben tévedtem.
Victoriát figyeltem, amikor meghallottam Tristan kacaját. Az a hang volt, mely elvágta az életemet abban a pillanatban. Az én életemet és Bella életét. És a közös életünket.
A ház mögötti erdő egyik fáján csüngött. Karjával a törzsbe támaszkodott, de nem volt szüksége rá. Stabilan állt egy vastag ágon, ahonnan tökéletes belátást nyert a szobában zajló eseményekre. Az egész ablakrendszer, amely egykor a szoba egyik fala volt egyben, ki volt szakadva a helyéről, így olyan hatást keltett, mint egy színpad.
A nap egyre feljebb kúszott a fák mögött. Tristant árnyakban tartották a fák, de Bellát elérték a napsugarak, ahogyan Victoriát is. Bőrük ezernyi gyémántként csillogott a fényben, amitől önkénytelenül hunyorognom kellett. Olyan erős, emberi szemnek túlságosan is éles fénybe vonta a bőrüket, hogy a szemem előtt rombuszok kezdtek el táncolni.
Talán ez volt az oka annak, hogy nem tudtam követni az eseményeket. Vagy a vámpírok hihetetlen gyorsasága, melyet sosem sikerült megszoknom.
- Game over - búgott Victoria, de hangja elmosódott a lendületben.
Csak ennyit hallottam, mielőtt suhintásokat hallottam a levegőben. Tristan nem volt többé a fán és Bella nem volt többé a szobában. Egy pillanatra láttam őket a levegőben, aztán eltűntek a szemem elől. Az a pillanat azonban örökre bevésődött az emlékezetembe. Tristan Bella nyakát szorította, olyan erővel, hogy Bella arca eltorzult a fájdalomban… de emögött ott húzódott az érzés, melyről sosem hittem volna, hogy meglátom az arcán: reménytelenség. Láttam, ahogy az ajkai szavakat formálnak. Hangot nem hallottam, és a szája mozgása is bizonytalan volt. De ettől függetlenül pontosan tudtam mit akar mondani:
Szeretlek.
Az utolsó dolog, amire emlékeztem, hogy Victoria rám mosolyog. A mosolyában ott bujkált egy csomó kimondatlan dolog. De nem is akartam, hogy kimondja és nem is volt rá szükség. Minden világos volt számomra. Amiről az előbb azt hittem, halál közeli, arról most kiderült, hogy nagyon is valóságos.
A legundorítóbb dolog viszont, a diadalittasság volt a mosolyában. Talán védekezésre kellett volna késztetnie a derültségének. Talán meg kellett volna mozgatnom az utolsó, megmozgatható szálakat. Talán volt valami halovány esély, mellyel megmenthettem volna magamat és Bellát.
Talán.
De akkor és ott, feladtam.

*

A halálom előtt Victoriára nem úgy néztem többé, mint az arcra, melyet életemben utoljára látok. Az övé volt a győzelem és ezt már nem adhattam oda neki. Nem engedtem neki, hogy az ő gyilkos tűzben égő tekintete kísérjen a halálba. Nem engedtem, hogy a fejemben ez az arc maradjon meg, mint egy örök időkre beragadt lemez. Ha az életemben sosem cselekedtem jól, legalább akkor, a halálom pillanatában helyesen akartam dönteni.
Bellát láttam. Teljes életnagyságban, soha azelőtt olyan tisztán nem láttam még magam előtt, mint akkor, a halál torkában. Még akkor sem, amikor teljes fizikai valójában ott volt. Most megláttam azokat a részleteket is, melyek eddig elkerülték a figyelmemet – egy ív, egy hajlat, egy vonal. Apró dolgok, melyek akkor fontosabbak voltak mindennél a világon. Melyek új értelmet nyertek. És melyeket soha többé nem láthatok…
Szelíd mosoly ült az arcán. A márványsimaságú bőre hívogatóan fénylett, de nem úgy, mint a napsütésben – nem vakított el, nem láttam tőle értelmetlen geometriai ábrákat. A fény harmonikus volt, csábított az érintésre. Maga volt a tökéletesség. Sötétbarna haja lágyan omlott a vállára, sápadt bőrével kontrasztot alkotva. A külső, melyet már olyan sok alkalommal körülírtam, olyan sok alkalommal megfigyeltem, de még sem elégszer. Olyan volt, mintha egyszerre ismerném évszázadok óta, és lenne teljesen ismeretlen számomra. Új volt és régi. Új és régi. Örök szerelem és új kaland.
Álltunk egymással szemben és néztük egymást. Órák teltek így el vagy csak néhány perc? Vajon mikor lépem át azt a bizonyos vonalat, amikor megszűnök létezni? Mikor oszlik el Bella, mikor olvad fel a semmiben az alakja? Meddig engedi nekem Isten, hogy a halálomban azt lássam, amit a legjobban szerettem a világon, hogy rájöjjek, mit is hagyok magam mögött? Hogy megbánjam minden egyes elvesztegetett percet az életemből. Isten azt akarja, hogy bánjam meg, hogy nem éltem igazán. Hogy el akartam dobni magamtól az életet, pedig az gyönyörű minden szenvedés és megpróbáltatás ellenére is.
Most már tudtam.
Ott állt előttem életem értelme, azé az életé, melyet el készültem hagyni. Még egyszer utoljára megcsodálhattam őt, mielőtt a kegyetlen örökkévalóság magába szippant.
Hittem a mennyországban. Hittem abban, hogy van egy hely, ahol az örök boldogság vár ránk. De miféle boldogság lehet az, ahol Bella nincs velem? Nem tudtam elképzelni, hogy egy örökkévalóságig éljek nélküle, bármit jelentsen is ez.
Aztán minden megváltozott. Bella alakja úgy oldódott fel a túlvilági levegőben, mintha a szél fújta volna el. A varázs eltört, ezernyi darabra hullott és végül már nem maradt semmi utána, csak a borzongató emlék a lelkemben és a sóvárgó vágy, a szerelem a szívemben. És a hatalmas fekete lyuk, a hiány…
A sötétség körülöttem egyre nyomasztóbbá vált, az egyetlen fény, Bella pedig már csak emlék volt. A fejemben az alakja azonban ugyanolyan elevenen élt… volt bennem félelem, hogy az örökkévalóság majd elfeledteti velem őt, de szinte fizikailag éreztem, ahogyan elraktározódik minden egyes vonása, minden egyes porcikája. Akkor biztos voltam benne, hogy bármilyen hosszú idő vár rám a túloldalon, soha, de soha nem fogom elfelejteni halandó létem egyetlen, igaz pontját.
Nem láttam merre tartok, de éreztem, hogy haladok. Sötét volt, korom sötét, egyetlen apró fény sem segített utamon. Nem tudtam, merre tartok, jó irányba megyek, egyáltalán azt, hogy hol vagyok. Nem is mentem, hanem repültem. Ezt is csak onnan tudtam, hogy nem éreztem, ahogy a lábaimat egymás elé rakom, nem éreztem, hogy a súlyt át helyezem egyik lábamról a másikra. Azt sem tudtam, meg van e még a testem, vagy csak a lelkem vándorol a nem ismert cél felé. Vagy ebből áll a halál? Örök, céltalan kóborlásból a sötétségben?
Nem akartam ezt hinni. Hinni akartam, hogy tényleg létezik az, amiről a gyermekorom Biblia óráin fecsegett a pap. Az nem lehet, hogy ebből áll az egész. Az nem lehet, hogy halálunk után csapdába esünk az örökkévalóság sötét poklában.
Pokol
Igen, ez lehet a magyarázat.
A pokolban vagyok. A mennyország nyilván nem sötét, nem nyomasztó és legfőképpen nem céltalan. De ez a hely, őrjítő. És örökké… örökké itt kell bolyonganom? Az agyam recsegve tiltakozott, de szentül hitte: innen nincs kiút. Erre vagyok kárhoztatva az idők végezetéig. De itt nincs idő. Ez a hely akkor is létezni fog, ha az életben minden véget ér. Ha a Föld elpusztul, az emberek és állatok kihalnak, ez a hely akkor is itt lesz és várni fogja az elkárhozott lelkeket, örök bolyongásra ítélve őket.
Nem tudtam felfogni, mit jelent az örökké. Azt hittem, ha egyszer meghalok, fel fogom majd, mennyi idő ez valójában és mit is jelent pontosan. De nem. Erőlködtem, és próbálkoztam, hátha megszállt időközben valami és felvilágosultam. De nem. Ugyanannyi intelligenciám volt, mint halandóként. Pontosan annyit tudtam, mint akkor.
Nem volt fair.
Telt az idő és nem jutottam sehova. Idő… ez a fogalom ott nem is létezett. Feloldódott a sötétségben, feloldódott a halálban.

*

Az első érzés, ami belém nyilallt, a fájdalom volt. Több ponton is a testemen. A lábszáram környékéről, a felsőtestemen, főleg a karomon és a homlokomon. A karom rettenetesen zsibbadt… olyan volt, mintha a karomnál fogva lógattak volna a levegőben. Mintha a helyéről készülne kiszakadni… Tompa bizsergés ezernyi helyen. De talán még ennél is rettenetesebb érzés volt a hasogatás a homlokomban. Lüktetett, égett a hajvonalam és a homlokom találkozásánál egy ponton.
Felnyögtem.
Hallottam a saját eltorzult, rekedt hangomat… visszhangzott a térben. Megint felnyögtem és megint visszhangzott. Folyamatosan halkult el, míg végül beállt a csend, de a fejemben ott csengett tovább az a csüggedt tónus…
Fokozatosan szivárogtak be az agyamba az ingerek. Minden egyes ingert pillanatnyi szünet után követett a másik. A fájdalom után a hideg következett. Rettenetes hidegség szurkálta a bőrömet ezernyi kés formájában. Borzongás futott végig testemen, ahogyan eljutott a tudatomig, hogy milyen rettenetesen hideg van. Libabőrök ütöttek ki rajtam minden egyes négyzetcentiméteren, ahogyan a jeges levegő karmolta a bőrömet… mintha próbálná lehámozni róla a bőrt, mintha próbálna kicsomagolni a testemből. A fogaim olyan nagy lendülettel koccantak össze, hogy a fülem számára elviselhetetlenül éles zajjal járt, de hiába szorítottam össze a számat, az a tudtom nélkül újra és újra elernyedt, teret engedve a remegésnek. Végül feladtam és hagytam, hogy a fülem hozzászokjon a zajhoz, ami valószínűleg egyébként sosem zavart volna, de most ebben az üvöltő csendben olyan volt, mintha közvetlenül a fülem mellett fúrtak volna. Amúgy sem tudtam már irányítani az ajkaimat. Jégcsap-keménnyé dermedtek és biztos voltam benne, hogy nem tudtam volna szavakat formálni velük.
Aztán jött a következő inger… a nedvesség. Éreztem a karomon végigcsordogáló vízcseppeket, követtem az útjukat a fejemben, míg végül lecsöppentek a földre. A ruháim nedvesek voltak – ez is hozzájárult a remegéshez. Talán nem is éreztem volna a külső hőmérsékletet olyan fagyosnak, ha nem áztak volna át a ruháim. De a hideg ruhák erőszakosan a bőrömre tapadtak és nem tudtam védekezni ellenük. Nem voltak csuromvizesek – ezt éreztem, de éppen eléggé nedvesek ahhoz, hogy megremegtessenek.
Aztán eljutott a tudatomig: életben vagyok. Aprókat lélegeztem a nedves, párás, állott levegőből. Az agyam, mintha felpörögött volna és az érzetek egyre gyorsabban kezdtek áramolni. Szinte megvilágosodtam, mintha hosszú kómából tértem volna magamhoz. Érzékeltem a testhelyzetemet – a hátamon feküdtem, félig egy nedves, csúszós, kemény falnak támaszkodva. A kezem azért sajgott, mert fel volt lógatva a fejem fölé és a csuklómnál fogva oda volt láncolva a falhoz. Túl magasra, így a testemmel már nem tudtam követni, ezért volt a leszakadó érzés. A lábfejeim ernyedtem lógtak, a fejem félre volt billenve, már majdnem a vállamat érintette.
Azt hogy hol vagyok, nem láttam, mert a szemhéjaimat erősen összeszorítottam. Nem tudtam, mire számítsak, mikor kinyitom őket – milyen helyen leszek, milyen körülmények között és legfőképpen milyen állapotban. Soha annyira pocsékul nem éreztem magam fizikailag, mint akkor.
A képzeletem pedig még mindig a haláltól volt mámoros – mintha bedrogoztak volna és hallucináltam volna a nem is olyan régi eseményeket. Minden annyira tiszta volt… minden, amit az imént láttam. Bella alakja, a gomolygás a sötétben és a gondolataim a halálról, a mennyországról, Istenről és örökkévalóságról, az időről és a pokolról. Mintha valóban megéltem volna mindazt, pedig tudtam, hogy csak álmodtam. Elájultam és mindazt csak az agyam koholta. Egyre biztosabb voltam benne, hogy nem vagyok egészen normális… hogy skizofrén vagyok, vagy mi a szösz…
Visszatekertem a fejemben az eseményeket és rádöbbentem, hogy mindenre tisztán emlékszem – egy bizonyos pontig. Láttam az ál-Carlisle felbukkanását, ahogyan éhség csillant a szemében, és ahogyan rám vetette magát. Aztán Bellával vívott küzdelmét, miközben én az üvegszilánkok közepette nyávogtam. Az üvegfal kiszakadása, az üvegdarabok megcsillanása a napfényben. Felhívtam Carlisle-t – az igazit – aki segítséget ígért. Kelepcéről beszélt, és hogy Leah nem is Leah volt… Aztán Victoria hangja a hátam mögött… majd a hanghoz tartózó óriási vörös hajzuhatag és gyilkos szemek. Ahogyan az artériám körül szaglászott, ahogyan Bella megmentett és végül, amikor Tristan elkapta hátulról és letaszította az udvarra.
Itt szakadt meg a film. Ekkor kerültem a tudathasadásos állapotba, mintha egy másik én lett volna ott helyettem… vagy nevezzem akárminek… Itt álmodtam azt, hogy vándorlok a sötétségben, ami a pokol lehet és Bella alakja, az egyetlen fényforrás, egyszer csak megszűnt és egyedül maradtam.
Ahogyan teltek a percek, rájöttem, hogy mégsem volt annyira valóságos… vagy csak az idő tompítja el. De már úgyis mindegy volt. A lényeg, hogy éltem.
Lassan nyitottam ki a szemeimet, nagyokat pislogva a lidérces félhomályban. Először csak sötétséget láttam – egy pillanatra elfogott a pánik, hogy talán elveszítettem a szemem világát. Aztán kezdtek kirajzolódni a körvonalak a három szál égő gyertya táncoló fényében. A gyertyák a terem közepén pislákoltak és a viasz már vészesen fogyott… ráadásul a kintről bejövő huzatban úgy repdestek mint a falevelek.
Nem nyújtottak elég fényt ahhoz, hogy belássam a teret, csupán a közvetlen környezetüket világították meg tisztán.
Egy sötét teremben voltam, egy sötét, üres teremben. Láttam a szemközti nyílást, a bejáratot, de annak nem volt szabályos alakja – tehát ez nem egy épület. Vagy pedig nagyon romos, régi épület…
Volt egy sejtésem, miszerint rendes megvilágításban sem lehet sokkal barátságosabb és melengetőbb ez a hely… a falak biztosan szürkék, mocskosak, ami az egész hangulatát nyomasztóvá teszi.
A testemnek csak a körvonalait láttam. De nem kellett látnom, hogy tudjam: rettenetesen állapotban voltam. A ruhám nedves és mocskos és éreztem a saját szagomat – egyszerre éreztem hányingert és éhséget.
Egészen idáig mozdulatlanul hevertem, mint egy fadarab, nem éreztem azt, hogy meg tudnék mozdulni. Mintha megfagyott volna a testem a hűvös levegőben, mintha élő jégszoborba öntöttek volna. Az sem volt előnyömre, hogy nem csak a kezeim voltak megbéklyózva – a lábaimat ugyan nem rögzítették oda sehova, de össze voltak láncolva olyan szorosan, hogy minden egyes láncszemet éreztem mélyen a húsomban.
De akármennyire rázott a hideg, akármennyire fájtak a porcikáim, sikerült összegyűjtenem a maradék erőmet és felhúztam a térdeimet. Soha nem fájt egy ilyen egyszerű mozdulat és nem is gondoltam volna, hogy fájhat. Olyan érzés volt, mintha egy száz éve a padláson porosodó szerkezetet indítottam volna be – döcögve, nyögvenyelősen, recsegve indult be az ős-öreg masina.
A csípőmet először jobbra, majd balra fordítottam, hogy a felső testembe is lendületet vigyek. Megfeszítettem a karjaimat, de a láncok mereven tartottak – esélytelen volt a szabadulás. Pont úgy, ahogy a lábaim esetében is.
Ezután kezdtem el azon gondolkozni, miért vagyok és ki hozott ide.
Victoria.
A homlokomon sajgó sebhely…
Minden összeállt.
Victoria nem ölt meg. Ő hozott ide. Leütött és elveszítettem az eszméletemet. Akkorát sújthatott a fejemre, hogy nem csoda, ha olyan fura, valóság-szerű dolgokat álmodtam… Minden egyes kép ájult állapotomból új megvilágítást nyert. Víziók a kómás állapotomból vagy csak egyszerű, sima álmok. Már nem számított többé.
Már csak egy kérdés maradt megválaszolatlanul – a lehető legfontosabb kérdés.
Miért hagyott életben?
Hiszen annyira kívánta a vérem. Minden egyes mozdulata, szava erről árulkodott. Még egy vak is tisztán megérezte volna – a teste szinte fizikailag érzékelhető feszültséget bocsátott ki, amitől akarva-akaratlanul én is megborzongtam.
És olyan közel volt hozzá. Semmi nem állta az útját. Szinte tálcán kínáltam fel neki magam. Nem védekeztem, nem nyöszörögtem, nem kapálóztam és nem kiabáltam. Bella sem állt többé az útjában és az a veszély sem fenyegette, hogy Carlisle-ék felbukkanak. Hiszen az ő lefoglalásukat is gondosan előkészítette. Egyetlen cél reményében: hogy véget vethessen az életemnek.
Talán azért nem tette meg, mert Bella nem látta? De hiszen a fájdalomtól úgyis ordítottam volna, ami bőven elég kínt okozna egymagában is Bellának. Nem vitte messzire Tristan – nem vihette, hiszen Victoria bábja volt. Úgy kellett cselekednie, ahogyan ő mondta. Nem ölhette meg…
Ez volt az egyetlen reményem. Ez tartotta bennem a lángot azon a sivár, elhagyatott, nyomasztó helyen. Hogy Bella valahol még él, lélegzik. Hiszen Victoria mit érne azzal, ha engem életben hagyna és őt pedig megölné? Nem rajtam akart bosszút állni. Az én fájdalmam neki nem számít. Bellát akarta szenvedni látni. De akkor miért tartott itt lekötözve, ahelyett, hogy elvette volna az életemet abban a tökéletes pillanatban?
Annyira logikátlan volt a viselkedése, hogy egyetlen kósza másodpercig felötlött bennem, hogy talán mégis halott vagyok és az ott a pokol. Aztán gyorsan visszarángattam a képzelőerőmet a realitáshoz. Éreztem a testem, lélegeztem, láttam és hallottam. Éreztem a fájdalmat és a szerelmet, a gyűlöletet és éhséget. Ez eléggé meggyőzött emberi mivoltomról.
Azt sem néztem ki belőle, hogy képes lenne ellenállni a vérnek, amikor az ezernyi sebből patakzik. Pedig pontosan ez történt. Leütött aztán elhozott ide. Túl közel nem vihetett a Cullen házhoz, hiszen akkor megéreznék a szagát… tehát egy félreeső, messzi helyre kellett hoznia. Ami azért beletelhetett jó pár percbe, még úgyis, hogy egy autó gyorsaságával fut. És akárhogyan is cipelt ide, a kísértés végig ott lógott a levegőben. De egész végig türtőztette magát, pedig már akkor nagyon szomjas volt, mikor még eszméletemnél voltam.
Nem találtam választ a miértekre… pedig kellett magyarázatnak lennie. Talán agresszív és kegyetlen volt már emberi életében is, és élvezi, ha más szenved. Látni akarja a fájdalomtól torzult arcomat, amíg szép-lassan végez velem a vérmérgezés, éhezés, vagy a szomjazás…
Bármi is volt az ok…
Bármit forgatott a fejében a vörös démon…
Akkor is egy dologban biztos voltam: nem fogok megmenekülni. Innen már nem kerülök ki élve. Miért rabolt volna el, ha aztán szívélyesen szabadon enged majd? Talán nem akarta egyből kiszívni minden vérem, hanem be akar osztani több napra… esetleg hétre. Történetesen egy vámpír vacsorabuliban gondolkodik és meghívja pár cimboráját, hogy majd közösen falatozzanak belőlem…
Mennyi időm lehet még hátra? Órák, napok vagy hetek? Van esélyem arra, hogy a Cullenek felkutatnak és megmentenek?
Nem hittem benne. Talán már nem is élnek… Carlisle hangja annyira szét volt esve – sosem gondoltam volna, hogy egyszer ki tud billeni nyugodt lelkiállapotából. Habár nem ismertem túl régóta, olyan vámpírnak láttam, aki még a legnehezebb helyzetben is megőrzi a hidegvérét és tiszta fejjel tudja kezelni a dolgokat. De a telefonban az a pár szó, amit váltottunk, az sok mindent elárult. Valami olyasmit, hogy nem hisz a győzelemben és a túlélésben, hogy ezt most nem ússzák meg teljes fölénnyel.
Furcsa, hogy a hangját csak most tudtam értelmezni. De hiszen pont most nyertek értelmet. Nem fognak tudni utánam jönni és nem fognak tudni megmenteni. Ki tudja, Victoria mekkora sereget szervezett… talán több száz vagy ezer fős… és a Cullenek annyira kevesen voltak – még úgyis, hogy a farkasokat beleszámolom.
És Bella…
Nem, ebbe nem akartam belemenni, hiszen pár perce nyugtattam meg magam, hogy Tristan nem ölhette meg. Victoria-nak más terve volt vele, ha engem életben hagyott, őt sem ölhette meg.
…

*

Nem tudom, mikor fékeztem meg a gondolataimat és merültem tudatlanságba. Az időérzékem teljesen magamra hagyott és már egy perc is egy órának tűnt és viszont – egy óra, akár egy perc. De nem aludtam, csupán valami éber álomba zuhantam. De ezt is csak onnan tudtam, hogy láttam magam előtt a huzatban táncoló gyertyák lángját, a glóriát körülöttük. Láttam a sötét lyukat velem szemben, melyet bejáratnak sejtettem. Láttam a testem körvonalait, mely néha elmosódott, ahogyan fokozatosan szokott hozzá a szemem a sötétséghez.
Féltem, hogy megőrülök. Beleőrülök a csendbe, a vízcseppek csobogásába, a sötétségbe, az egyedüllétbe. Talán Victoriának is pont ez volt a célja – hogy elvegye a józan eszem és úgy adjon vissza Bellának, mint egy tébolyult elmét. Aki persze aztán bedug valami elmegyógyintézetbe, ahol életem végéig elvegetálok.
Akkor is ezen gondolkoztam, mikor meghallottam a lépteket. Először arra gondoltam: hát ez már az őrültség első foka – olyan hangokat hallok, amelyek valójában nincsenek is. A szabadulás vágya azt akarja elhitetni velem, hogy jön valaki a segítségemre – talán pont Bella vagy valamelyik Cullen. Behunytam a szemem, aztán újra kinyitottam, de a léptek még mindig ott visszhangzottak a falak között és egyre közelebbről jöttek. Nem vámpír volt. Vagy ha mégis, hát nem futott, mert akkor már odaért volna. Kimért, megfontolt léptek voltak azok, mintha közben próbálná kitalálni, hogy mit tegyen vagy mondjon, mikor belép a látóterembe és szemtől szemben áll velem.
- Segíts! – nyöszörögtem reszelős hangon.
Nem szólaltam már meg, ki tudja, mióta és a hangom tökéletesen tükrözte ezt. De talán valami eltévedt ember az, vagy kalandra vágyó turisták, akik megmenthetnek, de ha nem adok hangot magamról, sosem vesznek észre.
Rövid, szúrós nevetés következett.
Nem turista és legfőképpen nem ember.
Ott volt, a barlang-szerű terem szájában. A csonkig égett gyertyák nem világították meg, így csak a sziluettjét láttam. De onnan is pontosan tudtam, hogy kivel állok szemben…
Victoria.
A légáramlat, amit magával hozott kioltotta az egyik, már így is alig élő gyertyát. A sötétség tovább nőtt. Victoria nem jött beljebb, de tudtam, hogy engem figyel. Az ő vámpírlátása sokkal kifinomultabb, mint az enyém, így nem jelenthetett akadályt számára, hogy tökéletesen megfigyelje ramaty állapotomat. Márpedig pont olyan lehetett a külsőm is, mint amennyire pocsékul éreztem magam. Már a kép a fejemben is szörnyű volt, hát még a valóság milyen lehetett. Jobb is, hogy nem láttam az arcát.
- Szép jó éjszakát – szólalt meg néhány másodpercnyi hatásszünetet követően. – Nem festesz túl szívderítően.
Végigfutott rajtam a borzongás. Nem csak a hidegtől, hanem búgó hangjától, mely ott pattogott az üres teremben még jó néhány másodpercig. Volt valami benne, ami már egymagában meghűtötte bennem a vért.
- Hát engedj el… és akkor majd rendbe hozom magam – hangom olyan halk volt, hogy saját magam is alig hallottam, de Victoriának ez sem jelenthetett akadályt. Rekedtsége ráadásul éles kontrasztban állt az ő tisztaságával, melytől mintha fülem is megbetegedett volna.
- Ha-ha – mondta érzelmek nélkül.
Beljebb lépett. A gyertyák megvilágították vékony, izmos lábait. Feszülős farmert viselt bokacsizmával és valami pulóverszerű felsőrészt. Az arcát még mindig félhomály fedte. Óriási vörös sörénye hátra volt tűzve a tarkójára, legalábbis nagyon le volt lapítva.
- Inkább értékeld a kedvességemet. Életben hagytalak és hoztam neked vizet.
Megkerülte a gyertyákat és közvetlenül előttem állt meg. A lábfejem szinte súrolta a csizmáját. A nyakam már annyira zsibbadt a kényelmetlen póztól, hogy nem tudtam felemelni és a szemébe nézni, így csak a lábszárához beszéltem.
- Miért nem öltél meg? – kérdeztem, de már kitisztultabb hangon.
- Blablabla… kérdések… - felnevetett. – Nem mindegy?
- Nem! – ellenkeztem erőtlen hangon.
Biccentett a nyelvével, mintha unná a beszélgetést.
- Na jó – sóhajtott fel. - Hát csak annyi a titok, hogy ez így túl egyszerű lett volna. Nem volt kihívás. És tudod, én szeretem a kihívásokat. Ráadásul Bella sem látott, mert túlságosan ellenkezett és Tristannak muszáj volt lefoglalnia. Plusz még hallottam a többi Cullent nagyon közelről, gondolom jöttek segíteni, úgyhogy nem élvezhettem volna ki az ízeket. Úgyhogy úgy döntöttem, inkább elhozlak. Had szenvedjen az a ribanc még egy kicsit.
- Szóval él még ugye? Ugye él?
- Ó de édes a szerelem!
- Él?
Jobban lettem. Nem éreztem a hideget, a fájdalmat. Az elkeseredés erőssé tett. A szerelem belülről fűtött.
- Én a helyedben magam miatt aggódnék… - a gúny ott táncolt a hangjában és betöltötte az egész termet.
- Miért kéne aggódnom? Úgyis megölsz. Már teljesen felesleges aggódnom.
Mikor válaszolt, hangja fojtott, vihar előtti csend.
- Hát, legalább reálisan látod a helyzeted. Ezt megkönnyíti az én dolgom. És lásd, amiért ilyen jófiú vagy, megígérem, hogy csak egy kicsit fog fájni, amikor eljön a Te időd…
- És az gondolom nemsokára itt lesz. Miért nem esünk túl rajta most? Mire vársz? Csak szenvedek!
El se hittem, hogy ezeket én ejtem ki a számon. De Victoriának igaza volt: reálisan láttam a dolgokat. Ezt nem élhettem túl, tudván tudva, hogy Alice nem látja a jövőmet, hogy Bella nem hallja a gondolataimat. Talán már régen elveszítették Victoria nyomát is, ha egyáltalán a keresésemre indultak.
Amilyen rosszul éreztem magam, a halál maga lett volna a felváltás. Őszintén szólva, megkönnyebbültem volna akkor. Legalábbis az egyik felem biztosan. A másik felem csak egyvalakire tudott gondolni, akiért harcolni akart tovább.
Victoria mellém lépett, és lehajolt. Az arca félelmetesen közel volt az enyémhez. Ha oldalra fordítottam volna a fejemet, egyenesen a szemét láttam volna, de nem mertem és tudtam megtenni. Egyrészt, mert olyan volt, mintha begipszelték volna a nyakamat, másrészt pedig nem akartam látni a szemeit. És azt sem akartam, hogy ő lássa az enyémeket – azzal túl sok mindent elárultam volna és már így is éppen eléggé gyengének tűntem előtte.
Akkor azt hittem – már harmadszor – hogy megöl. Hogy megragadja a fejemet és a nyakamba harap. De nem tette most sem. Ehelyett a fejem felé nyúlt és a láncoknál kotorászott. Aztán már csak azt éreztem, ahogy lazul a szorítás, ahogyan a csuklóm fellélegzik, mert a láncok kioldódtak. Erőtlen karjaim mellém zuhantak. Olyan volt, mintha lebénultam volna, mert egy ideig nem tudtam őket felemelni sem. Annyira belezsibbadtak a pózba, hogy a hónaljamnál szinte égett a hús. Aztán ökölbeszorítottam elgémberedett ujjaimat és lassan a vér újra normális tempóban kezdett áramolni a karjaimban.
Victoria ezután a lábaimat béklyóba kötő láncokat oldotta ki.
- Az a kis szuka nem tudja, mekkora fájdalmat okozott nekem… biztosan elmondta miről van szó, ne vágj már ilyen értetlen pofát! … már több, mint száz éve volt, de még mindig nem tudtam tovább lépni. Nyilván tudod miről beszélek, hiszen látom rajtad, hogy te is odavagy azért a nőstényért!
Most más volt. Nem volt félelmetes, nem volt magabiztos, csak egy esetlen, szerelmes nő. És akkor kicsit átéreztem a helyzetét.
- Pedig James nem tett semmi rosszat – folytatta. Nem nézett rám, de még mindig mellettem guggolt. – Sőt, egyenesen jót tett vele. Hiszen ha nem változtatja át, akkor nem találkozott volna veled, nem igaz?
Muszáj volt közbeszólnom.
- De akkor ő másként látta. Szerintem te is… amikor átváltoztattak, azt gondoltad, amit ő…
- Nem! – harsogta. – Én az első perctől kezdve élvezem ezt.
Nem tudtam vitatkozni. Bella tettét két oldalról is meg lehetett közelíteni: az egyik szerint Bella jót cselekedett, amikor megszabadított a világtól egy gyilkos vámpírt. A másik szerint viszont rosszat, hiszen a bosszú nem az a tulajdonság volt, amiről őt megismertem. Pláne nem vallott rá, hogy ezért megölje.
- Már megbánta. Biztos vagyok benne, hogy el tudná mondani neked, mi játszódott le benne…
- Hallgass! – sziszegte összeszorított fogakkal.
Nem beszéltünk többet. Nem akartam megkérdezni, mikor szándékozik megölni. Azt sem akartam tudni, hogy Bella él e még. Jobb volt az édes tudatlanság. Aminek jönnie kell, az úgyis eljön.
Hozott vizet és szikkadt kenyeret. Nem hiszem, hogy azért tette, mert annyira szívén viseli a sorsomat – inkább nem akarta, hogy a vérem „megbuggyanjon” és rossz ízűvé váljon. A vizet egy húzásra megittam, a kenyérbe pedig majd beletört a fogam. Nem tudom honnan szedte.
Ő csak annyit mondott még, hogy nem érdemes megszöknöm. Mert egy barlangba hozott. Az egész barlangban koromsötét van és olyan akár egy labirintus. Emberi érzékeim azonnal tévútra csalnának és életem végéig gomolyognék, amíg ki nem hűlök. Sose találnék ki.
Mielőtt elment, nem tudom hová, még meggyújtott újabb három gyertyát. Gondosan elhelyezte őket a terem közepén. Magasabbak voltak, mint az előzőek, jobban megvilágították a barlangot.
Egyedül maradtam.
És nem hallgattam rá…


Bella

Mindenütt romok. A kertben, szerte szét üvegszilánkok. A szobámban egyedül az ágyam maradt ép. És szívemben… ezernyi kígyó fojtogatta.
Az ágyamon ültem. Körülöttem porfelhő, és káosz. Azt ajtót egyetlen szeg tartotta. Az ablak helyén lévő nyílásból beáramló huzatban úgy himbálózott, mint a rétemen a virágok.
Ott akartam lenni, Vele. A réten. Vele, aki megmentett. Vele, aki nem tesz azzá, ami vagyok.
A hetek, amiket együtt töltöttünk, mintha nem is az én életem lett volna. Hanem talán az emberi mivoltomé. Mintha nem lettem volna élőhalott.
Alice jött fel a lépcsőn. A gondolatai látomásról árulkodtak.
Victoria… Vancouver… északkelet…
Nem értettem őket. Magamat sem. Miért ülök itt tehetetlenül?
Alice apró alakját láttam az ajtóban. Nem szólt semmit, de nem is kellett.
Megtaláltuk.

Sziasztok!
Sikerült túlteljesítenem magam és a határidő előtt megírnom a 23. részt, ilyen is ritkán volt:) De megérdemlitek, hiszen nagyon sokáig nem voltam.
Jó olvasgatást és VÉLEMÉNYT VÁROK:)
Bunny

23. Bella tanított meg emlékezni

- Bella, valami gond lehet a képességeddel… talán valami blokkolja.
Ahogy sejteni lehetett, nem fog titokban maradni Carlisle előtt a beszélgetésünk, akármilyen halkra is fogtuk a hangunkat. A földszintről is úgy értette volna minden szavunkat, mintha mellette álltunk volna.
- Nem, nem, nem… nem velem van a baj… - suttogta Bella, de ezzel sokkal inkább önmagát győzködte, mintsem engem, vagy Carlisle-t. Láttam rajta a zavarodottságot, amitől nekem is összekuszálódtak a gondolataim. Zavart, hogy nem tudok rajta segíteni, hogy nem tudom megválaszolni a megválaszolhatatlan kérdéseket.
És ami a legrosszabb, hogy sarokba voltunk szorítva. Carlisle az ott odakint? Ha nem ő lenne, hanem Victoria, akkor hogyan lehetséges, hogy olyan a hangja, mint Carlisle-é? És ha tényleg ő lenne, akkor már rég ránk támadt volna és nem akarna itt győzködni minket…
Bella lehunyt szemmel koncentrált arra, hogy felnyissa Carlisle elméjét és meglássa a gondolatait. Tudtam, hogy ezen erőlködik, de ahogy vánszorogtak a percek, egyre reménytelenebbé vált a helyzet. Úgy tűnt, Carlisle türelmesen vár és nem akar ránk törni. Ez pedig nagyon is Carlisle-ra vallott… De akkor is… valami nem volt rendjén ebben a mesében…
- Bella, nyugodj meg. Együtt kitaláljuk, mi lehet a probléma. Csak nyisd ki szépen az ajtót. Minden rendben lesz. Együtt rájövünk, mi okozza ezt – lassan beszélt és kimérten, minden szónak időt hagyva a leülepedésre. A hangja ott zengett a levegőben, mint valami méhraj és csak fojtotta körülöttünk a levegőt.
Vége volt.
Nem volt, mit tenni. A telefonomat a kezemben szorongattam, mintha várnám az isteni telefonhívást, ami megment minket. De nem jött. És nem is fog.
Bella kinyitotta a szemeit és közelebb lépett az ajtóhoz. Elfordította a kulcsot és kinyitotta.
Én csak árnyékot láttam. Hosszú, nyúlánk árnyék folyt be a szobába.
- Ne haragudj! – szólt Bella elfúló hangon. Éreztem a kilengéseket a hangjában, szinte sokkos állapotba került.
- Semmi baj, megértem az óvatosságod. Akkor haragudnék, ha nem lennél ennyire körültekintő.
Ekkor lépett be a szobába. Önkéntelenül még erősebben szorítottam a telefont, de majdnem kicsúszott izzadt tenyereim közül.
Ő volt az, Carlisle. Átölelte Bellát. A kezeivel a hátát simogatta, de olyan volt, mintha egy embert ölelne éppen. Láttam a távolságot a mozdulatban. Nem tetszett.
- Edward, hogy vagy? – kérdezte mikor elengedte. Rám nézett, a szemei feketék, mint két feneketlen kút. Éhes volt.
- Jobban… - találtam meg a saját hangom.
Azt hittem azzal, hogy Bella beengedte Carlisle-t a szobába, és meghozta azt a döntést, hogy hisz neki, én is meg fogok nyugodni. Azt hittem minden kétségem tovaszáll, ha megpillantom teljes életnagyságban és látni fogom, hogy tényleg ő az, és nem csak valami szimulátor. Ott állt előttem és még sem hittem el. Nem tudtam megnyugodni.
Farkasszemet néztünk. Észre sem vettem, amíg ki nem száradtak a szemeim és pislognom kellett. A szemei…
- Bella, Edward éhes lehet, hozz neki valamit enni. Aztán megbeszéljük mi történt odakint.
Bella ott állt mellette és figyelt minket. Nem tudtam, hogy őt is aggasztja e még valami vagy csak én vagyok paranoiás.
- Csak azt néztem, jól vagy e… de úgy látom csak kiszáradtál – magyarázta Carlisle, inkább Bellának, mint nekem. – Bella ügyelj rá, hogy rendesen igyon.
- Igen, ne haragudj Edward, felelőtlen voltam – mondta lesütött szemmel és kisietett a szobából.
A gyomrom bukfencet hányt és nem tudtam miért. Ösztönös félelem kerített hatalmába, mint mikor a sikátorban voltam azokkal a bűnözőkkel. Pedig ő csak Carlisle! Miért van ez a fura érzés vele kapcsolatban, amikor egészen ideáig mindig úgy néztem rá, mint az apámra? Biztonságban éreztem magam mellette, úgy éreztem, nem érhet baj, ha ő ott van.
Aztán megint a szemébe néztem, és valamelyest sikerült megmagyaráznom magamnak, hogy csak azért lehet, mert még nem láttam őt szomjasnak. Bella is nagyon ijesztő, mikor elsötétülnek a szemei a szomjúság miatt, úgyhogy csak ez lehet az oka…
Közelebb jött hozzám. Nem ugyanabban a ruhában volt, mint mikor utoljára láttam… talán átöltözött, mielőtt elmentek Leah-val…
- Ügyelned kell az étkezésre. Nálunk ez teljesen kiesett a napi rutinból, így hajlamosak vagyunk nálad is elfeledkezni róla.
Nem hallottam a hangjában az orvosi komolyságot. Valahogy azaz érzésem támadt, hogy csak fenn akarja tartani a beszélgetést. Aztán leült mellém az ágyra. Csak egy karnyújtásnyi távolság maradt közöttünk.
Az agyamban egy hangocska azt suttogta, menekülj! De nem tudtam felállni, a lábaimat mintha lebetonozták volna. Éreztem, ahogy egyre jobban izzad a tenyerem.
Carlisle fészkelődött. Szemében éhség csillant. Nagyon nem tetszett. Azt mondta, annyira immunissá vált az emberi vérre, hogy akkor sem kívánja, mikor szomjas. Nos, ezt az állítást nagyon meghazudtolta a mostani kinézete. Lila karikák sötétlettek a szemei körül, a kezeivel nem tudott mit kezdeni.
Aztán szippantott egyet. Amióta belépett a szobába, először.
Ekkor a telefon a kezemben rázkódni kezdett, aztán megszólalt a jól ismert dal. A szívem ugrott egyet, mert szinte beleüvöltött a csendbe. Nem mertem a képernyőre nézni, féltem, hogy mit látok rajta. Valószínűleg úgyis Jessica az, aki a hollétem felől érdeklődik. És nem tudom miért, de úgy éreztem, nem szabad levennem a szemem Carlisle-ról.
Aztán, mikor már egyre sürgetőbben rázkódott a kezemben a telefon, elszakítottam a szemeimet a vámpírtól és lenéztem az ölemben nyugvó kezeimre. Éreztem, ahogy kifut az arcomból a vér…
Carlisle.

*

A kijelző fogva tartotta a szemeimet. A szívem valami ismeretlen dal ritmusát járta. Éreztem, ahogy a megsemmisülés kiült az arcomra. Az adrenalin ki-be futkosott a végtagjaimból.
Talán Bella pötyögte be a számot a telefonomba, fogalmam sem volt, honnan van meg. Talán ez is valami trükk, figyelemelterelés… de már nem volt választásom. Döntenem kellett és minden következmény az én halálommal ér véget…
Nem mertem Carlisle-ra nézni… aki nem is Carlisle.
Izzadt tenyereim közül majdnem kicsúszott a készülék, de sikerült eléggé összpontosítanom ahhoz, hogy lenyomjam a Fogad gombot. Nem akartam, hogy Carlisle lássa a remegő karom, de nem tudtam ellene tenni. Olyan volt, mintha valaki szándékosan rázta volna.
Óvatosan a fülemhez emeltem a telefont, még mindig kerülve az ál-Carlisle pillantását, de éreztem a tekintetét, ahogy a nyakamat ízlelgeti…
- Igen? – hangom sivár volt és érdes.
- Itt Carlisle.
Carlisle ült előttem és az ő hangját hallottam a telefonban. A háttérben farkas vonyítás, morgás, lábdobogás és egymáshoz súrlódó testek kollektív zaja hallatszott… mintha… mintha…
- Edward, jól vagy? – kérdezte Carlisle a vonal túloldaláról.
- Nem tudom… mi történt? Mi folyik ott?
Abban a pillanatban csak egy hajszál választott el, hogy hisztérikus üvöltésben törjek ki. A torkomat fojtogatta az őrjítő érzés, de önuralmat parancsoltam magamnak. Az agyam hömpölygött a gondolatok kavalkádjában – egyszerre minden összemosódott és a kusza rengetegben nem láttam értelmet. Nem láttam, mert nem is volt. Carlisle ült mellettem és a telefonban is ő beszélt. Hogy lehetséges mindez? A befogadó-, és tűrőképességem határait feszegette mindez, de ahelyett, hogy próbáltam volna magyarázatot találni, az egyetlen gondolat, melyet érvényesülni hagytam, a halál volt. Ezt nem fogom túlélni…
- Csapda volt, Edward… Leah… nem is Leah volt. Lépre csaltak és megtámadtak minket…
Még mielőtt befejezhette volna, a mellettem ülő Carlisle kitépte a kezemből a telefont, ami messzire repült, végül neki csapódott a szemközti falnak és darabokra tört. Mindez olyan gyorsan történt, hogy a kezem még pillanatokkal később is a fülemre tapadt, mintha telefonálnék.
A szemem a telefonom maradványait pásztázták. A sokk a végtagjaimat nyaldosta, mint a kicsapódó hullámok a tengerpartot. Zsibogott az arcom, a nyakam és lassan végigszánkázott egy dermesztő érzés az egész testemen. Carlisle arca félelmetesen közel volt az enyémhez, de nem mertem a szemébe nézni. Mintha azzal megadnám magam, mintha beismerném, hogy félek. Nem akartam, hogy könnyű zsákmánynak higgyen és ezt mégsem kerülhettem el.
Tudtam, hogy itt a vég.
Aztán végül, ránéztem. És ő megnyalta a szája szélét.
- Most már értem, miért van oda érted Bella – mondta hűvös komolysággal. – Ínycsiklandozó illatod van.
Mielőtt bármit tehettem volna, mielőtt egyetlen hang is elhagyhatta volna a számat, rám vetette magát és jéghideg kezével betapasztotta a számat. Olyan gyorsan történt mindez, olyan hirtelen, hogy felfogni sem tudtam, mit jelentenek a szavai. Olyan erősen szorította a kezét a számra, hogy a légzés nehézkessé vált és az élni akarás ösztöne beindította a reflexeit - vergődni kezdtem alatta. Tudtam, hogy lehetetlen helyzetben vagyok és innen nincs kiút. Esélytelen voltam vele szemben, de nem adtam fel. Hanyatt döntött az ágyon és rám feküdt, miközben én a lábammal próbáltam meg leszedni magamról. De mintha kősziklát rugdostam volna, teste kőkemény, szilárd és sérthetetlen volt. Meg sem érezte a legerősebb csapásomat sem. A körmömet a hátába vájtam, de a szeme sem rebbent meg.
A szeme…
Mámoros éhség, vadászösztön, zsákmányt elejtő oroszlán. Ott volt egy mániákus, fanatikus szín, melytől a hideg rázott ki.
Akkor tudatosult bennem.
Itt a vég.
Valaki azt mondta, a halál pillanatában lepereg előttünk az életünk. Én nem láttam semmit. Csak egyetlen arcot. Az Övét…
A keze félrecsúszott a számon, miközben vergődtem alatta. Felnyögtem.
- Cssss… nincs esélyed.
Láttam a gyönyörűen ívelt, hattyúfehér nyakát. Szoborra emlékeztető arccsontját, melyet mintha a legtehetségesebb szobrász hívott volna életre. Mézszínű szemeinek élénkségét, melyek minden egyes alkalommal csapdába ejtettek és leláncoltak. A hajának selyemfüggöny érintését a vállamon. Bizsergeti a bőrömet. Ahogy a hűvös lehelete csiklandozza a nyakamat. Ahogy az illata meglengeti a fantáziámat és újjáéleszt egy távoli világban. Ott volt Ő. Láttam magam előtt. Ugyanolyan élénken, mint mikor valóban ott van.
Aztán tudatosult bennem a halál közeli állapot. Nem volt elég oxigén, ami beáramlott volna, az agyam kezdte feladni az irányítást.
Nem adhatod fel! Élned kell. Élned kell érte!
- Hmmm… - Carlisle hangja ijesztően távolinak tűnt, mintha csak egy régi filmet néznék. – Kár, hogy nem kóstolhatlak meg most… de Victoria mindjárt itt lesz… és akkor én is megkapom a jutalmam.
Minden egyes szívdobbanást nagyobb szünet kísért… fájdalmas volt hallani a saját halálomat, ahogy a szívem kezdi felmondani a szolgálatot, szépen-lassan és bámulatosan könnyedén. Aztán abbahagytam a rugdosást. A lábamban éles fájdalmat éreztem, majd tompa zsibbadás követte. Közel jártam.
És igazából: már akartam is.
- Nem gondoltam volna, hogy Bella ennyire naiv… de úgy tűnik, túlságosan nagyra becsültem őt.
A cinikusság egy pillanatra sem hagyta el a hangját, ahogyan a gyilkos kábulat sem.
Aztán történt valami.
Reccsenés, éles tárgyak pattogása a padlón, majd ugyanabban a pillanatban a támadóm lerepült rólam. Óriási csörömpölés a szobában. Levegő után kapkodtam, éreztem, ahogy újra élet költözik belém. A fejem kitisztult, a szemeimről lehullott a hályog. Oldalra hajtottam a fejem, próbáltam feltámaszkodni a könyökömön és felmérni a helyzetet.
Carlisle nekiesett a könyvespolcoknak, amik ripityára törtek alatta. Ott feküdt a romok között, az egykori tölgyfapolcok és antik könyvek maradványai között. Láttam, hogy mocorgott, de nem kelt fel. Előttem Bella állt, de nem tudtam megállapítani, hogy mit látok az arcán.
- Ne haragudj… istenem… ne haragudj – hangjából kétségbeesettség hallatszott.
Próbáltam felállni, de a lábaim felmondták a szolgálatot. Bella felnyalábolt az ágyról. Kínosnak éreztem a szituációt, de csak az éles fájdalomra tudtam gondolni és arra, hogy minél előbb elhagyjuk ezt a szobát… fura… nemrégen még annyira szerettem volna itt lenni.
De az ajtóig nem jutottunk el, még úgysem, hogy a másodperc töredéke alatt tettük meg az utat. Carlisle Bella hátára vetette magát és a nyakába harapott. Kíméletlen, kegyetlen üvöltés hagyta el Bella száját, arca kínlódó maszkba torzult. Engem pedig elejtett. A zuhanás olyan volt, mintha egy 100 emeletes épületről estem volna le, hosszú és végeérhetetlen. Egyenesen az üvegszilánkok közepébe landoltam. A saját arcomat pillantottam meg egy ezüstös tálcában. Alig ismertem magamra. Rémületet láttam visszaköszönni… félelem… halál…
Egy szendvics maradványain térdepeltem. A kezem alatt folyékonyt tapintottam. Először azt hittem víz az, aztán vettem észre az élénkvörös vértócsát a karom alatt. Az üvegszilánkok felhasogatták a karomat több helyen is, és a kisebb-nagyobb hegekből ömlött a vér. Éles szúrást éreztem ezernyi helyen a karomban és önkéntelenül felnyögtem. Próbáltam kivánszorogni az üvegszilánk és porcelán mezőből, de a végtagjaim nem engedelmeskedtek.
Mindez néhány másodperc alatt zajlott le. De saját testi épségem érdekelt most a legkevésbé.
Bella és Carlisle összeecsaptak.
Annyira gyorsan mozogtak, hogy a szememmel nem tudtam követni az eseményeket, és azt is nehezen tudtam megállapítani, hogy ki-kicsoda. Polcok borultak, vázák törtek össze…
Bella a levegőbe pattant, kitért egy rúgás elől, majd Carlisle mögé érkezett, és a hátára vetette magát. Visszaadta neki a nyakharapást, Carlisle felüvöltött és előrebukott. Bella fejen rúgta, többször is és megragadta a nyakát.
Amit akkor láttam, a legrosszabb rémálmaim valóra válása volt. A nyakát feszegette, csavargatta, gyömöszölte, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy letépje a fejét. Muszáj volt elfordítanom a fejemet, mert nem bírtam elviselni a látványt… a hangok azonban még pontosabban lefestették a helyzetet. Carlislre fülsüketítő nyöszörgésbe kezdett.
Hirtelen hallgatott el.
Mikor újra odanéztem, Bella és az ál-Carlisle ismét a levegőben voltak, de a gyorsaságuk meghaladta az agykapacitásomat. Elmosódott körvonalak, összesúrlódó testek, melyek az én szememben eggyé váltak. Színek és illatok kavalkádja, hangok melyek összepréselődő acéllemezekre emlékeztettek. Tudtam, hogy Bella igyekszik kézben tartani az irányítást, és a lehető legszűkebb helyre koncentrálni a küzdelmet, hogy engem több atrocitás ne érjen. De a saját épségem többé már nem érdekelt. A szerelmem ott harcolt a saját apjával, vagy legalábbis egy úgy kinéző vámpírral (talán eltitkolt ikertestvér?) és én ott feküdtem tétlenül, véres, sajgó végtagokkal és nem tudtam rajta segíteni. A tehetetlenség volt a világ legkegyetlenebb érzése. Ha csak a legminimálisabb esélye lett volna, hogy segíthetnék neki, ha lett volna bármilyen, akármilyen mód arra, hogy közbeavatkozzak és Bella javára fordítsam a küzdelmet, istenemre mondom, megtettem volna. De halandó mivoltom csak hátráltató tényezőként vonulhatott volna be a csatába és én nem akartam még több problémát okozni.
Aztán lelassultak a mozdulatok és láthatóvá váltak az ellenfelek. Bella, szemközt velem, míg a hozzám közelebbi, háttal nekem ál-Carlisle volt. Megfordult, és mohó, fekete szemei az enyémbe vésődtek.
Tudtam, hogy vérző sebeimmel halálos csapás voltam az étvágyára. És ezt használta ki Bella és küldte egy hatalmas rúgással a falnak. Két lépésre tőlem landolt, összetörve-zúzva minden egyes tárgyat, ami ott volt. A fal is behorpadt és sűrű porfelhő szállt fel a kiszakadó téglákból és vakolatból. Mintha bomba robbant volna.
A felhasadt parketták, a téglák és fenyőbútorok teljesen befedték Carlisle-t. Pislogva vártam, mikor kel életre, de csak a szállingózó fehér port láttam, semmi mást.
Bella egy percet sem szalasztott el. Egy szemvillanás alatt előttem termett.
- Ne haragudj – kezei közé fogta az arcomat és szájon csókolt.
A ruhája több helyen is elszakadt, a haja zilált és kócos volt, de a szépsége ugyanúgy megbabonázott. Az illata keserves intenzitással borzolta az idegszálaimat.
- A kezem…
Tudtam, hogy patakzó vérem kellemetlen Bella számára, de ennek semmilyen jelét sem mutatta. Páratlan önuralommal tépett le egy darabot az ágynemű sarkából és kötötte lazán az alkaromra. Éreztem a hűvös távolságtartást a mozdulataiban… aztán rájöttem, hogy nem lélegzik.
- Meghalt? – kérdeztem állammal az ál-Carlisle testét fedő romhalmaz felé bökve.
A fejét rázta.
- Ennyitől nem hal meg egy vámpír – válaszolta, miközben csomót kötött a pólya végére. – Úgyhogy sietnünk kell.
De nem volt ideje felszedni a földről.
A romhalmaz megmoccant, porfelhő új életre kelt és magasabbra szállt, nagyobb területen oszlott el. Téglák zuhantak lejjebb és deszkák csusszantak arrébb. Aztán megláttam a vámpír alakját, aki..
…aki többé nem volt Carlisle.

*

Sosem láttam még őt, ebben biztos voltam. Először a piros szemei ütöttek át a sűrű porfüggönyön, aztán lassan kirajzolódtak a vonalai, ahogyan a por leülepedett. Markáns állak, széles váll, szikár termet. Rövid, sűrű barna haj, elől kicsit hosszabb tincsek. Mélyen ülő szemek, állandó, gyilkos ígéretet hordozó tekintet. Krétafehér arc. A ruhája ugyanaz volt, mint Carlisle-é… de nem is ettől volt elképesztő. Hanem attól, hogy a ruháján kívül sértetlen volt.
Amikor végre sikerült nem őt bámulnom, Bellára néztem. Az élmény ugyanolyan friss volt számára, mint számomra. Több, mint száz éve él, de ilyet még ő sem látott. A döbbenet bevésődött az arcába.
- Alakváltó – suttogta alig érthetően.
Görbe mosoly futott végig az arcán.
- Kellemetlen felismerés, igaz?
Ez a hang nem lehetett az övé! Annyira lágy volt és kellemes…
Bella szemei nem fókuszáltak… elsötétültek, arca nyomasztó maszkba torzult… aztán hirtelen elkapta a tekintetemet. Mindez a másodperc töredéke alatt.
- Hallom a gondolatait… - préselte a szavakat, egyenként a fogai közül.
A vörös szemű vámpír cinikus vigyorra húzta a száját. Többé már nem érdekelte, hogy gondolatai nyílt lapok Bella számára. A döbbenet egyetlen árnyalattal sem mocskolta alább a magabiztosságát és éhségét. Minden szándéka oda volt írva a homlokára és nem volt szükségem arra, hogy olvassak a gondolataiban – anélkül is elég világos volt minden.
Alighanem a világ legerősebb vámpírja lehet – egy ilyen képességgel a világ a lábai előtt hever. Esélyünk sem volt vele szemben. Éreztem a keserű ízt a számban, ahogy morzsolgattam a jövőképet. Bella és én együtt halunk meg. Ha a mozivászon előtt ülnék, akár még romantikusnak is látnám, de a valóságban inkább fájdalmas volt a beismerés.
- Hát igen, ki gondolná, nem igaz? – kacagott fel a vörös szemű vámpír. – Tristan-nek hívnak. De hívhattok Alakváltónak is, ha az jobban tetszik. Végtére is, az utolsó perceiteket rúgjátok, ilyen kis apró örömöktől nem akarlak megfosztani titeket.
Tristan kilépett a romok közül. Bella mellettem felegyenesedett és lassú macska-egér játékba kezdtek.
- Őt hagyd ki ebből. Victoria engem akar – szólt Bella, tisztes távolságot tartva Tristan-től.
Az megint felnevetett. Gúnyos, megalázó nevetés.
- Tévedsz – sziszegte. – Victoria azt akarja, hogy lásd őt meghalni! Hogy ugyanúgy szenvedj, ahogyan ő szenvedett, amikor megölted James-t! Esze ágában sincs megölni téged! Legalábbis addig nem, ameddig ő él – állával felém bökött.
Tristan eltakarta előlem Bellát, nem láthattam az arcát, mikor így felelt.
- Előbb engem kell megölnöd.
- Makacs nőszemély! Tán magadnak akarod az egészet? Ezért ragaszkodsz ennyire ehhez a halandó senkihez? Akinek az életét egyetlen puha suhintással elvehetjük? – mélyet szippantott a poros levegőből. – Nem tagadom, nagyon vonzó a vére… sokkal vonzóbb, mint eddig bárkié, akivel találkoztam. Úgyhogy akár meg is tudom érteni a ragaszkodásod okát.
- Te el sem tudod képzelni, mi az, hogy szeretet!
Ez volt a végszó. Bella lesújtott. De ugyanabban a pillanatban Tristan is megindult feléje. Félúton, a levegőben ütköztek össze, hatalmas, bombarobbanás-szerű hangzavar kíséretében. Nem bírtam nézni, ahogyan a nő, akit szeretek, harcol… értem…
Könyörtelen volt a küzdelem. Ütötték egymást, ott ahol érték a másikat, harapták egymást a legközelebbi ponton. Aztán Bella átkerült a hozzám közelebbi oldalra és hátratántorodott. Néhány centi választott el minket egymástól. Aztán újra kilőtte magát és egyenesen Tristan testébe csapódott, aki nem tudta megtartani az egyensúlyát és hátravágódott – olyan nagy sebességgel repültek összegubancolódva, hogy már az üvegablak sem tudta megállítani őket. Redőnyöstől együtt kivágódtak az ezernyi darabra törő ablakon, egyenesen a napfényes udvarra.
A napfény visszaverte a hulló üvegdarabok fényét és egy pillanatra elvakított. A becsapódástól még a padlózat is megremegett alattam és azon sem csodálkoztam volna, ha a Forks belvárosában is meghallották volna a ricsajt.
A percnyi néma csöndet egymáshoz csapódó testek zaja oszlatta fel és kezdődött minden elölről. Nem láttam többé a küzdő feleket…
Bella…
Ha bármi történik vele, miközben én itt hempergek a véremben, esküszöm az istenre, hogy én magam oltom ki az életemet!
Minden annyira váratlanul történt, hogy időm sem volt azon gondolkozni, mi lesz, ha Bella marad alul a csatában, miközben nekem semmi bajom nem lesz. Aztán eszembe jutottak Tristan szavai… nem ölheti meg Bellát, mert Victoria azt akarja, hogy lásson engem meghalni. Ez valamelyest megnyugtatott, de akárhányszor meghallottam a kínkeserves üvöltéseket odakintről, a szívem ugrott egy nagyot.
Nem ülhettem ott tétlenül… tennem kellett valamit.
Éreztem, ahogy új keletű energia áramlik a végtagjaimba, ahogyan az elhatározást tettekké formáltam. A szerelem irányított. Szenvedélyesen szerettem azt a nőt, akiknek az élete egy szakadék peremén billegett és segítenem kellett neki a visszakapaszkodásban. Ő mentett meg. Most rajtam a sor.
Hátamat a falnak vetve álltam fel. Örömmel konstatáltam, hogy nem tört el a lábam, csupán megzúzódhatott… habár nem értettettem különösebben hozzá, az, hogy fel tudtam állni és rá tudtam nehezedni kissé, ezt bizonyította.
Minden egyes lépés, mintha egy-egy éles kard hasítása lett volna a lábamba, de csak azt láttam a szemem előtt, hogy Bella holtan esik össze Tristan karjai alatt, és ez elég adrenalint nyomatott a végtagjaimba.
Először a saját telefonomhoz vánszorogtam, de az egyértelműen ripityára tört. Már csak egy lehetőségem volt – a vezetékes telefon. De nagy kilátás volt arra, hogy a küzdelemben az is megrongálódott. Az is nehézségekbe ütközött, hogy eljussak egyáltalán a készülékhez, tekintve, hogy a szoba egy fikarcnyit sem hasonlított egykori önmagára. Mint egy csatatér – ez volt a legjobb szó rá.
A kezeimmel félrepakoltam a deszkákat, és az ágyon keresztül közelítettem meg az éjjeli szekrényt, melyen eredetileg a telefon volt. Mostanra azonban a vezetéknél fogva félig lelógott a szekrényről.
Istenem, add, hogy működjön!
Megragadtam a kagylót, a fülemhez emelten és a nap leggyönyörűbb szólamát hallottam meg, egyenletes sípolás formájában. A telefonra cetli volt ragasztva, a legfontosabb telefonszámokkal. Ezt már korábban észrevettem és hálát adtam az égnek, hogy Bella ennyire körültekintő.
Bepötyögtem Carlisle számát és tárcsáztam.
Fájdalmasan sokat csengett ki, egy idő után már számolni sem tudtam. Mikor már majdnem bekapcsolt a hangposta, ismerős, és nem is olyan régen még ijesztő hang susogott a fülembe.
- Carlisle? Itt Edward! Segítenetek kell! Megtámadtak minket!
Tudtam, hogy egy percet sem vesztegethetek el, mert minden egyes nyomorúságos másodperccel Bella életét teszem kockára.
- Edward, nyugodj meg, tudom… Alice mondta… te jól vagy? – Carlisle hangja rendkívül kimerülten csengett. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer így fogom viszonthallani őt.
- Igen, semmi bajom, de Bella… Bella és azaz alakváltó vámpír, Tristan… kint vannak… és harcolnak… és attól tartok Bella nem tudja legyőzni… egyedül.
Nem is beszéltem? Ez valóban az én hangom lenne? Ez a távoli, nyöszörgős, kétségbeesett hang?
- Bízz Bellában, ő nagyon erős! Bízz benne! Megpróbálom odaküldeni Jaspert vagy Emmett-et, de mindenkire szükség van itt… Victoria sereget szervezett ellenünk és rengetegen vannak. Szerencsére tapasztalatlanok és most visszavonultak. De nem mehetünk el, mert betörhetnek a városba.
Vámpír sereg?
Próbáltam visszaemlékezni, mikor váltak a dolgok ennyire… komplikálttá. Aztán rá kellett jönnöm, hogy erre voltam kárhoztatva. A kapcsoltunk erre volt kárhoztatva.
A torkomba fagyott minden szó.
- Edward, ne csinálj semmi ostobaságot. Jasper hamarosan indul és segíteni fog nektek. Te maradj ott, ahol vagy. Bella kézben tartja a dolgot. Nem olyan gyenge, mint amilyennek tűnik! – nyelve olyan gyorsan pörögött, hogy csak minden második szavát értettem. – Maradj ott, ahol vagy! Mennem kell! Jönnek…

*

- Kopp-kopp-kopp – a hátam mögött, mély női hang búgott.
Égett a fülem, a kagylót még mindig erősen szorítottam a fülemhez, mintha Carlisle átnyúlhatna és segíthetne rajtam. Nem akartam megfordulni. Ha megfordulok, azzal beismerek valamit. És arra nem voltam kész.
A pulzusom az egekbe szökött, a halántékomban pattogott az ér. Az agyam pontosan tudta, ki áll mögöttem, de inkább besöpörtem a tudatalattimba, nem akartam tudomást venni.
Mert ha beismerem, azzal pontot teszek valamire.
Az életemre.
Nem halhatok meg most… még nem álltam készen. Annyi minden volt még előttem, annyi mindent kellett volna még tennem.
És ott volt Bella… Annyira friss volt még a kapcsolat… és nem csak a kapcsolat, hanem maga az érzés is.
Ameddig meg nem ismertem, nem tudtam, mi a szeretet. A szüleim majdnem elfeledtették velem, majdnem sikerült teljesen kiölniük belőlem. De még mindig emlékszem. Még emlékszem erre az érzésre. És Bella tanított meg emlékezni.
Emlékeztem arra, milyen amikor feltétel nélkül szerethetek és viszont szeretnek. Amikor rám néz… soha, senki nem nézett rám úgy azelőtt.
És most egyszerre mindezt elveszítem.
Hideg karistolta a bőrömet. Mögöttem állt, közvetlenül mögöttem. Éreztem hűvös leheletét a tarkómon. Libabőrös lettem.
Valaki egyszer azt mondta: Éld minden napod úgy, mintha azaz utolsó lenne. Mert az egyik ilyen nap, tényleg az lesz.
Ma volt az a nap.

*

Acélkemény, hegyes bőr súrolta a nyakamat. Hozzám ért. Ott, azon a ponton meghűltek az érzékelő sejtjeim, ami egyre nagyobb sávban terjedt szét a csupasz bőrömön. Fájt. Fizikailag.
Tudtam, hogy nem fog nagy ügyet csinálni a halálomból – a lényeg úgyis az volt, hogy neki jó legyen. Én voltam élete legnagyobb fogása, ott éreztem minden mozdulatában az izgalmat és újdonságot, annak ellenére is, hogy háttal voltam neki. És nem csak azért, mert már 100 éve várt a bosszúra, hanem mert jól tudta, hogy a halálommal olyan nagy űrt hagyok Bellában, ami sokkal rosszabb az ő halálánál. Hosszú, évezredes szenvedés, egyetlen könnycsepp a végtelen óceánban.
A várakozás ott lógott a levegőben és én magamban könyörögtem, hogy gyorsan essek túl rajta. Sokszor jártam már közel a halálhoz – ha nem is fizikailag, de lelkileg mindenképp. Most pont az ellenkezője történt. Nem akartam meghalni, de innen nem volt kiút.
A tenyerét az arcomra tapasztotta. A várakozás ott lógott a levegőben.
- Edwardhoz van szerencsém, igaz? – zúgott ismét a dörgő női hang.
A szívem a torkomban dobogott, olyan hangosan, mintha dobpergés lenne. Tudtam, hogy ezt ő kétszer, háromszor olyan élesen hallja mint én. Tökéletes vacsorára hívó dobszó.
- Victoria.
Felnevetett. Keményen, élesen.
- Látom, sokat meséltek rólam a kedves közös ismerőseink!
Féltem lélegezni. Úgy éreztem azzal csak az esélyeimet rontom.
Milyen esélyeimet?! Hiszen innen már csak egyféle irányba mehetek!
- Csupa jót – a hangom természetellenesen magas volt.
- Remek!
A másik tenyerét is az arcomra helyezte és az ujjaival körkörös mozdulatokat rajzolt az arccsontom körül. Hallottam, ahogy mélyeket szippant, ahogy az orra követi az artériám útját. Behunytam a szemem.
Itt a vég.
- Bellának jó ízlése van… az illatod… sosem éreztem ilyet! Ennél már csak a véred íze lehet mámorítóbb!
Nos, legalább úgy halok meg, hogy tudom: a vámpírok buknak rám. Ha elcseszett életemben csak ennyi jutott ki nekem, már megérte élni. Hiszen Bella is az illatom miatt szeretett belém…
Victoria kezei lassan elhagyták az arcomat, de a testéből áradó hűvösséget ugyanúgy éreztem és ebből tudtam, hogy nem ment messzebb.
- Fordulj meg! – szólt parancsoló hangon.
- Miért? – ellenkeztem.
- Fordulj meg! És állj fel! Most!
Hátulról egyszerűbb lett volna. Nem akartam látni kiéheztetett tekintetét, miközben szívja ki belőlem az életet. Nem akartam látni a szemében az üzenetet, hogy legyőztelek. Nem akartam szemtől szemben elfogadni a bukást.
A mozdulataim instabilak voltak. Zsibbadtan álltam fel Bella ágyáról. Az ágyról, melyen sosem teljesedhetett be a szerelmünk. A gondolat marcangolta a bensőmet.
Megfordultam és a vámpír vérvörös szemébe néztem.
Gyönyörű szép volt, de nem tudtam annak látni. A szépérzékem nem tudta betölteni a funkcióját, mert az agyam pontosan tudta, hogy mi fog következni. Mintha a bensője kiütközött volna a külsejére.
A szeme színe harmonizált a hajával. Hatalmas, göndör vörös hajzuhatag által keretezett ovális, krétafehér arc. Szemében a bosszú csillogott, orra finoman szimatolta a vérem a szagát. Alacsonyabb volt nálam egy fejjel, de pontosan tudtam, hogy halandó életében sem tudtam volna ártalmatlannak és gyengének nézni.
Ott lebegett közöttünk a ki nem mondott vád, melynek gyökerei majdnem 100 év messzeségébe nyúltak. Egy olyan férfiért kellett meghalnom, aki az ükapám lehetne, de a bűntudat szemernyi árnyát sem láttam az arcán. Csak éhséget. Bosszút. Elégtételt.
- Örülnöd kellene, hogy megmentettelek… a kiéhezett vegetáriánus kegyetlenül gyilkolja meg az áldozatát. Én viszont sosem hazudtoltam meg a fajtámat… és megígérhetem, hogy csak egy kicsit fog fájni! Eddig senki sem panaszkodott.
Keserű mosolyra húzódott a szája. Közelebb hajolt. Nedveset éreztem, ahogyan megnyalta az ádámcsutkám.
- Köszönöm, igazán kedves tőled – feleltem rekedten, mire ő kicsit visszább húzódott a nyakamtól.
Minden szavamból csöpögött a méreg.
- Igazán kár, hogy ilyen körülmények között kellett találkoznunk.
A könnyed gunyorosság eltűnt a hangjából, s tekintete gránitkeménnyé dermedt.
Úgy néztem rá, hogy tudtam: ez azaz arc, amit életemben utoljára látok.
Behunytam a szemem. Egy nap leforgása alatt másodszor kerültem a halál torkába.
Édes Istenem, most segíts rajtam!

Kérés

Az új rész vasárnap kerül fel, addig egy kis ízelítőt és infókat olvashattok a 23. részről a jobb oldali menüsáv 'Következő rész' pontjánál.

Elvileg van 52 követőm, gyakorlatilag nem tudom, hányan vannak, akik olvassák a részeket. Éppen ezért szeretnék minden kedves Olvasót megkérni, hogy írjanak egy rövidke véleményt az új részről. Biztos van néhány olyan emberke is, aki olvassa, de nem véleményezi. Fejlődni viszont így nem tudok. Amatőr író vagyok, a fogalmazásom itt-ott összefüggéstelen, akadozó, esetleg értelmetlen, talán a mondatok egymásba fűzése is néha logikátlan.

Viszont ezeket én nem veszem észre, hiszen önmagammal szemben nem tudok olyan kritikus lenni, legalábbis nem írás terén. A külső szemlélők jobban átlátják a dolgokat, mint én. Szóval, ezért örülnék minden egyes véleménynek, legyen az jó vagy rossz.

Akik szoktak kommentelni, azoknak nagyon köszönöm. Eddig szinte mindig jó kritikákat kaptam, ami nagyon inspiráló és nagyon örülök nekik. Esetleg kiemelhettek egy-egy részt, mondatot, hogy ott mi nem tetszik vagy különösen tetszik. :) :)

Mivel hosszú ideig nem voltam, ezért nem várom el, hogy írjatok véleményt, az nem lenne fair, ez csak egy kérés, mert mindig is érdekeltek a visszajelzések!

Ja és még valami: nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ez a dizi már nagyon uncsi... úgyhogy jövő héten új dizájnt is készítek a blognak!!! :):)
köszönettel,
Bunny

SZIASZTOK! TUDOM, HOGY NAGYON-NAGYON RÉGEN VOLT ÚJ RÉSZ, DE VÉGRE VALAHÁRA ITT VAN, ÍME!! REMÉLEM VANNAK OLYANOK, AKIK TUDTAK VÁRNI ÉS NEM HAGYTAK EL. EZUTÁN RENDSZERESEN LESZNEK FRISS RÉSZEK, MINIMUM HETI EGY. NEM EGÉSZ NYÁRON, MIVEL DOLGOZNOM KELL MAJD, DE EGY IDEIG BIZTOSAN. MAJD RENDSZERESEN KIÍROM, HOGY MIKOR VÁRHATÓ ÚJ RÉSZ.
MÉGEGYSZER ELNÉZÉST, HOGY ILYEN SOKÁIG NEM JÖTTEM FRISS EPIZÓDDAL, DE AZ ISKOLA MINDEN IDŐMET ELVETTE.
DE NEM HEBEGEK TOVÁBB! ENJOY!


******************************************ÚJ RÉSZ*************************************

22. Kikötő a szemerkélő esőben

Mikor Bella mesélt a vérfarkasokról, egyszerű volt elképzelni. Ott voltak a filmalapok és hagyományos farkasok, amik megkönnyítették a képzelőerőm munkáját.
De most, mintha egy bugyuta horrorfilmbe csöppentem volna, ahol gyilkos, gigantikus farkasok irtják a népességet. És nem csak azért, mert ádáz tekintete gyilkos mámorral égett a terasz fátyolos fényében, hanem mert egy emberi fejet tartott tűhegyes fogai között. Hőn reméltem, hogy ez csak valami Cullen-féle beavatási szertartás és már-már én kezdtem magam hülyén érezni, hogy azt hiszem, valódi fej az odakint egy hús-vér farkas társaságában, csakhogy a Cullen család arca szavak nélkül is mindent elárult.
A valóság belém csapódott, mint egy robogó kamion és rémülten bámultam először Bellára, majd sorban az összes jelenlévő családtagra. Egyikük sem nézett rám, őket is ugyanannyira sokkolhatta a látvány, mint engem. A fejemben ordítottam, hogy egyedül csak nekem van itt létjogosultságom pánikba esni, hiszen én vagyok az egyetlen nem-halott ebben a házban, aki holttestet maximum a Helyszínelőkben látott. Aztán elszámoltam tízig, de a rémület továbbra is ott motoszkált az agyam peremén és jeges verítékbe burkolt.
Hajszál híján átharaptam a saját számat, ahogy jobban szemügyre vettem az emberi fejet… mert, hogy furcsa mód nem volt véres, ahogy azt először hittem. Az éjszaka sötét árnyékokat vetített a farkasra és áldozatára és talán emiatt hittem azt, hogy a fej csupa vér. Vagy csak a rémület keltett bennem hamis képeket. De ahogy egyre jobban kirajzolódtak a vonások, döbbenetes felismerés suhant át rajtam: az ott nem ember.
Hanem vámpír.
Igen.
Egyre biztosabb lettem benne, a vonások, a bőrszín mind-mind engem igazolt. És nyilvánvalóan utoljára jöttem erre rá a szobában.
Carlisle homlokán az aggodalom mély barázdák formájában öltött testet, mellette Esme, akinek szépséges arcát most ugyanolyan döbbenet keretezte, akárcsak az enyémet. Apropó, döbbenet, félelem… Próbáltam semleges higgadtságba rendezni a vonásaimat, de nem tudtam nem a farkasra nézni, akivel ekkor összekapcsolódott a pillantásunk.
Hátrahőköltem. Úgy éreztem, mintha ismerném őt, mintha találkoztunk volna már… azok a szemek! Én ismerem azt a tekintetet! Erőlködtem, hogy előkaparjam az agyam mélyéről az ismerős szempár tulajdonosát, de minden alkalommal megtorpantam az elvakult, fékevesztett farkas-tekinteten. Gyorsan lesütöttem a szemem, mint egy zavart tinilány, mert úgy éreztem a vesémbe lát. Furcsa érzés volt, de mintha tényleg láttam már volna valahol, mintha tényleg ismerném őt…
A csend üvöltött a nappaliban.
A szemem sarkából Bellára sandítottam, akinek homlokán ott csüngött az aggodalom komikus térképe, csakúgy mint Carlisle-én. Próbáltam értelmet keresni a történtekben, próbáltam összerakni a kirakós játékot, mely talán egyértelmű mindenki számára, csak én vagyok megint az, aki fényévekre van lemaradva a megoldástól. És emellett próbáltam nem pánikba esni. Erre volt most legkevésbé szüksége itt mindenkinek.
Aztán történt valami.
A következő, amire figyelmes lettem, hogy nem volt többé farkas a teraszon.
Farkas nem.
Csak egy meztelen, rézbőrű tinédzser lány.
És a vámpír feje, mely ott billegett a terasz kövén, a lába mellett.
Leah.
Hát persze! Tudtam, hogy ismerem azt a tekintet, de egészen idáig halovány emlékképnek tűnt csupán az agyam távoli szegletén. És abban a pillanatban más dolgok hasítottak belém éles barázdákat. Leah, vérfarkas lett. Leah meztelenül áll egy kivilágított teraszon és mindenki őt bámulja. Leah letépte egy vámpír fejét. Mi jöhet még ezután?
A szemei voltak az egyetlenek, melyek farkas-mivoltára emlékeztettek. A vérfarkasból nem maradt semmi benne. Tökéletes ellentéte volt egy farkasnak és mégis iszonyatosan hasonlított rá. Egyszerre volt ijesztő és hihetetlen. A hideg futkosott a hátamon a látottaktól.
Tekintetünk összekapcsolódott. Próbáltam megfejteni, hogy mit látok benne, de minden értelmetlen volt. A testtartása megtartotta azt az dühödt ívet, a szemei viszont kétségbeesésről és keserűségről árulkodtak. Nem láttam benne szégyenérzetet a meztelensége miatt, de talán még nem fogta fel, hogy mi történt.
Ahogyan én sem.
Mindez egy pillanat alatt zajlott le és még mielőtt bárki jobban szemügyre vehette volna őt, eltűnt a sötétségben. A vámpír feje azonban ott maradt tökéletes reflektorfényben.
Leah távozásával, mintha valami megkönnyebbült és feloldódott volna, merthogy a testtartások ellazultak és feszültség érezhetően lecsillapodott. De talán csak a felszínen. Ott bent még sok kimondatlan kérdés lappangott.
Lejátszottam a fejemben újra és újra, mint egy régi filmet valami recsegős szalagon, de minduntalan megakadtam a farkasból előbukkanó Leah szürreális alakján. Tudtam, hogy léteznek vérfarkasok, Bella már kellően felvilágosított erről, de élőben látni egészen más volt. Ilyen látványra egész egyszerűen nem lehetett felkészülni és most úgy égette a képzelőerőmet, mint egy lángra lobbantott papírgombóc.
Hideg szellő karistolta a mellkasomat.
Felkaptam a fejemet, láttam, hogy Carlisle elhúzta a teraszajtót és kilépett a csípős éjszakába. Lehelete párafelhőként függött a levegőben, ahogy lehajolt a fej mellé.
Hideg kéz érintette a vállamat. Oldalra néztem, Bella fekete szemei visszarántottak a nem túl régi emlékekből.
- Ezt nem kellene látnod, menj vissza a szobámba – hangja nem volt parancsoló vagy fellengzős, inkább amolyan vihar előtti csend. Arcizmait próbálta semleges nyugalomba rendezni, de láttam a mögötte húzódó feszültséget, mely úgy ütött át a higgadtság álarcán, mint egy domborműre tapadó lepel – láttam az éleket, de csak egy színtelen fehér maszkba ágyazva.
Ujjaival megérintette az államat, én pedig a tenyerébe temettem az arcomat. Hűvös érintése lecsillapította felborzolt idegszálaimat, szinte éreztem, ahogy végigszáguld rajtam az önuralom tompa érzése. Nem tudtam, mit reagálják, így inkább nem is mondtam semmit. Azt se tudtam, mi lehetne a legmegfelelőbb válasz ebben a helyzetben. Már ha létezik megfelelő válasz.
Egy pillanatig olyan volt, mintha magunkra hagytak volna a nappaliban. Talán még a villanyt is lekapcsolták és teljes sötétségben álltunk csak mi ketten. Minden és mindenki elhalványult körülöttünk, mintha Leah-val együtt elfutottak volna egy másik világba. Aztán minden fokozatosan visszaszivárgott a tudatomba, szépen lassan. Újra világos lett, bár a villanyt sosem kapcsolták le. Körvonalazódtak a falak, a bútorok és végül a személyek. Megint ott álltunk a nappaliban és ugyanazok a gondok telepedtek vissza ránk. De legalább egy pillanatig éreztem, milyen az önfeledt gondtalanság. Elvesztem a fagy tengerében, és a meleg világában születtem újjá, ahogy Bella ujjai elhagyták az arcomat. Azonnal kevesebbnek éreztem magam.
Carlisle ideges köröket rótt a nappaliban, miközben Alice-nak válaszolta meg a kérdését, vagy reagált valami ötletére. Elkaptam Jasper pillantását, de aztán ő azonnal megszakította a szemkontaktust és a semmibe meredt. Talán kezdett szomjas lenni. Tényleg sajnáltam, főleg ebben a helyzetben…
Rosalie unott fejjel bámult maga elé, miközben kecsesen keresztbe vetett lábakkal ült a kanapén, oldalán Emmett-tel. Ezúttal nem bujkált az a csintalan vigyor a szája szélén. Mikor Rosalie észrevette, hogy őket figyelem, összevont szemöldökkel, jégcsaptekintettel állta a pillantásomat, amit aztán persze én nem bírtam fenntartani. Láttam rajta, hogy mennyire megvet azért, mert ekkora bajba sodortam a családját és felborítottam a szépen berendezett életüket. Nem akartam, hogy az önostorozás megint eluralkodjon rajtam, ezért inkább gyorsan próbáltam elviselhető formára fazonírozni a gondolataimat.
Apropó Rosalie, Emmett? Nekik nem Charlie-ra kéne vigyázniuk? Az előbb még itt sem voltak… vagy csak nem láttam őket…

Bella megragadta a kezemet és az emelet felé taszigált. A lábaim önkéntelenül mozogtak, nem tudtam ellenkezni.
- Charlie La Pushra ment este tíz körül, munka után, valaki születésnapját ünnepelni. Ott marad éjjelre Sue-nál. Mi ott már nem vigyázhatnánk rá. De bízhatsz a farkasokban – válaszolta meg a fel sem tett kérdéseimet és én megkönnyebbültem.
Már majdnem felértünk az első emeletre, amikor az erős motoszkálást meghallottuk lentről. Bella nyilván már előbb kiszúrta az idegen jövevény gondolatait, ezért is lepett meg a hirtelen megtorpanása. Figyeltem az arcát, és belerándultam, mikor láttam a szemében felszikrázni az aggodalmat. Elengedte a kezemet és visszarohant a nappaliba, de olyan gyorsan, hogy én még mindig az arca helyét fürkésztem a levegőben, mikor ő már egy ideje lent volt.
Követtem őt, odalent pedig a Cullenek tekintetét.
A terasz túlsó végén egy sötét alak körvonalai rajzolódtak ki a nappaliból kiszűrődő sápadt fényben. A család nem lendült támadó állásba, az arcukon sem láttam ellenséges kicsengést, kivéve talán Belláén, tehát nem Victoria és a csapata lehetett az. Figyeltem, ahogy egyre közelebb araszol a teraszajtóhoz és úgy vált egyre kivehetőbbé az arca, az alakja…
Aztán beért a erkély mozgásérzékelő lámpájának hatókörébe, és az nyomban felpattant, teljes díszkivilágítást nyújtva számunkra.
Leah volt az. Megint. Ezúttal azonban nyakig felöltözve.
Meglepett, hogy vissza mert jönni azok után, ahogyan bemutatkozott a vámpír család előtt. Na nem mintha nagyon ismerném őt, de az azért világosan lerítt róla, hogy eléggé szégyenlős. Mondjuk az egy másik dolog, hogy ki előtt. Jobban átgondolva, nem úgy tűnt, mint aki nagyon ad a vámpírok véleményére. Talán nem is érezte megalázónak pucéran mutatkozni a vámpírok előtt.
A szemei mintha az enyémet keresték volna, végigpásztázták a helységet és mikor rátaláltak az enyémre, meg is állapodtak ott. Furcsa, feszítő érzés lett úrrá rajtam a pillantásától. Mintha… belém látna, egyenesen a tudatom legmélyére. Mintha hívogatna, mintha üzenni akarna, hogy én nem vagyok ide való. Igen. Nyilván ezt akarta tudatni velem. Mindig is gyűlölte a vámpírokat, engem pedig le akart beszélni Belláról. Nyilván nem ő lesz kapcsolatunk szószólója.
Éreztem a Cullen-ek fürkésző pillantását a végtagjaimon, ahogyan a szemkontaktusunkat figyelték. Aztán én véget vetettem ennek a tragikomédiának és karba font kézzel lesütöttem a szememet.
Hallottam, ahogy Leah a teraszajtón kopogtat. Miért akar belépni a viperafészekbe?
Nem néztem fel, de hallottam, ahogy valaki odamegy és elhúzza az üvegajtót. Ekkor azonban kíváncsi lettem Leah viselkedésére ősi ellenségeinek birtokán, így keresztülnyomakodtam a nappalin, hogy le ne maradjak semmiről.
Ő nem lépett be. Nem láttam rajta semmi árnyalt védekezést, tartózkodást, még csak a szemében sem csillogott azaz ádáz gyűlölet, melyet minden egyes alkalommal látni véltem, amikor róluk beszélt. Talán csak uralkodik magán, nehogy gyengének és esetlennek tűnjön? De annak meg mi értelme lenne?
Mikor már egyértelművé vált, hogy nem fog beljebb lépni, Carlisle előrelépett egyet és alig hallhatóan szippantott egyet a beáramló hideg, éjszakai levegőből.
- Minek köszönhetjük a látogatásodat ilyen későn kedves Leah? – hangjában nem volt semmi vádló, mégis úgy csapott bele az üvöltő csöndbe, mint egy ostor.
Csak bámultam őt, jeges gondolatokat szerettem volna, de mind sistergett. Rossz érzésem volt és ez nem hagyott nyugodni. Furcsán magabiztosnak tűnt, amitől én esetlennek és védtelennek éreztem magam. Nem akartam, hogy azt higgye, vele szemben egy törékeny porcelán vagyok… ami sajnos nagyon is fedte a valóságot…
- Beszélnünk kell – hihetetlen, hogy ebbe a két szóba mennyi undok fér. – De nem itt.
- Miről és miért nem itt? – kérdezte azonnal Bella. Kőkemény hangja hallatán az egész emésztőrendszerem mogyoróvá rándult össze.
Leah kerülte Bella pillantását, Carlisle-nak válaszolt. Furcsa, de ő nem is tudta, hogy Bella igazából már mindent tud, ami a fejében jár és most mégis úgy tett, mintha világos lenne számára.
- A többi farkas vár titeket innen 3 mérföldre, a folyó leágazásánál. Induljatok. Most – semmi parancsoló tónus nem volt érezhető a hangjában, de pont ez a kíméletlen mérséklet rémisztett meg engem. Leah vad és csapodár természetével tökéletes ellentétben állt, pedig most itt állt szemtől szemben velük, régebben pedig már akkor felhúzta magát, mikor csak beszélt róluk. Talán a vérfarkas-léthez hidegvérűség és racionalitás is társul. Más magyarázatot kizártnak tartottam. Viszont, nyilvánvalóan én voltam az egyetlen, aki nyugtalankodott Leah magatartása miatt, hiszen én ismertem egyedül a Cullenekkel szembeni előítéleteit és reagálási módozatait. Talán csak paranoiás vagyok.
A Cullenek egy lépést sem mozdultak Leah szavaira.
- Amíg nem tudjuk miről van szó, addig nem megyünk sehova – jegyezte meg Alice, akinek szépen szerkesztett szemöldöke halovány ráncba futott össze. Összenézett Bellával.
Bella…
Összeszűkölt szemekkel koncentrált, fókuszált… pont úgy, ahogy az én esetemben tett annak idején, mikor először találkoztunk. Zavartság ült ki szépséges arcára, mintha nehézségekbe ütközne számára a gondolatolvasás. Pedig Leah gondolait már volt alkalma néhányszor látni, és akkor nem ilyen volt a reakciója… Talán csak valami furcsát hallhat odabentről, vagy valami nyugtalanító rosszhírt. Vagy arra gyanakszik, hogy szándékosan meg akarja téveszteni csapongó gondolataival… mert időközben megtudta, hogy mi a képessége.
- Természetesen Victoriáról.
Mindenki várta a további magyarázatot, de nem mondott többet.
- Részletesebben? Sikerült levadásznotok? Egyáltalán miért ölted meg Riley-t? – hadarta a kérdéseit Bella. – Ne kelljen mindent kihúzni belőled. Beszélj már!
Carlisle és Esme ekkor vette észre Bella dühös zavarodottságát és aggodalmasan összenéztek. Carlisle keresztbe font karokkal, hűvös tekintettel figyelte Bellát, majd Leah-t felváltva… Valami nem volt rendben. Valami nagyon nem volt rendben és megint én vagyok az, aki utoljára fogja megtudni a dolgokat.
- Nincs sok időnk, azért nem mondok most semmit! Mindent el fogunk magyarázni a többiekkel!
- Jöjjenek ők ide! – ajánlotta Carlisle.
Leah mintha kifulladt volna az érvekből, de aztán szólásra nyitotta a száját.
- Nem tudnak… a halottak ott vannak.
Éles hasítást éreztem a mellkasomban, mintha egy részem egyszerűen eltört volna.
- Milyen halottak? – kérdezte színtelen hangon Alice, lebiggyesztett ajkakkal.
Alice…
Bella…
Mi folyik itt?
Alice-nak látnia kellene, tudnia kellene a halottakról, sőt minden egyes mozzanatról, amely ma éjjel történt és most az ő arcán is ott láttam azt a félreérthetetlen tudatlanságot, mintha fátyol fedné a tekintetét. A vérfarkasok miért akarnak most találkozni a vámpírokkal? Ő ezt miért nem tudja, hiszen már eldöntötték?
És Bella?
Ugyanaz a kihalt sötétség. Bárcsak oldalról láttam, de ismertem már eléggé ahhoz, hogy lássam rajta: valami nincs rendben.
És én miért érzem úgy, mintha valami mardosná a szívemet belülről? Hamarosan megkaptam a választ.
- A vámpírok és vérfarkasok… és emberek… a falka elkapta Victoriáékat vadászat közben és összecsaptak. Nem sokan maradtak.

A szavak ragacsosak és nyúlósak voltak, de elég erősek ahhoz, hogy lebénítsanak. A farkasok nem álltak hozzám közel érzelmileg, de elegendő volt számomra egyetlen szó ebben a két a mondatban, hogy minden erőm párafelhőként szálljon el belőlem.
Vadászat.
Nem akartam megkérdezni, de muszáj volt. Nem akartam tudni, mi ad magyarázatot Leah viselkedésére és mégis egy hang hiú reményekkel táplált, hogy minden rendben lesz. Nem akartam, hogy kíméljen, mert tudni akartam végre. Teljes szívemből gyűlölni akartam Victoriát és most itt volt a lehetőség.
- Kit vadásztak le? – fojtott hangon kérdeztem és a válasz ott lógott a fejem felett, mint a hóhér kötele.
A szívem rémülten kalimpált a sírás ott lógott a torkom hátulján, a kezem parányit reszketett.
Leah-nak nem kellett válaszolnia, hogy tudjam, kit veszítettem el.
- Edward, nagyon sajnálom… mi mindent megtettünk… de rengeteg vért veszített…
- Nem – csak ennyit mondtam, mielőtt összerogytak alattam a lábaim.
Hangom színtelen és érzelemmentes és még hallottam, mielőtt minden elsötétült volna. De nem veszítettem el az eszméletemet. Végig magamnál voltam. Teljesen éber álomban. Láttam Bella arcát. Láttam, ahogy felém hajol, éreztem kezének szelíd érintését az arcomon. Láttam Carlisle-t, Esmét és Alice-t felém tornyosulni. Mozgott a szájuk, de nem értettem a szavakat. Figyeltem a nappaliban függő csillárt, ahogyan összekoccannak a kristályok a beáramló szélben. Addig figyeltem, míg fénypázmák ragyogtak fel a szemem előtt.
Bella…
Felültem. Nem én irányítottam a testemet, éreztem, hogy felsegítenek. Lassan talpra álltam. Szavakat formáltak az ajkaim, érthetetlen szavakat számomra, de a többiek megértették. Mindenki értette, hogy azt akarom mondani, nem kell segítség, jól vagyok. Ennek ellenére ott éreztem a hátamon a hűvös kezek érintését.
Bella karomnál fogva a kanapéhoz cipelt. Gyengéden lenyomott és leült mellém.
Nem sírtam. Nem tomboltam. Ültem és néztem a semmibe. Még csak nem is pislogtam.
Miért nem érzek az ég világon semmit?
Miért nem tudok egyetlen könnycseppet sem ejteni?
Az előbb úgy éreztem, a sírás fojtogat, de most mintha lenyeltem volna minden keserűséggel együtt. Aztán megéreztem. Egyre jobban, egyre erősebben szakadt fel bennem valami, amiről azt hittem, már örökre megszűnt. Valami, amit Bella gyógyított be. Most újra vérezni kezdett a seb. Megállíthatatlanul, vigasztalhatatlanul.
Hallottam hangokat. Carlisle, Alice, Esme… és a többiek Leah-val beszéltek a részletekről. De minek tudni a részleteket? Az már nem fog segíteni rajta… nem fogja feléleszteni Charlie-t.
Bella átölelt.
Ekkor már sírtam. A könnyek hályogként fedték el a szememet.
Bella…
Az én kikötőm a szemerkélő esőben.


*


Nem tudom, mennyi idő telhetett el azóta, hogy ott feküdtem Bella ágyán és bámultam az ablakról lefolyó esőcseppeket. Odakint már szürkület volt. Az idő nem számított… csak a fájdalom és a gyász.
Túl voltam egy kiboruláson és egy sírórohamon. Nem akartam, hogy így lássanak, de csak jött és nem tudtam visszatartani. Kitört bennem a vulkán és elöntött a láva. Égetett. Iszonyúan. És akkor már az sem számított, hogy Bella családja és Leah előtt milyen helyzetbe hozom magam.
Úgy éreztem, a hisztéria peremén billegek és csak Bella tart vissza attól, hogy végleg elveszítsem önmagam. Ő volt az egyetlen, aki egyben tartott. Ha nem lenne… már szétestem volna. Nem most, még korábban.
Ott feküdt velem az ágyon, a kezemet fogta, és átölelt. Tudtam, hogy ugyanúgy fáj neki, mint ahogy nekem. Pontosan ugyanazt érzi amit én. És nem azért, mert annyira imádta Charlie-t, hanem mert így lát engem.
De valamit nem tudhatott. Hogy most jobb. Jobb, mint annak idején, mielőtt megismertem volna. Annyi erőt adott, hogy tovább küzdjek. Most nem fogok elveszni. De attól még fájt.
Charlie… ő adta nekem Bellát.
Átgondoltam a kapcsolatunkat. Sosem volt túl szoros. Ritkán láttam. Talán háromévente egyszer. Gyerekkoromban néha jött hozzánk látogatóba, azt hiszem egyszer mi is voltunk itt, Forks-ban. De a kapcsolatunk kimerült a „Helló, szia, hogy vagy, hogy megy a suli” kérdésekben. Emlékszem egyszer, hármasban, apám én és Charlie, elmentünk egy baseball meccsre. Talán ötéves lehettem. Apám állandóan üzleti ügyekben telefonált, így Charlie-val kettesben néztük a meccset. Azt mondta, a szüleim büszkék lehetnek rám. Csak azt nem tudom, mire mondta ezt.
Nem mondanám, hogy közelebb kerültünk egymáshoz, amióta ideköltöztem. Gyakrabban találkozunk, de mivel ő sem egy beszédes ember és az utóbbi időben én sem vagyok az, egyikünk sem tett azért, hogy jobban megismerjük egymást. Bűntudatgombóc megduzzadt a gyomrom mélyén. Charlie-t úgy engedtem el, hogy meg sem próbáltam közel engedni magamhoz… hogy csak nyafogtam, mikor közeledni akart… hogy nem engedtem neki, hogy apám helyett apám legyen. Vagy legalábbis jobb apám, mint a sajátom.
Pedig ő próbálkozott. Láttam rajta, hogy igyekszik megfelelni a követelményeknek. Hirtelen kapta ezt a szerepet, ráadásul egyből egy depressziós tinédzsert sózott rá a sors. Senki sem tudta volna jobban megoldani. Én pedig csak hárítottam, csak undokoskodtam és semmi sem kellett. Most pedig már késő. Ismét árva vagyok.
Kicsinyes voltam, pitiáner, ráadásul borsóagyú.
Szembe akartam fordulni Bellával, de a sok fekvéstől elgémberedett, fájdalmas gerincem momentán nem annyira egy gyöngysorra, mint inkább egy rozsdás bicikliláncra emlékeztetett.
De azért sikerült. A szemem száraz volt és fájt a pislogás, de nem akartam nem őt nézni.
- Hogy vagy? – kérdezte, és hangja belepte az egész helységet.
Egy pillanatig kételkedtem benne, hogy meg tudok szólalni, de azért sikerült.
- Nem tudom elhinni – hangom rekedt volt és száraz. – El sem búcsúztam…
Mikor ez eszembe jutott, a bűntudatgombóc megint nőtt egy méretet.
Bella megszorította a kezemet, mintha a puszta érintésével tompítani tudná a szavak eltökéltségét. De ez most nem ment. Még neki sem.
- Charlie tudta, hogy szereted. És hogy hálás vagy neki.
- Ha én nem költözöm hozzá, még mindig élne... – ellenkeztem erőtlen hangon.
Lenyeltem a sírógörcsöt.
Láttam, ahogy Bella szeme elsiklik felettem, ki az ablakon. Mintha valami olyat látna, aminek nincs ott a helye. Nem tűnt úgy, mintha veszélyt észlelne, csak valami furcsát… Megfordultam volna, hogy én is lássam, de nem volt szükség rá. Erős fénysugarak hatoltak át a szobán és olyan erős fénybe vonták, amilyet Forksban még sosem tapasztaltam. Minden tárgy csillogott a reggeli napfényben, de nem csak a tárgyak… Bella haja, majd minden testrésze, melyet nem fedett ruha.
Éreztem, ahogy elkerekedik a szemem, majd azonnal hunyorognom kellett, mert Bella bőre ezernyi gyémántként kezdett el csillogni. Egyszerűen nem hittem a szememnek. Felültem és tátott szájjal figyeltem a jelenséget. Ő is felült. Halovány mosoly bujkált a száján.
Már mondta, hogy milyen hatása van a napfénynek a vámpírokra, de látni még nem láttam. Hallani és látni azonban teljesen más – egyszerűen szívszaggatóan gyönyörű volt, leírhatatlan.
A ragyogás egyre erősödött, ahogyan egyre több napfény hatolt be a hatalmas ablakokon át. Az esőfelhők szép lassan teljesen elvonultak és Forksra világosság borult, talán hónapok óta először. Annyira éles fénybe vonta a szobát Bella bőre, hogy minden mást elhomályosított körülöttem. Úgy éreztem, ez a jelenség nem csak a szememnek csodaszép látvány, hanem mintha a lelkemet is simogatná. Mintha körbefonná a tátongó űrt…
- Ez… hihetetlen – mondtam, mikor megtaláltam végre a hangomat.
Bella arca megkomolyodott. Lehunyta a szemeit, majd hirtelen felpattant és máris az ablaknál termett. Lenyomott egy gombot és minden ablakon egyszerre elkezdett leereszkedni egy bambusznád redőny. Mivel tulajdonképpen az egész szoba csak ablakokból állt, hamar újra sötétség borult a szobára.
- Ne haragudj, tudom, hogy emberként szükséged van a napfényre, de kiszúrhat… bárki.
Felkapcsolta a villanyokat.
- Hol vannak a többiek? – kérdeztem, mikor eszembe jutott, hogy mióta feljöttünk ide, tulajdonképpen nem is tudok arról, mi történik egy másik világban.
Bella sötét szemöldöke még magasabbra kúszott.
- Elmentek Leah-val. Körülbelül két órája.
- De a csatának már vége, nem? Victoria hallott?! – nem tudtam, hogy az utolsó mondatot kérdésnek, vagy kijelentésnek szánom e, ezért csak kicsit emeltem meg a hangsúlyt.
Bella lesütötte a szemét és a blúza szélét babrálta. Nem stimmelt valami. Még mindig nem.
- Nem tudom. Carlisle-ék nem hívnak. Én tízpercenként hívom őket, és megegyeztünk, hogy folyamatos telefonos kapcsolatban maradunk, de amióta elmentek, semmi hír róluk. Aggódom.
- Mi? Az hogy lehet?
Nem tudtam összetartani a gondolataimat. Néztem Bella álomszép arcát, láttam rajta, hogy az aggodalma nem alaptalan és minden olyan szürreálisnak tűnt. Tegnap még csak üldöztek minket, ma meg már… halottunk is van.
- Edward, nem tudom mi folyik odakint – felnézett, szemei csillogtak. Ha nem vámpír lenne, már sírna.
Ó, én hülye önző!
Bella mellé telepedtem az ágyra és átöleltem a vállát. A bűntudatgombóc pedig csak nőtt és nőtt. Erről is én tehetek. Én öltem meg Charlie-t és most Bella családja is veszélybe került. És nem mehet a segítségükre, mert az én szegény lelkemet kell pátyolgatnia.
- Menjünk! – pattantam fel.
- Mi? Nem! – csattant a válasz és Bella a karomat megragadva visszahúzott az ágyra.
- Nem ülhetünk itt tétlenül, miközben… miközben… ki tudja, mi folyik odakint?! Így is már túl sok mindent veszítettünk el miattam!
- Miattad?! De jó ég Edward! Nehogy ezért is magadat hibáztasd!
Egy ideig farkasszemet néztünk. Szemében eltökéltség csillogott, de tudtam, hogy az enyémben is. Nem akartam többé esetlen és gyenge ember lenni, akit a széltől is óvni kell. Nem akartam, hogy miattam kelljen még több embernek, vámpírnak, vagy vérfarkasnak meghalnia. Elég volt.
- Már mondtam neked, hogy ez rólam és Victoriáról szól. Ha te nem lennél, akkor is bosszút akarna állni rajtam.
- De azért valljuk be, nagyon megkönnyítem a dolgát.
Egy pillanatig úgy tűnt, Bella hallgatása megerősíti az imént mondottakat. Tudtam, hogy ő is így gondolja, hogy emberi halandóságom sok mindent megnehezít, de ezt sosem mondaná ki. Inkább ráharapott az alsó ajkára és lesütötte a szemét.
- Felejtsd el, hogy ki teszed a lábadat a házból. Itt biztonságban vagy velem. Nem teszlek ki veszélynek, azok után, hogy… - elcsuklott a hangja és nem folytatta.
Tudtam mit akart mondani és azt hiszem jobb is, hogy nem mondta ki.
Viszont azt is be kellett látnom, hogy értelmetlen vele vitatkoznom. Úgysem fog belemenni abba, hogy mi is Carlisle-ék után menjünk. Abban túl sok volt a kockázat és Victoria, ha még él, ezt biztosan kihasználná. Talán pont ez a célja…
Gyorsan elhessegettem a negatív gondolatokat. Minden rendben van velük…
Akkor Bella miért aggódott annyira?
Tett még egy kísérletet arra, hogy elérje őket telefonon, de csak azaz átkozott csörgés, majd a hangposta válaszolt.
- Ez fura… - nyomta ki a telefonját Bella. – Valami nem stimmel… itt valami nagyon nem…
- Talán nincs lefedettség ott, ahova mentek – jutott eszembe egy magyarázat.
Bella egy pillanatra elgondolkodott.
- Nem… azon a helyen, amit Leah mondott, van térerő. Jártunk már ott… arra megy 89-es út.
Elkezdett köröket róni a szobában, miközben gondolkozott. Kicsit gyorsabban, mint az emberi tempó, így hamar beleszédültem a nézésébe. Gyorsan elkaptam a tekintetem.
- Nem csak az a furcsa, hogy Carlisle nem veszi fel, de Alice se és a többiek sem. Hmm… talán tényleg a lefedettséggel van a baj… valami hálózati hiba.
Tudtam, hogy csak próbálja megnyugtatni magát és engem… ő maga ezt nem hitte el. És már én is egyre kevésbé.
Bella hirtelen torpant meg, szemeiben kétségbeesés tükröződött. Az aggodalom mély barázdákat szántott a homlokán. Még sosem láttam őt így. Éreztem, hogy ennél többről van szó.
- Edward, nem ez az egyetlen dolog, ami nyugtalanít… - a szavakat olyan gyorsan hadarta, hogy nagyon figyelnem kellett, hogy mindent értsek. – Leah… amikor itt volt… nem tudtam olvasni a gondolataiban.
- Tessék? – hangom élesebb volt, mint vártam. Éreztem, ahogy a döbbenet éles vonalakat rajzol a halántékomon. – De hogyhogy? Ez eddig nem volt probléma, minden rendben volt.
- Nem tudom, fogalmam sincs, Carlisle se tudja, miért nem. Vagyis van egy sejtésem… mivel Alice sem látja a vérfarkasokat, ezért lehet, hogy emiatt én sem tudom olvasni a gondolataikat… de ezt semmi nem támasztja alá tekintve, hogy Jacob és a többiek gondolataiba akadálytalanul bele tudtam látni. Eddig egyedül a te gondolataid jelentettek korlátot számomra, és azt hittem te leszel az egyetlen. De ez most megdöbbentett.
Ahogy engem is. Bella elsősorban azért figyelt fel rám, mert előtte rejtélyek maradtak a gondolataim, de most, hogy Leah-ra is hasonlóan immunis a képessége… már nem vagyok egyedi számára.
És az önzőségemre vall, hogy egyből ezek a gondolatok jutottak eszembe, ahelyett mélyebb értelmet keresnék bennük. Leah gondolatai eddig nyílt lapok voltak Bella számára, most pedig hirtelen már semmi…
- Talán nem gondolt semmire – mondtam az első dolgot, ami eszembe jutott. Pont olyan hülyeség volt, mint ahogyan hangzott.
Bella szemöldöke szinte katapultált a homlokáról.
- Mindenki gondol valamire.
- Talán ott és akkor ő nem – fontam tovább a dolgot.
- Nem, nem Edward, te ezt nem tudhatod, hogyan működik. Amiről beszélsz, azt a fejedben elképzeled. Az ő fejében pedig nem volt semmi az összecsapásról. De másról sem. Ha valaki mégsem képzeli el azt, amiről beszél, attól még a kimondott szavak ott vannak. De azok sem voltak. És bárcsak velem lenne baj, de nem. Alice! Alice nem látta előre ezt a dolgot. Ami persze érthető valamilyen szinten, hiszen nem előre eltervezett döntéseken alapult a csata, de Victoriára nem tudott ráhangolódni. Egyszerűen semmit sem látott vele kapcsolatban. És nem csak Victoriára igazából. A képessége szinte teljesen elhagyta néhány órája. Előtte minden rendben volt… aztán egyszer csak megszűntek a látomások.
- Mi? De az hogy lehet?
Tudtam, hogy feleslegesen kérdezek, mert nem fog tudni válaszolni.
- Gondolod… gondolod, hogy Victoria keze van a dologban?
Képtelenségnek tűnt, hiszen Victoria nem tudhatott a képességeikről. Ami persze azóta változhatott. Valahogy megtudta – nem kizárt. De mégis hogy lenne képes ilyen messziről, egyszerűen kikapcsolni a képességeket?!
- Az én képességem csak Leah-n és rajtad nem működik, a többieket ugyanúgy hallottam.
Nem tudtam okosat mondani. Annyira új voltam még ebben a világban, annyira nem ismertem még a dolgokat, hogy ez fele annyira sem aggasztott, mint Bellát.
A következő fél órában Bella tovább próbálkozott a telefonálással, eredménytelenül. Aztán hozott nekem reggelit, de olyan száraz volt a torkom, mint a sivatag. És az a nagy bűntudatgombóc a gyomrom mélyén nem is engedte, hogy bármit lenyeljek. Charlie emléke ott lógott a fejem felett és nem engedett el. És nem is fog.
Bella, ha éppen nem hívással próbálkozott, csendesen üldögélt a szoba egyik fotelében és lehunyt szemmel gondolkozott. Én nem tudtam aludni, így inkább őt figyeltem. Kíváncsi voltam, mit csinál ilyenkor. Üres elmével meditál vagy folyamatosan jár az agya és gondolkozik?
Talán egy újabb fél óra vagy még több telhetett el így, amikor hirtelen felpattantak a szemhéjai. A mozdulattól majdnem lefejeltem az ágytámlát. Abban a pillanatban felugrott és vámpír gyorsaságával az ajtónál termett. Olyan volt, mintha védeni akarná, aztán rájöttem, hogy csak fülel.
- Mi az? – kérdeztem reszelős hangon.
- Csssss…. – csitított le egyik kezét feltartva. – Valaki jött – suttogta alig hallhatóan.
- Talán csak Carlisle-ék – érveltem, miközben a szívem vadul kalimpálni kezdett a mellkasomban.
Bella megdermedt, én pedig feszült csendben próbáltam meghallani azt, amit ő is. Először semmi mozgolódást nem hallottam, aztán valami hangos nyekergés, majd puffanás a földszintről. Mintha berúgták volna az ajtót, vagy ilyesmi… és Carlisle-éknak van kulcsuk, tehát nekik erre nem volt szükségük. Bella mit láthat a gondolataikban?
Éreztem, ahogy kifut az arcomból a vér, miközben a szívem egyre nagyobb ritmusokban üvölt. Csak egy valamire tudtam gondolni.
Megtalált minket.
És tudtam, hogy Bella is erre gondol.
Vegytiszta pánik fojtogatott és minden erőmre szükségem volt, hogy visszatartsam magam. Hallottam, ahogy szelik a lépcsőket és egyre közelebb kerülnek hozzánk. Nem magamat féltettem. Az sem érdekelt volna, ha élve elégetnek. Bella volt az életem…
Bella ekkor felém fordult. Arca sokféle érzésről árulkodott: szeretet, önfeláldozás, bosszú és magabiztosság. Egyedül a félelem volt az, ami a leghalványabb nyomot sem tudta belevésni a vonásaiba.
Odajött hozzám az ágyhoz. Két keze közé fogta az arcomat és aranyszínű szemeivel szinte simogatta az érzékeimet. Közelebb hajolt és hűvös ajkait az enyémre helyezte. Lassan mozogtak ajkaink, minden kimondatlan szó és gondolat, minden érzés és vágy ott volt abban a csókban. Éreztem, a bőre illatát, a meleg, éles illatot abban a halott, hideg világban.
- Bella?!
Szétrebbentünk.
Bella lassan fordult meg, óvatosan, kimérten. A hang már a fenti folyosó elejéről jött. De ez a hang… ez nem egy nőé volt.
- Mi a… - Bella tett egy lépést az ajtó irányába. – Ki az? – kiáltotta.
Csönd. A léptek nem közeledtek a szoba felé. Valahol útközben megállt. Nem vettem levegőt. Mindenki hallgatózott.
- Én vagyok az Bella, Carlisle.
Megkönnyebbült sóhajt vettem.
- Carlisle?! – ismételte Bella meghökkent tónussal.
- Mi a baj? – kérdeztem suttogva.
Láttam rajta, hogy nehezen hiszi el, hogy Carlisle az, pedig a hangja tökéletesen ugyanaz volt.
- A szaga… - mondta. – Nem olyan, mint szokott…
Bella vadászösztönei egy pillanatra sem kapcsoltak ki.
- Milyen?
- Emberi vért érzek rajta.
A léptek zaja egyre közelebbről jött…
- Hát persze kislányom. Sajnos volt… néhány emberi áldozat. Meg kellett vizsgálnom őket, hátha tudok rajtuk segíteni. És a többi vámpírt… el kellett égetni. Bízz bennem, semmi baj. Elmúlt a veszély – magyarázta Carlisle, simán meghallva a suttogásunkat is.
- Victoria? – kérdezte gyanakvóan Bella.
- Halott. Én magam dobtam a tűzbe.
Minden gyanakvásom alább hagyott, de Bellát láthatóan még mindig nyugtalanította valami. Carlisle már az ajtó előtt volt, bekopogott.
- Minden rendben. Kinyitod az ajtót? Edward hogy van?
A hang egyértelműen Carlisle-tól jött. Ezt Bella sem tagadhatta.
- Miért nem vetted fel a telefont? – szegezte neki a kérdést.
Carlisle hallgatott egy ideig.
- Ó… úgy tűnik elhagytam futás közben – sejtettem, hogy a zsebében matat.
- És a többiek?
Megfontoltabban válaszolt.
- Nem tudom… talán nem vitték el.
- Alice mindig magával viszi a telefonját.
Ez kijelentés volt. Bella szikár hangja rosszat sejtetett. Ő nem mozdult, én sem mertem.
- Akkor nem tudom. Bella, megértem, hogy óvatos vagy, én is az lennék a helyedben, de hidd el, nincs mitől tartanod. Én vagyok az, Carlisle.
A hang lágy volt, nyugodt és reményteli. Én hittem neki, Bella még mindig nem. Vajon mi lehetett a probléma? Hiszen elvileg ott van a fejében a színtiszta igazság…

Ekkor döbbentem rá. Hazudik. Carlisle hazudik. Bella nem lenne ennyire ellenséges és óvatos, ha a fejében azt látná, amit látni szeretne, vagyis hogy amiket kimond és amiket gondol az egy és ugyanaz. De ahogy kínkeserves lassúsággal peregtek a másodpercek és nőtt a feszültség, egyértelművé vált, hogy az ott odakint nem Carlisle lehet… ha valaki, hát erről Bella már akkor meggyőződhetett, amikor a verandára lépett.
- Miért rúgtad be az ajtót? – kérdezte megint.
- Ó igen… azt hiszem a kulcsomat is elhagytam a telefonommal együtt.
- És miért nem csöngettél?
Carlisle felnevetett. Nem erősen, csak olyan finoman. Nem illett a beszélgetésbe.
- Nem akartalak megijeszteni titeket.
- És hol vannak a többiek?
Egy pillanatnyi hallgatás.
- Ott kellett maradniuk. Még maradtam tetemek…
A kérdések elfogytak. Bella szép lassan megfordult, mintha minden lépés valami veszélyt hordozna. Az idő feloldódott a lassú mozdulatban. Rám nézett, egyenesen a szemembe és akkor azt hittem olvasni tud a gondolataimban.
- Edward, nem hallom a gondolatait.